Nógrád, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

Lehetőség az előrelépésre latinovits, a feszültség művésze Beszélgetés az oktatási törvény végrehajtásáról „Törvény: az államba tálam­tól felállított kötelező erejű írott szabály, amely a társa­dalom életének valamely vi­szonylatában meghatározza az állam polgárainak jogait és kötelességeit.” (Magyar Értel­mező Szótár, 6. kötet, Aka­démiai Kiadó, 1962.) E jogok és kötelességek meghatározása azonban majd­nem olyan általános megfo­galmazásban található a tör­vényekben mint magának a törvénynek a definiálása az értelmező szótárban. Így ért­hető, hogy a törvény megje­lenése —, amit gyakran több hónapos előkészítés előz meg —, hatályba lépése után nem lehet mindjárt nekiugrani a végrehajtásnak. Az alapveté­seket, a tág értelmű előíráso­kat értelmezni kell, egybevet­ni a gyakorlattal, régi jogsza­bályokat kell közben hatály­talanítani. s helyettük újakat fogalmazni, precízen ügyelve, hogy ezek betű szerint is, szelleműikben is összhangban legyenek a törvénnyel. Előre kellett ezt bocsátani ahhoz, hogy az olvasó számá­ra is érthető legyen, miért nehéz most az új oktatási törvény végrehajtásáról be­szélni. Miért utasította visz- sza a kezdeményezést több iskola igazgatója, s miért kez­di így a disputát Závorszky István, a salgótarjáni Gaga­rin Általános Iskola igazga­tója: — Hiába ütközünk bele a témába mindenütt, konkrét dolgot alig lehet róla elmon­dani. Hiába lépett már ha­tályba, a zárórendelkezés sze­rint a tantestületnek jövő szeptemberre kell elkészíte­nie a működési szabály za tot. Akármilyen furcsán hang­zik, ma egy pedagógus any- nyit tud az oktatási törvény­ről mint egy átlagos újság- clvasó. S ezt nem is szabad a szemére vetni, hisz azért, mert megjelent a törvény, nem állhat meg az élet Ta­nítani kell, ehheZl pedig ei kell készíteni a tanmeneteket, foglalkozási terveket. Senki­nek sincs ideje az oktatási torvényt olvasgatni. — De, ha lenne, se tehetné •—, kapcsolódik a beszélgetés­be Szilasi Andrásné tanítónő. ■— Augusztus" 21-én két pél­dányt kapott belőle a testü­let. A Köznevelés, s még egy­két szakfolyóirat hasábjairól olvashatjuk csak széles kör­ben a törvény néhány paszr szusát. Az igazgató, s a tan­testület funkciót viselő tagjai tudnak csak kicsivel többet, mert őket értekezleteken tá­jékoztatták a törvény egysé­ges értelmezéséről. — A törvényt mégis ér­vényre kell juttatni. Minden pedagógusnak meg kell is­mernie, sőt cselekednie kell: változtatni a mai gyakorla­ton. Hogyan fognak eljutni idáig? — Még ennek a terve sem készült el, bár elképzeléseink vannak — folytatja ismét Zá­vorszky István. — Az áprili­si nevelési értekezleten a törvényt értelmezzük majd, s a belőle következő feladato­kat határozzuk meg. Emellett e feladat végrehajtására szán­tuk a havonkénti munkaér­tekezleteket. Folyamatosan . foglalkozunk majd a törvény egy-egy részével, hogy időre birtokában legyünk azoknak az ismereteknek, amelyek fon­tosak a működési szabályzat elkészítéséhez. — Sok dolguk fesz tehát az elkövetkező hónapokban. Épp a számos teendő veti fel a kérdést: örülnek-e a pedagó­gusok a törvénynek, vagy inkább olyan rendelkezést lát­nak benne, amitől csak a dolguk sokasodott? — Akadémikus vita lenne boncolgatni, kellett-e a tör­vény —, így válaszol az isko­la igazgatója. — Van, s mert törvény, végre keli hajtani. — Én úgy gondolom, jó hogy a pedagógusok szabad­ságot kaptak az iskola életé­nek. saját munkájuknak a meghatározásához. Hogy éret­tek-e hozzá, az más kérdés, hisz biztosan fogunk tévedni, de mert a törvény értelmé­ben hozzuk a döntéseket, le­hetőségünk lesz a törvény ér­telmében javítani^ is. Aligha fogunk mindjárt olyan sza­bályzatot készíteni, amiben minden benne lesz és jó lesz. Egyébként szabad kezet a tartalmi munkához kapunk, a feltételeket ae oktatásügy irányítóinak kell megterem­teni — folytatja Závorszky István. — A törvénnyé* lehetőséget kaptunk, hogy iskolánknak egyéni arculatot adjunk ' — vészi át a szót az első osztá­lyos tanítónő, Szilasi András­né. — A pedagógusok tudják, hogy a törvénytől, attól, hogy napvilágot látott, a vi­lágon semmi sem változik, csak akkor kap értelmet, ha a pedagógusok élnek a tör­vény adta a lehetőségekkel: a jogokkal és a kötelességek­ké!. De az bizonyos, hogy hosszú 'ideig semmilyen vál­tozást nem fog érzékelni a közvélemény, mert időre van szükségünk. — ön mondta, a törvény alapján sajátos arculatot kap­hat az iskola. Milyen lesz a salgótarjáni Jurij Gagarin Ál­talános Iskola? Melyek azok az értékek, amelyek érvény­re jutását célul tűzték ki, amelyek megkülönböztetik ezt az intézményt a többitől? — A magam részéről azt tartom a legfontosabbnak, hogy a gyerekeinket a mun­ka szeretetére, a felnőttek és egymás tiszteletére neveljük —, közli véleményét az igaz­gatóhelyettes, Morvay Ernőné. — A munkaerkölccsel ko­moly gondok vannak társadal­mi méretekben is, s mi ko­molyan azon vagyunk, hogy alapos változtatást hatjsunk végre a munkára nevelés te­rületén. — Az igazgató tehát már a programot közli ve­lünk. — Azt akarjuk, hogy gyerekeink tanuljanak meg tisztességesei dolgozni. Az ő kötelességük most a tanulás, elvárjuk, hogy képességeik­hez és lehetőségeikhez mér­ten, a lehető legjobbat pro­dukálják. A másik, ami ka­raktert adhat az iskolánknak, az a gyerekeink nevel tségi szintje kell, hogy legyen. Nor­mális, európai viselkedést vá­runk tőlük. — Ezek a c&ok, nevelési feladatok nem olyanok, ame­lyeket az osztályfőnöki óra el­ső öt percében el lehet intéz­ni. Csak következetes munká­val, a nevelő testület egysé­ges fellépésével lehet elérni, hogy az iskola légkörét meg­határozó, az iskolát általában jellemző ismérvvé váljon. Fog ez sikerülni? — A tantestület ebben egy­séges, s eléggé következetes is De, ebben a munkában nem lehet megalkudni, s aki esetleg kilóg a sorból, azt be kell majd állítani — felefi a kollektíva vezetője. — Nemcsak a gyerekekre vonatkozóan kell szabályokat alkotnunk. A működési sza­bályzatnak ki kell térnie ar­ra is. hogy mik az elvárások a pedagógusokra nézve, s így nemcsak a gyerekekkel szem­ben támasztunk követelmé­nyeket, de önmagunkkal szemben is — egészíti ki is­mét az elmondottakat Szrla- siné. Az oktatási törvény jelen­tőségét ma még csak onnan tudjuk, hogy mondják. Igazi súlyát, mérföldkő voltát csak később fogjuk érzékelni. Ha már elkezdődik a megvalósí­tása. Türelemmel kell Len­nünk. Veszprémi Erzsébet Most sietek, most mennem k«*, most randevúm voo az élettel... Utolsó szerepében, A ku­tya, akit Bozzi úrnak hív­tak című musicalban éne­kelte Békeffy István — Fé­nyes Szabolcs zenéjére írt — fenti versszövegét, szal­makalapban, kockás za­kóban, sétapálcával a ke­zében, közben pompás tánc­számot is előadva, mozgé­konyán és derűsen, ahogy a szöveg s a darab szituá­ciója megkívánta. Éz volt Latinovits Zoltán utolsó színházi fellépése, 1976 áprilisában. Több mint félszázada járok színházba, gyakran megesik, hogy he­tenként háromszor-négy­szer, nem tudom, hány da­rabot láttam életemben. Azt azonban biztonsággal ál­líthatom, hogy ilyen dü­börgő vastapsot alig hal­lottam, olyan káprázatos si­kernek csak ritkán voltam tanúja, mint akkor és ott, a Bozzi úr premierjén. Nem pusztán azt ünnepelték ugyanis, hogy Latinovits — életében először az Ope­rettszínházban — milyen szenzációs alakítást nyújt, hanem azt is, hogy két tel­jes évi (kényszer-) szünet után került ismét vissza a színpadra. Ahol randevúja voW; az élettel. Ott mindig. Két hónap múlva — az életben — kiderült, hogy a halállal volt randevúja. A premier havát követő má­sodik hónapban örökre el­távozott. Akkor már régen beteg volt, ideg- és elmegyógyin­tézet vissza-visszatérő la­kója lett, bizonyára egy el­méjét elborító, tisztánlátást elhomályosító 1 pillanat so­dorta a vonat alá. az ön­ként választott halálba. Latinovits Zoltán korá­nak, de minden időknek egyik legnagyobb magyar színésze volt. S talán még a ..magyar” szót sem szük­séges itt felemlíteni. Ötvenöt évvel ezelőtt, 1931. szeptember 9-én szü­leteti. Apad ■ ágon szerb fald- brr tokosók. anyai ágon a Gundel-család leszárma­zottja. Már pici gyermek­korában feltűnik szavala­taival, de hiába vonzza őt minden sejtjében a számára a sors könyvében kijelölt életpálya, érettségi után mégsem meri vállalni: nem a Színház- és Filmművé­szeti Főiskolára, hanem a Műegyetemre kerül. Mérnöki, nem színészi dip­lomájával a tarisznyájában indul első vándorútjára: je­lentkezik a debreceni Cso­Latinovits verset mond konca Színháznál, ahol az 56 57-es évadban segédszi- nésznek alkalmazzák, de sze­mélyiségének kisugárzása, tehetségének ereje olyan át­ütő, hogy rövidesen olyan főszerepeket bíznak rá, mint Henry Higgins professzor, G. B. Shaw Pygmalionjá- ban. Miskolcon játssza e* az Ilyen nagy szerelem férfi főszerepét, a női főszerepre néhány előadás «-éjéig pes­ti vendéget hívnak, az or­szág ünnepelt primadonná­ját, Ruttkai Évát és — nő­mén est omen — a szín­padi partnerségből lángoló, szenvedélyes, életre szóló szerelem bomlik ki, Lati­novits és Ruttkai nemsokára élettársak lesznek. A fiatal, szép, szuggesztív és ősere- jűen tehetséges színészre rá­irányul a filmrendezők fi­gyelme, de a szín idi rekto­roké is. Elsőül Várkonyi Zoltán lép, felhozatja Mis­kolcról. s rábízza a Rómeó és Júlia egyik címszerepét, a másikat természetesen Ruttkai Éva játssza —, Shakespeare csodálatos tra­gédiájának talán soha nem volt szebb. fehérebben iz­zó, költőibben szárnyaló előadása magyar színpa­don, mint a vígszínházi, Várkonyi rendezte, Ruttkai és Latinovits játszotta Ró­meó és Júlia. Egy híján húsz évig mű­ködött a pályán ez a szí­nészkirály — ahogy a köl­tő, Nagy László nevezte. Ám korántsem volt zavar­talan, konfliktusmentes, kín­lódásnélküli ez a majd bét évtized. Kérlelhetetlen igé­nyesség jellemezte mindig, az önmaga számára oly ma­gasra állított mércét sze­rette volna mások elé is odahelyezni, de ezzel sok­szor kudarcot vallott. Nem tudott alkalmazkodni a hét­köznapi megalkuváshoz, a kulisszák mögötti int­rikákhoz. a lustasághoz, a slendriánsághoz, a nem­törődömséghez. munkánk es életünk százféle megrontó- jához. Állandó feszültség vibrált körülötte, örökké nagylángon égett színpadon és filmen és az életben egy­aránt. Pedig mindig csapatot akart látni maga körül, mind­untalan, ha felizzott, ha asztalra csupotl. ha bot­rányt csinált. Rendezni nem engedték Pesten, pedig hogy szerette volna, és meg is érett már rá, csak Veszv- rémben adtak neki erre le­hetőséget. két ízben (Né­meth László Győzelem, Gorkij Kispolgárok). Igé­nyessége miatt vért izzad­tak színészei, mégis ra­jongtak érte, mert nemcsak újságnak nyilatkozta, de meg is valósította rendezői el­vét: „... a szeretet —, mert enélkül nem lehet élni!” Szindbád. a Tóték őrna­gya, Cipolla a Mario és a varázslóból. Pirandello IV. Henrikje, Ványa bácsi — oldalakon át sorolhatnánk színházi és tilmszerepeit, szinte mindent a legjelen­tősebb kategóriába helyez­ve. mert képtelen volt je­lentéktelent alkotni. leg­feljebb a szerep lehetett az. az ő alakítása soha! Szuggesztív indulata, belső tüze, érzelmeinek harmó­niája értelmével, óriási in­telligenciával és alapos mű­veltségével az alapjaiban ösztönös színészt tudatos színházművésszé formálta. Feledhetetlent alkotott Ko­vács András Hideg napok című filmjében. A rendező így nyilatkozott róla: „La­tinovits lényege nem va­lami miszticizmus, hanem a nagyfokú türelmetlenség a butasággal, a mozdulat­lansággal. mindennemű alá­vetettséggel, feudális kö­töttséggel szemben.” A Tót­ék fergeteges színpadi si­kere után Örkény István abszurd hősét filmen is meg­formálta az Isten vele, r őr­nagy wrf-ban. Rendezője, Fábri Zoltán így beszélt róla: „Róla az emberek éle­tében még több rosszat el­mondtak, mint másról, va­lószínűleg azért, mert je­lentékenyebb volt náluk. Sokan összeférhetetlennek tartották, hisztérikusnak, közösségbe nem valónak. Nem igaz. Minden tetté, minden kötözködése, min­den indulata, minden sis­tergő dühe — bármikor, bár­milyen körülmények között — mindig a közösség ügyéj/ ben, s mindig a jobbítás érdekében lobbant.” B. T­És végeredményben ne­ttem mindig szerencsém volt a fotós kollégáimmal. Talán valóban a legjobbakkal dől" goahaittam együtt, bárhová vetett a szakmai sors. Az első, vagy negyedszázad­dal ezelőtt N. É. volt. A ta­lálkozás is emlékezetes. A vi­déki nagyváros művelődési há­zában a helybeli bútorgyár rendezett árubemutatót. Jó­magam a fotelekről, asztalok­ról és mindenféle egyéb bú­torzatról annyit tudtam, hogy ülni (esetleg általi), vagy fe­küdni kell egyiken vagy má­sikon. Ballagtunk a sűrű hó­esésben — karácsony előtti áruvásár és kiállítás! — és már akkor feltűnt, hogy N. egyenrangúnak tekint. Har­madik napja voltam a pályán. A tudósítás és vele a képek persze rendre megjelentek a megyei lapban. A fél oldal­nyi „anyagot” a kiadósok ve­zetője utólag „beikszelte”. A gyár fizetett és becsapva érezte magát. Mi volt a hi­ba? Nem a fotó. A szöveg volt túlságosan „szakmai”. N. jót nevetett az egészen és el­mondta azt, amit a rovatve­zetőmnek kellett volna, hogy ugyanis... stb. Pedig elsősor­ban az ő szakmai presztízsét rontottam. N. É. később el­ment a pályáról, mert nem fotózhatta kedvére a régi pa- rasatházakat. J. E javákorafoeli férfi volt már, amikor mellé kerültem a napi munkában. Ez egy má- mk vidéki városban történt. J. gyalog járt állandóan, töl­tőit géppel a nyakában. Az a típus volt, aki egy jól meglőtt kép kedvéért hasravetette magáit vagy felfcúszott a vil­lanyoszlop vastraverzén. Száj- tátva bámultam. Vele sokat jártam a vasi tájakon és bár fotózni nem tanultam meg tőle — egyvalamit igen. Re­mélhetőleg. A témáit, az em­bert soha nem távolról kell szemügyre venni. J.-ról azt hallottam, hogy egészen el­vesztette a szeme világát, de talán ez mégsem igaz és a hírek keverednek bennem a fotósokkal együtt, akikkel sze­rencsém volt együtt járni a vidéket. Most egy olyan fo­tóst keresek, aki körbekeríti velem az országot lehetőleg gyalog, vagy kerékpárral, egy a lényeg; minél lassabban, hogy legyen időnk közelről megtudni, milyen ez a kis or­szág oldalnézetből... M. K. fiatal ugyan, de nagy szakmai (fotós-) múlttal a há­ta mögött. Képzeljünk el egy olyan embert, mint amilyen a „Magas szőke férfi felemás cipőben” című filmsorozat hő­se azzal a lényeges különb­séggel, hogy M. rohanásai kö­zepette felhúzza ugyan nagy- ranőtt fia cipőjét, ha az tisz­tább az övénél —, de felemá­sát még nem hordott. Most Fotómontázs a „tűzvonalbór semmilyent sem hord. Víz­szintben fekszik otthon az ágyon. Mindkét sarka letörött. Egyszerűen szólva. M. K. nem volt mindig fo­tóriporter. Természetesen. Amiként más, ő is azzá vált, de itt is van egy lényeges körülmény. Mindig fotós sze­retett volna lenni. Riporter. Ami azért nem ugyanaz. Megveti a beállításit, bízuk a sajáit gyorsaságában, a gépe biztonságában, a jó ég tudja, mi mindenben még, de talán az a legfontosabb, hogy tud­ja mit akar. Még mielőtt rá­nyitja a blendét a témára. Felkészülten „kapja el” a pil­lanatokat. Azt hiszem, ez a magyarázata szakmai sikere­inek. De hát, ez érvényes min­denkire. Hozni csak az tud valamit az életből, aki magá­ban visz (hordoz!) is vala­mit a tárgyról. M. K.-t láttam már zokni­ban futni az éktelenül sáros őszi szántón a téma felé. Ül­tem a kocsiban és elgondol­kodtam a hivatás erején. Néz­tem a két, csónaiknyd cipőt a nyitott kocsi ajtaja előtt a földön, vele egyvonalban, bent a felázofct szántáson, M. K. rohant, mint egy régi Pudov- kin filmben a harcosok, elő­re szegezett fényképezőgéppel „Miért csinálod ezt, öregem?” kérdeztem tőle, amikor visz­szatérve egyszerűen lehúzta sártól hurkas zokniját és be­lelépett mezítlábasán a cipő­jébe „apám, nem várhatom meg, amíg felszárad a föld.. A jelenlét. Mindig az ese­mények közelében lenni. Mégsem azzal a biazirtság- gal-egykedvűséggel, ahogy a Tiizvonalban című most játszott és némileg vita­tott amerikai film fotóri­porter hőse. M. K. kérdezni is tud, nem csupán fotózni. Másszóval, valóban érdek­li és mindig érdekelte az, amit megörökít. Ez össze­függ a belső felkészültség­gel és a szándékkal. A fo­tózás a riporteri munká­ban nem kizárólag pénz­kereset (bár a pénzből so­sem elég). Meg a szenve­dély! Telefonon beszélget­tem vele néhány hónapja. A téma érdekes, a munká­ról volt szó. Az igényes­ségről meg a linkekről, akik néha ugyanolyan jól élnek, mint azok, akik.- de hát, ez ismert téma. A kagylóba behallatszott egy szirénázó autó hangja. M. K. ekkor azt mondta „várj apám visszahívlak egykét óra múlva ...nagy) (itt egy nem nyomdakész „szakmai” ki­fejezés következett) lehet, négy tűzoltóautó rohan egy­szerre..,?” Letette a kagylót. Nem hiszem, hogy nagyon el- túlzom a dolgot; M. az a fotóriporter (jelenleg az MTI munkása), aki bár­mit! otthagyna a sziréna hangjára. Annikor a műbőrgyárban dolgozott, olyan újítást ve­zetett be, amit ma is al­kalmaznak a műbőrgyar- tásban. Amikor a bútor­szakmát menedzselte (még nem volt divatszakma a menedzserség), része volt abban, hogy a gyár átállt egy szállodai bútorkollek­ció gyártására; amikor az osztrák borhamisítás ügye kipattant, azonnal előállt egy zsebben hordható, vegy­szerrel átitatott papírké­szítmény (mint a lakmusz­papír, olyasmi) gyártásá­nak ötletével. Más kérdés lenne, hogy nem volt kész senki a hazai iparban egy ilyen ötlet kivitelezésére? Pedig a dolog iránt éppen az osztrákok érdeklődtek voílna. A mini fotóla­bor asz amatőrök kedvence lesz, ha elterjed. M. K. sza­badalma vagy újítása.... De mindebből csak a száguldás érdekes. A szellemi is. Gya­log nem látta senki húsz éve. A kocsi nélkülözhe­tetlen akkor is, ha fezen­egynéhény éves. Mi van M. K. sarkával? Csak szárazon a ténye­ket. Ez év júliusában (éppen elég propagandája volt az ügynek, mindenki emlé­kezhet) Tapolca közelében egy autóbaleset során Ni­cole Brehm, tizenkétéves né­met kislány bal felső kar­ja leszakadt. Az új győri kórházban dr. Király Géza és dr. Dékány Sándor fő­orvosok által vezetett se­bészcsoportok négy! műté­tet végeztek a kéz vissza­helyezése érdekében teljes sikerrel. Huszonkét órát töltött a kislány a műtőben összesen, természetesen nem egyszerre. M. K. megfotóz­ta az egészet, a képek be­járták a világsajtót. Nicolé még a kórházban volt, ami­kor M. egy másik esemény nyomában rohanva lezu­hant a lépcsőn. Mindkét sarka letörött. A mentők vitték ugyanabba a kór­házba. Talán nem vélet­len, hogy a kézsebészet vet­te pártfogásba. M. ugyanazon a műtőasz­talon tűrte el, hogy a sa­rokcsontjaiba rögzítő csa­varokat tegyenek, amelyi­ken Nicole feküdt koráb­ban. Amikor a kislányért megérkezett a Citroen men­tőautó, hogy Bécsbe vigye — M. K. kitolatta magát a kórház elé és fekve meg­fotózta az indulást... T. Pataki László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents