Nógrád, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
Á NÓGRÁB PALOTÁSHALMOM Hölgy ike — nyeregben Kétszeres kíváncsisággá] érdeklődünk Molnár Lászlótól, attól a fiatalembertől, aki mindennel foglalkozik a termelőszövetkezetben, ami csak lovakkal, lótenyésztéssel, versenyzéssel összefüggésbe hozható. Erről az idegenforgalmi nevezetességről ugyanis a művelődési központban is hallottunk. Előbb azonban egy félvér nyergébe segíti fel mostani vendégei közül a bátorságát, lóra termettségét bemutatni kész. NSZK-ból érkezett kis hölgyet... — Jó tízéves hagyománya van nálunk, a Május 1. Tsz- ben a lótenyészetnek, és mindenfélével foglalkozunk, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben legalább a zabravalót megszerezzük a lovainkkal. Van lovasiskolánk, hazai és külföldi vendégeket tanítunk lovagolni,’ kezdő és haladó szinten és legújabban már a Hubertus- lovaglás előtt is megnyitottuk a kapukat. A közel 120-as állományból ehhez 12 ló áll rendelkezésünkre, és monda-J nőm sem kell, szívesen fog-' lalkozunk a művelődési háa keretein belül működő lovasszakkörben is az érdeklődő gyerekekkel. Egyébként régi és mai bajnokok, öttusázók, sok-sok érdekes ember megfordul itt, nagyon szeretik a lovainkat. Akarják megpróbálni...? Szeretnénk, de azt sem tudjuk, vajon a bátorságunk vagy az időnik kevesebb-é, hiszen, jó lenne még búcsúzóul találkozni a „kenderikés” gyerekekkel ... Rózsái Kenderikének S hogy a napunk igazán teljes legyen, hazaindulásunk előtt találkozni tudunk még a művelődési házban a kis kend éri késekkel, éppen akkor, amikor a kis nívódíjasokat egy-egy szál szép, bim- bós rózsával köszönti tanárnőjük, Tóháti Ilona, akitől olyan gok szépet és igazat tanultak már, s akiért — nem is titkolják —, szívből rajonganak. ő pedig szól hozzájuk. — Nagyszerű volt, amit a színpadon táncoltatok, nagyon büszke voltam rátok. Bízva hiszem, hogy ebben az érzésben sok-sok munka után sokszor megosztozom majd még veletek ... És a rózsákat a gyerekek örömmámorban átveszik, majd azután — hiszen mi mást is tehetnének — frissen, vidáman, tiszta szívvel táncra penderülnek. Cipőtalpak csattannak s tapsok , a kis tenyereken. Fennen üdén szól. magasba csap a házban az ének. írta: Kun Tibor Fényképezte: Kulcsár József ■ Jé, igen, jé visszatérni néha Palotáshalomra. Ha csak egyszer is jártál már itt, ismerősként köszönnek rád a házak, a széles főutca, melynek szokatlan méreteit arra használták fel itt, hogy valóságos parkot, zöld övezetet hozzanak létre, sűrű gyeptakaróval, fákkal, bokrokkal, virágágyásokkal. Ilyenkor, augusztus végén, immár az utolsó nyári hónap lassú lejártához közeledvén, különösen kedves eme tengernyi zöld, s a körötte-felette lengedező, tüdőt tisztító, frissítő-zsongító, já levegő. Vonzó nyugalom, lélekemelő. Kerítéseken belül s kívül virágok nyílnak, illatoznak. Bizonyára nagyon já lehet annak a házaspárnak, aki itt, a művelődési központban alkot, éli életét, t vállal vezető szerepet e nemcsak nép nevű, de szinte minden részletében szép település mind karakteresebbé, mind megfogóbbá váló szellemi arculatának kialakításában, meggyőző erejűvé formálásában. Nyitva az ajtó, de nem is nyitott ez - sokkal inkább kitárt. Házigazdaként a már-már szinte szuggesztiven minden jóra kész házaspár fogad, Gergely Gáspár, a művelődési ház igazgatója és felesége, Gergelyné Tóháti Ilona. Kedvesek, nyitottak, tiszták - elhivatottak. 4 Cserhát a Mátra. a tő... Bőre kreol, dús haja kissé mér őszes- Szeme, termete, vonásai...? — igen, összességében megnyerő, de szabad-e szólni a külső jegyekről ott, ahol legkevésbé talán ezek számítanak, hiszen csak hordozói, közvetítői egy gondolatgazdag, belső világ megnyilvánulásainak, az alkotó ember tenni akarásának. — Ügy tűnik, elképzelésekben, ötletekben kifogyhatatlan vagy. — Ezzel, attól tartok, nem hízeleghetek magamnak — feleli, s keze rövid, gyors mozdulatával mintegy elhessenti e feltételezés lehetőségét is, s 'újabb szavaival mindjárt bizonyságot ad arról, hogy a szellem, az alkotó tehetsége kibontakozásának embere olykor bizony igencsak racionális. Racionális pedig oly’ értelemben, hogy saját világa jobb, teljesebb kibontakoztatására újabb és újabb ötleteket teremt elméjében, s célja megvalósításához megfelelő társ, jó — nem utolsósorban anyagi — lehetőségekkel bíró partnereket keres. — Nézzétek — kezdi lendülettel —, ez a mi kis világunk a maga minden lehetőségével egyetemben; adott. Minket, palotásiakat — s természetesen társközségeinket, az itt élőket, különböző rendű-rangú-foglalkozású és gondolatvilágú embereket — a hegyeink, a környezetünk határoznak meg. A Cserhát és a Mátra, a Pásztó-közel* ség és a sziráká kastély közelsége és — ne feledjem — a tavunk. S nekünk az a dolgunk, hogy ezt a magunk világát mindenekelőtt önmagunknak tegyük vonzóvá, otthonossá, értelmes, hasznos élet élhetésének színterévé, ahol az alkotó ötleteknek helyük s terük van, s ahova éppen eme sok és, hiszem, semmiképpen sem szegényes „kínálatért” szívesen jönnek idegenek is. s hasznosan, kellemesen tölthetik ná* lünk és velünk napjaikat. Két kis vitorlás Kell a kaláris a lánchoz — Talán nem tűnik kérkedésnek, ha elárulom — folytatja komolyan — vannak gyerekeink, akik e témakörben akár ötperces improvizációra is képesek, és betle- hemeztek is, csináltak regölést és jártak lucázást. Most pedig már a farsangra kezdünk készülődni, Czibere vajda és Koncz király 1700-as évekből származó, egymással való ösz- szeütközését dolgozzuk majd fel, remélem eredetien. És alkotónapokat, játszóházakat szeretnénk szombatokra, elsősorban a néptáncosokra és szüleikre támaszkodva. És lesz agyagozás majd és lesz gyöngyfűzés, hiszen kell a kaláris a tánchoz, és ennek van is itt egy nagyszerű értője Rákos Csaba személyében, s ő már ígérte — igaz, szintén néptáncos —, hogy szívesen segít... Míg csendben, mintegy a küldetése iránti nemes alázattal beszél munkájáról, terveiről, kedves rongybaba- figuráikat mutat, a gyerekek ügyességének, munkaikedvének konkrétumait, és citárá- kat, amelyeket a falu egyik ügyes kezű mestere készít. Krekács Istvánnak hívják, és hozzá is ellátogatunk majd, de még egyetlen percre maradjunk itt, a „B” kategóriás néptáncokta tóná 1, aki tanítványairól, az immár nívódíjas kis „kendenikésekről”, íme ily szépen beszél: — Olyan kivételesen szerencsésnek érzem magam, amiért legtöbbször együtt tudok maradni velük akkor is, amikor ők már a színpadon vannak, én pedig lentről nézem, figyelem őket. Az valami csoda, ahogyan elkezdik, és valami varázslat veszi őket körül, és nekem végigszalad a hátamon a hideg, és én tudom, hogy tó, nagyon ió, ami ott, a színpadon történik velük ... Százlelkű cilcrás Időnként két. kis vitorlás tűnik fel olykor a palotást tavon. A művelődési központban — egyebek között — barkácsolásra, modellezésre is nyílik lehetőség, önmaguk örömére, kedvenc kedvtelésére, s nem utolsósorban azért, hogy mások számára is megmutassák: sok-sok jóra kínálkozik itt lehetőség — Gergely Gáspár és gyógyszerész barátja egy-egy csinos kis vitorlást építettek, s ha idejük engedi, ezekkel mennek le a 60 hektárnyi vízre, amelyet eredetileg öntözési célokra hoztak létre mesterségesen, de eredeti funkciója mellett most már az idegen- forgalom felvirágoztatásának nagy lehetősége, ígérete ez a tó. — Komoly vízi élet alakult Itt ki «*- magyarázza nem leplezett lelkesedéssel az igazgató. — És ebben nem a mi kis vitorlásaink jelentik a lényeget, de sokkal inkább az, hogy jól működő kajak-kenu szakosztályunk van, és a lehetőség még tpbbre adott. Nekem nagy Örömömre szol-, gál, hogy az áfész is lát fantáziát ebben a tóban, és nem kevés anyagi befektetésre is kész egy majdani kemping kialakítására. Ettől aztán már igazi idegenforgalmi fellendülést remélünk. Arra pedig már több példát tudunk sorolni, hogy az itt otthont kapott alkotótáborok, neves tánccsoportok (például kora tavasszal a Dunai Vasmű tánccsopöftja) vagy a hatvani művelődési központ amatőr képzőművészeti stúdiója, illetve ezek tagjai milyen jónak, alkotó munkára való felkészüléshez kiválóan alkalmasnak találták az itt és általunk biztosított körülményeket. Legnagyobb sikere azonban talán mégis a júniusi indiántáborunknak volt, amelyet népművelők gyermekei számára rendeztünk meg júniusban, majd júliusban megismételtünk. Augusztus 11-tól 21-ig Debrecenből érkezett ide egy 11 tagú vívószakosztály, amely kitűnő odzötáborozási lehetőségre talált itt a tó anollott, Illetve a művelődési ház színpadánÉs Gáspár barátunk a teljességre való törekvés nélkül, de szeretetteljes lelkesedéssel beszél a ház számítás- technikai szakköréről, az ifjúsági klubról, a természetbarátkörről, s — egyelőre csak a megemlítés szintjén — a gyermek-néptánccsoportjukról. — Ezt a feleségem irányítja, és most nagyon boldogok, mert augusztus 20-án nívódíjat szereztek a Hollókőn tartott észak-magyarországi fesztiválon. Az orom mélységei — Mi a siker titka? — természetesen ez volt a kővetkező kérdésünk, és ki másnak is tehettük volna fel, mint a siker megalapozójának. — Nem is tudom, hol kezdjem el — mosolyog kedvesen Gergelyné Tóháti Ilona — nem is tudom, hiszen a kezdet évekre nyúlik vissza, pontosabban 1978-ig, akkor kezdtük itt a néptáncoktatást. A mostani Kenderike — ez a neve kis néptánccsoportunknak — 1983-tól dolgozik együtt és mondhatni, teljesen új, mert a régiek közül az utolsó gyerek, eay nagyon ügyes kislány, Tari Tímea tavaly vált ki a csoportból. Halkan, megfontoltan, az önelégültség legkisebb jele nélkül beszél arról a munkáról. amit a kis. általános iskolás korú néptáncosokkal végeznek. — Nekik is. nekem is van rengeteg feladatunk. Csak a pontosság kedvéért hadd jegyezzem meg, nekem a főfoglalkozásom a könyvtár vezetése. Szép, jó, hasznos a könyvtárunk, és én örülök, hogy a köteteink száma már meghaladta a húszezret. De, ha szabad, maradjunk most talán a Kenderikénél, hiszen mindnyájan olyan boldogok vagyunk, hogy sikerült mások, igazán nagyszerű szakemberek előtt is felmutatni valamit munkánk lényegéből... Azért mondom ezt, mert mi nem csupán a néptánc elsajátítását tartjuk feladatunknak, de az alapokkal, a népi játékokkal való megismerkedést is és határozottan törekszünk különböző tájegységek dalainak, énekeinek, mozgáskincsének, viseletének, szokásainak felderítésére, egyféle komplex ismeretszerzésre. Számomra igazi, hadd mondjam úgy, mélységes öröm, hogy ez a 45 gyerek, szóval a Kenderike tagjai azonnal felismerik, hogy ez vagy az a zene például dunántúli, vagy szatmári, vagy erdélyi... Most. ebben az évben délalföldi anyaggal foglalkozunk ... Nagyon figyelünk a népdalkincsre, szalagra, kazettára veszünk népdalokat, balladákat, népköltészetet, gyakran a pajkosabbak, játékosabbak közül valót, a gyerekek lelki- és gondolatvilágába beillőt. Szu-"tesztív, szép szavait akkor is fei-felidézzük, amikor már a művelődési házban látott, népi ihletésű motívumokkal készített oíterák mesteri készítőjének ajtaján kopogtatunk. A 62 éves Krekács István nagy szerényen invitál bennünket kedvenc tartózkodási helyére, kis műhelyébe, ahol ezek az egyszerű, tiszta lelkivilágot tükröző — és megszólaltató — citerákés cimbalmok készülnek. — Citerakészítő vagyok, de nem népművész, hanem csak olyan sarzsi nélküli. Néhány oklevél, nívódíj — ez minden, amit fel tudok mutatni. — De annál inkább citerá- kat, cimbalmokat — jegyezzük meg, amint a sok-sok, értéssel, érzéssel faragott, galamb-, virág- és lómotívu- makkal készült hangszereket sorra vesszük. Egyik-másikon meg-megpandül a húr, és Krekács István' érdekes mesébe kezd, szegény szülőkről, akiknek tizennégy gyerekük volt, köztük legidősebb, az ügyes kezű Pista, akit ingyen is kitanítottak volna műbútorasztalosnak, de hat eleminél többre nem vihette, apja mellett, apja mellé be kellett, hogy álljon — napszámosnak. — A tánc, a zene, olykor a mutatás sem maradt el azért tőlem, sőt, megmondom őszintén, magam voltam néha a „falu rossza” ... Fiatalon csak ritkán jutottam hozzá, hogy oiterát faragjak, csak most már inkább, hogy a tsz-ből kinyugdíj aztak ... Tudják, nekem ez a mindenem, a cite- ra, a cimbalom, a nóta. A mi családunkban, szegény szüleimnél az a mondás járta: az embernek annyi a lelke, ahány a nótája. Az én fülemben legalább száz nóta van, igaz, az egyszerűbbek közül való, mint a „Későn este nem jóciterázmi”, vagy az, hogy „Nincsen csillag, mind lehullott a földre ...” Kedvünkért, kedvünkre, Pista bácsi szépen, szívhez szólóan el is pengeti őket kedvencén, a tulipános cite- rán. Majd elhalkul a citeraszó, s rózsáktól ékes udvarán, kapuig kísér minket a százlelkű, de sarzsi nélküli mester, elárulva, hogy a tsz.-ben találhatók azok a szép lovak, amelyek egyik-másikát ő a citeráira mintázta.
