Nógrád, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

■ Látni a hegyről, hogy a íalu szélén a fecskék összecsődülnek, lázas sietséggel szállnak még föl-le házeresztől a villanydrótokig — utazni készülnek. Megint vége van egy nyárnak. Második nyaramat töltöttem a hegyen, távol a világtól. Távol az emberektől. Másfél éve csak a családomnak, csak a munkámnak élek. Jószerivel nincsenek kapcsolataim, hetek is eltelnek néha, hogy le se megyek a faluba, ahol már csak így emlegetnek: a juhász felesége. Senki nem tudja rólam, hogy könyvtáros a szakmám, talán azt sem, hogy a férjem agrármérnök. Nagyon valószínű, hogy’ kívánatos fiatal nőnek is. idáig látnak, szép asszonynak is aligha tartanak. Beborít a munka. Senki sem próbál udvarolni nekem, senki nem mond szépeket, senki nem akar a szoknyám alá nyúlni. Ha valaki öt-hat évvel ezelőtt ti yennek láttatott volna, kinevetem, mert egészen más fogalmaim voltak a jövőről, a boldogság lehetőségéről, akkor elképzelh tétlennek tűnt volna egy ilyenfajta páros magány, elképzelhetetlennek a mindent betöltő öröm, hogy esteledvén térdemen ringatom két kisgyermekemet, dúdolok valami csacsi dalt, az alkonyat szétszórja a napos fáradtságot a derekamból, együtt nézzük a szomszédos hegyeket, Attila és Eszter úgy kapaszkodik- belém, hogy egy szabad kezük mindig legyen apának Integetni, ha feltűnik a dombhajlat mögül, ha itatásból visszatér a háromszáz birkával, ha almozni szalmát hord a hatálmas hodályba. Imádják az apjukat, aki már harmincéves lesz karácsonykor, vénséges-vén az én huszonöt évemmel szemben, megfontolt. mini: egy patriarcha, munkabíró, mint egy öszvér, szívós, mint akár egy tölgyfa a hodály mellett, amit hiába döntögetne, cibálna a folyton zúgó szél, tán száz évekig is állni fog, amikor mi már rég nem leszünk. Amikor elvégeztem a főiskolát. és egy könyvtárban álmodoztam a jövőről, úgy gondoltam. művész leszek. Talán író, vagy filmrendező? Mindentudónak hittem magam, úgy gondoltam, olyan könyvet írok arról a 10—15 évről, amit gondolkodó emberként megéltem, hogy bér szakad az asztal alatta, amire leteszem.

Tessék, Itt van, Ismerjétek meg a véleményemet a hetvenes, nyolcvanas évekről, a sok-sok bánatról, magányról, hazugságról. Ilyen nagyképű voltam. Minden alázat hiányzott belőlem, és alázat nélkül, reális önértékelés nélkül kegyetlenül boldogtalannak érzi magát az ember. Hiába volt a tanulás, rohanás, akarás, a félreismerhetetlen csőd jutott nehűha, mfnt ahogy lendületes, nagy játékosok teszik a férfiak körében, ha végigmustrálva egy lánycsapatot vagy asszonysereget, felfedezik azt a szempárt, amelyikben ott van a gyors összelobbanás félreérthetetlen ígérete. Ügy gondoljam, nekem, mert különösen szép vagyok, egyszer s mindenkorra jár a szabadság. A sokat tudók, sokat merők gyönyörű szabadsági c/ős Istvánt

Asszony a hegyen

kém mindenben. A szerelemben éppúgy, mint a munkában. Hiába, hogy szétoszto- gattaim magam, hiába hogy akartam és tudtam dolgozni akkor is... Az ezerféle vonzás, kötődés volt a lebírha- tatlan teher a huszonéves életemen. Nem volt nyugalmam. Mindent, mindenkit meg akartam változtatni magam körül. Most meg? Kézen fogom a két gyereket, és rohanok előre csak a leszálló csöndes estében. Csöpi, a húszéves öreg lovunk rémülten kapja fel a fejét a legelésből sivalkodásunkra. Szürkeróka, a hűséges terelőkutyánk csaholva megindul utánunk, mintha bolondozó kis csapatunkat is be akarná terelni valahová. Attila, a nagy fiam, lehasal, uszítja egy mellettünk cserregő madárra. — Szüjkejóka, fogd meg! — Mikor húszéves voltam, azt hittem, az a legnagyobb kérdés az életemben, hogy a magam módján elképzelt emancipációt hogyan tudom végigküzdeni. Hogyan tudom nagyobb balhé nélkül lerázni a megszokások, a hiedelmek nyűgjeit magamról, hogyan tudok fölényes önállósággal dönteni szerelem, barátság rázós kérdéseiben. Táncolni hívott egy fiú egy szombat este? Vele mentem. Kerestem benne egy embert, de ha félóra alatt kiderült, hogy csak egyhosz- szú nadrág, és egy kikeményített ,ing van mellettem, én bizony máris férfiakéra hasonlító izgalommal néztem körül a buliban, ki is érdekelne engem igazán. Majdnem ugyanolyan nyíltan, leplezetlenül mondtam, hpgy

ga... Nem volt határ 6 amikor hittem, boldog adakozóként, bátran szerettem. Mennyi léggömbérzelem

pukkadt szét körülöttem csak egyetlen év alatt is!

Mennyire összegyeztethe- tőnek tartottam a tündéri szerelem andalgásait pillanatnyi szexuális örömök ízeivel! Nem voltam szigorú magammal, nem volt, aki szigorú legyen velem.

Egyszer egy meglehetősen jelentéktelen külsejűnek tartott férfi jelent meg az életemben! Szikár volt, csendes, nyugodt. Csak a szeme izzott, ha rám nézett. Nem akartam őt szeretni: ő nem lehet a jövő, mondtam magamban, hiszen arról próbál meggyőzni, a boldogság lehetősége a megnyugvással függ össze. Én meg éppen- hogy nem nyugalomra vágytam. de izgalmakra, feszültségekre. győzelmekre. Látványos önmegvalósításra. A nyugodtak világának felforgatására. Fekete, szinte ci- gányos arc. Vajon mikor szerethettem meg végérvényesen? Mikortól nem sértett, hanem vonzott a nyugalma, a megértő szelídsége? Eleinte 'kinevettem az álmait, a közös jövő terveit, aztán váratlanul végtelen egyszerű lett minden: vele mondtam, tényleg, miért nem hihetnénk magunk körül nagy változásokat? A tízhektárnyi kaszáló, száz hektár legelő, egyszobás ház a hegyen, kétszobás lenn a faluban, háromszáz birka, kút a hegy alatt, és munka, munka, munka! Bz lett a világom, ez lett a könyv, amit leteszek az asztalra. Szültem két gyönyörű gyereket, egy fiú, egy lány. Már mind a kettő segít nekem, ha nagy kínnal szét kell szednem egy- egy szénabálát. Eszter hároméves, Attila elmúlt négy. Soha nem fogom őket ne- velgetni, agitálgatni a jóra, ahogy velem csinálták kiskoromban, de úgy akarok velük megélni mindent, lássák, mi a jó nekik. Lássák, hogy a párom meg én nem panaszkodásra hangoljuk az életünket, nem mondogatjuk ez a rossz, ettől félünk, jaj, csak nehogy valami baj szakadjon ránk, nem keresésre, munkára szánjuk magunkat. Amit meglelünk, abban természetes örömöt találunk, s a magunk körén kívül, másokra nézve is azt az erős reményt melengetjük: az ember mégiscsak több, gazdagabb annál, ami most üres, kegyetlen arcából kivehető, mégiscsak sok minden jó ügyre vagyunk képesek, ha azonosulni tudunk más emberek problémáival is, és törekszünk legyőzni féktelen önzésünket...

Sokat dolgozunk. Van olyan évszak, amikor a férjem négy-öt órát alszik átlagosan, azon túl dolgozik, vagy legelteti a nyájat. Éltetéskor vagy gyapjúszállításkor nem sokkal kevesebbet vagyok talpon én se. Fáradtság? Másra vágyás? Nem, meg Sem fordul a fejemben. Ahogy a szél zúgását megszokja az ember itt fenn a hegyen, úgy megszokja, természetesnek veszi a dolgát is, a kemény fizikai mgterhelést is. Hogy szeretjük, vagy gyűlöljük a birkákat? Hát persze, hogy szeretjük! Őket szeretjük, nem a pénzt, amit a velük való munkával keresünk. Az első év mérlegét megvonva, talán mindkettőnk munkája ötezer-ötezer forintot ért havonta. De ez itt a hegyen mellékes. Boldogok vagyunk. Tudunk nevetni, örülni semmiségeknek. Elvadult rétek, elfelejtett hegyi utak között jártunk, amikor először idea hegyre kijöttünk, azóta otthonos lett minden. Augusztus van,- lassan bevégzi a nyár. Harmat ereszkedik a fűre. Álmosodnak a gyermekek. Nézem őket: Lehet egy helyzet, egy gondolat megalázó ezen a hegyen, családom körében? Aligha. Mi itt leljük meg a helyünket. Ha eljön a tél megint, fehér hímzéseket varrók az ingeinkre.

Szeretni való ee a föld...

8ZOKOLAY KÁROLYt

Üzenet a jövőbe

Az unottság, s mindent-tudás korában hittem én sok-sok kis földi csodában: soha vissza nem térő mosolyokban, és egy-egy önkéntelen mozdulatban, tekintetekben, miket nem felednék akkor se, hogyha más bolygóra mennék, ígéretekben, melyek teljesültek és mámorukkal magukhoz emeltek, gyerekekben, nőkben és férfiakban, s gyerekesen hittem sajátmagamban.

Ne higgyétek, nem voltam vak-hiszékeny. Becsapható se voltam én egészen.

És meg is éltem sok keserűséget, s van, ami belülről örökre éget.

Közöny, ridegség és lélektelenség tűje oltotta vérembe a mérgét.

De vetfd ezt: hányán hallgattak szavamra és mosolyogtak vissza mosolyomra. J

Hitemért hittel fizettek cserébe.

Hittek bennem. S, ez mindenért megérte.

Tóth Béla: Körösi Csorna (bronz) Idős Szabó István: Orog paraszt

A közművelődés keresztje

MA MAR SZAMOMRA 5* hihetetlen;

mennyire irigyeltem egykor, boldogult ifjúkoromban falunk népművelőjét. Tizenéves voltam, tudatlan, tapasztalatlan — megbocsátható. Hozzátartozik a dologhoz, hogy mi a népművelő szót sohasem használtuk. A'ki szervezte számunkra a szórakoztató, művelődési alkalmakat — legtöbbször a táncmulatságokat, ötórai teákat, ahol úgy- mond jazz-zenekar játékára rookdztunk, *w isteltünk — az a kultúrigazgató volt. Tehát mi, ifjak őt, az igazgatót irigyeltük. Azt a hatalommal bíró embert, akinek szavára leáll a zenekar, kinyílik egy szakköri szoba ajtaja...

Érett fővel mosolygok hajdani naiv- ságomon. Hogyan nem vettem észre a produktum mögött az erőfeszítéseket, az elakadó és újra ne k i gyünk őz ő lendületet?

Ma már tudom a kultúrház-igazgató közművelődési szakember, és csöppet sem irigylésre méltó. Ahhoz, hogy eredményt legyen képes felmutatni, hozzáértésre, tehetségre, rengeteg munkára, kifinomult diplomáciai érzékre, széles körű és gyümölcsöző társadalmi, emberi kapcsolatokra van szüksége. Jelleméből nem hiányozhat a megbízhatóság, a becsület, a tisztesség sem.

A városokban, nagyközségekben nincs különösebb gond a közművelődési intézmények személyi ellátottságával. Tapasztalt, szakképzett vezetők irányításával többnyire végzett népművelők dolgoznak. Anyagi, erkölcsi megbecsülésük megfelelő, tükrözve a társadalom jelenlegi teherbírását és értékítéletét. A tárgyi feltételekre — ha nem is mindenben megnyugtató a helyzet — sem lehet túl sok panasz: a művelődési központok rendelkeznek a legszükségesebb, korszerű technikai eszközökkel, épületeik esztétikusak. Persze mindezzel nem állítjuk — afféle Pangloss mester módjára — olyan tökéletességet, harmóniát valósítottunk meg, amely megelégedettségre ad okot.

Nagyon i* látjuk és tudjuk, hogy adott szintűn kön, merre kell keresgetnünk, mit kell sürgősen és feltétlen megtennünk művelődési eszményiünk megvalósításáért, kitelj ásításéért.

A falvakban — Nógrád úgynevezett aprófalvas megye — masabb a helyzet. Elsősorban tiszteletdíjas népművelők szervezik-irányítják a kulturális életet, és csak néhány központibb fekvésű vagy központokhoz közelebb eső településeken tevékenyednek függetlenített és képesítéssel rendelkező szakemberek. Sok a kifogásolnivaló a kultúrháKak, klubkönyvtáraik állagában, esztétikai megjelenésében. A fenntartásra még csak-csaik jut pénz a tanácsi költségvetésből, a működtetésre, a tartalmi tevékenységre azonban már édeskevés. Azokon a településeken tűr- hetőbb a helyzet, ahol gazdasági egységek is találhatók, és eredményes gazdálkodásuknál fogva a szövetkezeteknek, gyáregységeknek módjukban áll a helyi közművelődés anyagi támogatása.

Kisfalvainkiban — általában jellemző — kevés igazán figyelemre méltó esemény történik a kultúrában, művelődésben. A jelzetteken túlmenően amiatt is, hogy a lakosság érdeklődése — jórészt kényszerűségből — megcsappant, illetve átalakult, másfelé fordult. A falusi emberek szabad idejük javát termelőmunkára fordítják, törekedve megszerzett életnívójuk megtartására.

TÉVEDÉS LENNE azonban bárkinek is arra a következtetésre jutni a kétségtelen aggasztó jelek láttán, hogy — jobb szó híján — a „vidéki” közművelődés teljesen vert. helyzetben van, nincsenek örömteli mozzanatai, hogy elfogyott az életerő, a kezdeményező*

készség. Szerencséi’« nem tartunk itt, s reméljük, nem is jutunk el erre a mélypontra.

Milyen bizalmat élesztő, követendő tendenciák érzékelhet ők jelenünk falusi közművelődésében?

Az első csokorban említhetjük az általános művelődési központokat, amelyek négy településen — Mátramind- szenten, Lucfalván, Homokterenyén és Alsótoldon — létesültek. Az iskolák és a kultúrházak, könyvtárak közös működtetése gazdagította a helybeli lehetőségeket, s az anyagi és szellemi erők koncentrálása kedvezően érezteti hatását — főként a gyerekek és a fiatalok kulturálódásában.

Másfél éves múlttal bírnak a művelődési körök, részben KISZ-es. részben népfrontasvédnökség alatt, de mindenképpen összefogással ^működve, működtetve. A galgagutai, csécsei, ecsegi, cserháthalápi, erdőkürti és felsőpetényi tapasztalatok — ha nem azonos mértékben-értékben is — a kezdeményezés életrevalóságáról tanúskodnak. A helyi közösség saját maga alakítja ki programját, gondoskodik megszervezéséről, lebonyolításáról. így nem egyszerűen elképzelhető, kimondottan biztos, hogy a valóságos igények jutnak érvényre, és a rendezvények nem fulladnak érdektelenségbe. Miközben az együttes cselekvés azzal a fontos haszonnal jár, hogy erősödnek a kollektív érzések, és a lakosság művelődő rétegei egyre terebélyesedő, igazi közösséggé kovácsolódnak.

, Mindkét említett formában benne rejlik a továbblépés lehetősége. Az előbbi megkísérel szélesebb utat törni a felnőttek felé, míg az utóbbi — hiszen ebben az életkorok együttlétezése

megvalósult — a kultúra házát teheti meg vonzóbbá, otthonosabbá.

S akad néhány olyan község, mint például Magyarnándor, Szügy, ahol a tanácsok élén állók fordítanak fokozott gondot a művelődésre, felismerve általános emberi, politikai hasznát, közérzetet és közvéleményt formáló erejét. Itt van határozott, helyi művelődéspolitikai koncepció. S mivel tiszta és világos célokat fogalmaznak meg, maguk mellé tudják sorakoztatni — támogatóként, szervezőként, közönségként — a helyi gazdasági egységeket, végső soron a lakosságot.

Áttekintésünk végére maradtak azok a helységek, ahol egy-egy népművelő igyekszik személyes meggyőződését, megszállottságát kamatoztatni. Göröngyös az útjuk, nem is sikerül minden buktatót elkerülni. De mindig talpra állnak, és újra indulnak.

Szerencsére ők sincsenek teljesen egyedül. Feltűnik mellettük egy-egy hasonlóan gondolkodó pedagógus, agrár szakember, tanácsi dolgozó. Sőt Bereden a kultürház technikai alkalmazottja — takarítónő-büfés, azaz mindenes — tizenhat éves gyakorlata alatt olyan tapasztalatokra, jártasságra tett szert, hogy a kultúrház-igazgató távollétében is képes levezetni akármilyen programot.

Ma már nern irigylem a kultürház vezetőit, dolgozóit. Nekik is megvan a maguk keresztje. De nem is hiszem azt, hogy adott viszonyaink között tehetetlenségre lennének kárhoztatva. Inkább jobban kellene alkalmazkodniuk a körülményekhez, az objektivitáshoz.

A JÓL VÉGZETT MUNKA sikerélményt nyújt ebben a szakmában is.

És a társadalom elismeri azt. A legjobbak idén is kitüntetéseket, jutalmakat vehettek át Sa1-srótarjánban a népművelők megyei központi ünnepségén.'

Sulyok Lászlí