Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-04 / 130. szám
▼ Gyermekalkotások a Szépművészeti Múzeumban Színes k Zöldellő hegyek, kicsi há- iáü a háttérben. Sok-sok gyerek a mezőn A kép egyik óldala harsog a világos szí- rifeíjtői — süt a nap. Ä gyerekek egymás kezét lógják, A rilásik mezőben mintha keresnék egymást, sötét van, nem süt a nap. Törők kisfiú látja így a világot. Más gyerekek másként, kevésbé ,,komoran”, viliódzó színekkel : -A balatoni úttörőváros galériája küldte el üzenetét és köszöntését a fővárosba. Kacskari ngós, szép madarak hátán jött a gyerekek tarka á ma a VIII. országos úttörő- tajálkozóra. Négyéves japán, tízesztendős arab, már ti- nédzserkorú szovjet emberke alkotása a patinás falak között:. Az első üzenet ez: komolyan kell venni ebben a nagyon komoly épületben a gyerekeket! Komolyan, mert vallanak szüléikről, társaikról. a világról, arról, amely * meséké, s arról, amely a hétköznapoké. Két japán alkotás egymás mellett. Egyik az édesanya portréja. Csendes mosoly, széttárt karok. A másik az édesapáé. Talán beszél, talán kiabál. Arca homályban, szemét sötét szemüveg 'takarja. A másik teremben két madár, két alkotás. Az egyik — harsogóan piros, kiterjesztett szárnyai alatt a világ. A másik hideg színekkel komponált, alulról látszik, nehézkes. Az első percekben a nézőnek az a benyomása, hogy ebben a színes körhintában csak szédülni lehet. Aztán ráért7. a kiállítás rendezőinek — minden dicsérő szó kevés munkájuk méltatására — gondolati ritmusára. Az első teremben az Összetartozásról és a békéről valló alkotásokat láthatja a belépő. A másodikban a szülőkről, a társakról mondanak el a szili. Erdemtelek (Mongólia): Béke és barátság ■i **éi***a ml sí»»!» <• •>**<. vJ Csukvasz Veszna (Jugoszlávia nek és a forma nyelvén — nagyon sok megszívlelendőt a gyerekek. A harmadik — a nagyterem a kiállítás csúcsa. A rnesétk és az álmok palotája ez, állatokkal és bohócokkal, repülő emberekkel és titokzatos erdőkkel. Itt meg: Szabadság madara lepetés várja a látogatókat: asztalok, rajzeszközök. A gyerekek, akik a kiállítást megnézik, rajzolhatnak, festhetnek is. Vagyis üzenhetnek nekünk arról, hogy még nem mindenütt süt minden gyerekre a nap. R. L. Josephine Baker Különös ember volt. Meztelen táncosnő, és tizenkét fogadott gyermek önfeláldozó anyja; a híres-hírhedt ba- riánkosztüm viselője, és a faji megkülönböztetés elleni fáradságot- nem ismerő harcos; a II. világháború tisztje, és énekes-táncos világsztár. Szi vár ványcsalád.j aval” a fajok és a vallások egyenlőségét hirdette. 69 évesen, közvetlenül a halála előtt még színpadra lépett. Josephine Baker június 3- án volna 80 éves. 1906-ban született St. Louis egy nyomornegyedében. kezdetben néger vándortársulatokkal járta az USA városait, majd kisebb Broadway-sikerek után a Revue négre párizsi sztárjaként tette meg első lépéseit a világhír felé. Ezt hamarosan elérte, revütáncosnő és sanzonénekesnőként járta a világot — szinte haláláig. Első férje Jean Lion gazdag üzletember volt. A vele való házasság idején vásároltak meg Les Milandes-t Dordogne-ban. Ez a soktor- nyú, sokemeletes várkastély létt később fogadott gyermekeinek otthona. A második világháború alatt Josephine Baker választott hazája, Franciaország szolgálatában állt. Miközben különböző országokban lépett fel, hírszerzői munkát végzett. A háború után ment férjhez Jo Bouillonhoz, aki muzsikus volt, és különválásukig szakmailag és emberileg ■ hűséges társa. Sok megpróbáltatást éltek át. Josephine súlyos betegségeken, nehéz műtéteken esett át. De hallatlan akaraterővel mindig gyorsan talpra állt, vonzotta a színpad és a nagy terv: a gyermekek. Saját gyermekük nem lehetett. Jo és Jo —férj és feleség — rengeteg munkával valósította meg, hogy a világ különböző részeiből különböző korú, bőrszínű és Baker és gyermekei . vallású gyermekek — akik mind Bouillon nevét kapták meg — méltó otthont, megfelelő gondozást kapjanak Les Milandes-ban. Az elsőket 1954- ben fogadták örökbe, a 10 és 22 hónapos japán árvákat. Aztán jött francia, néger, finn, indián, algériai és izraeli és a többiek. Josephine-nek gondja volt rá, hogy valamennyien megtanulják az anyanyelvűket. A gyerekek édestestvérekként szerették egymást. Teltek az évek, nőttek a gyerekek, nőttek a gondok. Josephine egyre nehezebben tudta előteremteni a várkastély fenntartásának költségeit. Nincs hely itt elmesélni, mennyi harcot vívott meg, hányán segítették, és milyen agyafúrt módon játszották ki. A vége az lett, hogy a várkastélyt kétszobás párizsi lakásra kellett felcserélnie, ott élt a kisebbekkel, a nagyobbak már szétszóródtak különböző iskolákba, országokba. Josephine tovább járta NÓGRAD — 1986, június 4., szerda a világot, fellépett hol langyosabb, hol forró sikerrel. Akkor már külön a „papától”, aki azonban vissza-visszatért a családhoz, amelyért mindvégig ő is felelősnek érezte magát. Fellépések és betegségek váltogatták egymást, míg 1975 tavaszán a barátok, elsősorban Jean-Claude Brialy segítségével nagy sikerű gálaműsorra került sor Párizsban, amely után maga Gis- card elnök köszöntötte táviratban a művésznőt. Április 12-én Josephine Baker meghalt. Az emberfeletti erőfeszítések, a megerőltető utazgatások, a sok izgalom és munka, a betegségek legyűrték hatalmas akaraterejét. Baker hadnagy párizsi gyászszertartásán miniszterek, tábornokok, a művészeti élet kiválóságai, barátok és tisztelők vettek részt. Április 19-én Monaco egy kis templomában pedig a papa és a 12 gyermek búcsúzott az édesanyától. Mert számukra az volt. E. M, A nógrádi palóc viseletről az elmúlt évszázad alatt sok néprajzi leírás látott napvilágot. Annak ellenére, hogy a szaktudomány részletes ismereteket szerzett az idők során sok változást megért palóc öltözködési szokásról, nem lesz haszontalan egy szemtanút is megszólítani, aki közel másfél évszázada — 1857-ben — leírta a nógrádi • palócok öltözékét és több fényképfelvételt is készített róluk. Re- guly Antal páratlan értékű dokumentációja azonban sajnálatos módon az envészet áldozata lett. így csak leírásából ismerhetjük meg a hétköznapi palóc női ruhadarabok legalább két évszázados múlttal rendelkező változatait. Az egykori ingváll egészen rövid, köldökig érő volt, ujja a csuklónál kibővült és bokrosán állt. Nyaka kivágott és ráncba szedett, amit keskeny gallérral láttak el. Az ingvállnak hasadéka nem volt sem elöl. sem pedig hátul, ezért a fejen keresztül vették fel. A meglehetősen bő pendel (alsószoknya) lábszárközépig ért, felül madzaggal lehetett megkötni, éppen úgy, mint a gatyát. A szoknya és felsőing patyolatból készült, az ing felső végét ráncba és gallérba szedték. Mindkettőt kék-tarka színű anyagból varrták, amit mindig a gyolcsot tói (vándorárustól) vásároltak meg. A blúzszerű felsőing valamivel hosszabb volt az ingvállnál. A ruha vagy kékruha néven említett, bő kötény szintén patyolatvászonból készült, ami a szoknyát egész hosszában és szélességében betakarta. Jobbára kék. néha fekete, a fiatalabbaknál viszont fehér vagy virágos per- kálból volt varrva. A kék gzéRégi női viselet les kötényt kecele névvel is illették. A fiatal asszonyok az ing- vállra brusWcot, lajbit (mellényt) vettek fél. Ez tarka vagy kártolt anyagból készült, az utóbbi cifrább volt. Néha selyemből is előfordult. A pruszük ujjatlan, csak keskeny karvetővel rendelkező ruhadarab. amit elöl ,,a mellven kapcsokkal öszve tartanak" A nyakravaló kendő 2—2.5 rőfös patyolat vagy perkál volt, amit sötétkék illetve világos szegéllyel díszítettek. Ünnepen fehér fodros vagy ..százszorszép” matériából valót viseltek, az idősebbek fekete szőrből készültet. A palóc női fejviselet jellegzetes eleme, a konty többféle volt. Leggyakoribb a csi~ nyált konty, amelynél a vászon többszörösen összehajtott és varrott, keményítővel ösz- szeragasztott. A bekötött hajat teljesen befedte, sőt viselőjének fele arcát is eltakarta. Ritkábban fordult elő a rongykonty. azaz a vászonból vágott kontyruha. Ez tulajdonképpen egy széVs pántlika. amit az összekötött hajra 10—15-szőr felcsavartak. A feikö+ő alatti többrétegű fodrot feltartónuk mondták. Előfordult a naskonty is, keskeny, végeinél kiszélesedő vaslemez. Madzaggal kötötték meg a tarkónál, majd erre csavarták fel a két ágba elválasztott és összesodort hajat. olyan módon, hogy a vas alsó végei a haiat összetartották. Erre került a kétrét összevarrt vászonruha, ami egy coll széles és több rőf hosszúságú pántlikából állt. A kontyra tett féketö selyemből vagy patyolatból készült a legkülönbözőbb színekben. Az ünnepre való pántlikát fodorral is ellátták, a fiatal menyecske pedig arany- és ezüstcsipkével ékesítette a főkötőjét. A főkötőre került fel a fejkendő, amelyet általában fehér patyolatból csipkeszéllel állítottak elő és kikeményítették. A fej- kendőt az áll alatt úgy kötötték meg, hogy , viselője arcát teljesen körülfogta, hátul pedig szétállott. Hétköznap színes kendőket használtak, de ezeket hátrákötötték. A csizma fekete borjúvagy tehénbőrből készült, de gvakori volt a piros kordován is. A csizma kedveit formája térdig érő szárral . é* magas sarokkal rendelkezett. A múlt század közepén már vágott orrú (elöl lekerekített) volt a női csizma, azt megelőzően hegyes orrút használtak. Nyá-on csak az ünnepnapokon jártak csizmában, télen viszont mindennapos yi- «e’etnek számított. A ház körül ganucsot i használtak, amit ré«i csizmaszárakból fabrikáltak maguknak. A felsőruházati darabok legfontosabbját a ködmön jelentette. Juhbörből készítették, szőrével befelé fordítva, hosz- szú ujjakkal, nyak és gallér nélkül. Hossza a csípőig ért. Ennél valamivel hosszabb ruhadarab volt a mente, amit szintén kifordított juhbőr- ből varrtak, de ezt fekete vagy búzavirág színű posztóval borították be, széleit és gallérját pedig fekete báránvprém- mel vagy rókaszőrrel szegték körül. A hagyományos női ruhadarabok számbavétele után Reguly Antal megállapította, hogv ,.az Ipoly mentében reclit is hordanak: vagy- kabátot posztóbul, nyaka bár- sonybul kihajtókára készített, csípőn alul megy és körül van bársonnyal varrva, a derekán bársony pintlive 1 öszvekötve, melynek végén réz kapocs van.” Ezeket a jellegzetes ruhadarabokat manapság már csak a múzeumok kiállításain ''soda lhatjuk meg. Selmeczi Kovács Attila Zene és matematika „A 98. negyed legnagyobb törzsszámosztója a 7, mert 98 egyenlő kétszer hét a négyzeten” — olvashatjuk egy elemzésben, amelyről csupán a kiemelés alapján aligha lenne megállapítható, hogy zenerői. pontosabban, egy Herder-díjas román zeneszerző zenéjéről, formaépítkezéséről szól. Anatol Vieru új zenei algoritmusát magyarázza a fenti idézet: az idén Herder - díjjal elismert zeneszerző teljesen új akkordelméletével valóságos új zenei iskolát teremtett Bukarestben, s zenéjének —, amint azt az idén odaítélt rangos nemzetközi díj is tanúsítja — már régóta nemcsak a román fővárosban vannak rajongói. Az új Herder-díjas román zeneköltő, Anatol Vieru Dömötör Tekla magyar néprajzkutatóval együtt kapta az elismerést: a Gottfried von Herder nevével fémjelzett alapítvány a kelet-európai művészek és művészetek felkarolását szolgálja — immár több mint egy évtizede. Rotációs alapon tüntetnek ki nyugaton kevéssé ismert alkotókat, akik ezután ösztöndíjra javasolhatnak fiatal művészeket, segítve ezzel a kelet-európai művészet szélesebb körű elismerését, s kilépését a sajnos gyakori nemzeti elszigeteltségből. Anatol Vieru szakmai körökben egyáltalán nem volt eddig sem ismeretlen szerző. Már 1962-ben, tehát az új román zenei irányzat kialakulásának kezdetén nemzetközi elismerésben részesült gordonkaversenye: a genfi „Reine Maria-Jose”-dí- jat kapta. Tulajdonosa a George Enescu-dijnak és a Serge Koussetvitzky-díjnak is, tehát hazájában és nemzetközileg is rangos zeneszerzőnek számított. Vieru zenei világa ily módon egyáltalán nem a kevesek zenéje, valóban alkalmas arra, hogy megfogja a hallgatóságot, még azokat is, akik egyébként aligha kedvelik a modern zenét, a do- dekafon hangzatokat. Találmánya lényegében a matematikai algoritmus szigorú képleteinek és a szárnyaló szabad dallamoknak az ötvözése. Az alaphangnemet és szólamot akkordok sorozata adja, amelyre Vieru szabadon vezeti fel a díszítéseket, kórust, ritmust és hangszínt. Zenéjének matematikai alapja a következő: a kvintkör, tehát az egymást öt hang távolságban követő akkordsort törzsszámok alapján építi fel, a különböző ne- gvedekhez megkeresi a legnagyobb törzsszámosztót, s ehhez rendeli a megfelelő hármas-, vagy négyeshang- zatot. A bevezetőben idézett „feladvány” is erre utal: a 98. negyedhez kapcsolja a legnagyobb törzsszámosztót, megkapja a hetet, s így a hetes számhoz kapcsolt d- moll hármashangzatot használja fel ebben az ütemben. Felületesen szemlélve ezt az akkordfűzést, azt is gon- dohatnánk, hogy Vieru akár számítógéppel is megírhatná zenéjét. Ez természetesen nincs így, hiszen az algoritmus megszabta szólam zenéjének csak alapja, s azt gazdagon díszíti más zenei elemekkel. Műveit hallgatva, szinte egyedülálló dallamvilág tárul fel az egymástól távol eső akkordok révén, ami szinte pezsdítő újdonság a tonális, vagy funkcionális akkordfűzéshez szokott hallgató számára. Nem árt egyébként megjegyezni, hogy a nagy klasz- szikusok is — tudatosan, vagy tudat alatt — szintén használták a matematikai kép^ leteket komponálás közben. Közismert az aranymetszés technikája például Bartók műveiben. Bartók zenéjére emlékeztet az egyik kritikus szerint például Vieru legújabb művének egyik részlete. az idén bemutatott V. szimfónia második tétele, amely a dúr és moll akkordok érdes váltogatására épül. A fortissimók után sorra a vonósok következnek, majd a fafúvók és végül a kórus. Az ötödik szimfónia ihle- tője Eminescu költészete, pontosabban az Esti kürtszó című vers, amelyre Vieru már negyven évvel ezelőtt is írt egy románcot. Az ötödik szimfóniában a téma új megközelítésével hatalmas lélegzetű, 43 perces zenekarra és vegyes karra írt művel bizonyította ismét vonzódását a nagy román költőfejedelem iránt. A szimfóniában Eminescu négy verse szólal meg a különböző tételekben. Hangulatuk melankolikus, halk, töprengő, amit csak rövid időre vált fel a második tétel gyors, madrigálra emlékeztető kórusa. A szimfónia hangvételét tán legjobban a műben felcsendülő Eminescu-versek néhány sorával lehet a legjobban érzékeltetni: „Az eirdö halkan felsusog s, egy esteli kürt sírva tülköl .. Jól érzékelhető a mondanivaló később is, Eminescu másik megzenésített versénél; „Száz arcból, mely ködökbe tűnik messzi távolokba vajon hány törik majd össze tengerárban, szélviharban* Walkó György (Bukaresti
