Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

Or. Xrcaiy Míirá, ft dalos kedvű, ám agyonhasz­nált hangszálú tanár egyál­talán nem örült a rokkant- nyugdíjának. Se kutyája, se macskája, s most már: isko­lája s’incs. Mit kezdjen a ren­geteg szabad idejével? Három nap keserves pihe­nés után úgy érezte, nem olyan rosszak ezek az ő hang­szálai, hogy vissza ne. me­hetne a katedrára. Egy hétig leste a postást, hátha mégis visszahívja Kés jár, az új di­ri. Már a napközit is elfo­gadta volna. De bizony fütvültek rá. Még a szakszervezetis Bri­gitta se látogatta meg. Végül is Kmaty tanár úrból más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újsá­got. Régieket is. Fölfigyelt rá, mennyi derekas tettet, jósá­got, életmentő bátorságot is megörökítenek a krónikák. Szűkszavúan, persze. A ta­nár úr eltűnődött: milyen emberek lehetnek ezek a hő­sök? Érdemes lenne megis­merkedni velük alaposabban, közelebbről. Példának állí­tani őket, a nagyszívűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyültak, az elidegenedettek, az . ego­centrikusak, cinikusok elé. Ez ám a szép feladat! Mind­járt munkához is látott. Elsőnek Forró Fridolin fű­tésszerelő-tanulóhoz kopog­tatott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlenség. Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, hanem az Ezeregv szerelmes .vers leg- úiabb, féláron vesztegetett ki­adását söpörté le az asztal­ról a szerszámosládába. — Naná, hogy kihoztam a fűzből azt az önkéntes tűz­oltót — mondta a srác. Rá­gyújtott. A gyufát az akvá­riumba hajította, s nézte, ho­gyan harap rá egy csíkos zebradánió. — Mi az, hogy jól ismertem?! Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom. Mégcsak haver se ... Ugyan, apuskám, hol él maga? Adósom az ipse. Két kemény ezressel. Csak nem hagyhat­tam odaveszni? Hogy meg­látogattam-e a kórházban? Hát meg, ha tudni akarja. Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak vagy egy nővérnek találja dugni, amivel nekem sáros ... Hogy mondja, tata? Nemér­tem ... mikor én ilyen re­kedt voltam, nem nyaggat- tam kérdezősködéssel az em­bereket, hanem gargarizál­tam! Nna! magának is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám, hamaro­san fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyó­ból. — Csak nehogy azt higy- gve, hogy én egy spinéért vízbe ugrok! — Közölte mindjárt elöljáróban a sző­ke szakállas ifjú. — Körül is röhögném magam! Hogy­hogy. akkor hát miért? M'ért. miért?! Hát. nehogy azt higgyék, hogy egv ilven parkolóőr úszni se híd Fo­gadásom volt a vízbe ugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Bedobtam magam az ör­vénybe, csak úgy. oszt éDp szerencséje lett a kiscsajnak, belémcsimoaszkodott, le se leheWt vo'na vakarni, hát kiúsztam vele — Nem azért, tette, mert szereti azt a... hogy is hív­ják csak ... bizonyos Evitát? — Hogy mondja, dzsindzsl­kém? Öregasszony volt? Volt ott egy' öregasszony is? Én csak valami rongybabát lát­tam, ide-oda lökdösték a kört álló szivarok. viszont nem énekelték a körben áll egy kislánvkát. ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugve dzsindzsikém? No, mon­dom, úgyis kihagytam két kar ateedzést a héten, most itt a pótolási alkalom, megta­nítom ezeket^ kesztyűbe du- dorás/ni. T^a, de hogy valami Klotild is .**.. — Egy . nyolcvanéves né­ni, Smith ÍVIatild ... — Akár. Klotild, akár Mat- hild, ha- tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se me­gyek, az biztos. Hát, mi va­gyok én? Népjóléti intéz­mény? Szociális otthon? Ne cal-e? ördöge van. Eltalálta. De, majd máskor keressen, jó, most sietek? Viszhall! Kimerültén, ám diadalma­san rogyott ágyába este a ta­nár úr. — Engem akartok félreve­zetni. lekvárkáim? Kmaty Medárdot, a sasszeműt? Rosz- szabbnak akartok látszani, takonypócok? Merő divatból! Mikor növitek már ki ezt a gye . .. ezt a gye .. . ezt a gyerekes. .. Álomba merült. És Kmaty Medárd. a nem­zet dalos kedvű, ám hang­szálnyugdíjas napszámosa is­mét a katedrára álmodta magát. Épp azt magyarázta a zöldfülű felnőtt- és ka­maszseregnek, hogy ne szé­gyelljék az érzelmeiket. — No né, már te is kez­Simai Mihály: A nyughatatlan Kmaty tanár úr — Tudja mit? Hagyjuk e vitát ! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? Az em­ber kit szeret? önmagát, szerencsés esetben. — Tehát, egy csöppet se vonzódott hozzá? — nyomo­zott, egyre kétségbeesetteb­ben, Kmaty tanár úr. —De, őszintén: csöppet se? — No ... szóval. Bírni bí­rom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a belemár- toít test ann.yit veszít a sú­lyából ... szóval hát... eny- nyire bírom. — Na, ezt legalább sike­rült kiszorítani belőled — gondolta a tanár. Ám, ekkor Kapuczni Pongrác hangja hirtelen fortissimóba csapott át: — Maga meg mit kémke­dik itt, vén trotyli? Mi köze hozzá? He? Hogyhogy meg akarja írni? Álljon meg a menet, öregem, ha meg me­ri írni ezt a ... ha azt meri írni rólam, hogy szeretem Evitát... vagy Edinát, vagy hogy is mondta ... szóval, ha kiröhögtet a haverokkal, édesapám, én olyan sajtópert nyakasztok az akába, de olyat.1- Hát ehhez tartsa magét . Fejcsóválva ment tovább Kmaty tanár úr. Karakán Zivadar egy sörözőben fogad­ta. — Gratuláltok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Va­lóságos hőskölteményt me­sélnek magáról. Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt, Smith Matild- kát megvédte egy huligán­banda kötözködésétől, szét­csapva köztük, mint egy oroszlán.., is dühítsen ilyesmikkel, dzsindzsikém, mert ' még ma­gát is edzőpartnernek né­zem. A tanár űr villamosra szállt. Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküz­dötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje, és kövesse észrevét­lenül. És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba ér­ve. körülnézett. Kmaty egy kuka mögé lapulva jól lát­ta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd széles vigyorral az arcán megindult fölfelé. — Jaj, maga az, Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicse­regte egy női hang odafönn. — Ezt magának hoztam, Matild néni — hallatszott Karakán dörmögése. Na tessék. Nem is olyan fekete az ördög, mint ami­lyenre fösti magát — düny- nyögte Kmaty tanár úr. El­határozta: most már elmegy a többi megmentetthez is. A tűzoltó épp kifelé jött a : kórházból. Egy volt tanítvá­nyát ismerte föl benne, Zé- nagyot. — Van valami anyagi kö­telezettséged Forró Fridolin- nal szemben, kedves fiam? —' Nekem? Á, nincs. Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsiját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tanár úr! Fri­di hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongrác­ded — szólt föl reá az ágy­ból Kmaty Medárd. — Ez már aztán mindennek a tete­je. Egy őrangyal ne masz­kírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla, hogy az a jóságos őrangyal­kája hülyéskedik vele, lévén hogy már az odaföntiek is kezdik röstellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is ter­jed ez a járv ... Az — ányt már nem tud­ta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötét­ségbe zuhant Kmaty tanár úr. — Őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezetis Brigittától, mikor leteszi , szekrényére a virágcsokrot. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép szőke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános, zavaros szemű kollégától. — Mert ha az vagy, Bri­gikéin, viseld a szárnyaidat? A kutyafáját, viselni kell! Ez az azonosítási kód, kér­lek! — Jaj, Medárd bácsi, ez a nagy megrázkódtatás... — szólt a daloslelkű fejbe­vert. Aztán fölcsillanó szem­mel hozzátette: — Sebaj, Bri­gi, akkor is: három — egy a javunkra. — Kiknek a javára? — értetlenkedett a vendég. — A mi javunkra angyaL kám. SZABÓ LŐRINC: A BUDA! VÁRBAN Nem láttam Róma Koloss?eumát, s most már nem is fogom. Minek? Van elég, volt elég itt is üszők s omladék (épp azért nem kincs, mert nem ritkaság}, itt, Budapesten. Három éven át múltja roncsain botorkált a nép, tűnő roncsain, vitázva, miképp tegye ezt-azt... De közben talpra állt egy ház, egy utca. majd egész vidékek, a foltozott körutak: csak a Var Kolosszeum még s Róma ... Fut az élet, s az idő mindent legitimizál: jobban fájnak itt e végső romok, mint idegenben köpor-városok. KATONA JUDIT: LÁMPÁSOK Tanítóim, akiktől felragyogtam és pislákoló, gyönyörű fénye m támadt, most számonkérőn néztek: nem tudom helyét az álmok katedrálisának. Rátok nyitok nyikorgó, régi ajtót, leírtam százszor: készülök minden napra. Szorongva állok, hű szavaitok várom, s hogy csak ráhull egy kéz fakó hajamra. Nem radírozok kenyérgalanc.sinnal, és tudom még a Himnuszt, egyszeregyet, s eltűrnék kormost, fájó tenyerest, ha ifjúságom lehetne a kezdet. SASS ERVIN: EZ AZ ELSŐ azóta ez az első ez a vers hogy virágos szőnyeget terítsen eléd és dicsérjen aki nem is tudod hogy ez a vers azóta ez az első meddig bujdosott a remény már- ványoszlapai között úttalan uta­kon keresve az egyetlen megjelöl­tet mely annyi éjszakát út vésztő­iben vezet hozzád azóta ez az el­ső ez a vers és milyen kevés ahhoz hogy koronád legyen PÓSFAI PÉTER: Dohányosoknak való aki rágyújt az is bűnös és aki nem — az is a füstöt szívók és fúvók az örök mindenki — májsztrók és publikum öklüket rázok és öklükbe röhögök öklömnyi öröküket öklendő fekete doboz mi sértetlen marad nem védi filter és simogató szó nem védik smaragzöld körömrácsok csak primadonnák vagyunk csak bókok és parancsok kijönnél- e még a térre hogy rázzon fel minket egy különös tangóharmónika és a füstfellegbe bújva na tudod — hogy senki ne lássa hát persze érted a primadonna meghalt a bókok kihunytak a parancsok összetörtek A Delmár-gyűjtemény Kiállítás a Szépművészeti Madonna gyermekkel , (osztrák mester) Ajándékozás és vásárlás útján került a Szépművészeti Múzeumba Delmár Emilnek, a két háború közötti évek neves gyűjtőjének az euró­pai szobrászat köréből válo­gatott kollekciója. Korábban is juttatott már a múzeum­nak a mecénás értékes szob­rokat. 19R4-ben az örökös huszon­három igen jelentős művet adományozott, illetve adott el a Szépművészeti Múzeum­nak. Az anyag jelentősége és a nagy érdeklődés miatt most szeptember 1-ig nyitva tartó kiállításon mutatják be Európai szobrászat címmel Delmár Emil gyűjteményét a múzeum márványtermében. Fontos esemény ez a mú­zeum életében is, hiszen a szobortárba ezt megelőzően ilyen jelentőségű anyag az 1914-es Ferenczv István-féle bronzgyűjteménnyel ke­rült. S, fontos esemény azért is, mert a Delmár-hagyaték ilyen gazdag bemutatására sem volt még lehetőség ko­rábban. (A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő műveket egy, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött szobor is kiegészíti.) Harmincnégy remekmű, a XIV. és a XVIII, század kö­zötti időszakból. Az olasz, a francia, a német, az angol, az osztrák, a németalföldi mű­vészet köréből. Szerepel a kiállításon a padovai mester Augustino Zotto, a Pokol he­gye című plasztikája, amelyet korábban Andrea Ricconak tulajdonítottak. A mű nemrégi­ben frankfurti kiállításon vett részt, s ott lehetővé vált a pontos meghatározás. Rend­kívül értékes a Benedetto de Maiano után készült egykori dombormű, Giovanni della Robbia festett terrakotta szo­borcsoportja, Hagenauernek, az osztrák barokk szobrászat fontos alakjának terrakotta­alkotása. Mindez azt is do­kumentálja, hogy Delmár Emil milyen sokoldalú gyűj­tő volt. Az 1923—35. közötti évek­ben számos műtárgyat vásá­rolt külföldön és Magyaror­szágon, megszerzett régi ma­gyar gyűjteményeket. A ré­gi külföldi szobrokon kívül igen értékes volt kelet-ázsiai iparművészeti gyűjteménye. (Ez utóbbinak nagy része az Iparművészeti Múzeum tulaj­dona.) Az 1959-ben elhunyt Del­már Emil maga is neves művészeti író volt — tanul­mányait, sajtókivágatokat láthatunk a tárlaton. A Múzeumban Szépművészeti Múzeumban személyéről, működéséről is megtudhatunk adatokat. Fo­tón láthatjuk egykori buda­pesti lakásának enteriőrjét, a kiállításon szereplő szobrok egyike-másika a képen is felismerhető. Delmár nagy érdemeket szerzett a magyar műemlékek megvédésében. A II. világháború idején — már külföldön' — elkészített egy térképet, hazánk jelentős műemlékeiről, azzal a céllal, hogy a szövetségesek bom­bázásakor ezeket a helyeket kíméljék meg. A gyűjteményt már a há­ború előtt is feldolgozták a műtörténészek. Amikor a ha­gyaték első része a Szépmű­vészeti Múzeumba került, dr. Balogh Jolán foglalkozott ve­le. S, több műleírás, repro­dukció a külföldi publikáci. ókba is bekerüt. Az anyag és a gyűjtő je­lentőségét hangsúlyozandó — megjelentetnek egy vezetőt illusztrációkkal, tárgylistá­val, bibliográfiával, a gyűj­tő életművével foglalkozó ta­nulmányokkal. S, a hazai múzeumi szokásoktól eltérő­en a későbbiekben is megje­lölik a szobrokat: „a Delmár- gyűjteményből”, &. M. Keceszlvilel (Antwerpen, XVI. sz, elfő talmi Három férfi (Antwerpen. XVI. sz. első í.) Pásztor (Leonard tiroli mester)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents