Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
Gyermekrajzok — gyermekvágyak Futás, A gyerekek elmélyülten rajzolnak. Házakat, utcasorokat, útkereszteződést, autót, és villamost. Péter igyekezetében az arcát is összema- szatolja. Ági a nyelvét is kidugja, úgy koncentrált. Kati rajzlapján csak úgy izzanak a színek, kisütött a nap, s a kép sarkába odarajzolta saját magát és kistestvérét. A gyerekek elmélyülten rajzolnak. Lerombolt házakat, fegyveres alakokat, tankot és repülőt. Egyikük rajzának az a címe: Átkelés a folyón. A másik rajzon újjáépülő házak láthatók. A harmadikon a rajz készítője áll, szeméből könnyek hullanak halott kistestvérére. Néhány kocka egv dokumentumfilmből. Néhány képsor, amely megdöbbentőbb, mint bármily szépen megfogalmazott mondat. A tények szűkszavúak, az összehasonlítás gondolatokat ébresztő. A gyerekek rajzolnak. Azt rajzolják, festik, amit látnak maguk körül, ami foglalkoztatja őket. Ahogy ismereteik bővülnek, ahogy megismerik a valóságot, a környező világot. úgy akarnak raizban is „igazságokat” elmondani. Lerajzolják, amit látnak, s amit látni szeretnének. A magyar kislány testvért rajzolt magának — pedig szüleinek egyetlen gyermeke. A vietnami fiú új házat, virágokat. Gyerekek és rajzaik. Gyerekek és vágvaik. A gyerekek alkotókedve, fantáziája gazdag, kimen't- hetotlen és bonyolult. A hathét éves már mindent el tud mondani rajzbar. Ahogy mindenre van szava, mindenre van vizuális jele is, mindkettő természetes szükségleteiből fakad. Le tudja rajzolni az idő múlását, a térbeli viszonyokat, vonalakkal, formákkal, színekkel jellemezKASSÁK LAJOS: ni tudja a jó vág a gonosz „szereplőket”. De rajzolni tud már a másfél, kétéves gyerek is. ha papírt, ceruzát adunk a kezébe. Előbb csak azt érzékeli, hogy a ceruza nyomot hagyott a papíron, az'án már élvezi a játékot, a szabálvtaian irkafirkát. az „alkotást” A saiát firkájában találja meg először a gyermek kör- nyezete formáit. A függőleges vonalakkal a fát, a kerítést. a vízszintessel az asztal lapját, a földet az mosdja. S ahogy a felnőttek'ők a mese'-'öo evekből látja, úgy formálja az alakokat, a növényeket, az állatokat, a napot, a holdat, a csiliagakat. A mi gyerekeink renJk:”ül kifinomult forma- és térlátással rendelkeznek. Meglepően jól adják vissza környezetüket. tárgyaikat. Természetes vágyaikban —.mint a mesékben. népmesékben — az igazságot viszik d’adal- ra, a jó elnveri jutalmát, a rossz büntetését. Kívánságaik — iátékok, új ruha. színes ceruza vagy egy kistestvér — megjelennek rajzaikban. De a világ sok országában még nem ilyen természetesek, gyermekiek a vágyak. Sok helyütt egy falat kenyér, egy könyv, egy kényelmes ágy vágyaik netovábbja. Gyermekek ezrei éheznek, fáznak, gyermekek ezrei nőnek fel iskola, tanulás nélkül. Gyermekek ezrei kényszerülnek kenyérkereső munkára nyolc-tízévesen. A gyerekek örömüket lelik a rajzolásban. Ezért is működik egész sor iskolában, művelődési házban, múzeumban gvermekrajz-szakkör. Az egyikben mesét illusztrálnak, a másikban gyurmát formáznak, a harmadikban játékokat, játszóteret terveznek. Rajztanárok, festőművészek, szobrászok a vezetői azoknak a gyermekszakköröknek, ahol papírkivágásokkal, textilragasztással, bábfigurák tervezésével vagy játékformázással foglalkoznak. Az óvodás vagy iskolás korú gyerekek korlátlan fantáziával rajzolják. festik le környezetüket, rajzolnak az aszfaltra, befestik a falakat, játékállatokat, bábukat, megmászható, kívül- belül bejárható játékokai szerkesztenek. Élvezik a játékot. az alkotást. S mi felnőttek szeretettel és kicsit elfogódottan vesszük kezünkbe munkájukat. A jövő nemzedék ígéretét. .Zádár Márta útra Invitálás a hosszú Vérrel és velővel teljék meg a szó amit kimondok. A fecske nyílröpülésével szálljon más profán szólamok között a fénytérben és legyen kinyilatkoztatás vokális zene hirdetőoszlop minden mindenkinek akik a műló idő hátrahagyott iszapjában rejtőzködő kincseiket keresik. Róluk és nekik énekelek. És több ez mint az éjjeli őr dobverése mikor az égő falu népét riasztja és más mint a csordába verődött farkasok üvöltése. Emberi hang a testvériség pehely be burkolt szavai. Áttörnek az éjszaka zsúfolt árnyain, hogy megpengessék a virradat húrjait kézenfogják « gyermeket aki ártatlan szemeit most nyitja ki a világra és sírva távolodik anyja szoknyájától. S talán 6 az akik nem tévedésből fogamzott akit nem sodornak el a véletlenek aki megtalálja szerencsecsillagát s a koszos dudvával benőtt romok helyén építeni kezd üvegből szerkesztett városokat falvakat a zöld övezetek karjai közt Ezt a gyermeket köszöntse kísérje és vonzza magához énekem s mint akiket rokoni szálak fonnak össze ne szégyeljük ne irigyeljük ne gáncsoljuk el egymást az úton mely hajnalunk kikötőjébe vezet. Tamási Orosz János: akarok menni Haza E gy óra körül tört rá az álmosság. De nem fekhetett le; még el kellett olvasnia a könyvet. Nem volt rossz könyv; jó sem; egy más világban íródott egy más világ számára. Gondolta: letusol. Előtte még beosont a gyerekekhez: a takarója persze mindkettőnek a földön volt. Nézte őket egy kis ideig; megint megfogadta, hogy holnaptól nem lesz türelmetlen, nem lesz... Szóval megfogadta azt. amit az ember mindig megfogad egv alvó kisgyereket nézve. Majd betakargat- ta őket. Haza akarok menni. A mondat megütötte. Gyomrát összerántotta a fájdalom, de ugyanakkor egész testében is érzékelte az idegek gyors reakcióját. Mintha valamennyi idegszála érzékeny vevőkészülékként egyszerre fordult volna a hang felé: nem is a kiejtett szavak jelentésére figyelve először, csak azok rezgésére. A panasz, a fájdalom hullámhosszán érkeztek a jey-k. Haza akarok menni. Anna sóhajtott fel, kétség kívül álmában. Talán a takaró érintésére; talán csak véletlenül pont ebben a pillanatban. Talán álmában szólt valakihez; talán álmából kiáltott ki valakikhez: menekülve lidércek, boszorkányok elöl. Vagy talán nem is a képzelet szörnyei fenyegetik? Hiszen mindössze három és fél esztendős; sálig három hete jár óvodába. Haza akarok menni. A mondat hullámverése nem csitult benne. Ott zúgott, ott dörömbölt a fülében; csattanva, robajlássze- rűen érkezett szívébe, agyába. S az érzelmek hatalmas lavináját indította el Az óvoda. Ügy tűnt pedig, hogy Anna boldogan vetette bele mss' új életformájába. Imádta a gyerekeket, imádta a társaságot; már a játszótéren is folyton a gyerekközösséget kereste. Ügy tűnt: megváltás neki az óvoda. Egyetlen pillanatig sem tétovázott soha; még a legelső réggé-; len sem kellett nyugtatni, vigasztalni. Alig várta, hogy mehessen. Vissza sem pillantott a folyosóról: s azóta sem mondta. egyetlen egyszer sem, hogy nem akar óvodába menni. Haza. akarok menni. Talán csak most szól, álmában; mert koravénen, any- nyi tiltás megtapasztalása után már tudja: élni kötelesség!? Hogy mindent meg kell szokni; az életet Is. Hogy hiába is mondaná ébren ugyanezt; csak türelmes, vagy türelmetlen meggyőzést rábeszélést kapna; esetleg néhány jutalom ígéretének Illúzióját. Jutalmat a szófogadásért, jutalmat a lemondásért, jutalmat a beletörődésért Haza akarok menni. De honnan szól valójában ez az üzenet? Nem kibúvó-e rögtön az óvodára gondolni? Hazája lett-e három és fél év alatt e néhány tucat négyzetméter annak, akit úgy vártak ide!? Tilalomfák, korlátok, a szabad tér szűkítése, 6 a feltételek kölcsönhatásarohanjunk M int életem nagy történései, szégyenteli, fájdalmas vagy felemelő pillanatai, oly tisztán vésődtek emlékezetembe egy számomra idegen férfi szavai... Ültünk. szótlanul ültünk egymással szemben sokáig a robogó vonat kicsiny kupéjában, mi ketten, férfiak. Lopva, időnként egymásra pillantottunk, majd elkaptuk tekintetünket. Közben, miként az ablakon túl a táj, folyvást változtak gondolataim, de egy. egyetlen érzés, sejtelem vissza-visszatért: ez az ember itt, szemben velem — fél. Süt, sugárzik a szorongás a szeméből. Talán üldözik! — villant belém. Talán — tiszta. Ízléses öltözéke, kellemes vonásai ellenére — bűnt követett el. . .? Nem is tudom, hogy elegyedtünk szóba. Lehet, tapintatlanul én kérdeztem meg. mi oántja? — nem tudom, de hallom a hangját: — Látom, különösnek talál, de kérem, ne gondoljon semmi rosszra. Mindjárt elmondom. és meg fog érteni engem... Tudja, nagyon beteg a kisfiam... tegnap kaptam táviratot a feleségemtől, és azonnal indultam. Külföldről. .. Most ott dolgozom, mérnök vagyok egy építkezésen... Tegnap dél ^ óta úton vagyok. Autó, vonat, autó. repülő és most újra vonat, és nem tudok, csak rá gondolni a gyerekemre. Megérti, ugye: borzasztóan aggódom a fiamért. Most pedig, hogy rövidesen hazaérek. fokozódik a félelem, hiszen olyan kicsi, olyan törékeny még szegény. Megértettem —, hogyne értettem volna meg! —, hiszen nekem is van fiam, és éppen én is hozzá igyekeztem. Hozzá, akiről szejátszani...! rencsére mostanában nem kaptam semmi rossz hírt, csak jót, csupa jót... Mégis, pontosan megértettem szorongó útitársamat, hiszen nincs is talán szülő, akinek szívét ne szorította volna bánat, ha tehetetlenül kellett néznie beteg gyermeke szenvedését, aki ne rettegett volna még a legrosszabbtól... Mert igaz, és én is tudom: a gyermek, a gyermekeink, kisfiáink és kislányaink — örök örömeink, örök, szorongó, féltett szerelmeink. Világra jöttük pillanatától felnőtté cseperedésükig, és tovább, és mindig az egész életükre, egész életünkre. És tovább... Mert szerelmek szövődhetnek, s köthetünk öröknek hitt barátságokat, melyek holnapra összeroppanhatnak mint a dióhéj. Csak amit a gyerekünk iránt érzünk — mégha rossz is, ha „hálátlan” is —, csak az az érzés el nem törhet, meg nem szűnhet. Mert százezer, mert milliárd, mert végtelen_ alakja, arca van, mert mélységes gyökerű a gyermek- szeretet, mert tiszta, mert önzetlen, mert mindönknek legfontosabb, hogy ók boldogan, biztonságban, békében éljenek, és hogy minket, lassan megöregedő szülőket — szeressenek. Ma pedig, amikor minden gyermekét ünnepeljük a földnek, úgy szeretnénk nekik átadni ez itt található — nekik, róluk, hozzájuk, értük írt — kis műveket, mint rétről szedett színes csokrot, mint kedvenc csokijiikat, süteményeket. Fogadjátok, kisfiúk, kislányok szívesen. Aztán — futás játszani, cipőt, ruhát, arcotokat összemaszatol- ni... Tódor János: „Amikor a felnőttnek az elválasztó üvegfalon át meg- mutatták a gyereket, nem újszülöttet, hanem egy tökéletes embert látott. . Az üveg mögött nem a -lányát- vagy pedig az -utódot" pillantotta meg, hanem a gyereket. A férfi úgy érezte: elégedett. Szeret a világon lenni.” (Peter Handke; Gyerektörténet) Mintha az időjárás is emlékezetessé kívánta volna tenni ezt a napot. Március eleje volt és hatalmas pely- hekben már órák óta szakadt a hó. Akár egy hipnotikus álomban lenne, olybá érzékelte az időt. Éjfélig bent ült a klinika folyosóján, bizonytalansága pillanatokra némán hisztérikus szorongásba váltott: „Mj lesz akkor, ha . . .” A nővérke is észrevehette rajta a lehangoló, idegesítő tétovaságot, ahogy az előbbi esztelen kapkodás szinte moc- canástalan fanatizmusba váltott, ezért is küldte haza. Feleségét az utolsó pillanatig kiegyensúlyozottan nyugodtunk látta, s kicsit furcsállta is ezt; az asszonyt már egy másik valóság vette körüli, s a férfi úgy érezte, neki. csak statisztaszerep juthat ebben a megingathatatlan emberi színjátékban. nak kialakulása. Mind megannyi átértékelődése a fogalmaknak. Sok-sok leépülésből épül fel a jellem. És te... !? Roppant, ütött a gondolat. Persze. Hiszen lehet: már régen önmagára gondol. A gyermek létére saját létét tükrözteti; s a különbség csupán az érzelmi tartományok leszűküléséből adódik. Már alig van lehetőség a végletekre; egy kiborulásnak itt már rituáléja van: idegösszeroppanás, gyógyszerek, rácsos ágy. Esetleg csak alkohol, csontmerevségig. Haza akarok menni. Gondolatban végigszaladt tekintete a néhány tucat négyzetméteren. Hazája lett-e e lakás, e pár esztendő alatt? Nem a falakat, s nem a bútorokat faggatta. Nem a falakon feszülő tapétát, ami után oly hosszú ideig talpaltak együtt; s amelyen még a felragasztás friss mámorának napjaiban megjelentek a gyermeki kéz hieroglifál; a zsírkréta és a filctoll erővonalai. És nem a bútorokat faggatta; nem a bőrgarnitúrát, s nem a csillárokat, amelyek oly hosszú hónapokig szinte egyetlen beszédtémát szolgáltattak: felhívtad-e őket; nem kelleK.ülönös állapot volt ez: tartozni egy történethez, annak mechanikus sorsszerűségét belülről is ‘ megélni, ugyanekkor kívülállóként szemléim e sajátos eseményt, mi több: egy kicsit kitaszítottként, akinek csak annyi a dolgai, hogy várakozzon és reméljen. Kötelességének érezte most a virrasztást, képtelen lett volna olvasni, vagy mondjuk, aludni helyette. Éjszaka volt, s így legfeljebb a hazafelé botorkáló részegekkel oszthatta volna meg ezt a társas egyedüllétet. Ám szeratségtelenségnek vélte most biasergető magányának otromba megrontását, most, amikor havas éjszakán kóborlására ők is elkísérték. Ebben a többes számban a gyerek kizárólag érzésnyalábok fókusza, elnyűtt és unos- untiglan ismételt, gyakorta meghasonlott lélekténvező- ké, „feladata, célja”, hogy saját lényege álltai egv új minőséget „égessen” két felnőtt (a végérvényesen felnőttvilág) már-már érzéketlenné tompult idegvégződéseibe. Bokáig járt a vizes hóban, lellkiasmerete hosszú kiiloméne-e többet adni; mikar érkeznek már meg. Haza akarok menni. Futottak, nyargaltak gondolatai, vissza-visszaverődve a falakról, a bútorokról. Nem őket faggatta; a választ máshol kereste, máshonnan várta. De gondolatainak rezgése minduntalan tárgyakba ütközött; s a tárgyak lassan elnyelték, beszippantották azokat. Még érzékelte valahol, az árnyékon túl, azt a kapcsolatot, amely megadhatta volna a választ; amely talán meg is adta, de jeleit elnyelték ugyanazok a tárgyak. S lehet: már az is csupán kérdéseket sugárzott. Haza akarok menni. A z órára pillantottt. Négy perce áll a sötét szobában. S e négy percbe egy teljes élet látomása belefért. No lám — mosolyodon el —, ilyesmit nemcsak a halál közelgése válthat ki. Vagy... í? — rázkódott meg újra, egész testében, elko- morodva. Hol és mikor kezdődik a halál!? Haza akarok menni. HŐ tereket írt elő, mintha csak a folytonosság moziját vetítő bűntudat — miért van az, hogy életfontosságú várakozásaink, reményeink előtt, azokért drukkolva az emlékezet mindannyiszor haszon- talanságukra. hiábavalóságukra utal? — lejárható lenne. Az utcáin parkoló, bársonyt hóval borított kocsik szélvédőjére írta egy leendő gyermek nevét, aki tailán már meg is született. Azt, amit azután a gyermek kapott, s ma is viseli. Kislányt akartaik; talán mert saját tökéletlenségüket, a megnevezhetetlen hiányban fogant romlottságot a leány- természethez jobban kötődő ártatlanságban remélték meg- és feloldaná. A dachoz is jobban illett a nőneműség, míg a fiú. a férfi (asság) töretlen. magabiztosságát sugallta. Lehet, ez az oka, hogy az apák többsége fiút akar? Cipője a csaitangolásban teljesen átázott, kénytelen volt hazamenni, hogy másikat vegyen föl, A máskor mindig menedéket nyújtó, barátságos összevisszasággal berendezett albérleti szoba most valahogy inkább taszította. Lehetetlen volt itt maradim. Egyáltalában lehetet- len és természetellenes volt most mindenivott egy pofa vodkát, amit kizárólag erre a célra tartogatott. Hirtelenjében kedve támadt felébreszteni a háziakat, de aztán, órájára pillantva. letett róla. Pedig milyen jó lett volna e tompa fáradtság helyett a színtelen ital lassan lengő hajóhintáján átlendülni a holnap bizonyosságába ... Már elmúlt öt óra, amikor visszatért a szülészetre. A havazás elállt, meleg szél borzolta a hajnal virradatkékjében derengő gépmagány ú fákat Lila árnyékok nőttek ki a kórház szürke falából, megérinthető és kitapintható volt a csönd. Ez ugyanaz a delejes nyugalom, mint kedvenc festője, Chirico vásznain. Nyugtalanul riasztó metafizika — gondolta a férfi, aki arra készült, hogy leleplezze, tetten érje a világot. Hogy részt követeljen saját életéből... A felébresztett portás kedvetlenül szuszogott, a húszast egykedvűen söpörte be, majd könyvében hosszasan bogarászott. Leány, született fél ötkor — hallotta a férfi. Már az udvar közepén járt, lehajolt és megmosta arcát a ragyogó- tisztaságú hóban. NQGRAű — 1986. május 24., szombat 9
