Nógrád, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
POLNER ZOLTÁN: Kohón György emlékére Zuhan, zuhan a pávaszemú-Nap utánad, mint a rózsák, vérzel. Megvágtad magad a mindenséggel te gyógyíthatatlan szegény, te fuldokló bánat. Zuhan, zuhan a pávaszemú-Nap utánad. örvénylenek a nyárvégi mezők, az erdők füstként gomolyognak. Ki mozdíthatná el homlokodról már a kozmosz zuzmarás csillagait, a sziklatömb fekete holdat. Kínálnálak pedig gyöngyöző, erős borral az alkonyaiban, hogy kezedhez szólítsd a láthatárról a szél fehér seregélyeit és ablakodhoz az utakat, hol kőpor ragyog, kutyatej sárgul. Te nem ülsz már tiszta asztalokhoz, és nem állsz ki ajtód elé sem fehér hajjal, te már csak szüntelenül tűnődsz az életen, ezen a fullasztó, vad belsővérzésen. Harmadnapon azonban elmúlik rólad a gyász. Véget ér tested kétségbeesett önkívülete. Megszólítunk az önfeledt szavakkal újra és megfertőzzük egymást ragályos színeiddel. Tekinteted átég a köveken, arcod zöld ága kivirágzik. A visszahódított nyár káromkodva veri ajtód a böjti szelekben egészen a föltámadásig. És magányod kék kupoláit szétrontja az idő, csontjaid megérti, de újraépíted a csendből magad s akaratod roppant szerkezetét befutják a konok törvényű látomások. Hogyan is veszhetnél el örökre, Tejút túzmellú pelikánja? Te, aki szívedben őrződ a földet s a színek őskori napsütését hagyod örökül a világra. Tarte meg magadbanl Tarts meg fez évezredeken át őrzött gyönyörszerző mozdulatok ritmusában! Tarts meg sikolyaidban! ölelésed h atalmában! Tarts meg! Tarts meg KÁRTYÁI SZABÓ ANDRÁS: BakHomra Profán litánia újra meg újra! Azokra az éjszakákra! Nappalaidra tarts meg! Életedre! . , tarts meg! Tarts meg szerelmedre! Virág-nyitogató örömödre! Tarts meg! Tarts meg magadban! Most és mindörökre Ámen! A lakk művészete ' Európa számos múzeumában őriznek Távol-Keletről származó tárgyakat, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy felületük igen ellenálló anyaggal van bevonva és ez jellegzetes fényt, csillogást ad a tárgyaknak. Ezek a tárgvak készüihetnek agyagból, fémből. de leginkább fából. lehetnek bútorok, edények, dobozok, képek, ivópoharak, sőt kardok. A fényes, konzerváló bevonat a lakk, az így készült tárgyakkal a lakkművészet foglalkozik. A lakkművészet legrégibb emlékei Kínából származnak, ahol már az i. e. III. században készítettek lakktárgyakat. A Han-dinasztia alatt (i. e. 206—i. sz. 220) már dísztárgyakat is készítettek, amelyekre stilizált sárkányokat festettek. A kínaiak tanították meg a lakkművészet mesterségére a japánokat, akik túlszárnyalták mestereiket, és a műfaj legszebb készítményeit állították elő. A kínai—japán lakkművészetre különösen a Ming-időből (1368—1644) a nagy virágminták, állatképek, tájképek és élő, mozgó emberalakok jellemzők, ezek egyedülálló technikája világhírűvé vált. A japán lakkművészet fénykora a XV—XVII. századra esik. A lakktárgyak festői díszítése a keleti festészet stíluselemeit vette át, felületüket gyakran arany-, ezüst-, elefántcsont-, gyöngyház- stb. berakásokkal díszítették. A japánok lakkozott tárgyait számos kiváló tulajdonsága páratlanná teszi: könnyedség, tartósság, szép díszítés, keménység, fény, ellenálló képesség. Nagy keménysége ellenére nem törik, nem repedezik, fényét évszázadokon át megőrzi, nem támadja meg sem a forró víz, a hamutartót az égő cigaretta parazsa, de ellenáll a hideg alkoholnak és savaknak is. A japánok nagyon sós és forró levese nem árt meg a lakkozott facsészének, amelyből egykor a teát A lakk egyébkén!: oldat vagy emulzió, amely illó alkotóré- az elpárolgása után a felületén összefüggő bevonatot ad- Régen a Kínában, Japánban nagy gonddal termesztett lakkfa (Rhus ver- nicifera) nedvéből készült a lakk, illetve a Ficus-féle fák gallyain élő nőstény tetvekből (Coocus lacca) és ezeken az állatokon kérget képező növé- Inyl nedvekből. A 104 cm magas faváza egy szolgát ábrázol és karcsú úrnőjét. A vázát a szolga tartja Színes, fekete ból A XVIII. században Európában divattá vált a lakktárgyak gyűjtésé, illetve utánzása, különösen Németországban, Ausztriában és Hollandiában. Ezek az utánzatok azonban minőség szempontjából meg sem közelítik az eredeti kínai és japán darabotot, már csak azért sem, mert ezek sokkal gyengébb minőségű gyantalafckból készültek. Európában Kölnben található a híres lakktárgyak múzeuma, az itteni tárgyak közül mutatnak be kettőt kópéink: Farkas András: Rajzoló gyerek A lighanem a Terézia cfmü meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságha kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet Persze, a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — visszaidézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra, és mélyen , a közönség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva, már biztos' vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van kö- Eönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pifnasz kis popsit elfedni hivatott, minden este más és más színű aprócska fehérnemű helyén. A színkénelemzés, alantas beosztásunk folytán. természetesen hiú. ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő íene7odor János: Világot jelentő deszkák ke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket, forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mósze- rolnunk; elsősorban az idióta statisztéria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. Rekkenő kora nyárban játszottuk a Carment, majd százan, hangyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult, hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mivel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkőzött ... A meccset a tévé is közvetítette, így azután a társulat tírukkertagjai ingajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csupán egy háromméteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosz- szú felvonáson át. A hülyeség netovábbját, (úgy vélem, nem csupán dísz- letezői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leányát hordszékben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntőttünk a garatra a színház mögötti István pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy halászlány, Gábor diák exbarátnője) egy irányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan, mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli állapotból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtönön, A mezítlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastaps- saí jutalmazta —, mint egyébként mindent ebben a művi és kretén népszínművészet- ben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak brutális akciónk-amputációnk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyerekek voltunk. Csupán egyhavi munkabérünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan kornyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a színházzal áttelleni tiszti klub presszójában. Camus drámáját a „kegyetlen színház” törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől áporo- dottan tévelygett az áprilisi napfényben. A folyamatos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszletezői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongora- cipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába minden reggel átkínlódtuk a kopott Bösendorfert, amiért is esetenként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kishivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Herodes és Kozma összeakasztották a díszletezőkalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vállig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, kiebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú, gu- minyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a behemót fiú feje mellett, így a loboncos Törzsi önöknek, (akit az akkoriban vetített amerikai fTtm. a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor is lecsapni... A Carment csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Ke- cán Feri lábára rátettük a négymázsás „Sziklás hegységet”. Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. S zó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban lőhessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve —, mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgikapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Azután ráüvöltött az ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelent» deszkákon.
