Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

B ifher bat volt, és hatalmas hó esett. Kurdics úgy döntött, hogy kimegy a telekre. Ami. kor a hajnali homályban villanyt gyújtott, ruhái után nyúlkált, a zsebrádiót) jn hallotta, hogy az ország észa­ki részein derékig érő hó borítja a mezőket. Álmo­san kinézett az ablakon, lát­ta, ahogyan gyúrja két korai autó a fehér tömeget, kor- tvintott elvet a pálinkás­üvegből. Derékig megcsap­kodd m?"át hid“" v-'zzél a fürdőszobában, megdörzsöl­te bőrét a vastag. durva törölközővel, s tíz perc múl­va már melegen öltözve, vál­lán a hátizsákkal fel is szállt b villamosra. Szerencséje volt a csatlakozó HÉV-vei, s amikor a motormelegben ki­nyújtóztatta lábát, »okáig kukucskált kifelé. Egyenletes volt a natár. Csak a közelben látszottak elszáradt fűcsomók, apró torlaszokként a szélfúvás megölte szántók végében, ahol — kökénybokor? vad­rózsa csoportja? — a hó ro­hama elfáradt. Valóban de­rékig ér, egyezett bele Kui- dics. Derékig ér, derékig ér a hó. A hó. övig ér a hó. Már övig ér a hó. Köpésig ér a hó. Kötésig ért a hó, ami­kor... de nem tudta folytat­ni. Aztán ez jutott eszébe: Kötésig a hóban gázoltak a kiscserjésen át. Nem, in­kább: Szűzhóban kötésig gázoltak a kiscserjésen át. Vagy talán: Gázoltak a tölgycserjésen, szűzhóban kö­tésig... De kik? És mikoi ? Minek? Akkor már a falut maga mögött hagyva gyalogolt, a hegy felé. Ez bizonyára va­lami vadásznovella lehetett, emit oivasott valamikor. Kö­tésiig a hóban... Szűzhóban kötésig. Kocsivágta párhu­zamos hét nyom vezette lép­teit az aásó szőlőikig. Ott be- fbrdult, a meggyfa alatt vt- zdetnyomot Látott, hama­rosan fel is fedezte a kutya lábnyomait, nyilván a kocsi­ról ugrott le, azért nem lát­ta eddig, s amint járásának ritmusa immár begyakorló- dott. jó kedvű szusszanással vágott neki az emelked őnek. Most keit volna a nap, de * ködön át csak derengés •jelezte szándékát. Érdekes, a természet, még Ilyen ha­lott áSaipotában is, vatar hogyan megérzi, hogy kel a nap, tűnődött Kurdics, de »»tán úgy gondolta, hogy ez az érzés inkább a havon at értelmetlenné mosódott, tá­volról jövő kiáltásoknak tu­lajdonítható, megjelent az ember a tájon. Nemsokára beérte a lovas kocsit, látta, hogy trágyát visz, váltottak néhány szót, „mindegy an­nak. csak kinn legyen”, vág­ta rá a vidám szót a kocsin ülő középkorú férfi, már minthogy a trágyának. Hát, persze, ha egyszer így jött ki, ha így jutott rá idő, rendezte el magában az ügyet Kurdics, amikor meg­állt az emelkedő tetején, s pár percig a zúzmaradíszbe öltözött gallyakon legeltette szemet. A vadrózsa vérvörös bogyóin villant meg az első napsugár. Innen már való­ban bele kell gázolni a hó­ba, s lehet, hogy mellközé­pig is, ha a földúton el akar jutni a telek bejáratához. A mél v út szakasztott olvan képzeleteket keltett benne, mintha egy , levesestánvért látna, fehér folyós grízzel, megtöltve. Erről eszébe ju­tott a gyerek, amint a ka­nál peremével, óvatosan szedi le a tányér széléről a kakaós tejbegrízt, sóhajtott egy nagyot, ínyét megöblö­gette még egy korty pálinká­val, rágyújtott, félig szívta, a hóba dobta, megemelte a hátizsák pántját, elrendezte, aztán magasra emelt lábbal jól belelépett a mélységbe, övig süllyedt. Derékig. Kö­tésig szűzhóban gázoltak a KONCZEK JÓZSEF: SZŰZH tölgycserjésen át. A fenébe már ezzel a mondattal, itt zümmög az ember fülében, mint a darázs. Mint a lóda­rázs. Amikor kikászálódott a mély útból, kesztyűs kezé­vel fogózkodott egy akác­bokor tüskés ágába, észre­vette, hogy bélelt viharka- bátja ujjából, a csuklója alól egész golyónyira való havat lehet kimarkolni, odagyűj- tötte, ahogyan evezett Kar­jaival, nevetve kirázta, s amikor felpillantott... A szomszéd telken, a leg­erősebb szilvafánál mar sárrá dagasztva a havat ott forgolódott, sírt, kínlódott, szökellt, vissza-visszahullott a gyönyörű nőstény. Feje vissz anyaklott, kicsavart testhelyzetéből szabadulni nem tudva, szinte Kur ür­esig csapott megizzadt tes­tének forró párája és izzad­ságszaga. Kurdics, hátizsák­ját, a hóba ejtve válláról, nekifeküdt az itt is mély hó­nak, és lihegve igyekezett kö­zelebb a szarvashoz. Az ál­lat sírt, panaszkodott, rán­gatta a drótot, amely a nya­kán fogta át, a havon vér- cseppek mélyre égett lyukai látszottak, de csak a fa köz­vetlen közeiében, ahol nem taposta még össne a jószág. Pár métere« körben a patá­jával kiköpött föld rögei, száraz falevele*, ágacskák spirecceitek saét a tiszta ha­von, kínlódása közben még mélyebbre ásta maga alatt a talajt, s most már a feje meg is feszült. A kisujjnyi vas­tag, erős vasdrót, éppen az álla alatt húzott föl a fára, s amint tovább forgolódott egy pillanatra olyannak tűnt Kurdics szemében, mint a liba, amikor fejét hátrafe­szítve meg akarják tömni kukoricával. Nem tudott kö­zelebb menni, mert az állat az ő közeledtére még erő­sebben dobálta magát. Sima szép nyakán a dróthurok többszörös vágásnyomai hú­zódtak egymás fölött, s a szilvafa törzsén is jó arasz­nyira lehántotta a dróttal a kérget. Csak ezt a panaszko­dó vinnyogást ne halla­' Horváth Péter fényképei­ből rendeztek kiállítást az Ernst Múzeumban. Horváth Péter fotói, portrék, városi tájak, hangulatképek, ame­lyekben mindig az egyedin túlmutató általános igazsá­got kívánja bemutatni. En­nek érdekében a valóságot olykor elemeire bontja és új­ra összerakja, oly módon, hogy a lényeges összefüggé­sek kerüljenek előtérbe. Mostani kiállítása azt mu­tatja, hogy ettől az analiti­kus szemlélettől távolodva, az egyszerűség, a tiszta fotós­kifejezésmód felé halad. Ezt a folyamatot példázza a ha­zánkban dolgozó kubai textilmunkások életét be­mutató sorozata. Reproduk­cióink ezekből mutatnak be néhányat. Horváth Péter fotói _____________________________________________ n ám, WKvrtdta magában Kurdics, ezt a fájdalmas dörrenésekkel, horkanások- kal, vakkantásszerű panasz­szavakkal teli hangot, ezt az iszonyatos rémületet. Közben a fa mellett elkerülve a domb felől próbálkozóit, hogy a fához jusson, de ak­kor eszébe jutott, hogy a drótot kézzel úgysem tudja eloldani. Saját nyomán visz- szaevickélt tehát a hátizsák­hoz, kivette a nagykulcsot, odagyűrte magát a házikó­hoz, bentről egy vasresze­lőve! újra a domb teteje felé került, lépésről -lépésre közelített, azt szerette vol­na. ha a szarvas megnyug­szik. Abban a pózban me­redt meg, közben hatalmas szügye szinte őrülten fújta­ÓBAN tott, ahogyan fejét fölfelé húzta a drót, s Kurdics a tükörsötét nagy szemekbe nézve már csak azt akarta, hogy mielőbb kiszabadítsa szegényt. Talált egy ügyes fogást, a fán, a szarvassal ellenkező oldalon, ott ne­kilendült, s a fatörzsnek kop- panó bakancs biztonsággal, töltötte el, rúgott még egyet magán, s már az ágak Közt hasalt, Az állat kicsavart fejjel, pulzáló hatalmas szemmel nézett rá. És nyug­ton maradt. Megérezte, hogy nem rossz szándékkal jött. Kurdicsot ettől egy pillanat­ra hálaérzés önötte el, de mindez csak átvillant az agyán, mert a reszelővei már neki is esett a goromba drót­nak. Elpattant. A szarvas a földre rogyott, de már a következő pill*- n atban villámcBa pásként tá­madt fel benne a menekülési ösztön, és megugrott, fel a a dombnak. A drót szakadt darabja, mint nyakló csa­pódott a hátán, feljebb meg­állt, s fejét lehajtva, véres­re rugdalt csődjével, patá­jával ehalászta nyakáról a drótot. Kurdics hátradőlt, lecsúszott a hóba, leemelte kucsmáját, megtörött«, osu- rocnrvfz homlokát, őskor lát­ta meg lába mellett a sárga- répadarabot, aztán a fán a zsineget is, amivel a drót- hurokkal alkalmasan odail­lesztette valaki. Ismerte az állat szokását. És a szarvas belebújt a hurokba. Kurdics ekkor eszméit rá, hogy remeg, de minden ízé­ben. Hátán érezte az izzad­ság csermelyét. Káromkodott valamit, ha ott álltunk vol­na mellette, hallottuk volna, hogy „ribanc...” De Kurdics egydül volt. Egyedül volt, s amint a te­lek magasságából széjjelte­kintett a kelő nap fényében, szikrázó szűzhó nyugodt hal­main, az örökzöld bokorso­ron, a hóban kucorgó fa­bódékon, szerszámoskámrá- kon, messzebb a ködben sejthető távoli képig, ahol a sokemeletes lakóházaival, szögletesen terpeszkedik el a város, lassan megnyugo­dott, lelökte kabátját, meg­merhette markát a hóban, s először csak arcát, meg a kézfejét, később, akkor már a szvettert meg az inget is legombolta, nyakát, váliát, mellkasát is ledörzsölte hó­val. hogy meg ne fázzon, majd gondosan visszaöltö­zött, maradt egy kis pálin­kája is, azt kihörpintette még, mielőtt a sarkáig tárt ajtóval hívogató házikóhoz indult, hogy begyújtson a kiskályhába, bort forraljon, elropogtasson néhány diót. Ne higgyük el, hogy más­nap visszajött a szarvas. Hogy reggel, amikor Kurdics ki­lökte az ajtót, az állat ott állt a házikó előtt, hogy Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas felvette a földről, finom vonalú pofája gyors mozdulatával, hogy aztán kö­zelebb lépett, s hogy aztán Kurdics látva a sebeit, gézt sebhintő port. zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni se­beit a szarvas, sőt, hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nya­kára, a gézen át, hogy még órákig fe'-le járkált, hogv mint a hűséges kutya, ment Kurdics után. Ne higgvúk el, hogy a szarvas eljött máskor is. Mert ha eljött is, amikor Kurdics kilökte az ajtót, s ott állt az állat a há­zikó előtt, és Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas fel­vette a földről, finom vona­lú pofája gyors mozdulatá­val. s hogy aztán közelebb lépett, s, hogy aztán Kurdics látva a sebeit, gézt. sebhintő­port, zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át, hogy még órákig fel-le járkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kurdics után, ne higgyük eL.. Mert Kurdics jól tudta, hogy nem jó az a szarvasnak» Hogy nem lesz jó a szarva­soknak. Ezért volt, hogy más­nap, amikor kilökte az ajtót, s az állat ott állt a ház előtt, először egy darab kenyeret dobott neki, és azt a szarvas felvette a földről, finom vo­nalú pofája gyors mozdula­tával, és aztán kőnelebto lé­pett, és aztán Kurdics, lát­va a sebeit, gézt sebhintő • port, zsírt hozott, és enged­te bekenni, leápotni sebeit a szarvas, sőt KurdScs egy sza­kadt pulóvert is rákötött a nyalkára, a gézen át.. SZEPESI ATTILA: TRIÓ A nyeggető a faggató merülő arcunk idejében hová fürkész három görbedt diák míg hullik lenn a földalatti város zúgó nekropolis a tavaszra-vetkezett lányok lépte alatt három horgadt bohóc rekedten hangicsál mint részeg macskák fenn a háztetőn vagy Szent Vitus rángő-kezű-lábú bolondjai egyikük félarcú éjszakát játszik a fuvolán a másik hegedül most minden lélegzet övé emlékek pulzálása és emléktelen dadogás egyetlen cérnaszálon tartja a bámész arcokat a bőgős most fölösleges elboiyonghat sötét szemüvege mögött hallgatva cseréptányéron a pénz-csörgést a diákok távoli rikácsolását mert a bolondok órája ez az ember őskort játszana csak a fák állnak fehér koldusbottal a járdaszélen nekik nincs többé feltámadás. ____ A mi az életnél is fontosabb Beszélgetés Alensáros Lászlóval Eléri ér! volt hog7 * ezek után Kurdics az állat orrára ütött nyitott tenyérrel, s amikor az meghökkenve, toporzé- kolva derékból csavarodva hátrafordult, és atszökkent a kerítésen, Kurdics hango­san ordítva küldte és zavar­ta, menj el, menj el, menj el tőlem... És meg is dobálta. Az lehet, hogy később, amint ott állt a házikó előtt, vala­mi mosolygásféle született a száj a körül, esetleg csak megenyhültek az arcvonásai, de ezt nem tudhatjuk pon­tosan, hirzen nem vol­tunk ott, Kurdics egyedül volt akkor a hegyben. Mensáros László 1984 augusztusában nyugdíjba ment, azóta talán még többet vállal, mint annak előtte. Nemcsak Budapesten játszik — több helyen —, hanem vidéken is. Színész. A társaságtól, a zajtól ugyan már visszahú­zódik, többre becsüli a gon­dolatokat ébresztő csendet, az olvasást, a lemezhallgatást. De legfőképpen a színházat, a játékot szereti. Talán még az egészségénél, az életénél is többre tartja. Nem figyel a szervezet figyelmeztető jelei­re, fittyent hány infarktus­ra. súlyos operációkra. Most 60 esztendős. A lexi­kon adatai szerint 1952-től a debreceni, 1957—58-ig a bu­dapesti Madách Színház tag­ja. 1959-től ’60-ig börtönbün­tetését tölti, 1961-től ’64-ig Szolnokon, 1964-től ’84-ig a Madáchban játszott. Megkap­ta az Érdemes és a Kiváló művész címet, 1980-ban Kos- suth-díjjal tüntették ki. —■ Kezdjük Debrecennel. Milyen emlékei vannak a Csokonai Színháznál töltött évekről? — Téry Árpád szerződte- tett, meghallgatás nélkül. De mint mondta, mindent tudott rólam. Olyan remek érzéke volt a színészválasztásban, mint kevés direktornak. A társulat bizalommal és szere­tettel fogadott. Nagyszerű művészekkel dolgozhattam együtt, a színház tagja volt akkoriban Andaházi Margit, ! Békés Rita, Márkus László, j Soós Imre, Örkényi Éva, Si- mor Erzsi, Vámos László. Az alapokat itt sajátítottam el, s ebben nagy segítségem­re volt Téry Árpád, Vámos, Solti Bertalan, Szende Bessy. Pezsgő, szenvedélyes színhá­zi életet éltünk, s ezt a lég­kört igazgatónk tapintata, hozzáértése teremtette meg. — Mi nőit az első szere­pe? — A Túr fivérek Villa a mellékutcában című darabjá­ban játszottam egy idős dip­lomatát. — S az első siker? — Iszajév-Galics Nem magánügy című vígjátékában egy zongorakísérő szerepet osztották rám. Nem volt szö­vegem, s ez nagyon bántott. Ezért — arra számítva, hogy a rendező kirúg — behoz­tam magammal a próbára egy nagy karéj zsíros kenye­ret, hagymát, s falatozni kezdtem. Ám, amikor Léná­val Ferenc meglátta, mit te­szek, felkiáltott: Óriási öt­let! Ezentúl minden előadá­son ezt kell csinálnod! Mit mondjak, a „bosszúm” nagy sikert aratott. Jöttek a többi feladatok, egyre nagyobb szerepek: Ró­meó, Ferdinand az Ármány és szerelemből, Hamlet, az Ezer év bírója, a Színész az Éjjeli menedékhelyből. — Jól éreztem magam Debrecenben, szép lakásom volt már, három gyerekem. De Téry Árpádot kinevezték a Madách Színház igazgató­jává, s én követtem őt. Saj­nos, csak egy évig igazgatta a Madáchot, — Beszélne a szolnoki éveiről? — Három évadot töltöttem a Szigligeti Színházban. Nem­csak jó werepefce* kaptam, rendezhettem is. Eszembe sem jutott lépéseket tenni, hogy újra a fővárosba jus­sak. Tudomásul vettem hogy életem és munkám ideköt, nekem egy hely sosem je­lentett kitüntetettséget a má­sikkal szemben. Aztán egy vendégjáték hozott újra’ vál­tozást az életemben: a PyPr mállóiénál vendégszerepel­tünk Budapesten, ebben Higginst játszottam, Látott R uttkai Ottó, a Madáci» Színház igazgatója, ? szer­ződést ajánlott. 1964 szep­temberében mutatkoztam be újra Budapesten, Hubay Miklós Késdobálók cimű da­rabjában. Ezt követte a Kis­polgárok, a Dunakanyar — a feledhetetlen Dómján Edit­tel, a Mathiász panzió, s más feladatok, amelyek később egyre szürkébbek és kiseb­bek lettek. Közbejött a be­tegség is, hullámvölgyek a pályán, az életben 1965- ben tbc-t kaptam Nyolc­tíz hónapig nagyon keveset dolgozhattam, ez alatt az í dő alatt alakult ki bennem egy előadóest gondolata Jutott időm a töprengésre, a kuta­tásra, a felkészülésre. így született a XX. század című előadóestem, amelynek első előadása az Egyetemi Szín­padon volt. Ki gondolta vol­na akkor, hogy az eltelt évek alatt, csaknem 1500 alkalom­mal lépek vele a közönség elé. — Előadóestjei, színházi szerepei, a tévé, a rádió mel­lett még pluszfeladatokat is vállalt, vállal. Debrecenben eljátszotta Willy Lomant az Ügynök halálában, Pécsett az Elveszett paradicsom. Szege­den a Galopp a Vérmezőn főszerepét alakította. S, köz­ben betegségek szakították meg színpadra lépéseit. Miért dolgozik ennyit? _ Pályám kezdetén a si­kerért játszottam. Ma már tu­dom, hogy ez megfosztja a színészt a játék gyönyörűsé­gétől. Számomra most már maga a játék a legfontosabb. A munka. Cigarettáról, alko­holról le tudtam mondani, de játék nélkül képtelen va­gyok élni. — Milyen ajándékot kí­vánna magának? — Nem kell kívánnom. Megkaptam. A Pécsi Nemze­ti Színházban eljátszhatom minden színész örök álmát: Lear királyt... K. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents