Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-22 / 69. szám

Csodálkozva J®*1; ízőnyeg szeszélyes rajzai kö­zött megbúvó ezüstszálat. Néha mintha meg is mozdult volna, de ez csak .a reggeli fény játéka volt. Tűnődve ka- vargatta teáját, de tekintete továbbra is a sejtelmes ragyo­gást kereste. Óvatosan leha­jolt, gondosan két ,ujja közé fogta. Halszál volt, súlytalan, hosszú ezüstös hajszál. Te­nyerére tette, és így vizsgál­ta. Hajszál, állapította meg tárgyilagosan, s még ezt is. női hajszál. Kicsit távolabb tartotta, s hunyorítva nézte, ■nint váratlan és titokzatos leletet. Gondolatban végig­járta az elmúlt hetek, hóna­pok történetét, de nem em­lékezett, hogy járt volna nála valaki. Pedig emlékeznie kel­lett volna, mert kinkért rend szabályozta életét, melyben a kényszer megszokás lett, talán erény is. Elmosta az edényt, letörölte a bútorokat, hetenként porszívózott. Női hajszál, állapította meg, ahogy két ujja közé fogva a fény felé tartotta. És elmoso­lyodott. ó, ez csak Laura haj­szála lehet. Egy éve múlt, hogy felesé­ge meghalt. Még most is va­lószínűtlen volt, s bár meg­szokta az egyedüllétet,, n-ha amikor visszatért a boltból, bekiáltott az ajtón: Ki sem találnád, mit láttam az ut­cán! — s jókedvűen mesélte a jelentéktelen ( történetet, pedig tudta, hogy nem hallja senki. S most itt volt ez a hajszál, a valóság része, amit a sző­nyeg rajzából emelt ki. „Lau­ráé” — mondta megilletőd- ve, s arra gondolt, hogy eny- nyi időn át rejtetten élt a közelében egy titkos emlék, talán maga Laura, makacsul várva, hogy végre észreveszi. Tétova lelkiismeret-furdalást érzett, de örömöt is, mert a fcajszál csillogása évek erde­jében mutatta előtte az utat, ■selynek végén Laura állt, a régi szép Laura, sötét hajko­ronával, szerelmesen. Lórika, sóhajtotta, s kezé­vel ernyőt formált, hogy a nyitott ablakon belengő őszi szél el ne sodorja a hajszá­lat, majd óvatosan az asztal­ra tette, a reggeli újságra, melynek fekete betűin sejtel­mesen csillogott as emlék — Visszatértél — mondta később —, de tulajdonképpen mindig itt vagy velem, látod — s végigmutatofct a szerény lakáson —, minden a helyén van, egy széket sem mozdí­tottam el azóta. De ez mégis más, ez az ezüstragyogás te vagy. kedvesem, valami be­lőled, legigazabb valódból, ront hatatlanul. Ronthatatlanul? — kérdezte, S aggodalmasan végigsétált a lakáson, ősz vdt, a fény meghitten csillogott a ház előtti nyárfák vibráló leve­lén, de a távolban komor fel­hők gyülekeztek, esővel, hó­val a fagyott föld kínjával. Már egy éve, gondolta meg­rettenve, mi maradhatott be­lőle ennyi idő után? Szépsé­ges arca besüppedt, a föld le- tnarta róla a húst, haja csata­kos gubanc, s hogy nézhet ki szép szaténruhája, amit alig hordott, mert mindig ünnepi alkalmakra tartogatta. Ez volt hát az ünnepi alkalom, mondta keserűen, a koporsó beömlő deszkafalai között, egy verem sötétségében, jó­vá tehetetlenül. De amikor megpillantotta az újságpapíron hullámzó hajszálat, megnyugodott. Lau­ra — mondta csendesen, s arra gondolt, milyen szép polt. Laura is, a múlt is. Nem volt szép. Az utolsó években alig volt szavuk egy­máshoz, s azt is csak ekkor tudták meg, hogy soha nem értek rá örülni. De mit is adhatott Laurának? Mindig elmaradt az előléptetés, nem kapott jutalmat, nem tudtak eimeoiH Szárszóra, pedig mennyit ábrándoztak arról, htygy feé* hétig végre igazán boldogok lesznek! Múltak az évszakok, az évek. Téli es­téken kedvetlenül ették a déli maradékot, néha moziba men­tek, később csak a televíziót nézték, s arra gondoltak, majd holnap, holnapután, jövőre. szakszervezeti bizalmi biztosra mondta, hogy az Mén kapunk beutalót Szár­szóra-” De tavasszal kialudtak a reménység fényei, s közben Laura is megőszült. Hajában egyre több ezüstszál csillo­gott, de sokáig észre sem vet­ték. Lassan minden hűtlen lett hozzájuk. Az emlék is. Ami­kor nyugdíjba ment, felkö- szöntötték, s kis szobrot ad­tak át neki „örök emlékül”. Egyszer csak megtudták, hogy amit bronznak hittek. hit­vány műanyag, gyatra tömeg­áru. ..Pedig a szakszervezeti bizalmi- ..” — de Laura nem hagyta befejezni. Hangja éles volt, ellenséges. „Ez ígérte neked éveken át a szárszói beutalót!” Többet nem beszél­tek róla. De most itt volt ez a csen­des csoda, az ezüst hajszál, amit a szőnyeg tengeréből emelt ki szerencsés ujja, s elmerengve nézte, ahogyan kivált az újság betűinek sötét közönyéből, tapinthatóan, nem a múltat idézve, hanem a jelent, sok mindenért talán mosta az Idő, neve se Jutott I eszébe, — Igen, most már emléke­zem — mondta bizonytala­nul. — Egy időben talán te voltál a szakszervezeti bi­zalmi. — Az is voltam, Béla bá­tyám. de az nagyon régen volt. Tudod mit, igyunk egy pohár sört- Vendégem vagy. — Jövőre megyek nyugdíj­ba — mondta később,' egy vendéglő teraszán. — Hej, de sok minden elmúlt! Tudod, Béla bátyám... Tétován ) nézett maga elé, s arra gondolt- talán most el­mondhatná, milyen ritka erek­lyét őriz otthon. Vannak dol­gok, amiket csak meghatáro­zott időpontban .lehet elmon­dani; az emlék bizonyos év­szakban becsukja szirmát- De mégis így szólt: — Mindig azt reméltük, hogy egyszer kapunk szak- szervezeti beutalót Szárszóra. Szegény feleségem...'Te voltál a szakszervezeti bizalmi. kárpótlásként is. mert ez mégis csak ő volt, Laura, a maga valóságában, kiszaba­dítva romlandósága jóváte- hetetlenségéből. „Mennyire megőszült!” — töprengett bűnbánóan, de a régi Laurát látta* hatalmas haj koronával, diadalmasan, s úgy érezte örömét meg kell osztania mindenkivel. A közeli vendéglőből hoz­ta az ebédet, ahol nyugdíja­soknak húsz forintért adnak egy adagot, csak haza kell vinni. Elég vacak, valaki a múltkor azt mondta megvető­en; ..Auschwitz-konyha”, de ha a leveshez » eszik kenye­ret, vacsorára is marad va­lami- Ha nincsenek sokan, a szakácsnő, aki méri az ételt, néha meg is kérdezi, szereti-e a grenadirmarsot. s amikor bólint, még egy kanállal tesz az éthordójába. De rosszkor ment, sokan tolongtak a hátsó bejáratnál, ahol a nyugdíjasoknak kiad­ják az ebédet. A szakácsnő kedvetlen volt, nem nézett senkire, pedig úgy szerette volna elmondani neki, hogy üzent Laura. A házban jószerivel sen­kit sem ismert. Egy-két la­kóval ugyan köszöntötték egymást, igaz, a múltkor ki­fizette Macsádiék villany- számláját, de amikor becsön­getett hozzájuk, a férfi csak bólintott, s a félig nyitott aj­tón át adta ki a pénzt. Múltak a napok, hetek, hó­napok- Senkinek nem mond­hatta el titkát,, az ..Auschwitz- konyha” szakácsnőjének sem, aki mostanában mindig kedvetlen volt, életuntán né­zett a kondérba; talán elzül- lött a lánya, a férje pedig Iszik. A hajszálat, ami napokig az újságpapíron hevert, végül dobozba tette, régi fényképek közé. „Ereklye” — gondolta elérzékenyülten, de egyre rit­kábban vette elő, így is tud­ta, hogy vele van Laura. Elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt, már itt volt a nyár, sárgán izzó fényekkel. „Ha annak idején elmehettünk volna Szárszóra — gondolta —, talán most minden más­ként lenne.” Megpróbálta el­képzelni Laurát a balatoni ragyogásban, de nem látott semmit, a múltbeli táj üres volt, lakatlan, nem volt egyet­len kapuja sem, amelyen Lau­ra beléphetett volna­Valaki váratlanul meeábt mellette, „hogy vagy Béla bátyám?” — kiáltotta jóked­vűen, de nem ismerte meg. a hőségtől bepárásodott a szemüvege. Hajdani hivatal­noktársa volt, de arcát el­— Jaj, Béla bátyám, nem volt az olyan egyszerű! Szár­szó! Szárszó! De ha egyszer mindenki oda akart menni. Az igazgató, a titkárnő. a főkönyvelő, soroljam? — Nem is magáimért. De tadod, Laura... — És ma már azt is meg­mondhatom, nesm álltái a leg­jobban. A káder lapod, hogy úgy mondjam... szóval kispol­gárnak tartottak. A távolból csattanás hal­latszott. talán most csukták be végleg Szárszó kapuit, kul­csát a tóba dobják, hogy soha senki ne találja meg. Legjobb lenne felálltai, és rtthagyni mindent, elege van az egész bői, de azért ezt a pohár sört még megissza, ha már kihozták. — Ha én mindent elmon­danék neked, Béla bátyám! — Mit mondanál el nekem? — Karai '— s székét bizal­masan közelebb húzta —, Ka­rai. az akkori igazgató dol­gait. Nem úgy volt ám, ahogy te képzeled. Szárszóval meg egyébként is más volt a hely­zet. Ha az igazgató akart menni, akkor Birinek is kel­lett beutaló. — Ki az a Biri? — Jaj Béla bátyám, te semmit nem tudsz1 Ezt a pohár sört azért még megissza, de az biztos, hogy Biri atán egy árva hajszál sem marad, az igazgató hiába is keresné a szőnyeg rajzai között. — És mi lett Biri vei? — Ezt se tudod? Elvette az üzemmérnök. És mit gondolsz, hova mentek nászúira? Szár­szóra! Ezen mind a ketten jót ne­vettek. — Béla bátyám, még egy pohár sört. Vendégem vagy. — Nem bánom. Talán nem árt meg. Régen ittam sört. Éjfél után ment haza, bot­ladozva. „Na, ha ezt elmon­dom Laurának” — kuncogta jókedvűen, de amikor meg­gyújtotta a villanyt, már nem emlékezett, hogy mit akart elmondani. Kérőbb ^ 62 már a IXCoU U U, következő év tavaszán lehetett, kezébe ke­rült a doboz, amibe valami­kor a hajsizálat rejtette. Néz­te a régi fényképeket, néha bólintott is, igen, itt egy kert­ben állnak, ez a folyó part­ján volt, ez meg nem is tud­ni hol. Szárszóra mégis csak jó lett volna elmenni, és vál­lat vont; most már oly’ mind­egy. Közben a fényképek kö­zött egy hajszálat pillantott meg. Csodálkozott, hogyan kerülhetett ide. Felemelte a dobozt, a fény felé tartotta, s óvatosan ráfújt. A hajszái egy ideig lebegett a levegőben, majd hirtelen leszállt* és el tönt a szőnyeg ábrái között. Az Eiffel-torony Foch marsall szobrával Pálcikával (Koreában) Peru, Machu Piccha Székely Tamás fotói A Néprajzi Múzeum, amely gyakran ad helyet idegenfor­galmi kiállításnak, most kü­lönleges fotóbemutatót rende­zett első emeleti körgalériá­jában. öt világrész, ötven orszá­gából hozott emléket kame­rája segítségével Székely Ta­más fotóriporter. A sokezer kép közül alig több mint 200 kerül most a tárlatra, amely­nek- találóan az Üt közben címet adták a rendezők. Hi­szen Székely Tamás rengete­get utazik. Saját pénzén, tár­sasutazásokkal. S út közben rácsodálkozik a világra. Meg­örökíti egzotikumait, ünnepe­it és hétköznapjait. termé­szeti csodáit és műemlékeit, az embereket. Gyakorlott utazó, aki egy felvételért feláldozza zseb­pénzét, kényelmét, otthagyja ebédjét, megszállottan gyalo­gol hegyeken, sivatagokon ke­resztül. A látványért min­denre képes. Hajnalban kel, koromsötétben indul, hogy meglesse a felkelő napot. Ti­zennyolc kilós fotófelszere­lésével gyalogolt, tikkasztó hő­ségben, szélben, esőben. Szereti a sivatagokat, a Szaharát, a Góbit, a Kaira- kumot, a Kizilkumot, Néva­dót, a dél-amerikai homok- pusztákat. A hegyeket: a Himaláját, az Alpokot, a Tát­rát, az Andokat. Jó megfigyelő, jó szemű riporter. Észreveszi az ide- genfargataM látványosságok mellett a tarosát, a szokat­lant, a külölegeset. Rio de Janeiro elegáns utcáin egy összetört autó teremtette disiz- szonanciát. New York felhő­karcolói közt feltűnik a ma­gányos ember. Az argentin főváros forgataga, az algériai berber falvak zárt világa, me­sebeli török táj, a csillogó koreai hegyek — csupa olyan iérna, amiért időt, energiát áldozott a fotóriporter. Meg­jelennek felvételein a szokvá­nyos idegenforgalmi témák is — az. Eiffel-tonony, a Szent Péter Bazilika, a sydneyi Ope­raház, a Moszkvai Kreml, az egyiptomi piramisok, a Grand Canon — a fotós egyénisége, sajátos látásmódja miatt még­is különbözve a turistafotók­tól. A közhelyeket hol szel­lemes képkivágásokkal, hol furcsa témaipárosítással oldja Vitorlások a Níluson (Egyiptom) Opera Sydneyben (Ausztrália) fel. Az Eiffel-torony fölé Foch marsall szobra magasodik, a syndeyi Opera vitorleszerű épületelemeit a víz felől kö­zelíti meg. A londoni Pica- dillyn a csókolózó szerelme­sek válnak központi figurává. Idővel, türelemmel kiharcol­ja a nem, szokványosat, az egyedit, az egyénit. A válogatósból is kitűnik: legkedvesebb, a fotós és a néző számára is élményt je­lentő képek Nepálról, Indiá­ról. Peruról, Törökországról, a Báli-szigetekről készültek. Döbbenetes élmény a hdro- símai. Sehol annyi fényké- peznivaló, mint Kínában, itt még a filmtartalékok tarta­léka sem volt elég. A legek legje a perui Machu Picchu. no meg a Baili-szigetek ki­rálysírjai. Legtávolabb Űj- Zélandon fényképezett, a leg­közelebbi fotók Csehszlováki­ából, Becsből valók. Legelső útja a Szovjetuni­óba vezetett. Huszonöt évvel ezelőtt a felfedezők örömé­vel járta körül kamerájával Moszkva, Kijev és Leningrad szépségeit. Azóta is gyakori úticélja a hatalmas és vál­tozatos ország; a balti államok, a szovjet Távol-Kelet, a Kau­kázus, vagy a Kaukázuson túli köztársaságok és szovjet Kö- zép-Ázsia megannyi fotótéma az utazó riporternek. S ami praktikum, ide viszonylag ol­csón és gyakran eljuthat az utazó. K. M. KAROLYI AMY: A JÓZSEFEK Már nem akartak tavaszt látni az öregurak. A Józsefek. Nincs március, április, május, körmükre olvadt hó csepeg. . övék már csak a gyertya-virágok, viasz-száron kék lobogások. De ígérnek nekünk új tavaszt, belőlük évelő hó-virágot. PETR1 CSATHŐ FERENC? Ikarosz mosolya Nem tudom már a házad édes melegét, az édenről locsogó nőket elfeledtem; napközeiben hókusz-pókusszá válik minden, amit a vének mondanak; kőtábla, karával mind elolvad. A gyors agóniában bízom, Dédalosz• zuhanok már, mosolygok. Még látom: állsz a szirtfokon és dobálod alá a törhetetlen papír-repülőket, bukdácsolnak a langyos koraesti szélben. GERGELY SÁNDOR versei; Kedves Március Nagy a te szélhámosságod Kedves Március Reggel bőröm hideg remegteti A dél nagykabátom levetteti De megvacogtat újra az este Vagyok mégis holnapi reménnyel telve. Ha mártom Gond felszántotta arcom Március szelébe, ha mártom Szívem csitul Elhiszem ilyenkor Nem emel rám kést Minden barátom. t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents