Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

Helyünk egy vitázó kultúrában A múlt év, 1985. Ismét a felpezsdülő viták éve volt. Vita folyt az iskola működésének és belső életének tovább­fejlesztéséről, a gimnáziumi Írod alomtankönyvekről; a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkcióza­varairól, a népfőiskola újjáélesztésének szükségességérő1!, a színházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átala­kulásáról —, hogy csak néhányat említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? Az érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hiszem, nem tévedünk, amikor mindezt a reform ^begyűrűzésének” tekintjük a kultúra —, mindmáig merev szerkezetű „egyenirányított” — szférájában. Az oktatás és közművelődés szintjén is évtizedes beidegződések kérdő- jéleződtek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta felmerült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni az új választ. Kénytelenek vagyunk —, mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen. Kénytelenek vagyunk —, mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre ko­rábban nem kellett odafigyelni. És nem érdeklődtünk az iránt —, milyen hatásfokkal. Ma már — a pénzügyi források apadása idején — vi­lágossá vált, rossz hatásfokkal.. Elpazarlódott pénz és ener­gia, személyes ambíciók fulladtak ki, mert egy képzelet­beli kultúrát akartunk elosztani, (jobb esetben: eladni), egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellően fi­gyelembe a differenciált rétegigényeket, a helyi közössé­gek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk, sőt igyekeztünk „semlegesíteni” az efféle törekvéseket. Egy képzeletbeli és áldemokratikus közművelődés „terjeszté­se” jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos, egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szól sen­kinek. Az csak egy fikciónak szól, egy fantomnak, egy ki­pipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. Az csak a felszínt borzolja meg, sohasem válik a konkrét és meghatározott egyén legbelsőbb ügyévé, személyes meggyő­ződésévé. A kultúra bürokratáinak tetszését lesz csak ké­pes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra „kegyosztói”. Másra, többre van szükség. Érdekeltté tenni az embereket a közös felelősségű kulturálódás folyamatában. Építeni ar­ra a mindenkiben szunnyadó belső igényre, amelynek ki­bontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak kül­sődleges marad. És létrejön az elitkultúra sznobizmusa, s ennek ellentétpárja: a tömegkultúra „gyorsfogyasztói” men­talitása. Napirendre ken tűzni —, ha ugysn tetszik: — újból! — ia kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglévő helyi közösségek hagyományait, az azonosságtudatot erősítő kötődéseket, mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat ^hálójából” —, mert túl nagy szemű volt — kisiklott, el­veszett. Mert, a „végtermék” egyre nyomasztóbb, kiábrándí­tóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifára­dás ezernyi tünete. A visszahúzódás a privát élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az át­rendeződésre. Mert szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe, Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé, amely még csak nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe” ke­rülhet Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új rézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társa­dalmi közgondolkodásunkat „ ... fent” már régen fölis- fsmerték: ebben az országban a kezúeményézés nemcsak egyetlen centrumbóil indulhat ki — mondta Pozsgay Imre, az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhang­zott felszólalásában. S, adott esetben — az alkotmány ke­retei közt és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, vitái is az új megoldá­sok, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Tudomásul kell vennünk: vitázó kultúra a miénk. S, helyünket —, akár szűkebb értelemben is — ebben kell megtalálnunk. Föl kell készülnünk arra, hogy a reformfo­lyamat mind mélyebben hatol be a rosszul funkcionáló művelődési szerkezetbe, apparátusba: az idejétmú1+ ré­szek sürgős cseréjére figyelmeztetve. P. I. Mesterbérlet Balassagyarmaton Jandó Jenő zongoraestje ISMÉT KIEMELKEDŐ ZE­NEI esemény helyszíne volt a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ kamaraterme. Világjáró zon­goraművészünk, Jandó Jenő gyönyörű és lenyűgöző játé­kát hallhattuk a közelmúlt­ban. A világhírű művész a T0- es évek rendkívüli felkészült­ségű és tehetségű pianista­nemzedékének tagjaként kezdte pályafutását. Azóta si­kert sikerre halmozott, ki­emelkedő versenyeredményei, hanglemezei és állandó kon- centjei révén a legnagyobb művészek közé számítjuk. A koncert meglepetést is tarto­gatott: a műsorról csak az esten a művész rövid konfe- rálásából értesültünk. Elöljá­róban erről csak annyit, hogy az összeállítás igazi ínyenc­nek való különlegesség volt. Bach gyönyörű olasz kon­certjével kezdődött az est. Ha­gyományos sikerdarab ez, amelyet sohasem lehet meg­unni. Különösen, ha ilyen elő­adásban hallhatjuk. Olasz kon­certnek azért nevezik, mert Bach, aki korábban már Vi­valdi számos concertóját tette át billentyűs hangszerekre, szabályszerű eredeti coneer- tót írt egyetlen hangszerre. A concerto forma jellegzetessé­gei oly’ pregnánsan jelennek meg benne, hogy ennél tömö­rebb concerto alig van. Erre a formára a legjellemzőbbek az ellentétek?: a dinamikai el­lentétek, a gyors tételek han­gulatát megadó és mindig visszatérő ritonnell és a to­vábbfejlesztő epizódok ellen­téte, a szélső tételek virtuozi­tásának és a középső tétel lí- rikusságának ellentéte. A zon­gorán történő előadás során eredetileg ugyanis csembalóra íródott — csak a billentés technikai megoldásaival va­lósíthatók meg a hangos és halk részek, a tuttik és solok ellentétei. Különösen érdekes ez a lassú tételben, ahol a csembalón nyilvánvalóan két külön manuálon kell a gazda­gon dúsított melódiát illet­ve az azt alátámasztó kísére­tet előadni. Jandó Bach-játékában a gyors tételek ritmusáról kell szólni, amely drámai és fe­szítő erejű. De csak primus inter pares, egyenlő jelentő­ségű a zene polifon, harmo­nikus vagy melodikus igényé­vel, nem helyettük old meg valamit, csak velük együtt. Formai felkészültség és rit­mikus tartás volt végig jel­lemző. A lassú tételben meg­őrizte a gyönyörű folyondár­szerű melódia mozgásának, szubjektivitásának teljes, mondhatni improvizatív sza­badságát. Ez a rendkívül magas szín­vonal folytatódott Haydn C- moll szonátájának előadásá­val. Jandó nagyon színes zon­gorázását csodálhattuk meg, amely nem vibráló tónusok, hanem kontúros, egyértelmű, világító színterveteket ölel. A Haydn-toJmácsolás varázsa abban állott, hogy a szerke­zet tökéletességét, a leegysze­rűsödött stílust megmutatva, a páratlan szellemességre, le­bilincselő kedélyre mutatott rá, amely oly’ személyesen Haydné. A műsor első részét Liszt VII. rapszódiájával zárta a művész. Ez a mű méltatlanul keveset játszott kompozíció, amelyet némileg magyaráz a sok-sok pianisztikus nehézség. Gyö­nyörű dallamai, magyaros rit­musai briliáns előadásban bon­takoznak ki. A koncert második felében egészen különleges élmény­ként hatott három grandiózus Liszt-átirat megszólaltatása. Liszt számtalan operaátirata és fantáziája az utolérhetet­len virtuóz zenei nyelvezete — a zongorától elválasztha­tatlan zenei fantázia összetett, teljes megnyilatkozása. Elsőként a Polonéz hang­zott el Csajkovszkij Anyegin­jéből, amely az egyetlen Csa j­kovszkij-átirait Liszt egyéb­ként igen bőséges átiratsoka­ságából. A Portiéi néma című Auber-opera témáit feldolgo­zó átirat — melyet egy nagy zongoraművész „fantasztikus zongorista bűvészmutatvány”- nak nevezett, Jandó pedig egyszerűen öngyilkos kísérlet­nek. Mindjárt leszögezem. hogy a káprázatos előadás kapcsán, még jobban fogal­mat alkothattunk Jandó tö­kéletes zongoratudásáról. Le­nyűgöző virtuozitás, kiegyen­lített, minden vonatkozásban — hogy Liszt szavaival éljek — transzcendentális technika, amely mindig a művészi ki­nyilatkozás eszköze. Az ujjak biztonságához, a lehetetlent nem ismerő pontossághoz az interlektus fénye adta a vi­lágosságot, Jandó zenélésé­nek akármelyik rétege, a dal­lamvezetés, a szólamok ösz- szefüggése, a ritmusok össz- játéka, tökéletesen világos és egyszerű. Utolsónak a Tan* háuser-nyitány hangzott el, a nagy barát, Wagner zenei csodáját fantasztikus beleér- zéssel ültette át zongorára Liszt. Feltétlenül igaznak ér­zem — a Liszt-művek meg­szólaltatása után — Aaron Copland megállapítását: „Gondolják meg, mit tett Liszt a zongoráért. Előtte, Chopint is beleértve, egyetlen zeneszerző sem tudta jobban nála, hogyan csalhatja elő a zongorabillentyűkből a leg­megfelelőbb hangzást...” KÜLÖN SZÓLNUNK KELL a fent részletezett rendkívül művészi élményen kívül arról, hogy Jandó Jenő műsorvá­lasztásával a Liszt-év egyik első és egyben kiemelkedő ese­ményét, élményét adta a ba­lassagyarmati közönségnek! Köszönet étre! Kanyő András Wang Zu-de: Benőtt tó szitáló esőben I Shi Bang-hua: Oj vitároló HOtBŰJÉY A Kínai holdújév képei cím mel kiállítás nyílt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumb an. Képeink a bemutatón ké­szültek. i.it.iiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHuiiiiniiiiiuiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiii'iiiiiiiniiiiiiiiHiHiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinHiniHiiiMHiiiiimiuiiniiHitiiiiniiiiiniiiiininiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiimiiiiiiiuiiuiHiiiMiiiimiii.. .................................................. A megváltozott kor nem tö­rődik a történelemmel. Nem úgy, hogy állandóan rágondolna — miből, hogyan, honnan jött a mába. A min­denkori kort a jelen s legfel­jebb még a jövő,\ ami érdekel­heti természete folytán. A csesztveieket sem érdekli ta­lán igazán, hogy mi mindent érdemes megismerni, újrafel­Csesztvén az idő összefüggés mégis az, ami eb­ből a legérdekesebb. Talán mégis a téli faluval kezdem. A kép mesekönyvbe illő. Ba­kó-pusztát elhagyva, mint egy fedezni szülőfalujukban. A fi- nagyra nyitott torok, olyan atalabbja a megváltozott kor soklóerős szekerén egyszerűen tovautazik. Nem megy mesz- szire, beköltözik (amint felnő és képzettséget szerez) a kö­zeli Szügyre, ami tanácsi szék­hely, iskolai központ és fel­építi házát. Szügy ma az egyik legdinamikusabban nógrádi helv. Valóságos új te­lepülés épült fel a szélén né­hány esztendő alatt. S innen aztán többnyire bejár dolgoz­ni a város üzemeibe, Balassa­gyarmatra a csesztvei—szügyi ember. Mármint a fiatalja. Az időt odahaza Csesztvén egyre inkább már csak az öregek tartják számon, s őriznék is ha iehetne, de nem lehet. Ki­pereg a kezünkből, mint a ho­mok. látványt nyújt a kitárulkozó, majd a falun túl újra össze­záruló völgy, benne a neve­nincs kis patak két partján álló nagyobbrészt ősi módoza­tokat őrző házsor. Hó fedett mindent azon a napon. Meg­szépültek az utcák, a házak építkező környezete nem mutatott sem milyen felesleges részletet. Szép létszámú libacsapat fe­küdt a jegesre taposott úton keresztben. Talán a tavaszt érzik már, azért ülnek le a jégre — gondolhatja az ur­bánus ember. — Dehogy érzik azok, ké­rem — mondta akkor egy nagy kucsmás öreg, aki a gép­kocsi brummogására került elő a házból — lefekszenek, mert fázik a lábuk... Hát bizony, ilyen egyszerű- ■ ■ ek a dolgok, az ember meg képes mindenfélét gondolni, ha Majdnem egyidőben, de leg- nem elég tapasztalt a falu alábbis szorosan egymást kő- dolgaiban. Amúgy meg min- vetően jártam a télbe burko- denünnen öregek topogtak a lódzó Csesztvén és vettem hóban, ki pirospozsgásan, ki részt egy úgynevezett szakmai meg nagyon is haloványan. de munkamegbeszélésen, amit a együtt fújták a nagy párákat múzeumiak rendeztek, hívtak maguk előtt. „Rendel az or- egybe. Nem is tudom, melyi- vos, oda megy a sok öreg” — két hordjam ide elébb, de az mondta az előbbi sipkás em­ber, akinek csakúgy, mint itt akárki másnak, a gyerekei vagy Gyarmaton vagy még messzebb élnek, dolgoznak. A kis csesztvei iskola jó ideje már a szügyi kastélyiskolához tartozik, itt már csak három osztályt járnak ki a gyerekek. Váci Mihály negyvennégyben tanított Csesztvén a ma is álló iskolában, de mindössze né­hány hetet-hónapot, mert az­tán — Réti Zoltán, Gyarma­ton élő, alkotó festőművésztől tudom, Váci barátjától — be­vonult mégis Szécsénybe és onnan ment északra besoro­zottam Tízre csökkent a létszám az iskolában. Ha nem történik va­lami — be kell zárni azt is, és akkor valamennyi cseszt­vei gyerek már a legkisebb kortól fogva elszokik innen. De az óvodában készül már az utánpótlás az iskolai indulás­ra, talán lesznek még annyian, amennyi a rendeletnek kell (tízen alul tartós esetben be kell zárni óvodát, iskolát ugyanis). Lám csak, Madách nevét még le sem írtam! Pedig itt a szövetkezet is az ő nevét vi­seli. Alighanem az egyetlen az országban ezen a néven Csesztvét „tanulhatja” az em­ber, amíg él — annyi benne, rajta az érdekesség. Ki gon­dolná ezt is, ha csak úgy er- rejár és ránéz a mesekönyv- illusztrációt idéző csesztvei képre... „Corot-kép, magyar ecsettel” írta róla egyszer va­laki de hogy ki, azt már meg nem tudnám mondani. Igaz mindenképpen. Ezüstösen pá­rázó festői világ jellemezte a kedvelt francia mestert, aki a múlt században élve és gya­kori franciaországi barangolá­sait halasztva eljuthatott vol­na ide is, és akkor lenne az ismert kétezernyi Corot-fest- ményből egy, ami ezt a címet viselhetné „Csesztvei emlék”. Csesztvének mindenképpen jót tenne. Azon a szűk szakmai meg­beszélésen mégis kirajzolódott újra egy őszi kép, talán az eddigieknél (három, négy volt hasonló az évek során) színe­sebb, gazdagabb. Az őszi csesztvei alkalmak, Madách Imre halálának évfordulói minden évben felfedeztetik ve­lünk ezt az öregedő falut. A nem régen „keletkezett” csesztvei Madách-nap egyre bővül, egyre szélesebb pásztát vállal az irodalom nógrádi vonatkozásaiból, s talán az idén már a falura is jobban figyel (vele a falu is jobban az irodalmi napra). Nincs, persze hogy nincs végleges őszi program, ötletezés van még, idő is van annyi, ameny- nyi október elejéig kell. De a faluban benne él az a közel­gő nap már most iá, így van egy ideje. Számon tartják a csesztveiek, beszélnek róla ja­nuárban, februárban is. Ké­születnek rá, hogy „hogyan lehetne majd jobban” ... ezt vagy azt előkészíteni, kinek kell majd szólni, hogy helyén legyen minden, amikor kell. Beszél, tervezget erről az új boltos, a kis bisztró vezetője, mindenki ismeri és talán vár­ja is azt a szép napot (mi lesz, ha egyszer eső veri akkor a magyar irodalomban jeles helynek számító falucskát?). A délelőtt eltelik az öregek­nek azzal, hogy az orvost ke­resik meg, mondják a pana­szokat, hogy hol nyilai, hol fáj, mi a baj. De harangszó­kor már a legtöbbje újra út­nak ered a faluban járva és ebédhordó edényt himbálva. Mennek az idősebbek, koro­sabbak, egvedülélők a régi Majthényi-kúria hátsó traktu­sán kinyitott ablakhoz (ott az óvoda konyhája), és nyújtják befelé a lábosokat. „Gyerekek vagyunk megint” mondják ne­vetve, de nem igazi vidám­sággal. Ez az óvoda, ez a kas-? tély — ez a múlt és a jövő csesztvei „központja”; itt lát­ják el a legfiatalabbakat és 3 legidősebbeket. Jelképet ma­gam nem keresgélek benne mégsem. S tudom azt is, hogy önmagában a hagyományossá avanzsált csesztvei irodalmi (tehát nem csak Madách!) nap októberben, minden október­ben ezentúl, nem fordíthatja meg Csesztve sorsát semmi­képpen. Mégis hiszek valami­ben. Valami funkcióváltásban, ahogy ezt ma mondani szokás a szakjellegű körökben. S már most is vannak néhányan csesztvei betelepülők, valami panzióféléről is rebesgetnek már valamit, hogy talán az úgynevezett Rákóczi-kastélv, amit Köllő Miklós pantomim­művész hoz rendbe barátok­kal, esetleg alkalmas lenne, vagy pláne, tervezgetné ma­ga a tulajdonos a panziót.., Bizony jó lenne. Hogy aztán itt mi minden­ről lehetne beszélni, ami mind Csesztvét jelenti! Dalforrás” ez a hely idézte a költőt Ba­logh Károly Csesztvei ősz cí­mű versében. Forrás van :tt tiszta többféle Valóságos is. emberi is. Megismerni- meg- szeretnivalő annvi... T Pataki László NÖGRÁD — 1986. február 22. szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents