Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
— -Tő napot kívánod, szép napunk váo ma, uram. Mit pa locsol? Hajvágást? Borotva last? A gyerek először meghök- ken. de eztán felkapaszkodik a magasra csavart borbélyszékre, és e'fészkelődik a megfordított párnán. — Haj- vágást — mondja, és néz, alulról fölfelé, a megtermett borbélyra, akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az állát egy pillanatra fölemelni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondolni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen ez is kínai — mondja a borbély, és nyírja hátul a gubancos, nyakba nőtt hajat. — Hajóval hozták — folytatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállítóeszköz. A víz mindent elbír. Nagy meny- nylségű árukat nem is érdemes másként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul kérem. Hátul, a vfzvonal alatt. Mester Attila: A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedetten bólint. — Én is terveztem egy hajót — mondja, és nadrágzsebéből többrét összehajtogatott kockás papírdarabot kotor elő. és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ollót, nézi a maszatos kézzel rajzolt ákom-békomokat. — Jó hajó — mondja —, és úgy látom igen gazdaságos. Nincs semmi fölösleges benne, ami a rakterét csökkentené. Ez a válaszfal itt, a gépház és a vezérlőterem közt miből van? Attól tartok gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Titánból van. — Ja, úgy már más. Arra gondoltam, hogy néhány keresztpánttal meg lehetne erősíteni, de ha titánból van. akkor természetesen nem szükséges. A titán ropppant erős fém. Kollégák — Csak drága, de megéri. Súlyt takarítunk meg ve’° A borbély már újra nyn . és időnként a papírra pillant. A kendő vállán, és a szék körül gyűlik a puha szőke kisgyer- metehaj. — Be kellene rajzolni a csavart. Mert azt nem tudtam, hova kell. — Egy pillanat, csak ezt innen leseprem, így ni, készen is vagyunk. — Ide — mondja a gyerek, és föltérdelve a székre, a fodrászpult fölé hajol. A borbély golyóstollat yesz elő. amivé! a blokkot írfs. és két hajócsa- vart rajzol a maszatos kis papírra. Olyanok, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zsebre teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hiszen mi társaik vagyunk, tervezőtársak. Mondhatnám: kollégák. Kint süt a nap. Valóban nyár -lesz. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajóik úsznak, fehérek, kékek, karcsúak, és magas tomyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. CSANÄDY JÁNOS: Szülő Megtérve szülőhazád rejtélyes lombjai közül — a tó sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék kristálygömbjei a dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek hegyén — domb-élen kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe szülőhazádban. Mert fönn az ég nem változatlan. Dljárt az óra. Lapján kis, zöld gálicpettyeket könnyezett a réz. Idők múltával elketyegett milliónyi másodperc. Dgy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre fordult, elhanyatlott. Ekék JASS ERVIN1 Naponta felkelek naponta felkelek is görcsösen szorítom az életem ariadné fonalát kivezet-e naposabb partokra a tenger elé dalolni mediterrán álmokat csengettyűharangok csilingelése közben galambszárnysuhogás zenére a téren ahol csak a gondolataim jártak még és ki tudja járok-e ott valaha is . és elfelejtem-e a magamra kötözött láncokat naponta felkelek járok e( V lőre nyújtom karjaimat vezessenek és hívjanak hozzám érkező lazád jöttek — * pörgős ekék. , -v S egyre több ként permetezett az esőző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodálták tágranyílt-szemű csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva apró halat a part alól; fűzve nyakuk köré barna kukoricahajat — a csemeték. Idők múltával elketyegett a ritmusosan felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek. Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként permetez rád az esőző ég. SZOKOLAY KÁROLY: AZ INGA Napjaim mint az inga, lengenek, reggel meglódítanak, mikor hazulról elmegyek. Nagy ívben messze visznek az órák, ritmusuk valami furcsa erőt ád, s bár néha lerogynék holtfáradtan, száll az inga már lassan, lassan, megáll egy ponton —, jó hogy hazaértem — de aztán indul vissza az éjben. Néha éberen hallom suhogását, félálomban lelassulását. Megállítanám félnapokra, de rnár érzem, hogy indul újra, bekapcsolódik a fény és csillog rajta. Fáradtan, de lendül az inga. r Az eszményi Adóm Básti Latos emlékére Básti Lajos civilben Az ember tragédiájában A számok nem sokat árulhatnak el egy színész pályafutásáról. Most mégis hadd kezdjük ezzel. Básti Lajos hetvenötször volt Bánk bán százötvenszer öltötte magára Csongor jelmezét, és ötszáz- szőr játszotta el Az ember tragédiája Ádámját. Ha neve mellé mást nem jegyeznének fel a lexikonok, már a fentiek is jeleznék, milyen nagyformátumú művész volt. De ezek mellett még sok-sok alakítását tartja számon az emlékezet, őrzik a fotók, a celluloidszala- gok. Egyformán magas színvonalon alakított klasszikus és modern, drámai és vígjátéki, hősi és énekes-táncos szerepeket. 19il-ben született Keszthelyen. Hogyan lett színész? Erről vallott egy régi interjúban. ..Néhai drága jó barátom, Mányai Lajos minden évben Keszthelyen nyaralt a rokonainál. Így lettünk kenyeres pajtások ötéves koromtól fogva. Mányai 1932 nyarán végezte el a Színművészeti Akadémia első osztályát, s ő beszélt rá arra, hogy jelentkezzem én is felvételire. Még azt is kitalpalta valahogyan, hogy a Nemzeti Színház akkori igazgatója. Hevesi Sándor meghallgasson. Hevesi azt mondta nekem: „Rendben van kérem, feltétlenül jelentkezzék az akadémia felvételi vizsgáján. Jelentkeztem. Felvettek”. Az új életet új néven kezdte: Beregi Lajosként, melyet Beregi Oszkár — a Nemzeti legendás Ha-mlettje. Ádámja — iránti rajongásból vette fel. 1934. január 31-én jelent meg először a neve nyomtatásban: az akadémiai növendékek Shakespeare Szentivánéji álom című művét mutatták be, s a színlapon így szerepelt: „Philostrat udvarmester — Beregi Lajos I. a- n. (akadémiai növendék.) Az akadémiától 1935 áprilisában a Váljunk el című vígjáték Des Prunelles szerepével búcsúzott, s a kritikák mólitatták „komoly tehetségét”, könnyedségét. Jóképű, smájdig színész — írták róla, s már készült a skatulya, melybe behelyezték, hogy aztán ő legyen a nők bálványa, a dél. cég bomviván, a szőke és kék szemű amorózó. Jól állt rajta, a frakk, az p-wenruha, szép orgánumát selejtes társalgási darabokban kamatoztatták. Sokáig nem hitték el neki. hogy karaktert tud építeni. s lassan már maga sem tudta, színész-e valóiában, vagy csak kellemes kellék dekoratív íelenség. Erről ezeket írta: „szőke vagyok, kék szemű. Arcom szabályos, nehezen hitték el, hogy jó színész leszek. Pedig esküszöm mindenre, hogy ha félvállú, kopasz és vizenyős tekintetű volnék, akikor is színésznek mentem volna”. Alighogy elvégezte az akadémiát, máris filmszerepet kapott. Czifíra Géza rábízta Wikbra Györgyöt a Szent Péter esernyőjében, s „átkeresztelte” Básthy Lajosra. A következő időszakban ő lett az ügyeletes bonviván, egyre másra készítették vele a filmeket. (Három év alatt hét főszerepet játszott.) A diploma után először a Belvárosi Színházhoz szerződött, majd két év múva. 1937-ben a Vígszínház tagja lett. Jó szerepeket kapott Molnár Ferenc, O’Neill, Hunyady Sándor, Bókay János darabjaiban, a kritikák elismerték, azt hitte, azt remélte, pályája egyenesbe kerül. Ám a 40-es évektől egyre jobban mellőzték, majd több művésztársával együtt teljes hallgatásra kényszerítették. Nemcsak a pályától tiltották el. élete is veszélyben forgott, hamis papírokkal szénrakodóként dolgozott a vasútnál, volt éjjeliőr, bújkált, hol itt, hol ott húzta meg magát A felszabadulást követően a Művész Színház szerződtette, majd 1945 őszétől a Nemzeti Színház tagja lett. Ezt követően lendült magasba pályája, művészete érett, nemesedett, a színház vezető színészévé vált. Shakespeare, Madách, Németh László, Schiller, Shaw, Tolsztoj, Vörösmarty műveiben játszott, alakításait Kossuth- díjjal, édemes és kiváló mű* v&z címmel jutalmazták. Számos filmben láthattuk, foglalkoztatta a televízió, a rádió, tanított a főiskolán (beszédművészetre oktatta a fiatalokat), könyvet írt Mire gondolsz Ádám? címmel. Van, akiről azt mondják: két végén égeti a gyertyát Básti Lajos talán még ennél is jobban „égette”, legszívesebben napi 36 órát dolgozott volna. Élete utolsó napjaiban, a kórházi ágyon is rendületlenül hitt a színpadra való visszatérésben, új szerepre készült. Február 17-én lenne hetvenöt esztendős. Kárpáti György Hallatna Erzsébet: RODODENDRON M N., a tárcaíró a kony ■ hában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt, mindig meg- jelent, a regény — halovány, füstarcú kísértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísér tetnek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A re gények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak, párizsi szalonokban játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkány szagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., ki- cukórnádültetvények — machete! —, párzó tevék, szurony- rohamok, a trojkák csengőinek csilingelése, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan iaz atmoszféra, az ember be- leborzong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, odalent látott is némi poros növényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár Ionénak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért: kell, hogy legyen valahol, ha nem is ott, ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomában az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a ser penyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másodpercekkel azelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odaragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert megéget. A fiú fölkapta, beleharapott, ledobta, megint fölkapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod mi a Lorentz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszonyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transzformációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük például a Maxwell- egyenleteket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakadtam. — Adva van egy mező... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofonegyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak, a pozitívokat pirosnak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukció, és a csillagok összekeveredtek. Rohangász- tak ide-oda, mint az örültek, percenként nem tudom már mekkora sebességgel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, akkor kivárom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél nekem hamar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na, mit mondtam! Díszcserje, piros virágokkal. Havasi rózsa különben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze, hogy görög... Hát persze... Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták mind elfogytak. N. N. leült egy székre, és a konyha- asztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, gomolygott belőle a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái lapultak. Fülük mellett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan, ostoba éjjeli lepke: ezenazalapon-ve- szemakalapom, tram-tram- tram. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezen- azalapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhában mo- satlan edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezenazalapon-veszemakala- pom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikorgatva, AMIKOR. . . Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó, bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval várakozott a kapu előtt, álldogált, min* egy nagy, egykedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva fényes tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belémart egy másféle kétségbeesés, egy asz- szony szülni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy csillogó-villógó-csörömpölő teremben kitakarják, ordítani kezd, visz- szaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide kolléga, látja ez az az eset, amikor, főorvos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon az istenit, na végre, és gyereksírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye át? N. N. egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, ahogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Beültették, a gyerekek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indu'* s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben találha* tó, motyogta N. N„ magas hegyekében, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararamtara- ram, a fene egye meg. mondta fennhangon N, N„ és zajosan mosogatni kezdett NÓGRÁD — 1986. február 15., szombat 9
