Nógrád, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
CS AN ADY JANOS: Hazai láiakon Vezessen a lant! A séta messzi visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó! Minden sarkon üdvözöl egy rigó, nehéz szívem meglendül könnyedén. Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; parkok füvén sétálni óh, mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó. Süssenek bát katlanban ördögök a tiszta ág. ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöljenek varázslatos körök; a séta messze visz parkok füvén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn, mint örök égzengés hosszan tartva messzire. MÁTYÁS FERENC: Ugyan mii- ér? Már nemcsak szemünk, kezünk is fölnyúl a csillagokig. Már nemcsak eszünk, szívünk is ' tudja, hogy ott mi lakik. Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra. Már nemcsak a víz. a tűz is elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet, ha csak magában tűntet? Mit ér az ég, ha nem a Nap éltető tüze csorgat fényt, s peremén nem madarak; bombavetők zajonganak? SZOKOLAY ZOLTÁN: . Capriccio Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik. Tudnom kell: talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kacskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszóló, úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd, hervatag füzeteimből tifölétek a szél? Állnak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a Nap. LD V A Miskolc fölött nem messze válaszút elé kerül a turista: vagy tovább halad a 26-os számú főútvonalon, és úgy közelíti meg az Aggteleki- karszt szépséges világát vagy a Sajóecseg felé vezető táblánál jobbra tér, és egy egészen kicsi kitérővel halad tovább Edelény felé. Nos, aki ezt az utóbbit választja, az hamarosan elérkezik abba a községbe, amely szinte-szinte ugyanazt a nevet viseli, mint az a folyó, amely az említett hegység meg a tőle délebbre kanyargó Sajó között vetette meg ágyát. Emez Boldva, amaz meg Bódva, s nem keld valami nagy fejtörés ahhoz, hogy . kiokoskod- juk: a víz a „keresztapa”. Hogy ez az átörökítés mikor zajlott le? Nem tudni. Arról azonban hiteles oklevelek vallanak, miszerint ez a település már az Árpádkorban emberi lakhelyül szolgált. És nem csupán eleink népesítették be, hanem azok a bencés szerzetesek is otthonra találtak ott, akiket köztudomásúan még Géza fejedelem hivott be a 990-es évek legvégén hittérítőknek hazánkba. Nursinai Szent Benedek rendjének — az első római katolikus hitű szerzetesrendnek — a tagjai jól érezhették magukat ezen a borsodi tájon, mert kolostort is építettek. s ebből rajzottak szét, hogy terjesszék az új isten hitét Bors úr nemzetségének földjén. Ez az otthon 1203-ban ugyan leégett — alapjainak körvonalait Boldva főterén ma is látni! —, de a tűzvész idején már állt az a XII. század végén épített templom is, ahol imádkozásra lehetett tanítani a nyilván csak nehezen megtérő híveket. Ez a háromhajós, szinte erődszerűen vaskos, éppen egyszerűségével, robusztus formáival lenyűgöző épület szépen helyreállítva, ma is ott magaslik a hajdani kolostortól néhány méternyire. Külseje jól mutatja, hogyan váltották egymást a történelmi és velük együtt a művészettörténeti korok. A kőépítmény egyértelműen román stílusú, tehát ' a vaskos falakat, félköríves záródású rések törik át, ám azért itt- ott már csúcsíves, azaz gótikus bemélyedések is jelzik az idők változását. A magasabbra törő és befejezett torony pedig már abból az időből való, amikor szokás volt fagalériát illeszteni a kőfalakra, vagyis a XVI—XVII. századból. (A másik torony máig befejezetlenül, örökös cson- kaságra ítélve, emlékeztet rá, hogyan is képzelte el ezt az istenházát a réges-régen elporladt tervező) Belépve a boldvai templomba, odabent is a díszítet- lenség, csupán a falak és oszlopok tiszta rendje fogad, szótlanságával tudatva, hogy a környék templomaihoz hasonlóan ez a boldvai is a református hit követőinek a birtokába ment át. ök ácsoltatok már azt a belső famennyezetet is, amely a fenti épületszerkezeteket a maga kazettás szigorúságával kirekeszti, elfedi. Torokszorongató érzés a nyolc évszázadot megélt oszlopok tövében állni! A félköríves szentély meg valóságos régészeti csoda. A jelzett helyen ugvanis cölöpnvo- mok sorakoznak! Olyan mélyedések, amelyekből időközben kikorhadt a fa, és így körüidöngölt üregekként jelzik: itt egykor olyan emberek is éltek, akiket még csak cölöpépítménvek védtek a hó, a fagy és sok minden más veszedelem elől. (Ilyen kis őstörténeti „bemutatót” templombelsőben sehol másutt nem látni.) Odakint — megint szokatlan látványra kell felfigyelni. Egy kis fa tövében ugyanis kőből faragott, körkörösen elhelyezett óriás* betűk sorakoznak: „Láttvátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk. Isa pur és homu vogymuk”. A Halotti Beszédnek, legrégebbi összefüggő nyelvemlékünknek a szavai fehérlenek a templom közelében, mégA XII. század végén épült pedig annak tiszteletére, és emlékezetére, hogy ez a pompás szöveg ott. Boldván került a híres Pray-kódex 154. oldalára. Minden bizonnyal egy bencés pap forgatta azt a tollat, amely az említett — egyébiránt igen vegyes tartalmú, zsinati rendelkezéseket, misés- könvvet, hangjegyeket stb. egyaránt magában foglaló — kötetbe ezt a latinból magyarra átültetett halotti búcsúztatót lejegyezte. A régebbi magyar nyelv megismeréséhez óriási szolgálatot tett ezzel, hiszen ebből az 1200 körül keletkezett, 26 sorból álló szövegből tudhattuk meg, hogy a magyar nyelv ragjai eredetileg önálló szók voltak (a -ra, -re, egykor Így hangzott: reá), a hangzóilleszkedés hajdan ismeretlen volt (hálálnék!); és boldvai templom ugyanígy azt is, hogy milyen szavaink haltak ki időközben (jorgot: irgalmaz, isa: bizony stb.) Ez a Sacramentum Bold- vense elnevezésű magyar nyelvemlék Pázmány Péter jóvoltából később Pozsonyba került, majd onnan a Magyar Nemzeti Múzeumba. Amióta Pray György 1770-ben először ismertette, sok-sok szakmunka foglalkozott vele. A legalaposabban Révai Miklós 1803-ban kelt tanulmánya, majd pedig századunkban Pais Dezsőé, aki régies betűhasználatát általánosan érthetővé tette. Mindezek után nyilván már nem kell bizonygatni, hogy mit tegyen az az utas, aki Miskolc fölött nem messze válaszút elé kerül... A. L. 1 kisírni íontos- — Ezt »SiffääiHII a nagyapám mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozná tanít. Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez, vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszínű szőke, de a borostája már félnaposán is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsma- golja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengét maga élesíti egy. ördöngős, feketenikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda- vissza mozdulat után elfordítom a háromszínű fenőkövet, a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem így vari a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. Horváth Péter: ^ TIT — Minden seb behegged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. — Na, persze! — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rino- cérOszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete mi- teszerekkel és kis piros vérbogyókkal.. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. . Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőrpokrócokkal ta- karódzott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjal vé- kónyak, csontosak. Jobb kezének mutató és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titok- nokom. Ha jó kedve volt, így nevezett: a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr*A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának II. díjas alkotása novella kategóriában. pokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, nagypapi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó rekamiéjánek az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Mindennap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseletes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Piriék nekem is küldtek dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kisbundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishíján elájult. — Teszed vissza rögtön? Űristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezerkilencszázkettőbem született, Szentgotthárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanák. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán' negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Ügy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja, szára, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem el zsibbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrénv előtt kifénvesítette a cipőjét — soha nem ériettem, mit kell azon az amúgyis fényes cipőn fényesíteni —. fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó a Tolbuchin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, kisasszony, drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám mindén délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasz- szony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben. az üveglapú, kerékasztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová be_ akasztottuk a kabátjainkat De nem volt semmi. * Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egv sakkfigurát megint. — Elloptam a sióját a Stimmel vasutasnak. Na «von elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarébb indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. — Menj csak, titoknok, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam az ajtófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan," hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolinót. Topolinóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semilyen se. Lúd__ talpbetétje volt meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — düny- nyög a7 íróasztalnál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordít, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Unif egy szép pecsét- gyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg, alig, hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a bizományiban. NÓGRÁD - 1986. január 4., szombat 9
