Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Partizántörténet

Yeté^íkedő felnőttek

A siker önbizalmat ad

r Nem készültem partizánnak. Kozárdon születtem 1916. augusztus 4-én. Apám Molnár András zsellér volt. Szegények voltunk, mint a templom egere. A nagymezői uradalomtól földet béreltünk, de természetesen a legrosszabb minőségűt adták nekünk. Öten voltunk testvérek, három fiú és két leány. Én voltam a legidősebb. Négyen vagyunk életben, mert az egyik leánytestvérem korán meghalt.

Még csak 18 éves voltam, »mikor félárván maradtunk, mert édesapám 1934 februárjában elkeseredésében önként ment a halálba. Még csak három hete lakunk Salgótarjánban. Miért költöztünk el Ko- zárdról? Ügy gondoltuk, hogy itt talán jobb lesz a megélhetés. A Winter-udvarban maradt nevelőanyánk egy szoba- konyhás, vizes lakásban apa nélkül, öt gyerekkel. Édesanyám ugyanis 1921-ben — amikor András született — meghalt. Apám újra nősült, egy mátraszőlősi lányt vett el. Nehéz sorsunk volt.

Munkát először 12 éves koromban vállaltam. Másfél évig Pásztón özvegy Drazsdik Mi- hálvné vendéglőjében kifutó voltam. Az 1929—33-as gazdasági világválság a

mi életünkre is rányomta a bélyegét. Mezőhegyesre mentünk, ahol cukorrépát egyeltünk, kapáltunk, arattunk, kendert vágtunk napkeltétől napnyugtáig. Azután visszajöttünk Salgótarjánba, ahol ínségmunkára kerültem. Követ' fejtettünk és faragtunk a Pécskő-hegyen. Nem tartott sokáig. Az öcsém révén bejutottam a salgótarjáni palackgyárba. Két éven át behordó voltam. Utána vettek fel az acélgyárba. A térüzemben Hegyi János kőműves mellett segédkeztem. Csatornát betonoztunk, miegymást csináltunk. Hegyi Győrből került Salgótarjánba és később tudtam meg, hogy illegális kommunista volt.

Háborús szelek fújtak 1938- t>an. A behívásomra 1939. február 1-én került sor, mégpedig Losoncra, a III-as határ vadász zászlóalj-kerékpáros századába. Hathetes katonaként kerültünk a Kárpátalján ítahóra. Szerencsére 1940 decemberében jött a rendelkezés, hogy aki bányában, vagy hadiüzemben dolgozott, azt le kell szerelni. Megtörtént, visz- szajöttem, az acélgyárba. A hideghengerműben anyagszállító voltam. Többek között vas 10 és 20 filléreseket préseltünk. Újból behívót kaptam 1941 áprilisában, aztán tartalékos őrvezetőként ismét leszereltek. Az acélgyárban helyezkedtem el, a rúdvashú- zó üzemben, de 1942 októberében megint behívtak katonának. Néhány nap után 1942. november 12-én bevagoníroz- tak bennünket és az ukrajnai Belgorodig meg sem álltunk. Házaknál helyeztek el bennünket. Azután gyalog és szánkóval a nagy hidegben elindítottak bennünket Alek- szajevkába. Mi nógrádiak úgy százan lehettünk. E település 260 kilométerre volt a Don- kanyartöl. A 30—35 fokos hidegben egy hónapon át éjjeli és hajnali gyakorlatokat kaptunk. Mindez 1943. január 6-án fejeződött be. Akkor vittek volna bennünket az első vonalba. Már 40—50 kilométerre jártunk a front mögött, és hallottuk a fegyver- dörgést. De szerencsénk volt. Az egyik faluban élelmiszer- raktárt és hadikórházat rendeztek be. Hastífuszgyanúsaknak minősítettek bennünket, ezért 21 nap karantén alá helveztek. Féltek, hogy megfertőzzük az arcvonaliban harcolókat.

Öriási szovjet offenzív a kezdődött 1943. január 11-én. Nem tehettünk mást, vonultunk vissza. Belgorodban ki- vagonfroztunk. A vasúti felüljáró melletti utcában elszállásoltunk. Hajnalban riadó volt. Mi öten salgótarjániak és egy felvidéki fiú felszereltünk. Ügy csináltunk, mintha tovább vonultunk volna vissza, ám csak egyik házból a másikba mentünk és ott maradtunk. Szép napos reggel volt. A felvidéki fiú tudott oroszul. Felkeltem, kimentem az utcára, mindenütt csend honolt. No fiúk — mondtam visszatérve — mi már fogságba kerültünk. Kezdetben nem akarták elhinni. Pedig így történt. A felüljárón egy csoportot láttunk, köztük ■ több szovjet katonát. Odamentünk. A parancsnokságra vittek bennünket. Sorba állítottak, elszedték az iratainkat. Ennyi embert egy katona a szomszéd faluba kísért át. Ütkarbantartó században dolgoztunk, egészen

1943 elejéig. Innen egy másik gyűjtőtáborba vittek bennünket. Itt találkoztam Molnár Jánossal, akit igazi nevén Kurimszki Sándornak hívtak és ő volt a politikai instruktor. A Szovjetunióban 1935-ben emigrált. Salgótarjánban ismerős volt, mégpedig az Oczel és Péter családdal tartott barátságot. Kurimszki Sándor később —

1944 végén — tagja volt a Nógrádi Sándor-partizáncso- portnak. Az 1956-os ellenforradalom után belügyminiszter-helyettes lett, és néhány éve halt meg.

Szóval egészségügyi dolgozónak osztott be. Hetente tartott számunkra politikai tájékoztatót. Egyszer azt mondja nekem: Pista: Nem volna kedved antifasiszta iskolára menni? De igen — válaszoltam. Október elején érkeztünk meg Moszkvába, a kijevi pályaudvarra. A Vörös - teret akkor láttam először. Átgyalogoltunk: egy másik pályaudvarra, öt napon át utaztunk vonaton és hajón. A táborban ismét ismerőssel találkoztam. Gyalog Józseffel, akit még Salgótarjánból ismertem. Öt már kiképezték partizánnak, mégpedig három hónap alatt. Jómagam 1943 december 1-én kerültem a partizán-iskolazónába. Elméletet oktattak. Az előadók beszéltek a Magyar Tanácsköztársaság leverésének körülményeiről, Lenin munkásságáról, az SZKP történetéről. Már olvadt a hó 1944 februárjában, amikor a záróünnepséget tartottuk. A folyók áradása miatt azonban nem tudtunk eljutni a 27-es moszkvai antifasiszta táborba, csak áprilisban Moszkvában határoztuk el, hogy partizánegységet alakítunk, és Magyarországra megyünk. Három dolog közül választhattunk. Az egyik: az arcvonalra utazunk, és magyar nyelven propagandamunkát fejtünk ki. A másik, fél éven át továbbképezzük magunkat. A harmadik, hogy partizánbevetésre indulunk. Az utóbbit választottam. Moszkvából vonattal a Zsitomir melletti Abarov faluba utaztunk. Ahogy Zsitomirból gyalog meneteltünk, egy mélyedésben a környéken nagv búzatábla terült el. És ekkor találkoztam először Szőnyi Mártonnal.

MÓGKAD — 1983. november 3-, csütörtök J

Földi József, Szíremen Rudolfné, Földi Sánd orné, Kövér Ferenc a vetélkedők oszlopos

tagjai.

Szőnyi Márton és Kardos Éva lehúzódott a búzatábla szélébe. Azután hirtelen egy géppisztolysorozatot adott le a fejünk fölött. Csak ránk akart ijeszteni. Szovjet egyenruhában volt, tréfa volt az egész, megjegyzéssel intézte el a dolgot. Abarovban a három szakasz hat hét kiképzést kapott. Ezután megalakult a csoport, amely tíz magyar és öt szovjet partizánból állt. De csak 13-an keltünk útra. Augusztus 8-án eljött a bevetés ideje, a Kijevi repülőtérről egy Douglas repülőgépen szálltunk fel. A cél a Bükk-hegység volt, mert a magyarok közül négyen Borsodból származtak, ismerték a terepet. Éjjel ugrottunk ki ejtőernyővel a repülőgépből. Sajnos, három társunkat elvitte a szél, és a harmadik napon elfogták őket a csendőrök. A leszállás hajnalán tízen találkoztunk. A bajt az okozta, hogy az egyik ejtőer- nvő egy hatméteres fa' tetején fennakadt. Szőnyi Márton kiadta a parancsot, hogy mielőbb vágjuk le, mert elárul bennünket. Elindultunk, de egy szomszédos hegyről a partizánvadászok észrevették bennünket. Visszamentünk. Dobronya-tanyán kötöttünk ki, ám innen egy ember titokban követett bennünket. Elárultak, a partizánvadászok felfedeztek és tűzharcba keveredtünk. Ne lőjetek — mi a németek ellen jöttünk harcolni — kiabálta Szőnyi Márton, de nem hallgattak rá. Visszavonultunk egy bokros részre. Szétszéledtünk, heten maradtunk együtt. Szőnyi Márton szeptember 6-án árulás áldozata lett. Egy tanyatulajdonos besúgta a partizánvadászoknak. Szőnyi a jászolban aludt, amikor meglepték. Ott keveredett tűzharcba és ott lőtték agy on.

Ketten maradtunk Bráz Lajossal és elhatároztuk, hogy elmegyünk a szüleihez Ruda- bányára. Éjjel értünk oda. Negyedóra után a csendőrök már körülfogták a házat és elfogtak bennünket. Nem tudtuk, hogy a partizánok hozzátartozóinak lakását figyelik. Egy Hradák nevű áruló — aki tagja volt úszta Gyula partizáncsoportjának — leadta a csendőrségnek, hogy Kijevből a Szőnyi Márton-partizáncso- port tagjaként, kik indultak Magyarországra. Ózdra vittek bennünket. Jól megvertek, azután Miskolc és Sopronkőhida következett. A hadbíróság 1944. november 3-án golyóáltali halálra ítélt, melyet később életfogytiglani fegyház- ra változtattak. A front 1945 márciusában már közelgett. Fel nem robbant bombák szedésére vitték a rabokat, de a húsz legveszélyesebbet, köztük engem a fegvházban tartottak. A nagy. zűrzavarban végül is sikerült kiszökni a börtönből és április 4-én a Becs—Bécsújhely közötti szőlőhegyen találkoztam két szovjet katonával. A parancsnokságtól papírokat kaptunk, visszatértem Budapestre, majd Salgótarjánba. A határrendőrségen 1947 augusztusáig szolgáltam. Az acélgyárból 1976-ban mentem nyugdíjba. Azóta sokat hívnak az úttörők és KISZ-fiatalok élménybeszámolóra. Hát igaz, ami igaz, van miről beszélni.

X

Az egykori Szőnyi Márton- partizáncsoportbói már csak néhánvan élnek. Báli Ferenc Miskolcon, Molnár István Salgótarjánban, Jonov Zsirja- jev és Larissza Poljanszkaja a Szovjetunióban. A közelmúltban Csebokszáriban találkoztak. Molnár István és felesége 15 napot töltött egy emlékezetes partizántalálkozón, amelyen kétszázan vettek részt. A 69 éves Molnár István több mint négy évtized után meghatottan emlékezett az egykori kemény napokra.

Azt hittem, csupa boldogságtól sugárzó arcot látok majd, amikor felidézik a siker pillanatait, de nem egészen így történt. Pedig az eredmény, amit a salgótarjáni dolgozók középiskolájának maroknyi csapata a tavaszi Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedő országos döntőjében elért, igazán elismerésre méltó.

— Sajnos, csak hatodikok lettünk — kesereg Földi József, az SKÜ kovácsoló gyárának dolgozója. Meghökkenésem láttán egymás szájából kapkodva a szót, mesélik „szerencsétlenségük” történetét.

— Elsők is lehettünk volna, hármas holtversenyben — számítgatja újra, ki tudja hányadszor, Földi Sándorné kereskedelmi szakközépiskolás, aki bár a csapat tartalékjátékosa volt, ugyanúgy kivette a részét a felkészülésből és az izgalomból, akár a többiek: Kövér Ferenc, Földi József, Csikós Árpád, Murányi Béla, meg rajtuk kívül még jó néhányan, akik a megyei és a területi versenyen voltak csapattagok.

A vetélkedő már csak ilyen: a tudás nem minden, szerencse is kell hozzá. A felkészültség igen alapos volt. Az iskola öt évvel ezelőtt kapcsolódott be a Szovjetunió- vetélkedőbe, varrnak hát tapasztalatok, hogyan lehet minél többet megtanulni a Szovjetunió folyóirat havonta megjelenő számaiból. Az itt megjelent írások képezték ugyanis a verseny anyagát.

Az utóbbi idő örvendetes tapasztalata: egyre többen és egyre nagyobb kedvvel vesznek részt a játékban.

— Mi ösztönzi a felnőtteket?

— Mindig szerettem versenyezni — feleli Simon István kőműves, aki tavasszal érettségizett az építőipari szakközépiskolában és három éven át vett részt a vetélkedőkön.

—* Nem csak ilyen közvetlenül vettem hasznát annak, hogy bekapcsolódtam a versenybe — vallja Kövér Ferenc. — A felkészülés közben az ember tanulni is megtanul. A szereplés fejleszti a kifejezőkészséget, a siker pedig önbizalmat ad.

Az „oszlopos” SZU-vetél- kedősök között van olyan is, akit eleinte agitálni kellett. Földi József például azt gondolta, amikor Kaári Sándor tanár, a vetélkedők szervezője és a felkészülés irányítója felfigyelt rá, hogy ő bizony csak tiszavirág-életű versenyző lesz. S mi lett belőle? Most, hogy már leérettségizett sem tud elszakadni a megszeretett elfoglaltságtól: az idei versenyre készülőket segíti tanácsokkal, tapasztalatokkal.

Az ősztől tavaszig tartó folyamatos felkészülés nemcsak a versenyzőktől, akik a munka, az iskola mellett még erre is vállalkoztak, kíván erőfeszítést, de a családjuktól is. Szerencsére, legtöbbjüknél nem okoz ez konfliktust. Sőt! Kövér Ferenc feleségéről azt mondják, hogy tán még többet megtanult, mint a férje, Simon István neje is „rászokott” a folyóiratra, de még a négyéves kisfia is szívesen nézegeti benne a traktorokat.

A mostani tanév változást hoz majd. A törzsgárda egy része már elvégezte az iskolát, sokan a közelgő érettségi miatt hagyják abba a versenyzést. Kaári Sándor most az első-másodikos gimnazistákat igyekszik megnyerni a szép hagyomány ápolásának.

— Azt tervezzük — mondja —, hogy egv albumot állítunk össze azok segítségével, akik a tanulók közül jártak már a Szovjetunióban, amit a vetélkedőkre is magunkkal viszünk.

Kovács Erika

Kié lett a repülőjegy ?

Még tavaly augusztusban indult a „nagy menetelés”. Igaz-, akkor még csak a beavatottak tudták, hogy a cél- bajutók jutalma néhány napos kemerovói út lesz. Az is, mert a balassagyarmati Ipoly Bútorgyár szocialista . brigádjai a kongresszusi-felszabadulási munkaversenyben — eredményeiktől függően — borítékot is kaptak.

Kácsor Lajos, a gyár személyzeti osztályának vezetője előbb fölnéz a mennyezetre, azután ki az ablakon, mint aki időt akar nyerni. Azt kérdeztem ugyanis tőle, hogy mi különbözteti meg a Radnóti Miklós és az Egyetértés Szocialista Brigádot a többitől. Miért ők kapták a repülőjegyet és nem mások?

— Könnyű is. nehéz is a felelet. Ha a nyolc brigád teljesítményét nézzük, néha csak hajszálnyi a különbség. Mégis. Ök állnak legjobban a munkához. Előfordul, hogy többletmunkát kell végezni, ez a gyár érdeke, persze végsősoron a pénztárcák is vastagodnak tőle. Ök nem vitatkoznak. hanem dolgoznak, ha kel! szombaton és "osárnap

fél évet bizonyítaniuk kell, s akkor döntünk arról, fölvesz- szük-e, vagy sem.

Csak a munkapad tartja össze őket? Nem. Nemrég az egyik brigádtag, Oravecz Zoli szorult segítségre. Azaz nem is ő, hanem a nagyapja, aki a Kölcsey utcában lakik. Járdát épített az utca, Zoii nagyapja pedig azt már nem tudta vállalni. Ment a brigád és egy-kettőre „összedobták”. A Petőfi iskola évek óta számíthat Pintérékre, csináltak már szemléltetőeszközöket, polcokat, falburkolást, de ott voltak a könyv+ár építésénél is. Jeleskednek a prototípusok elkészítésében, de füvet nyírnak, fát ültetnek.

— A gyár a miénk is — mondja erről a brigádvezető.

— Milyen volt az út?

— A repülőút? Hosszú és érdekes.

Pintér Istvánt három gyerek várja otthon. Az egyik fiú most szabadult föl. vízvezeték- és készülékszerelő A másik kettő még tanul. Van kitől.

Pintér István negyvenesztendős. Nemrégiben, a vállalati tanács megalakulásakor találkoztunk utoljára, amelyiknek tagja lett a keménykötésű brigádvezető. Ö lett az egyik repülőjegy tulajdonosa:

— A brigádnak köszönhetem. de hát ezt maga is tud-, ja Tizenötünk munkája van ebben a sikerben

— Hat-hét ember a magja a brigádnak, bennünket is elér a gyári jövés-menés. De ettől a magtól az újak rosz- szat nem láthatnak, az biztos. Egyébként az új embereknek

Dudás János, a maga negyvenhat évével valódi matuzsálem az Egyetértés brigád tizenéves tagjai között. Neki is repülőjegy került a zsebébe. Erről így vélekedik:

— A folyosói híradó mindig elmondja a legfrissebb híreket, de erről nem beszéltek. Meglepetés volt.

A végszerelő műhely egyik irányítója, harminc ember munkáját felügveli-szervezi. Büszke arra, hogy az október végi kommunista műszakon a harmincból huszonketten ott voltak. Szerinte az a fontos. hogy az emberek itt a végszerelőben szeretnek együtt lenni, s hogy ez a munkában is megmutatkozik.

— Munkatársai akárha a fiai lennének. Könnyű velük megértetni a feladatokat? Értik, érzik azt a célt, amit eléjük tűz?

— Nálunk sem lehet akárki tagja a brigádnak, ahhoz bizonyítani kell. Különösen a kisegítő munkaerő cserélődik gyakran, ami elvileg nehezíti az összeszokást, de nálunk ezzel sincs gond. A fiatalok? Minden ember elfoglalt, kevés szabad ideje marad. De azért jutnia kell az időből egymásra, a rászorulók megsegítésére is. Tudja. ebben ezek a fiatalok nem különböznek az idősebb, érettebb korosztálytól. Tudnak dolgozni.

—■ Itt állítják össze a bútorokat. Munkájuk után sok a reklamáció?

— Előfordul. A többsége emberi mulasztásra vezethető vissza. A korábbi bérezés nem túlságosan ösztönzött a legjobb minőségre, most ez megváltozott. A gyár olyan ösztönzést formákat talált ki, amik a minőség javítását megfelelően honorálják.

— Gyakran látni a brigád tagjait, a kisegítő iskolában.

— Évek óta patronáljuk az intézményt. Minden olyan munkát elvégzünk, amihez értünk, de még azt is, amihez nem nagyon konyrtunk. Festünk. takarítunk. aj tót-ablakot pászítunk, ami jön.

öt három lány várta vrsz- sza. Egyikük már férjnél, másikuk hamarosan érettségizik, s a legkisebb még az általános iskola padjait koptatja.

A brigád vezető egv tizenöt éves, nyurga fiú felé indul. Meg kell kérdeznie, hogy mi volt tegnap a „suliban”. A srác most végzi estin az általános iskolát. Ezzel is törődnek

S- Z.

*

Rozgonyi István