Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
j/ll Fhir* DFDf”'' Gere,ves Endre IKlLLllX^ rLK\^ válogatott művei Megszaporodtak mostanában k hazai folyóiratokban és lapokban a Gerelyes Endréről szóló írások, emlékezések. Most lenne ötvenéves, ha élne, de már régóta nincs közöttünk. Magas színvonalával és sokrétűségével tűnik ki a szűkebb haza folyóiratának, a Salgótarjánban megjelenő Palócföldnek összeállítása Gerelyes Endréről. A Palócföld tudatosan és egyre hatékonyabban vállalja azt a szellemi örökséget, amelyet a fájdalmasan korán elhunyt író életműve jelent a jelenkor, sőt, a jövő számára. Mindenekelőtt az az elkötelezett magatartás, a permanens forradalmi szándék mindennapi szükségessége tudatából vállalt, megalkuvást nem ismerő emberi és művészi felelősség lehet a példa a jelen számára is. amelyet ő testesített meg. Baranyi Ferenc, a költő as jóbarát írja a Palócföld Gere- lyes-emlékszámában: „Ha nem viszi el 1973-ban az az ostoba baleset, talán most halna meg. Attól, hogy a felrobbant világot igazából az isten sem akarja összerakni már. Valami ugyanis történt a világban. Valami lassított atom- robbanás, amely nem a földgolyót vetette szét, csak az emberi közösségeket. Valami elpattant a hitben és velőnkig hatolt a pendülése. És egyre inkább nincs sehol az a valami, amiről Váci Mihály irt.” S, tegyük hozzá: amiért Gerelyes Endre is konok, ple- bejusi érzékenységgel mindvégig küzdött és vérzett, a kudarcok idején sem adva föl a reményt, a jó vállalását, a hitet a harc értelmében és eredményében. Életműve befejezetlen maradt, de a harc, amely Gere- Ivesé volt, mára mindannyi- unké lett, tanulságai érv én ve-, sek, s az idő múlásával mind egyértelműbben szólnak hozzánk. Már csak ezért sem tekintjük pusztán szép gesztusnak a Szépirodalmi Könyvkiadó vállalkozását, Gerelyes Endre válogatott kötetének megjelentetését, Kilenc perc címmel. Igaz, a könyv, amely bő válogatást ad az életműből, az író születésének ötvenedik évfordulójára látott napvilágot, időszerűsége azonban jócskán túlmutat a dátumon. Ettől függetlenül is egyre inkább hiányzott már-ez a kötet. Hiányzott az írásokban is megtestesülő magatar.as. A példa égetően aktuális: így hinni. így írni.., így hinni címmel Simonffy András írt szerényen „are- képvázlat”-nak nevezett esszét, amelyben számos életrajzi érdekességgel szolgál, illetve híven vázolja az írói fejlődés irányát. Az írást a Palócföld idei harmadik és negyedik száma közölte, s most a válogatott kötet előszavaként olvashatjuk. Bizonyára nem véletlen, hogy Simonffy András is a hitet, a küldetéstudam». az elkötelezettséget, s a mindezekből következő emberi, művészi, etikai tisztaságot jelöli meg Gerelyes Endre legjellemzőbb tulajdonságai között, aki — ygyancsak Simonffy szavaival — „a továbblépés Lancelotjaként” élt közöttünk, s ezt a szigorúan etikus magatartáspéldát hagyományozta ránk. Hiszen „pénz és penge között élünk” azóta is. sőt. egyre inkább ezek között élünk. „Az új Lancelot, akit várt, s aki ő lehetett volna, ha van még egy élete, nem e világra való- alkat” — jegyzi meg. — „A totális fegyverkezés atomkorszakával, az emberi méltóság és értékrend elvesztésével Gerelyes nem tudott volna mit kezdeni.” Mégis — s én azt hiszem, ez a leglényegesebb —: „A küzdő ember er- kölcsjségét hagyta ránk, azt az intést, hogy a harc nem lehet soha emberhez méltatlan.” Hatalmas tanulság ez, hiszen mai világunkban valóban sok minden napról napra „koptatja” ezt a hitet, a gyilkos ..erózió” időnként a lélekig ér. Küzdeni kell ellene s a küzdelemhez példákra van szükség. Másokkal együtt, ilyennel szolgál Gerelyes Endre is. így írni ... címmel próbálta megfogalmazni elméletileg is a maga számára írói programját. E tanulmányában, amely a válogatott kötet elején olvasható, többek között, Móricz és Hemingway írásainak titkát vizsgálja. S, nagyon jellemző, ahogyan éppen Csuhrájra hivatkozik. Azt írja: „A művészet magasfeszültsége — szerinte — csak akkor észlelhető, ha emberi élet, emberi sors forog kockán, ha kardélen a becsület, ha közel az erkölcsi pusztulás vagy fizikai halál. Lehet, hogy ez túlságosan polarizált ars poetica, de lényegében azt hi-- szem, igaz.” Saját munkásságában mindenesetre e „törvény”-t tartotta szem előtt. A Kilenc perc című novella, amellyel 1960- ban valósággal berohant az irodalomba,, éppen úgy ezt bizonyítja, mint az Osztályharc reggel hatkor, a Tigris, vagy a nagyszerű kisregény, az Isten veled. Lancelot!, hogy csak néhány példára hivatkozzunk, amelyek egyébként a kötetben is olvashatók. A válogatás felelősségteljes munkáját Simonffy András végezte, kitűnően. így helyet kapott a kötetben Gere- lyes Endre életművének legjava, valamennyi fontos írása. Itt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a jövőben szükség volna arra, hogy az adósságtörlesztés jegyében —- és saját érdekünkben — mielőbb sor kerüljön egy teljesebb pályakép megírására, az egész életmű elemző feldolgozására, amely még várat magára, pedig nyilvánvaló, hogy mindezzel a kortárs irodalom is nyerhet. Ehhez tartozhatna az életmű kritikai feldolgozása is. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.) Tóth Elemér Szeretettel fölszerelkezve. Egy fiatal tenorista ars poeticája A lírai „bel canto” nem a legerősebb oldala énekművészetünknek. Kivételes adottságokkal rendelkezik az a közép-európai énekes, aki rá- érez az olaszos dallamformálás kristálytiszta és mégis érzékenyen vibráló hangképzésére, a különböző, alig érzékelhető hajlitasok, hangsúlyok technikájára, ügyelve közben arra, hogy az érzelmes megformálás ne váljék érzelgőssé, groteszké. Egyebek közt talán éppen olyasféle „őserő”, humort és szigorúságot egyaránt természetesen magába olvasztó közvetlenség szükségeltetik e sajátos hangfajban rejlő túlzások elkerülésére, amilyen eulyág Dénes egyéniségét jellemzi. Aki az elmúlt nyolc esztendő alatt, amióta Gulyás Dénes az Operaház magánénekese, nem látta-hallot- ta öt Tamino, Rodolphe, Alfred vagy a Psalmus Hunga- ricu.s zsoltárosa jelmezében, aligha hinné, hogy a kemény kézfogás, a férfias szó, a hév« indulatosság mögött a lélek legérzékenyebb rezdüléseit kifejezni képes előadóművész húzódik meg. — Közelebbről megismerve , az ember úgy érzi, mintha élete mindeddig valahogy kettős vágányon haladt volna, mintha nem lett volna az ön számára mindig ilyen természetes, hogy a zenei pályán találja meg élete értelmét. .— Van az életemnek —és mindig is volt — egy része, ami a legkézzelfoghatóbb reális valóság talaján tart, ami megóv mindenféle túlzásoktól. Ez pedig a fizikai munka, ami mindig vonzott, amire mindig szükségem volt. Amikor kamaszkoromban mutált a hangom, apám — nagyon okosan — arra intett, hogy tanuljak ki egy - szakRockzene és színház Gulyás Dénes \ mát, hátha szükségem lesz rá. így lettem géplaka+as, érettségivel. Géplakatosként ugyan soha, nem kellett kenyeret keresnem, de korán megtanultam a két kezemmel dolgozni. — Ügy tudom, zenei képességei elég korán felfedezhetőek voltak. — ötéves koromtól nyilvánvaló vök hogy' rendkívüli hallásom és jó intonációs készségem van. De az igazi zseni a családban a nagypána volt, aki tizenhét éves korában Barinkait énekelte a CigáfSybáróban Gyöngyösön, egy műkedvelő társulat száz előadásán. Nagyapám félelmetes muzikalitással, őserejű, szetentori hanggal, halálbiztos magasságokkal megáldott ember vol+. — Az ön zenetanulása hogyan kezdődött? — Zongoraórákra írattak be a szüleim — ez már BudaNÓGRÁD - 1985. szeptember 14., szombat ”1 pesten történt, ahol születtem —, de lusta voltam, szívesebben játszottam a szomszédban a kutyával. Mert nem volt saját zongorám, nagyon szegények voltunk akkoriban, s én a szomszédba jártam gyakorolni. A zongoratanulás mindössze két évig tartott. És mivel tizenegy éves koromban már mutált a hangom, egy ideig fel sem merült, hogy zenei pályára megyek. Csak amikor visszatért a hangom, akkor éreztem ismét szükséget a zene közelségének. Kórusokban kezdtem énekelni, ahol az apám is énekelt. így kerültem a Munkásőrség Központi Férfikarába, majd a Honvéd Művész- együttesbe. Az ott töltött két esztendő kitűnő iskola volt a számomra, nagyszerű zenei alapokat kaptam, biztos stíius- ismeretet, és ott éreztem először bizonyossággal azt is, hogy az énekesi pálya vár rám. Onnan felvételiztem a Zene- akadémia énektanszakára. — A zenei affinitáson kívül, úgy sejtem, másféle, művészi hitvallásnak is nevezhető örökséget vett át a nagyapjától. — Lehetséges, de ez valahol mélyen, az ösztöneimben él csak. Emberi-művészi tartást Ferencsik Jánosnál érzékelhettem a legközvetlenebbül, akivel sokat dolgoztam együtt. De igen sokat olvastam, olvasom ma is Ady, Babits, Kosztolányi írásait, irodalmi értékű kritikáit. Kosztolányi írta egyik kritikájában: „Szeretettel és látcsővel fölszerelkezve ültem be az előadásra...” Annyira megragadott ez a mondat, hogy megértettem: mindez az egész művészetre vonatkozik! Mert nemcsak őszinte kritikát, de igaz művészetet is csak „szeretettel fölszerelkezve” lehet csinálni... Szomory György Másképpfen: dráma és rock. Az István, a király óta Magyarországon is eltűntek a kérdőjelek e két műfaj házassági változatai mellől. A magyar színházművészét bejárta az utat a korszerűség egyik feltételéhez: a felgyorsult életritmúsú mai ember felgyorsult zenei ritmusához. A mértéktartástól (Képzelt riport, Harmincéves vagyok) a kockázatvállalásig (Sztár- csinálók, Farkasok) a veretes irodalmi alapműtől (Kőmíves Kelemen) az idegen rockzenedráma magyar színpadra állításáig (Evita. Macskák) tisztességgel kipróbáltuk a rockzene és dráma lehetséges ötvözeteit. A leírt példák sora nem teljes, de jellemző. Nemcsak ä magyar színpadi művészet európaiság iránti igényét mutatja fel, hanem bizonyítja — néhány ponton elért — európai színvonalát is. A színpadi rockzene legtermékenyebb és — a Who zenekar Tommy és Quadrophaenia című rockzenedrámái mellett — legszínvonalasabb szerzőjét, Andrew Lloyd Webbert két rendkívül egyéni előadással mutattuk be. Már az Evita öt évvel ezelőtti margitszigeti előadásain Katona Imre rendező a műnek olyan vonásait tapintotta ki és leplezte le, amit a londoni rendezés sem érzett ki belőle: az Evitakultusz — a tömeghisztéria! — szappanbuborék-értékét. Az előadás egy pillanatában — világos, egyértelmű jelzésként — szívószállal másod- percnyi életű szappanbuborékokat fúvatott a szereplőkkel a színpad fölé, a közönség felé. Szirtes Tamás a Macskák Madách színháabeli - átvételével pedig a „keményvalutás” turistanézők’ számára is megmutatta színészkultúránk sokszínűségét. Mert lehet: külföldön sok pénzt fizetnek a hármas képességet — színé- szet-ének-tánc — egyaránt magukban hordozó színpadi művészeknek, s így azokból van elegendő. De a Madách- ban egyes művészek eredeti műfajuktól . eltérő egyéni tehetségét is felfedezhettük, például Bencze Ilonában, Tímár Bélában vagy Póka Évában, nem szólva Haümann Péterről. Aki látta a Macskák külföldi előadásait is, tudja: Haumann szinte el- szürkítette szerepének — hozzá képest tényleg középszerű — londoni és bécsi alakítóit. Ilyenkor sajnálhatja a magyar színész, hogy nem beszél a színpadi játék színvonalán egy világnyelvet, s csupán emiatt nem válhat világsztárrá, Londonban a technikai erő és a rockos színpadi stílus, Bécs- ben — híven a Theater an A Kőmíves Kelemen című rockballada egyik jelenete. Sar- kadi Imre befejezetlen művét Szörényi Levente és Bródy János alkalmazta zenés színpadra. A Pesti színházbeli bemutatót Marton László rendezte der Wien hagyományos zénei igényességéhez a — zenei pontosság volt a Macskák előadásának jellemzője. A Madáchban pedig a magyar bemutató éppen sokszínű művészegyéniségei réven vált — a külföldi produkciókkal összehasonlítva — jobbá. így futottunk bele az István, a király színpadi változatának országos sikerébe, s leltük meg az ifjúság életérzésének, korszerűségigényünknek, nemzeti önbecsülésünknek egyik hű tükrét. De a magyar mű egyúttal európai igényű is. Hiszen a fogalmi bizonytalanságokat magában hordozó rockoperának — a világon eddig mindössze tíz- tizenkét — igazi értékéből, a nem az angol—amerikai rock zenei világában született művek általában történelminemzeti rockzenedrámák. Tizenöt éve mutatták be a párizsi Mogador színházban A francia forradalom című rockoperát, öreg és fiatal francia néző egyaránt francia kokárdával vonult ki az előadásokra. Majd 1975-ben Zágrábban a horvátok parasztforradalmár hőséről, Gubec Mátéról szóló Gubec bég című nemzeti-történelmi zenedráma született meg. Utóbbit egy vendégjátékon a pesti közönség is láthatta. A szerves drámát hordozó színpadi 'rockzene fejlődése azonban Európában legújabb korszakába érkezett: a klasz- szikus drámairodalmi, sőt, opferairodai mi művek átdolgozásához. Ügy mondják: szentségtöréshez. Nem az evangélium feldolgozásához, mint Andrew Lloyd Webber tette a Jézus Krisztus Szupersztárban. Nem is az epikai műfajban megírt történelemhez, mint a Juno és Avoe című Moszkvában és Pesten bemutatott rockopera. A rui.a most évszázadok időtálló es •sértetlen drámai műveinez nyúlt hozzá — hangágyúk „üvöltetésével”. A legnagyobb merészséggel, kihívással. Bécsben a Reinhardt szeminárium növendékei „rockosra vették” a, Rómeó és Júliát, ahol Rómeó hellóval köszönti kedvesét. A torz „punkkul- túra” egykori hírhedt zenekara a Sex Pistols Puccini Pillangókisasszonyát dolgozta fel: a cselekmény helyszíne egy gőzfürdő. Mi lesz tehát most? Dobáljuk meg kővel a szentségtörő-: két? — De hiszen másfél évtizede a párizsi dzsessz zeneszerző, Jacques Loussier öt nagylemezre dolgozta át Johann Sebastian Bach sok művét. Kicsit ritmikusra, kicsit dzsesszesre. de valamilyen bachi orgonás fennséggel. Nem Bach-zene lett persze. De^ nem is felháborító. Más. Szép.' Mint 1980 szeptemberében Pesten és Debrecenben hallhattuk néhány részletét. Végül is minden kultúra a korábbi kultúrák rétegeire épül, ha nem egyenest azokból él. A drámai mű örökértékűsége pedig arról ismerszik meg, hogy örökké időszerűek a gondolatkötegei. Ezért inkább talán várjuk meg a produkciókat. és ha a zenedrámai gondolatok — minden furcsa színpadi külsőség és zene eltenére — az eredeti „örök” gondolatokat hordozzák, akkor figyeljünk rájuk. Ha nem? — Hát akkor jöhet a kőhajítás. Vagy legalábbis a megvető füttyszó. Az utóbbi — néha egészséges — megnyilvánulás úgyis hiányzik színházi életünkből. Földessy Dénes KÁLDl JÁNOS: Szeptemberi ég Nyílik, nyílik a szeptemberi ég, az óriás nefelejcs, a diákkort idéző, felejthetetlen: hozza a visszahozhatatlant, a sugaras napokat, az ifjúságot. Nagy Laci, Doroszlay Árpi, Kiss Jancsi, emlékeztek-e még7 Mindennapi vad kopogásunk az ódon Szelestey László utcából hova szállt el minden madaraknál sebesebben? Örömünk virága hová hullt? Miféhe hó alá? Miféle föld alá? ^ Honnan jön ez a sok nyilallas szívbe, derékbe, térdbe, bokába? Milyen viharok tépik idegünk csipke-csodáját kegyetlenül nap-nap után? Szeptemberi ég, add vissza, ami a miénk volt: szivünk friss zenéjét, lábunk ruganyosságát, azt a bizodalmát, ami nélkül élni se jó. Add vissza a füttyöt a szánkra, hegyet-mozditó lendületünket, s azt a hitet: erőnk határtalan. Nyílik, nyílik a régi ég, a kora őszi ég, a Mária-kék, a Mária-kék. SZEPESI ATTILA: Szigligeti fasor most minden türkiz és rubin készül a végső rothadásra mielőtt emlékké merül a völgyek aranykori mása illattalan és lebegőn a lomb kárpitja felparázslik elindul kristálykéken át világtalan az. újulásig ahogy a horgadt öregasszony fák érdes törzsét kitapintva felzizegő avarba lép megjelölve és elbotlva körötté egy-egy sombokor most vetkőzik épp meztelenné és a csodára nincs szeme és nincs szava hogy megnevezné — OLVASÓNAPLÓ
