Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
) l VITÁK ÉS MŰHELYEK NAPJAINKBAN — mindannyian tapasztalhatjuk — igen sok vita folyik a vitáról. S ne gondolja az olvasó, hogy valamiféle szójátékról van szó, sokkal inkább arról: társadalmunkban a vita fogalma még mindig meglehetősen bizonytalan. Nem kevesen emlékeznek az ötvenes évek művészeti vitáira. Ezeknek az volt a jellegzetességük, hogy noha „vitaként” indultak, valójában, következményeiben messze meghaladták — rossz értelemben — s vita fogalmát. Adminisztratív intézkedések követték, vagy követhették a vitát, s ezáltal a vita lényege — tudniillik szabadsága és alkotó jellege — nem juthatott érvényre. S habár azóta évtizedek teltek el. a rossz reflexek még élnek. Nyelvünkben a „vitatható” kifejezés ma is meglehetősen rosszul cseng, az elítélés szinonimájaként használatos. Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művészeti vitáira gondolunk — akár a színházi vitára, a kritikáról szóló vitára, s nem érdemes a fölsorolást folytatni —, gzek lényegében két véglet között mozogtak. Egyrészt a személyeskedés jellemezte őket; X jól megmondta Z- nek, Z vélt vagy valódi sérelmét Y-on töltötte ki stb., Vagy pedig a legnagyobb általánosság síkját célozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől érthető, másfelől visszautasítandó stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló álvitákról, amikor is mindenki elmondja a magáét, békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társadalomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet sem fejlődhet, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltétele, s véleményem szerint a hiányosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy példám a reneszánsz művészet legnagyobb alakjai miképpen formálódtak igazi gondolkodóvá és művésszé, környezetük és elsősorban a műhelyek hatására. A köztudat ma is kicsit romantikus, s általában a polgári individualisztikus hatások eredményeként mindig az úgynevezett nagy egyéniségeket, a nagy alkotókat tartja számon. Mintha a hirtelen jött tudós vagy művész zsenik a semmiből pattantak volna ki. Az igazi teljesítmények mindig egy társadalmi élet rétegzett, egymásra épülő teljesítményeinek, eredményeinek csúcsát jelentik csupán. S az, hogy egy társadalom Hegeleket, Cézanneokat, Thomas Mannokat és József Attilákat termel ki magából — nem független a társadalmi lét egves tendenciáinak kiépülésétől, s végeredményben a műhelyektől. ÉPPEN AZÉRT érdemes a kérdést fölvetni, mert nem csupán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideológiai határozatai a kulturális műhelyek szerepéről szólnak, midőn ilyen műhelyekként jelölnek meg tanszékeket, intézményeket, szerkesztőségeket stb., akkor a megfogalmazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kollektivista törekvés, hanem a történelem valóságos tapasztalatai állanak. A reneszánsz, amelyről Engels oly elragadtatva beszél, mint a nagy egyéniségek és az összefoglaló, sokoldalú személyiségek korszakáról, különböző ipari műhelyekben készülődött, és Giotto éppen úgy Cimma- bue műhelyének egyik mesterlegénye volt, mint ahogyan az urbinoi műhelvből indult el Brabant«, Piero della Francesca, valamint Raffaello Santi is. Amikor tehát vitakultúránk hiányosságairól szólunk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy igazi tartalmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi teljesítmények éppen úgy megkövetelik a közös munkát, és azon belül a gondolatok állandó cseréjét, időnkénti megoszlását és szintetizálását, mint ahogyan az az ipari műhelyekben is történik. A szellemi műhelyek azonban abban különböznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbiekben legtöbbször egyének művészi vagy tudományos teljesítménye szimbolizálja a műhelymunka igazi eredményeit. Az eredmények mögött azonban igen sokak szellemi erőfeszítése rejlik, akiknek teljesítménye nélkül nem kristájyosodott volna ki a névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmművészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény De ezek a kevésbé sikeres teljesítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányokat. A kevésbé sikeres alkotások azonban minden esetben egy alapvető és nagy kérdést foglalnak magukban, nevezetesen azt, hogy zsákutcába jutást jelentenek-e, vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgozásának nehézségeit tükrözik. S nincs az az egyszemélyes kritikus, szakember, szaktekintély, aki ezt a kérdést önmaga eldönt- hetné. Ennek a kérdésnek megválaszolása a műhelyviták feladata. A műhelymunkák sem mindig tökéletesek persze. De a jó műhely, az alkotó viták műhelye mindig a komoly alkotások felé tör. Ezek a műhelyek alkalmasak arra, hogy figyelmeztessék magukat az alkotókat a zsákutcába jutás veszélyeire vagy esetleg té- nyére. A műhelymunkán az egyén önmagát is lemérheti, és az egyén teljesítménye egyúttal a műhelymunka mércéje is. Ez a kölcsönös viszony teszi számunkra igen jelentőssé a műhelyek szerepének helyes megítélését, és eloszlatja azt a hiedelmet, hogy egy-egv, szinte megváltónak tekintett egyéniség munkájára lehet alapozni a fejlődést. NAGYON ÖRVENDETES ebből a szempontból, hogy egyre több városunk, településünk vállalja magára a műhelyalakítás feladatát. Vannak hagyományokkal rendelkező műhelyek, s vannak egészen új kezdeményezések. A tokaji, a békéscsabai képzőművészeti táborokon kívül egyre több művészeti ág talál otthont különböző városokban. S a Pár hét együtt- alkotás jelentősége nem egy-, egy kiállításon, koncerten vagy bemutatón mérhető le. Ahogyan a műhelyekben, 'a szó legszorosabb értelmében, alkotó viták jönnek létre, ennek eredménye remélhetőleg közéletünk egész vitakultúrájában megmutatkozik, és bízvást elhomályosítja a tartalmatlan, sértő, üres viták emlékét. Hermann István K inyitotta a csapot, lehajolt, hideg vizet vett két tenyere közé, és az arcára löttyintette. Leült a kad szélére, szemben az ajtóval, melynek fogasán a fürdőköpenyek lógtak. A víz csak folyt tovább a mosdókagylóba. Lennie kell más megoldásnak is — gondolta. Kedden reggel három szép pontyot fogott. Estig ott lubickoltak a kádban. Akkor a felesége nekilátott a késsel, csapkodás, motozás, kaparászás, edényzörgés — hamarosan kész lett a halászlé. Asztalhoz hívta az asszony — először szólalt meg két hét után. Odahajolt a csaphoz, hideg vizet vett két tenyere közé, és az arcára löttyintette. Visszaült a kád szélére, szemben az ajtóval, melynek fogasán a fürdőköpenyek lógtak. A víz csak folyt tovább a mosdókagylóba. Jó itt — gondolta —, nem bánt senki. Kis piros pöty- työk a szennyestartóra dobott fehér ingen, talán még a halászlé nyomai. Pillái lassan lecsukódtak, a feleségét látta közeledni, csak bugyiban, melltartóban, de fején repkénykoszorúval, akár egy tnenád. Utazz el — hallotta még eléred az esti gyorsot. Szerezned kell magadnak egy másik lakást. Szereznem kell magamnak egy másik életet — ez már a saját hangja volt, tompán, mintha víz alól szólna. A lánvra gondolt, akit az értekezlet. után, mert gvűlölte a veszekedést, és félt hazamenni, elkísért a buszmegállóig. El akart mondani mindent, de mire az épületbői kíteeoefc, naegfjeíft. Bksa ismerték egymást, csalóka lett volna a kölcsönös jóindulat. Mi az a minden, amit valakinek, egy véletlenül mellém sodródott lénynek el akarok mondani? — kérdezte némán, és harmadszor is megnedvesítette az arcát. Lennie kell más megoldásnak is. Hogy megfiatalodott a feleségem, amióta Tamást isformájú, piros edénykét nyújtott oda a gyereknek, onnan felelt hát lentről, de fojtott gyűlölettel. — Éva most szerelmes. Te juttattad ide — hallotta távolról a választ. Akkor jutott először eszébe, hogy őt most már szinte bármelyik más városban szívesen fogadnák, jó neve van a szakmájában, talán kapna szolgálati lakást is, hiszen meri — töprengett tovább. Annyinak látszik, mint az a lány, akinél pedig tíz évvel idősebb, két gyermekszüléssel megviseltebb. Amikor a meggypiros távolsági busz odagördült a megállóhoz, nem néztek egymásra, csak kezet fogtak. Kellemes nyaralást —, mondta a lány, ő meg a lába elé ejtette válaszul, hogy szervusz. Hazafelé még benézett a sörözőbe, de nem talált ismerős a-rcot a félhomályban, így hát bármilyen szomjas volt is, távozott. Elzárta a vízcsapot, visszaült a kád szélére, szemben az ajtóval, melynek fogasán a fürdőköpenyek lógtak. — Sokat iszol, későn jársz haza, nem csoda, ha Évának kisírtak a szemei — nézett rá vádlón az anyósa, term a játszótéren. Épp a homokozó saéééa ^aggató, *£* k*t£Fk>-_ attól irtózott, hogy mindent albérletben kezdjen újra. Este, mikor a gyerekeket lefektették, és az asszony még csak a tükör előtt készülődött, szokásos, reggelig tartó távollétére, mögéje lépett, és előadta ötletét. Éva nem válaszolt, némán festette tovább a szempilláját Csak az ajtóból vetette oda: — Ahogy gondolod, kedves Ferenc. Csordáit a kulcs, csapódott a Hftajtó, és csönd lett, csupán a filmkoktél szignálja szűrődött át a szobából, tompán, mintha víz alól szólna. Kinyitotta a csapot, lehajolt, hideg vizet vett a két tenyere közé, és az arcára löttyintette. Leveleket kellene írnom — mondta magának most már féhg hangosan, miután meggyőződött arról, bogy senki se üaüaa» Kilépett a fürdőszobából, de a csapot nyitva hagyta, és a villanyt se kapcsolta le. Vetett egy futó pillantást a képernyőn vetkőző szőke lányra, odahajolt, levette a hangot, az íróasztalhoz ment, cigarettára gyújtott ;és leült. Először a lánynak írok, döntötte el, pedig tudta, hogy sem a vezetéknevét, sem a címét nem ismeri. Kapkodva húzta ki a fiókot, hosszasan válogatott a filctollak között, elidőzött a lilánál, a zöldnél, a feketépél, végül mégis a kék mellett döntött. Két slukk után elnyomta a cigarettát, elővett egy ív papírt a dosz- sziéból. KEDVES M! — írta nyomtatott betűkkel a lap tetejére. Pillái lassan lecsukódtak, most a lányt látta közeledni, csak bugyiban, melltartóban, de fején repkénykoszorúval, akár egy menád. Elutazom — mondta a lány a felesége hangján — szereznem kell magamnak egy másik életet. Kellemes nyaralást — válaszolta 6. Hajnalban arra ébredt, hogv zsibbadnak a karjai. Ki- támolvgott a fürdőszobába, megmosakodott, elzárta a csapot, később a szobában az üresen vibráló televíziót is, megágrazott magának és a feleségének, a másik szobában betakarta az alvó gyerekeket, kiment ,a konyhába, ivott eev nohár narancslevet, és kihalón a nvitoft ablakon. T,pnn „ lótc^é^^rctri a homokozó rrim+ha Taniát és a lánv állt volna, szemben egymással. mozdulatlanul. Lennie kell más megoldásnak hs. Becsukta az ablakot, élőitől? minden Támnát. mez- jrimM «üsőímS- éti -kfetaadt-^ (CretteiWgjenat Jean-Louis Murris, a kiállítás rendezője igazi párizsi hangulatot varázsolt a Műcsarn okba. Quimper-i lányok (Bretagne) Magyar művészek Japánban A földrajzi távolság aligha jelent akadályt az egyes országok közötti kulturális kapcsolatok fejlődésének útjában. s különösen érvényes ez a megállapítás, ha a zenéről van szó. A zene közös nyelvé népeket hoz közelebb egymáshoz, amint ezt Japán és Magvarors'zág esete is példázza. Évtizedek óta eszköze egymás jobb megismerésének, s ezen keresztül a két ország, a két nép közötti barátság mélyítésének. A nagy magyar zeneszerzők rendkívül népszerűek Japánban. Liszt, Bartók és Kodály a felkelő nap országában is halhatatlannak számít, s hogy ez így van, nagymértékben köszönhető a szigetországban fellépő magyar előadóművészeknek, a Japánban immár hagyományos vendégekként kezelt magyar zenepedagógusoknak, valamint azoknak a japán szakembereknek, akik mindenekelőtt a Japánban magas szinten oktatott Kodálv- módszer tanulmányozása céljából érkeznek hazánkba. Kovács Lóránt fuvolamű-, vész, egyetemi tanár, Lisztdíjjal kitüntetett érdemes művész és Kiss Gyula Liszt-díjas zongoraművész, az Országos Filharmónia szólistája is azok között van, akik már „hagyományosan” öregbítik Magyarország hírnevét Japánban. Először előadóművészként, most pedig zene- pedagógusként tettek, s tesznek sokat azért, hogy ebben a hazánktól oly távol fekvő ■» országban még jobban megismerjék a magyar zene múltját és jelenét. Mindketten a leghíresebb japán zenei egyetem, a tokiói Muszasino Zeneakadémia meghívására vendégprofesszorként tartózkodnak itt, s — mint beszélgetésünk során elmondták — hazánk „színeiben” a Musza- sinon nem ők az elsők. Ezen a világhírű zeneakadémián tíz év óta oktatnak magyar vendégprofesszorok. Kovács Lóránt és Kiss Gyula egyaránt ' azt tapasztalja, hogy Japánban óriási az érdeklődés a magyar zenekultúra iránt. Zenei nagyhatalomként tartják nyilván hazánkat, olyan országként, amelytől — mint ezt leginkább a Kodálv-módszer ja- páoi elterjedése bizonyítja — érdemes, s kell is tanulni. I KATONA JUDIT Munkásnők így nyárutón még kivirágzónak s illatuk lebben, mint az estikéknek, óra nélkül riadnak s mint a gépek, fénylő szivükben időt hordanak. És elgondolják, száll az ifjúság s úgy öltözködnek hajnali sötétben, hogy állnak halvány lámpák permetében, ölük, hajuk a fény hadd mossa át. Este újra lábasokkal zörögnek, összesöprik a zajok cserepet s viragféjükkel lassan félredőlnek szorongatva a gyerekek kezét, félálomban, mint hullt levél pörögnek és aztán mindent elnyel a sötét* TÖNKÖL, JÓZSEF Tavaszf-kiáltó (Káldi Jánosnak) Dobdűlő gyönyörű ragyogás fészket írsz sziromnak madárnak dudogó fahíd őriz meg sas mozdulnak búzatábla-szárnyak bóbitás ég karója bokra síró drótok fölgyújtott szélben cseng a levél hóban homokban szállnak az erdők szédülésben örömök érzője tudója mondod: vannak még álmok csodák Rába partjáról mint a gólya lebbennek csillagok orgonák mezők virágok rabja gyere violas kertemet jég veri segíts hát jegenyék testvére az arcomat felderíteni Párizs és a franciák Kiállítás a Műcsarnokban A "Párizsban élő fotóművész, Reprodukcióink a szeptember Zaránd Gyula képeiből ren- 15-ig látható tárlat anyagá- dezett kiállítást a Műcsarnok, bői mutatnak be néhányat. fl \ Szokolay Zoltán:
