Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

Igazi reneszánsz festőegyéniség ÖTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT SEBASTIANO DEL PIOMBO A latinitás a mai világban Az egész 1985-ös esztendő­ben születésnapja van az itá­liai festőnagyságnak, Sebas­tiane) del Plombának, hiszen Vasari a reneszánsz szobrá­szok és piktorok jeles élet­rajzírója csupán annyi fogód­zót ad az ő biográfiájához, hogy 1547-ben hatvankét éves volt: születésének ideje tehát az 1485. évre esik. Bizony kevés ez az eligazí­tás. aminthogy az sem sok, amit működésének fél évez­reddel ezelőtti évtizedeiről tud­hatunk. Még azt is vitatják, hogy Velencében született volna, vagyis abban a város­ban, ahol aztán olyan meste­rien elsajátította az ecset ke­zelését. A reá vonatkozó adatok csak azt követően kezdenek némiképpen megszaporodni, amikor az ifjú festőtanonc előbb Bellini, majd később Giorgione műhelyébe került, s e két óriástól elsajátította mindazt, amit a jellemfestés, a tájábrázolás tudományában ismerni kellett. Főképpen is a színek kezelését gyakorolta, s megtanulta, miképpen lehet vászonra vinni a finom átme­neteket. Közben pedig muzsikált is. Igazi reneszánsz — tehát a művészetek és mesterségek megannyi ágát művelő — al­kat lévén több hangszeren ját­szott, s későbbi gazdája, Agos- tino Chigi bankár zenészként hívta át Rómába. Ott is ha­marosan kiderült azonban róla, hogy eredeti festőtehet­ség és egyre-másra festették vele a nagyméretű képeket. Sebastiano Luciani — az öt­száz esztendeje született mes­ternek ez volt az eredeti ne­ve; a Piombo, vagyis az ólom- titulust azért kapta később, mert őt nevezték ki a pápai kancellária ólompecsétjének őrévé. Egyebek között ven­déglátójának, Agostino Chigi- nek trasleverei otthonát, a hírneves Villa Farneset ékesí­tette fel számos alkotásával. Az örök városban Miche- langelóval is kapcsolatba ke­rült — személyesen is jól is­merték egymást, s ha sorsuk úgv hozta, hogy el kellett válniuk, szaporán leveleztek, ám a zseniális festő, szob­rász, építész és költő árnyé­kában is meg tudta őrizni ön­magát. Sőt képes volt kialakí­tani olyan önálló ábrázolás- módot, amely eredendően őt jellemzi. Piombo képei abban külön­böznek korának más reneszánsz festői ábrázolásaitól, hogy plasztikusak, rajzosak. Aho­gyan férfivá — s egyúttal meserré — érett, úgy hagyott fel mind jobban a hagyomá­nyos velencei „színjátékkal”, és tért át a testek térbeli lé­tének hangsúlyozására. A Budapesti Szépművészeti Múzeum három Piombo-re- mekkel dicsekedhet. Ezek igen jól. mutatják a kancellária pe­csétőrének sajátos festői eré­nyeit. A Női képmás (leány kép­mása) a legkorábbi remeklés. Már ezen feltűnnek a plaszti­kus, szinte' szobrászi formák, a velük együtt az átmenetet alig-alig jelző színezés. A Férfi képmás — ez 1512 és 1515 táján készülhetett — szintén az állandóság, az em­lékművi méltóság jegyeit vi­seli magán. Nem tudni. kit ábrázol; azt sem, hogy a mo­dellt a társadalom mely cso­portjából választották ki, hi­szen a ruházat nagy sötét foltja, ha elegáns is, díszte­len. A 30—35 éves férfi ke­zébe adott papírtekercs üres: ez sem árulkodik a modell kilétéről. A jellemzés tehát valóban nagyvonalú, Piombó- ra jellemzően összefogott. A művész harmadik, nálunk őrzött képe egy keresztet vi­vő Krisztust mutat. (E mű két változatát a madridi Pra- dóban. illetőleg a l,eningrádi Ermitázsban lehet megtekin­teni.) A végletekig egyszerű ez a festmény: még a hagyo­mányos töviskoszorú sem öve­zi a Megváltó fejét: csak a szenvedésre ítélt férfi és vál- 14t nyomorító kereszt kettőse látszik rajta. Színezése ennek is — akár az ez időben fes­tett más műveinek — vissza­fogott, rideg-hideg. Képeit alig-alig szignálta, és jószerivel csak azt tudhatjuk róla, hogy 1527 után Orvie- tóban, majd Mantovában a híres Gonzega családnál dol­gozott. 1531-ben tért vissza Rómába, idősebb korában már nem alkotott igazán maradan­dót. Rangját, nevét viszont most, születésének fél évezredik for­dulóján is a legnagyobbak, kö­zé helyezik rajzos, szobrászi ihletésű munkái: azok a fest­mények. amelyekkel a rene­szánsz művészet nagy pezsgé­sében is újat, mást adott. A. L. Hazánkban a latin nyelv jelentőségéről, visszaszorult állapotáról vita zajlott le több ízben is a sajtóban. A hozzászólók szinte kivétel nélkül fájlalják, hogy az el­adási folyamat e téren egyre aggasztóbb. Így többek közt Borzsák István (idézi Kelen András: Élet és Irodalom, 1981. jún. 27-i számában), Hegedűs Géza („nagy hiba volt, hogy megszüntettük a iatinoktatást. A latin nem tu­dása elszakít bennünket az európai műveltség évszáza­daitól”: Magyar Nemzet 1981. jún. 26.) Ritoók Zsigmond. Szerinte: „Egyetlen más nyelv sem volt olyan szoros kap­csolatban nemzeti művelődé­sünkkel, állami életünkkel, mint a latin.” (Magyar Nem­zet, 1972. jan. 21.) Vigaszta­lódjunk talán azzal, amit Ste­ven Müller ír a Christian Science Monitarbart: „Nem volt jó eddigi oktatásunk, egyetemeinkről sok kultu­rális barbár került ki”- Vagy­is, odaát sem jobb a helyzet. Dehát világszerte belenyu­godtak-e a „kiművelt ember­fők” abba, hogy a latin nyelv­nek és a humán tárgyaknak évről évre csökkenő a becsü­lete? Korántsem. Hiszen nálunk is szemtanúi lehetünk annak, hogy a latin visszaszorulásá­val még jobban hemzsegnek a latin szavak nyelvünkben, amikor is törvényes magyar szavakat szorítanak ki (krea­tív, információ, szekció, koo­peráció — és hasonlók). Má­sok latin szavakat, szószer­kezeteket idéznek, de azt is rosszul, vagy nem odaillőn. („Doktor utrisque iuris” — utriusque helyett, „Roma lo- cuta, casus finita” — causa helyett). Tallózásaim könyvében ed­dig huszonegy esetben szere­pelnek az ilyesféle, sajtóban észlelt hibák. Ez azonban csak egy félig-meddig eltűnt jelenség iránti nosztalgia, a tudatos feitámasztási szándék szemlátomást sok helyen je­lentkezik Európában — és világszerte. Megkíséreljük most, hogy e jelenségről szá­mot adjunk. Csaknem fél tucat lattn nyelven írt folyóirat fekszik asztalomon. Noha európai ki­adványok, találok bennük ja­pán és amerikai szerzőket is. A többsége persze, európai. Vajon, e szerkesztői műhe­lyekben tudják-e, hogy hosz- szú évszázadokon keresztül mi sem maradtunk el a lati- nitás és humanitás útjáról? Hogy egy kassai tudós lati­nul verselte meg a szigeti veszedelmet (De capto Sy- getho História — Schaeseus Christianus), hogy a csik- somlyói misztériumokat lati­nul írták, és, hogy ezen a nyelven is kifejezték gondo­lataikat Madách Sándor (M. Imre nagyapja), Conradi Nor­bert, Somssich László. Ráday Pál (a „Recrudescunt” szöve­gének fogalmazója). Rákóczi Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai Vitéz Mihály — és még százan és százan? Sza- latnai Rezső Batsányi Jánost „a latin nyelven beszélő poé- zis utolsó európai tekintélyű képviselőjének” tartja. Magyar nevekre mégis alig bukkanok e folyóiratokban, (G. Érszegi: Latinitás, 1984. jún; Kiss J. Francises: MAS, 1985. május). Ez utóbbi is egy Blois nevű városban él Fran­ciaországban. A magam e téren való mű­ködésétől most eltekintek, in­kább azokról a folyóiratokról szólok, amelyek a remény­teljesen újraéledő latinitás szellemében j látnak napvilá­got. A LATINITAS Rómában, a Vatikánban jelenik meg. Foglalkozik a középkori lati­nitás ügyével, irodalmi tanul­mányokat közöl, legújabban rövid összefoglalót is ad a világ eseményeiről. Közli az évenként megrendezett latin versenyek irodalmi győztesei­nek és helyezettjeinek mun­káit — a végén pedig könyv- bírálatokat ad. Főszerkesztő­je: Carolus Egger apát. VITA LATINA. Ez a fo­lyóirat is négyszer jelenik meg évente. Korábban a Sor­bonne egyetemen szerkesztet­ték Párizsban, ma a Jean Moulin egyetemen szerkesz­tik Lyonban. Kiadója Théodo­re Aubanel Avignonban. Tet­szetős kiállítású folyóirat. Minthogy a középiskolások ifjúságára támaszkodik fő­ként, a szerkesztési elvek is eszerint érvényesülnek. Szó esik a latin nyelv tanításá­nak korszerű módszereiről, egy-egy irodalmi kérdésről, de találunk benne meséket, ver­seket. humort és bírálatokat is. Olykor rejtvény is van benne, sőt régi dalok szövege és kottája. A tanulmányok egy része francia nyelvű. Munkatársai főleg franciák, de van köztük angol, belga, holland és amerikai is. VOX LATINA. Nyugat-né­metországi latin folyóirat. Évenként négyszer jelenük meg. Igényesen szerkesztett lap. Érdek! az utazás, a ré­gészet, az építő- és festőmű­vészet. Nyelvészeti kérdések­kel is gyakran foglalkozik: különösen a modern technika elnevezéseire keres megfelelő latin szavakat. Egyébként is a lap alapelve: nincs olyan fogalom, amelyet ne lehetne látinul is kifejezni. Tehát a latin a modem élet és tudo­mány nemzetközi érintkező n vei ve is lehetne. A szerkesz­tőbizottságban a legmaga­sabban képzett egyetemi taná­rok foglalnak helyet; a szép- irodalmi rész munkatársai kö­zött lengyelek és olaszok is vannak. A közölt verse­ket kivétel nélkül az ókori klasszikus minták alapján ír­ták. MAS. Memento audera semper Ezt a latin nyelvű fo­lyóiratot a dél-franciaországi PAU (Palum) városának lí­ceumában szerkesztik és adják ki — elsősorban a középisko­lás fiatalok részére. Életkedv, merészség, bátorság sugárzik minden sorából. Az utóbbi számban például a Pau-beli Barthou-líceum diákjai az itáliai Foggia város diákjait vallatták ki helyzetükről, ta­nulmányaikról. városukról,' szórakozásaikról. Rajzok, mesék, humoros történetek színesítik a lapot, de elmélyülést igénylő törté­nelmi közlemények is van­nak benne, például legutóbb az etruszk nép eredetéről és kul­túrájáról. (Diáklevelek. ke­resztrejtvények, versek, talá­lós kérdések, váltakoznak ha­sábjain —, vagyis friss, ele­ven ez a lap, ami elsősorban a nagyszerű professzor asz- szony, Genevieve IMME fő- szerkesztő érdeme.) A Földközi-tenger melléki Fontaine de Vaucluse nevű városkában székel a Petrar­ca-kutatás nemzetközi köz­pontja. Itt egy négy nyelven (francia, olasz, provánsz és latin) megjelenő láp hagyja el évenként négyszer a saj­tót. Helyi jellegű termék, szerkesztője: Antonio Bruni di Fratta. (Sajnos, a múlt évben halálhírét vettem.) A lap címe; LA VOIX, DE LA SORGUE. A legkisebbek részére szerű kesztik az olasz Recanatiban az IUVENIS COMMENTA- RIOLUS című szines, csupa kép lapot. Humor, kalandok, felsülések, medve- és kutya­történetek egyvelege az egész, de tetszetősen, lendületesen, hogy a színes képek szuggesz- tiója révén szerethesse meg a gyermek a fölébe írt latin szót, mondatot. Nem a teljesség kedvéért,' de megemlítjük, hogy a felso­roltakon kívül még a követ­kező latin nyelven irt folyó­iratokról tudunk: Musa Lati-- na. Palaestra Latina, Tiro- nes. Viva Camena, Rumor Varius, Silarus, Musa Peren- nia — és az amerikai: Hermes Americanus. Ezen felül a latin nyelv sze­relmesei gyakori összejövete­leket is szerveznek Európa- szerte: ez év nyarán például a franciaországi Mandelieu- ban, az ausztriai Tainachban, a jugoszláviai Goricában és a szicíliai Siracusában. Garat István ) SASS ERVIÄS Állomás a nap aranyló őszi virág akárha Firenze felett az Arno hídjára ülne majd átugrana a Palazzo tor­nyára itt az állomás vad- gesztenyefóját választja trónusul onnan óvatosko­dik a nyárfák hullámva- sútjára hogy végül a sí­neken villantson kardokat az emlékek és a valóság párviadalához hogy itt csattogott az a vonat itt születtek meg azok a sza­vak (most és mindörökké) mert parttalan hitünk a megváltás a félelmektől hogy őszi virág a nap a gesztenyefának trónusán KÄLDI JÁNOS: Éji zápor után Elrobogott a zápor, az ónszínű vagonsor. Nem irkái már a villáin, a szigorú, vad ostor. Nyílik a tóban a Hold, az éjszaka csodája. Sarga virág vagy emlék? Rázza a víz. Dobálja. Most jön, ím, az én időm. Hozza a tünde álom. Vágtatok majd bálnáiig szeszélyes paripámon. f Nyilatkozat Alulírott anyagi és büntető­jogi felelősségem tudatában ki­jelentem, hogy a túloldalon feltüntetett gyógyászati segéd­eszközt a mai napot megelőző egy éven (háromszázhatvanöt napon) belül a társadalombiz­tosítás terhére nem vettem igénybe, továbbá, hogy a túl­oldalon feltüntetett gyógyásza­ti segédeszközre szoruló ...................................................... nevű ..................................éves családta­gomat — akinek számottevő jövedelme nincs —■ én tartom el. Kötelezem magam, hogy amennyiben jelen nyilatko­zatom alapján igényjogosultsá­gom nem áll fenn, a kiszol­gáltatott gyógyászati segéd­eszköz árát a társadalombiz­tosítási szervnek megtérítem. K elt.................. . . . . 19. . . évi • •••••« hó •••••• n. a biztosított (vagy es.-tag) Kezemben a szakorvosi ren­delvény, a társadalom irántam tanúsított nagyfokú gondos­ságának immár kézzelfogható bizonyítéka. A kiutalás gyó­gyászati segédeszközre szól. Megnevezése és tételszáma: egy darab bal oldali csukló­szorító (férfi) V—II. Katoná­san zizzen a sematikus papír. Lélekben önkéntelenül vi- gyázzba kapom magam. „Mars vissza a munkahelyed­re dolgozni, lusta disznó!” — reccsen rám a személytelen szöveg. Megsértődjek, ellen­szegüljek, összetépjem? Csak nem fog nekem parancsolni egy darab papír? Sajnos, ez­zel még vitatkozni sem lehet. Hacsak nem papír papír el­len. Hát idefigyelj, te papír! Ne légy oly’ büszke a keménysé­gedre, mert tudd meg, ná­lunk a gyári vécékben sem éppen nemesebb tapintású pályatársaid fungálnak. Ami pedig hivatalos tekintélyedet illeti. .. hát láttam én már nálad sokkal markánsabb külsejűt is. Ne tulajdoníts te­hát túlzott jelentőséget ma. gadnak. A bürokrácia szürke mellékterméke vagy, s előbb- utóbb egy papírkosárba ke­rülsz. Merthogy semmi szük­ségem rád, abban biztos le­hetsz. Bár a csuklószorító, egyetlen ellenértéked, megle­het, praktikus szerkezet, a termeléskapacitás növekedé­sének azonban — meg kell, hogy valljam — nem fontos alapfeltétele. Ha így volna, nálunk a csuklószorítót a munkavédelmi szabályok biz­tosítanák minden dolgozó számára. Csakhogy mi védő­kesztyűt sem igen kapunk. „Nem jár” — mondják az ille­tékesek. Tenyérvédő van rendszeresítve évek óta, s ez ellen nem lehet apellálni. Hiá­ba ésszerű érv, tapasztalat: „a papír beszél, a kutya ugat”. Pedig mindenki tudja, hogy igazunk van. A tenyér­védő — a hülye is látja — csak a tenyerét védi a dolgo­zónak. Az utóbbi évek üzemi baleseteinek statisztikája a bizonyíték: a balesetek közel nyolcvan százaléka kézfej- és ujjroncsolódás. Semmi szükség rád tehát. Mint ahogy nincs szükség más, hozzád hasonló katalógustöltelékre sem. Mert a dolgozók munkakörülménye­inek és egészségvédelmének megjavításához édeskevés vagy, hidd el, te papír. Zizegsz tán jól ismert, hiva­tali zsargonoddal valamiféle bölcs szabályról, azonkívül, hogy ügyfeleidnek gőgös me- céna vagy? Jó, elismerem, hogy talán meglehetősen hosz- szú és bonyolult adminisztrá­ciós munkafolyamat eredmé­nyeként születtél. De nemző­atyád, a bürokrácia elfelej­tett lelket lehelni beléd. Lét­rejöttél egy csuklószorító mi­att, s most büszkén ágálsz a küldetésedről. Nem is sejted, hogy korunk bölcs orvostudo­mányába vetett hitem és bizal­mam buta megrendítő je vagy. De — szolgáljon mentségedre — nem sejti a doktor úr sem az ortopédián. Mint ahogy sok minden mást sem sejt valószínűleg dilettáns pácien­seiről. Például honnan sejt­hetné, hogy a mi munkahe­lyünkön éppen a csuklószorító pótolhatja leginkább a meg­erőltetett csukló munkabíró erejét? Mert munka van, ez tagadhatatlan. Csak legyen, aki „állja a sarat”. Mi például hónapok óta hárman dolgo­zunk nyolc ember helyett. S ezen nem változtat évek óta semmilyen papír. Miért gon­dolod. hogy te kivétel lehetsz? Zizegnek nálad nap mint nap sokkal szabályosabb és előke­lőbb papírok, mellükön tekin­télyes pecsétérmekkel és „in_ dusztrív” szakelmék kacska- ringós szignózsinórjaival. Pél­dául a munkavédelemről. Ám akár krekkeghetnék is szank­cióikat. Ki figyel rájuk? Talán az a törzsgárdatag. aki a mi­nap. életlen borotváját, a fürdőben egyik gyanútlanul zuhanyozó kollégája nedves hímvesszőjén fente meg? Ugyan kérem! Mindezzel persze, tisztában vannak az illetékesek is. Ezért jó néhány üzemben kü­lönleges kemény és gigászi méretű kartonokra a követ­kező, öles betűkkel rajzolt frappáns kis vers függeszte- tett: TISZTASÁG, REND, FEGYELEM, KÖZÖS ÜGYÜNK, HOGY BALESET NE LEGYEN! E bizarr mon­dóka alkotója azonban egy dologról valószínűleg meg­feledkezett. Mégpedig arról, hogy ezen „legtrehányabb” üzem dolgozóinak nagy része félig írástudatlan, vagy nem olvas reklámverseket. Bizo­nyítja ezt az is, hogy éppen e kifíüggesztett rendreintő poé­mák alatt és környékén leg­kirívóbb a rendetlenség. Mi szükség hát rátok, papí­rokra? Nem lenne ésszerűbb, ha a sok bonyolult munkavé­delmi szabály helyett — hiá­nyos intelligenciánkra való tekintettel —, egy rövid, ám mégis tartalmas és közérthe­tő, kórusra is- alkalmas kis mondókát fabrikálnának ve­lünk? Valami ilyesmit: DOL­GOZZ KEVESET, NEM ÉR BALESET. Ezt, úgy hiszem a legképzetlenebb dolgozó is könnyen megtanulná. Sőt: be is tartaná! így nem lenne szükség esuklószorítóra sen*; A népgazdaság is jól járna, mert így sok papírt megtaka­ríthatnánk. Nem lenne péH dául gond az értékes és érj telmes könyvek nyomtatása. Nem lenne ugyanis papír­hiány. Valamint — az egész­ségügy különböző területein — az adipiinisztrációs mun­kaerő-csökkenés eredménye­ként felszabadult jelentős bér- fölöslegből megjavíthatnánk a táppénzes-állományú dolgo­zók reáljövedelmét. Nos, mit zizegsz ehhez? Ésszerűnek tar­tod ezt az elmefuttatást? Sze­rintem csöppet sem ésszerűt­lenebb néhány nagyfőnök konstruktív szabálymódosítá­sainál. Mit szólsz mindehhez papír? S vajon, mit gondolsz rólam? Meglehet, sejtem a vélemé­nyedet. Talán így morfondí­rozol magadban: „Szent Bü­rokrat, ez a fickó nem a csuk­lóját, hanem az agyát eről­tette meg!” Kezemben a szakorvosi ren­delvénnyel. a társadalom irán­tam tanúsított nagyfokú gon­dosságának kézzelfogható bi­zonyítékával, elindulok a munkakönyvemért... Szepesi József | UOGRAD — 1985. augusztus 10n szombat 9 Csuklószorító

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents