Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
Magányunk leltára T Torlódik az idő és benne egymás hegy én-hátán torlódnak a költők, mind kevesebbet vet felszínre közülük a hazai könyvkiadás harmincnegyven éves koruk előtt. Nem azért van ez a torlódás, mintha az előző koroknál jóval több lenne a költő. Nem is csak azért, mert napjainkra tényleg beszűkültek a gazdasági lehetőségek, s ez érvényes bizonyos kulturális szférákra is. Az okok között szerepel többek között az, hogy a változó körülményeket lényegében nem követte és nem követi a korábbi évtizedekből örökölt, Budapesten koncentrált merev könyvkiadási struktúra, s p hazai folyóirat-kiadás szerkezete sem képes komolyabban „enyhíteni” a várakozók gondjain. Hiába nőtt meg kicsit a különböző — körtük tájegységi — antológiák száma, s élénkült meg észrevehetően a nem hivatásos könyvkiadás, a helyi publikáció, ezt a „mérték- adó”-nak nevezett kritika csak igen lassan követi. Így a nyomasztó visszhangtalanság nemcsak a valóban értéktelen dilettantizmust kíséri, hanem az esetleges értéket is, ami a szürke masszában aztán el is kallódhat, mindenesetre igen jó esélye van rá. Az idei könyvhét is csak megerősítette art az érzést, hogy bizony alig-alig jelenik meg új vers, még inkább új költő a piacon. A verseket megjelentető hivatásos kiadók igyekeznek túlságosan is „biztosra” menni, ami ömagában természetesen érthető, csak éppen az emlegetett gondra nem orvosság. Dohát ezt már sokan, sokféleképpen elmondták. Többi között ezért tartozom rrrHíam is azok közé, akik szívesen figyelik a különböző megyei, intézményi kezdeményezéseket, amelyek art célozzák, hogy lehetőségükhöz képest legalább enyhítsék a .gyorsan „öregedő” szépírók publikációs gondjait egy-egy kötet megjelentetésével. Így legalább arra teremtve esélyt számukra, hogy helytörténeti, írodalomszociológiai érdekességgé váljanak, ha nem Is ez lenne a céljuk. Van, aki ezt érezve, le is teszi a tollat. Nem ezt kívánom az 1953- ban Mezöberényben született Tomka Mihálynak, sem, hiTOMKA MIHÁLY VERSEI szén költői törekvéseit figyelmet érdemlőnek tartom. Népművelés—könyvtár szakot végzett a debreceni tanítóképző intézetben, hetedik éve az Űj Aurora munkatársa. Versei folyamatosan helyet kapnak a megyei lap köröstáj mellékletében, az Űj Aurorában, más folyóiratokban. A hetvenes évek közepétől eddig hét tájegységi antológiában szerepelt. Magányunk leltára című verseskötete nemrég jelent meg a Békéscsabai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága kiadásában, a Mezőberényi Nagyközségi Tanács részbeni anyagi támogatásával. Békési könyvről lévén szó, talán nem is kellene említenünk, .mert természetes, hogy ez a kötet könyvészetileg is kifogástalan, hiszen a nyomás és a kötés a Kner Nyomda gyomai üzemében készült. A kötetet az Űj Aurora gondozta, Filadelfi Mihály szerkesztette, az üdítően tiszta öntörvényű elegáns grafikák Schéner Mihály festőművész alkotásai. Tomka Mihály versgyűjteménye több mint félszáz verset tartalmaz, három ciklusba tagolva. Bodnár György is hangoztatja: „Fő témái: az anyagi boldogulásért való küzdelembe belesüppedt ember, az értelmes és teljes élet megvalósításának beszűkülése, az emberek közötti kommunikáció ellehetetlenülése, a világot fenyegető veszélyek elhatalmasodása, a lét problémáit tehetetlenül átélő ember filozófiai töprengéseA leltár pontos, ehhez nincs is mit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy Tomka Mihály költészete mégsem zuhan sötét komorságba, ellenkezőleg, a küzdelem szükségességét hangoztatja. Ugyanakkor nem követhetetlenül elvont, a mai alföldi középváros társadalmából nőtt ki, bár szerencsére semmi földhözragadt.ság nincs benne. Meditativ költő, ezt a hajlamot a magyar vidék egyébként is szinte törvényszerűen erősíti. Az életet intenzivebben kell átélni akkor, ha az extenzivitásra egyre kevesebb a remény. Persze, nemcsak ezért. Az igazi költészet próbája mindig is az érzések és gondolatok, az élmények átélése, hogy mások számára is hiteles költői üzenet születhessen. A Magányunk leltára című kötet verseinek legnagyobb értékük a pontosságuk s ér-, zelgősségtől való mentességük. Igaz, ez a leltár nem mindig tesz boldoggá, nem is ez a célja. Inkább az,' hogy értelmesebbé tegyen. Mindjárt az első hangütés megkapóan tiszta egyszerűséggel, ugyanakkor borzongató élességgel jellemzi a világot, amelyben élünk: „Ha szólnék, ki hinné el nekem, évek mozdulnak egy perc alatt — ma menni kell, de oly nyugodt vagyok. hó lesz, látszólag béke van.” Ki ne érezné ezt a már-már József Attila-i „kegyetlen” fogalmazásban önnön sorsát. A Hó-hátország ciklus többi versében a fogalmazás néhol lágvabbá válik, idézve a paraszti élet emlékét és tanulságait, de ezekben sincs semmi cifra népieskedés, a Nagyanyám című vers pedig egyenesen a gyémánt kemény szépségét idézi: „Fekete libák vére szétfolyt a fehér sziken, égboltnyi csillag virraszt pocsolyán — ében vízen.” Az Akár a szívlövés című ciklust lényegében a szellemi elődök egyéni idézésére szánja a költő. Ebben a ciklusban több formai kísérlettel is találkozunk. ezek azonban szervesen épülnek Tomka Mihály költészetébe s szerény eleganciával gazdagítják azt. A Magányunk leltára ciklus zárja a kötetet. Itt is világít a hó, tört a kerítés, kínoz a magány, de ez túlemelkedik az egyéni magányon, társadalmi érvényűvé nemesedik. A fenyegetett világ reszket a versekben, amelyben élünk. Ezért nem egyéni panasz a Széria eme négy sora sem: „Evek óta úgy vagyok jelen, hogy voltaképpen nem vagyok jelen, minden, ami részvételem, bennem inkább részvét terem.” Első leltárként aligha tehetne többet egy költő. Ezután m4 ■ „csak” járni kell az úton, erős szívvel,, ha nem is köny- nyűvel. Mert bár nem szűnik meg, ha kimondjuk, enyhül a magány. (Békéscsaba, 7985) Tóth Elemér Á karmesferség:forró és hideg fej... MEDVECZKY ÁDÁM PORTRÉJA Tizenegy esztendővel ezelőtt, a Magyar Rádió és Televízió első karmesterversenyén egy szenvedélyes fiatal magyarra figyelt fel az ország, aki a verseny második díját nyerte meg. Medveczky Ádám akkor már ötödik esztendeje volt tagja a Magyar Állami Operaháznak, s éppen a karmesterverseny évétől kezdve tanára a zeneművészeti főiskolának. Korábban a Magvar Állami Hangversenyzenekar szólamvezető üstdobosa volt. — Ügy tudom, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában ütőhangszer szakra járt. Hogyan lett önből végül mégis karmester? — Valójában zongoraművésznek készültem, de a szakiskolába nem vettek fel a zongora tanszakra, s ezt ma már életem egyik rendkívül szerencsés fordulatának tartom- Édesanyám ötlete volt, hogv helvette az ütőhangszer szakra járjak, ami később zenekari gyakorlattal járt együtt. Némi zongora tud ás és a zenekari munka hozta meg együtt később a karmesteri ambíciómat. így a szakiskola elvégzése után magától értetődő volt számomra, hogv a főiskolára már karmesterképzőre jelentkezzem. 1960 és 1969 között pedig a Magvar Állami Hangversenyzenekarban játszottam, s ez igen jó előtanulmánv volt számomra a karmesteri tevékenységhez. — Milyen gyerekkori indíttatás miatt válaszotta éppen a zenei pályát? — Annyira körülvett gyerekéveimben a zene, hogy szinte szóba sem került másféle hivatás. Édesanyám, Érsek Mária, korrepetitor az Operaházban, nevelőapám, Katona Lajos, operaénekes volt, ma már nyugdíjas, általuk elsősorban az operaműfajt ismertem meg igen korán. Tizennégy éves koromban már alapos ‘ ismereteim voltak az operairodalomból, hiszen kedves időtöltésem volt a két fővárosi opera előadásaira jgr- ni. — Mi vonzotta még gyerekkorában ? — A zenéhez hasonló módon semmi egyéb. Játszani persze én is szerettem, főleg a labdajátékokat; focit, kézilabdát, röplabdát testvéreimmel, barátaimmal. Egyébként azonban elég zárkózott voltam, nem túlságosan barátMedveczky Ádám portréja kozó, kitárulkozó gyerek. Félnapokon keresztül szórakoztattam magam azzal, hogy zongorakivonatokat játszottam. És akkoriban még több időm volt olvasásra is. Szerettem az olyan olvasmányokat, amelyekben a gonoszt legyőzik. a jó diadalmaskodik, s amelyek fordulatosak, izgalmasak. Nagy gyerekkori élményem A kőszívű ember fiai. a Sándor Mátyás, a Monte Cristo grófja. Ilyenek voltak fiz-ti zenkét éves korom olvasmányai. Mivel azonban tizennyolc évesen már dolgoztam, később egyre kevesebb időm jutott olvasásra, alaposan válogatnom kellett a könyvek között. Akkoriban kezdett érdekelni a mai magyar irodalom és közben Thomas Mann világa. — Más társművészetek is vonzották? — Elsősorban a képzőművészetek. Múzeumokba, kiállításokra gyakran jártam diákkoromban. A karmesteri diploma átvétele után pedig két hónapot tölthettem Rómában és Velencében, ahol a zenei élmények mellett titokban csaknem jobban örültem az ott látható képzőművészeti csodáknak. Talán rám akkor elemi erővel ható reneszánsz és barokk művészet tette számomra olyan maradandóvá, kedvessé a művészettörténet e két korszakát, hogy a szobrászatban máig azt szeretem legjobban. A festészetben azonban az impresszionisták állnak hozzám a legközelebb, — És a zeneművészetben” — Egyértelműen a romanti«' ka. ami viszont különös módon a képzőművészetben es az építészetben számomra idegen maradt. Egyébként soha nem keresem okát annak, hogy mire miért érzek rá jobba. mint valami másra. Talán mert a karmesteri munkámban annyira racionálisnak kell lennem, hogy ami megfoghatatlan. amiben van egy kis ösztönösség, azt, inkább magamban tartom. Ennek némileg ellentmond, hogy pedagógusként mégiscsak meg kell fogalmaznom a szinte kimondhatatlan dolgokat. Art is nagy önfegyelemmel kell tennem, hiszen egy kifejezés megmagyarázásához nem használhatok varázsszavakat. Igazság szerint, az ember nem is mindig tudja pontosan, hogv a zene interpretálása közben mitől születik meg a megfoghatatlan varázslat. Például Puccini esetében valami egészen egyszerű dologból. — Puccini valamiképp kitüntetett szerző az ön számára? — Igen. pedig neki még ma is nagv ellentábora van. Szerintem Puccini az igazi valóságból. az életből — nem a naturalizmusból! — táplálkozik. és a valóságot a zeneszerzés olyan eszközeivel tudja kifejezni, hogy azzal jó értelemben véve tud hatásos lenni. — Puccini világa már az igazi romantika területe. Vajon, aki így elmerült ebben, annak mennyire nehéz a racionalizmus megvalósítása? — Amikor vezényelni kezdtem. idősebb kollégáim megtanították, hogy a karmesterség nem egyéb, mint forró szív és hideg fej. Ily módon kell kifejezni, amit akarok. A kettőt nem könnyű összeegyeztetni. A zenei megvalósítás során a technikai eszközök adagolásával kell állandóan meleg lángon tartani a kifejezést. Csak így lehet igazi művészetet tolmácsolni: csak az ilyen önfegyelemmel megszólaltatott zene jut el közönséghez. Szomory György KÖVES ISTVÁN Hogyan lehet egy doboz Marlborótól ennyire kiborulni Van úgy, hogy az ember azt gondolja: semmi, igazán semmi az égész s egy woodyallenos mozdulattal lekapja a szemüvegét, megpörgeti a la Chaplin a sétabotját — s leveri az asztalról a családi ereklyének vélt bögrét, majd zavartan tapogatódzik a cserepek után, sehol a taps, csak a bogáncsos, undok teafolt, aztán csak bambán ül a földön, megbénult karjában a mozdulattal, kásásra rágott nyelvvel, s két térde között néz, mereven előre, szuggerálva a szemtelen szőnyeg-szarvas szemét, amelynek agancsa között este még ott celofánoskodott a frissenbontottvérpiros dobozos Marlboro, az övé, a corpus delicti, a casus belli, az övé, amit aztán a Rexona sprével meg a fél sorozat fogamzásgátlóval együtt belecsapott egy micsodás reklámszatyorba, csak úgy micsináltak rajta a micsodák örömükben, s az ajtóban megtorpanva még annyit szólt: csak azt tudnám, végülis mi a fene a baj, mi bánt, s az ember megpróbál, akárha gyónna, őszinte lenni, úgy mormolja maga elé: semmi, igazán semmi, az egész JAN GÓREC ROSINSKI A földnek a szemei... A földnek a szemei a tengerek A földnek a szája a sivatag A föld fájdalma a vulkánok „ Amire a föld vágyik a hegyek A föld szerelme az ég mit soha el nem ér Szokolay Károly fordítása CSÓK ISTVÁN-KÉPTÁR Kétely és hit az új édenben KIÁLLÍTÁS SZÉKESFEHÉRVÁRON Könnyen elképzelhető, hogy, aki előzetes tájékozódás nélkül határozza el a székesfehérvári Csók István-képtár amerikai festészeti kiállításának megtekintését, valami nagyon elvont, úgynevezett hipermodern látványosságra számít. Azonban az „Ahogy az amerikaiak az új évtizedet látják” alcímet viselő képgyűjteményben ennek alig van nyoma. Semmi nonfiguráció, semmi geometrizmus, semmi szenvtelen méricskélés, a közelmúlt divatáramlatai közűi tán egyedül a pop kísért. A huszonnégy művész többsége kifejezésmódját tekintve, mintha ott akarná folytatni, ahol Van Gogh és Gauguin abbahagyta. merítve azonban bőségesen a múltból, főként a romantikából is és tisztában lévén az avant- gardizmus valamennyi ágbogának fejleményeivel, esetenként fölhasználva egy-egy vívmányukat. Az 1984-es velencei bien- nálé amerikai pavilonjában szerepelt így együtt először ez a válogatás a New .York-i kortárs művészet új múzeuma rendezésében. Az alkotók — a beérkezés szokásos tempóját nézve — fiatalok, vagy legalábbis a delelőn inneni- ek. A képek majdnem mind a nyolcvanas években keletkeztek, a legrégebbi is 76-os. Találóan fejezi ezt ki a kiállítás, John Miltonra utaló főcíme: Elveszett/visszanyert paradicsom. A New York-i rendező múzeum igazgatója, Marcia Tucker megfogalmazása szerint a paradicsomon Amerika értendő. Valószínűleg helyesebb, ha tágítjuk az értelmezést. E huszonnégy festő az emberi boldogulás lehetőségeit kutatja, illetve a boldogságot fenyegető veszély érzetét fogalmazza meg. Ezt példázzák Cheryl Laemmíe zsákvászonra függesztett, lemezből fűrészelt zöld fái, eszményien tiszta rendjükkel, ónos fényű vize a fekete hattyúbarikáddal, hasonlóképpen George Thurman Green vadul burjánzó szubtrópikus növényzete. April Gornik fájdalmas sötétsé- gű felhőzete, kardként lesújtó villáma, Melissa Miller dús színekben kavargó légköre, hisztérikusan nyugtalan, fenyegetett állatai. Louisa Chase robbanó expresszivitást és megbékélő ernyedtséget ütköztető ikertáblái, Barbara Kassel szobából látszó sejtelmes tájai. Janet Cooling gyengéd madámosztalgiája, Peter Dean szédülten rikoltó napraforgói. Lényegesen kevesebben vannak, akiket közvetlenül az ember foglalkoztat, még kevesebben. akik egyenest a társadalom jelenségeihez fordulnak, áttétel nélkül. Erie Fischl karácsonyi életképe és strandjelenete langyos e műfajban, valahogy az alig oldódó „szocreálra” emlékeztet. Izgalmasabb Robert Yarber kissé hatásvadász horrortáblája. a Kettős öngyilkosság. Sikerültebbek azonban a lá- tomásos ember jeleni tések, mint Robert Levers fantasztikus katasztrófaábrázolásai, vagy a még fenyegetőbb alaptónusú Lee N. Smith III. dé- monikus csoportjai és a kínai származású Tony Wong ijesztő Esküvője a jegyespárt kesztyűsbábként mozgató félelmetes figurával. Charles Garabedian történelmies díszletet teremt, ám szándéka elsikkad benne. Ronald Moro- san is így jár a maga hangsúlyozottan modem díszletével. Annál hangulatosabb Russ Warren játékos archaizálása. Különös jelenség a csoport nesztora, Reverand Howard Finster költő és prédikátor. A mi naivainkhoz hasonló módon aprócska alakokkal telehintett, sok szöveggel magyarázott. angyali tanításokat fest. Majdnem azt mondtam, társtalan. Ám a másik képe alapján tökéletesen doctusnak látszó Roger Brownnak is van egy szándékában hasonló. noha technikailag tökéletesen csiszolt festménye: Igaz álom a másod'k eljövetelről. Á. Sz. J. . Earl Staley: A túlélő OLVASÓNAPLÓ
