Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-03 / 181. szám
Vidám filmforgatás Csopakon Megkopott tárlat Tárlatnekrológ címmel adott hírt — sajnos, — okkal — minap a televízió a tizenötödik salgótarjáni szabadtéri szoborkiállításról. Igaz, a rendezők ígérik, hogy ezután majd új korszak kezdődik, tematikus kiállításokat hoznak Salgótarjánba. Gyanítom azonban, hogy ezek megszervezése és előkészítése sem lesz könnyebb, magam részéről ugyanis érzek helyben keresendő gondokat, ha nem is tagadom, a megváltozott társadalmi, gazdasági körülményekből adódó nehézségeket. Éppen ezért szükségesnek tartok legalább néhány megjegyzést az idei „nekrológnak” sem legsikerültebb kiállítás kapcsán. Mindenekelőtt azt, hogy mindjárt az elején tisztázzam ezt a kiállítást bűn volna elkoptatni. Azok az erkölcsi és meglehetősen komoly anyagi erőfeszítések, amelyek másfél évtized alatt a kiállításért történtek, nem mehetnek veszendőbe. Annak ellenére ugyanis, hogy- a tárlat még a jobb években sem vált igazán a jelenkori szobrásza- tot repi ezen táló országos jelentőségű és visszhangú eseménnyé — részben az erőfeszítések elégtelen volta miatt —, mégis jellegadó szerepet töltött és tölt be Salgótarján, valamint egész Nógrad közművelődési, művészeti eleiében. Másfél évtized bármely kiállítás életében nagy idő. Ilyen múlt önmagában is tiszteletet érdemel, különösen akkor, ha tudjuk, közben valóban megváltoztak azok a bizonyos gazdasági körülmények, s az állami megrendelések csökkenése különösen kedvezőtlen helyzetben hozta a szobrászokat, jóllehet a szobrásztársadalom azért nem szűnt meg létezni és dolgozni. Igaz, a már korábban befutott ..nagy öreg”-ekét leszámítva mind a középnemzedéknek, mind pedig a fiataloknak a korábbinál beszűkültebb perspektíva körülményei közepette kell művészi jelenlétét fönntartania, illetve megteremtenie a társadalomban. Mindez a szobrászok számára sajátos nehézséget is jelent, hiszen köztéri szobrot, vagy emlékművet nem igen lehet csinálni műtermi raktározásra, ehhez túlságosan is drága az anyag és az energia. Miként ez a jelenség a társadalom más rétegeiben is létezik, marad számukra a „szerzés” kacskaringós útjain való bolyongás az anyagok előteremtése céljából, valamint a más műfajok (például kisplasztika, kerti kerámia, érem stb.) keresése, habár ezek nem állnak kézre mindenkinek. Kétségtelen tehát, hogy bizonyos „demográfiai hullámvölgy”, a szobrá- szatot is elérte. Mindez mégsem jelentheti azt, hogy ezen gondok ismeretében már abszolút mértékben elégedettek lehetnénk azokkal a helyi erőfeszítésekkel, amelyek a salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás évről évre való előkészítésében történnek. Egy olyan frekventált helyen és időben rendezett tárlat, ami társadalmi eseménynek is számít, amelyen emberek ezrei jutnak képzőművészeti látványhoz, vizuális élményhez, változatlanul alapos előkészítést igényel. Sőt, az emlegetett reális gondok ismeretében, az eddiginél is alaposabbat. Mindenekelőtt a szoborfölderítö munkában. Hogy legalább ne ..kopjon ' tovább e kitűnő másfél évtizedes kezdeményezés rangja. Mert az idei nyárra ugyancsak megkopott. A mostani kiállításon csaknem húsz művész mintegy harminc műve szerepel, köztük neves szobrászoké is. A baj csak az. hogy ezek jó része visszaköszön a közelebbi vagy a távolabbi múltból. A rendezők szerint azért vannak itt újra. hogy érzékeltessék a másfél évtizedes folyamatot és visszapillantásra adjanak alkalmat. Ügy érzem, kicsit hajánál előrángatott ez az érvelés. Ter- meszetésen. lehet a szükségből erényt csinálni, azaz friss művek hiányában visszatekintő tárlatot rendezni. Sajnos, azonban, ez a kiállítás nem reprezentálja a másfél évtizedes folyamatot sem. Tizenöt év csaknem 400 műve közül még csak hiányos válogatásnak sem lehet nevezni a tárlatot. Ez a mostani „szoborantológia” azért rossz, mert nem felel meg az antológia műfaji követelményeinek sem. És persze központi szervező gondolata sincs, ami összefügg az előbbi megállapítással. Így csak annyit érzékel a néző, hogy ezt, vagy azt a szobrot már láttam egyszer. S, legföljebb tűnődik. miért van újra itt? Csak azért, hogy elköltsük a pénzt, kicsit újra megtördeljük a méregdrága tér lapjait, vagy netán „bizonyítsuk”, nincs magyar köztéri szobrászat, láthatjátok a saját szemetekkel? Én egyébként nem hiszek ebben az utóbbiban, nem hiszem, hogy a kortárs magyar szobrászok százai egytől egyig munka nélkül pergetik múló napjaikat szerte az országban, ürességtől ásító műtermeikben. Inkább talán több műterembe kellene kopogtatni, egyébként jóval egy- egy kiállítás megrendezése előtt. Azaz, szisztematikusabbá lehetne tenni a szervezést. Évek óta a tér egy állandó „lakója”. Varga Imre Radnótija, a kiállítás legjobb szobra. Nem hiszem, persze, hogy csak a korábbi gazdasági, társadalmi körülmények miatt. De ez más kérdés. A megvei-városi művelődési központ üvegcsarnokában Salgótarján köztéri szobrait fotókiállítás mutatja be. a földszinti fotógalériában pedig idős Szabó István munkáiról készült fényképek láthatók. Tóth Elemér Valahol GERGELY SÁNDOR VERSEI Árva a nyáj Pásztorlüzet a juhász nem talál Ö is csak botorol Pedig hiszi még: MegszólítNagy idő Érdemes, mert Megszólít Elképedek Melegít Kínom A nagy nehéz Valami Kétségem Idő mily’ közel Valahol örömöm Nincs semmi Uram! ~ Amit Én szavakba Kiszámítani Élfem Költözöm Lehetetlen A vég pofátlan Rezzenetlen Hóharmaton jártam Ágak közt Ciceréztem Attól is Arcú gyilkos De megbízhatóbb Mindeneknél... Míg fel nem nőttem Ki többre tör Átlépi majd mind Jaj nem féltem Már attól is Aki egyszer él Jaj nem féltem Gazdagabb A semmi küszöbét. Csőd (Mészáros Mártának Csak és csakis azok Élik a katarzis Megváltó kínjait Akik az emberség ösvényein járnak Világnagy szívüket Markukban hordozók Mennek lépre mindig Míg holnapi hóhérok szívén A vak önzés tovább kérgesül Meddig? Éhség és háború — Meddig kell még pirulni azért ami egyedül ésszerű? Tódor János: ÉRZELMEINK XEBYES GOBOT-JA Pl tudja merre, merre visz a végzet.,i’ — dalolta nekikeseredést színlelve a barátságosan koszos eszpresszóban a sörökkel bekerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazudtolni látszott az éjszakai vendéglátós zenészekről Bogosiban őrzött képet. Arca kipihent, tekintete makulátlan, játékában csakúgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult bizalomébresztő gesztusok, egyszóval nem tartozott a táskás szemű, piától bűzlő, bagófüstbe burkolódzo deszkás gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bogosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal. sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériáia- ra száműzött rossz arcú, am többnyire tiszta lelkületű, arany szívű pianistákat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket ,,gengsztereknek”. A némely zongorafutam közben transszilván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogost, aki korántsem tartozott aj italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótázással kimentő „tökös” magyar gyerekek közé — egy kezén meg tudta volna számolni, hány dal szövegét ismerte —, most mégis, akaratától függetlenül dalra fakadt. Túlzás lenne azt állítani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyekvő motyogása olykor telaikoze-i a zongorából elővrázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach-fúga megtestesülései porpuhaságú lábukkal végigbaktattak Bogosi halántékán, gerincén, behatoltak fejébe, simogatták zsige- reit. Szelíd agressziójuk pillanatok alatt leigázta az örök készenlét militarizmusara kárhoztatott érzékeket; bi- zsergető volt ez a várakozással teli egyedüllét. Hát persze, Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szerette és gyűlölte a nőkre való várakozást, amiképpen a nőket is. „Nőre várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leggyalá- zatosabbika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben” — idézte fel írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S bár Bogosi azt is betéve tudta, ahogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képtelen volt saját kárán tanulni: újra s újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyiséggel teli játéka pillanatról pillanatra fokozta eufóriáját* nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszthatnám meg vele ezt az élményt.” Voltaképpen úgy szerette volna, hogy miközben várakozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képtelenség, s amiből Bogosinak már nem okozott különösebb megerőltetést továbbképzelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink kedves Godot-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére sem volt skizofrén (legfeljebb érzelmileg), noha tagadhatatlanul hajlamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezkedésre. — Maga egy okkult empátista — vázolta kutyafuttában Bogosi aparnézisét. Lélekcsináló, a zugivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű analíziseiről város- és bög- recsárdaszerte elismeréssel beszéltek. — Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart, akkor mivel magyarázza, hogy mégis folytan megzuhanok, és valahogy az a fránya okulás sehogysem akar összejönni? — Lélekcsináló hosszasan Bogosi szemébe bámult — már-.már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egyedeknek krisztusi szomorúságával, akik legbelül még hiszik, hogy felebarátaik megváltására rendeltettek, de majd-mindennapos csalódásaik nyomán már régen belenyugodtak. hogy sohasem támadnak fel, lássan elfordította a fejét, s fáradt egykedvűséggel kortyolt bele soros fröccsébe. „Intermezzo, az élet csak röpke intermezzo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn, s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pályákra többre érdemes gondolatait. A disztingvált pianista már csak kizárólag neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg Bogosi billentyűkre csúsztatott utolsó százasát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre inkább előpofátlankodó aggodalmaskodást. .. Uf|| késel, érzelmeim ked„IIUL vés Godot-ja?” — kérdezte Bogosiban a rossz lelkiismeret, amikor mutatis mutandis — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki újjak tapadtak szemére. — a zárórát kiáltó pincér immár harmadszor szólította távozásra. — homlokába martak a téli északa dermesztő kutyái, s rögvest eszébe villant, hogy nem is itt beszelték meg a találkozást.i Csöpi dollárhamistfók után nyomoz A színész Hujior István a film egyik kockáján A rendező Bujtor István Horesnyi Lászlót instruálja „Fáj már a tavasz szél, elszakad minden kötél. Nem baj, ha elszakad, minden kötél, Van még egy pótkötél...’’ Tisztán csengő gyermek- kórus hangja száll a Balaton felett. Szalagról szól Freinreisz Károly dala, de a vitorlásiskola gyermekei Is énekelnek, miközben mesterük, Csöpi-Bujtor István a kötéldobásra tanítja őket. — Figyelem, felvétel! — hangzik a szokásos figyelmeztetés; majd: — Csapó 290! — s Kozák László, azaz Purczi bácsi nagy léptekkel fut a partra és kiabál: — Csöpi! Csöpi! Drót van! — Bujtor-Csöpi egy csónakból érdeklődik: — Mi van? — Drót van, de titkos — kiáltja Purczi bácsi úgy, hogy talán még a szemközti siófoki parton is hallható. — Jól van, jövök, — mondja Csöpi, mire a partról Fakan Balázs dramaturg közbeszól: — Nem jövök, hanem megyek. S megcsinálják újra, helyesbítve. Bujtor István a Pogány Madonna és a Csak semmi pánik után harmadik játék, filmjét, Az elvarázsolt kastélyt forgatja. Ö írta, rendezi és természetesen ő a főszereplő, a Csöpi nevű rendőrtiszt, nyomozó, aki már az első kockákon szétvert egy kocsmát a benne levő huligánbandával együtt, s emiatt megint fegyelmit akasztanak a nyakába. Ám hiába van felfüggesztve, amikor egy kastélyban egy banda százdollárosokat hamisít, odahagyja kis tanítványait, az ifjú vitorlásokat, és bekapcsolódik a nyomozásba, a bűnözők üldözésébe. Azt talán nem is kell mondani, hogy nyomozása — számos bunyó és más veszélyes kaland után — meghozza az eredményt, s gyermek- és felnóttnéző egyaránt megnyugodva mehet haza a moziból. É2 persze még egy kicsit odébb van, a filmet még forgat, ják. Kitűnő segítőkkel, mun. katársakkal dolgozik Búj« tor. Az operatőre Illés György, aki a mai ifjú és a derékhadhoz tartozó ope_ ratőrgárda tanítómestere, számos világhíresség nevelője, társa e munkában az ifjú Baranyai László. Ott van az örök rivális rendőr, tiszt alakjában Kern And. rás, ott van Avar István, az új főnök, a kapitányság vezetője, mert az előző film óta a Zenthe Ferenc játszotta rendőrkapitány nyug« díjba ment, és most tanácsadóként tér vissza. Bánhidi László, az öreg kópé Ma. tuska bácsi formálója, sajnos, örökre elment, helyette született meg az újabb öreg, Purczi bácsi figurája, aki szabálytalankodó autó_ sokat zsarol fotókkal. Ezt játssza Kozák László. S ott van Basilides Zoltán, meg még sok más színész, köztük Frajt Edit, Horesnyi László, Hunyadkürty István; ők alkotják a bűnbanda vezérkarát. Ott van soksok gyerek, akik a valóság_ ban, meg a filmen is egy vitorlásiskola tagjai, s velük van az apróka új segítő, a Topolinónak becézett kislány, polgári nevén Kristály Barbara, akit még a léggömb kosarából is kidobnak a gonoszok, de sem_ mi baj, mert Csöpi ott is meg tudja mentem. Kaland, látvány, bátor, ság, humor a legfőbb ösz- szetevői a filmnek az alkotók szándéka szerint. Az év végére talán megláthatjuk, a szándék miként valósult meg. Benedek Miklós NÓGRÁD — 1.965, augusztus 3* szombat 9 r
