Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
w ___ í gy festette Munkácsy : a Honfoglalást Most, hogy a magyar nép négy évtizeddel ezelőtti új honfoglalására emlékezünk, nyilván gyakran szóba kerül ez a másik, bő egy évezreddel' ezelőtti birtokbavétel is, amelynek során Árpád apánk vezérletével telepedtek meg a Kárpát-medencében őseink. Emezt a negyven éve történt korszakváltást is sok-sok képzőművészeti alkotás — emlékmű, freskó, táblakép stb. — idézi, de egy olyan kompozíció megszületése még mindig várat magára, mint amilyen Munkácsy Mihálynak a Parlamentben függő óriási vászna, a Honfoglalás. Ki ne ismerné ezt a több mint két méter magas és hat méternél is szélesebb jelenetet, amelyen Árpád fehér lován ülve széttekint népének tisztelgő seregén! Azt azonban feltehetőleg jóval kevesebben tudják, hogy e mű megszületésében milyen fontos szerepet játszott a korabeli Szeged, meg még néhány más Csongrád megyei helység. Az 1879-es nagy árvíz után példás gyorsasággal és településrendezés európai színvonalán újjáépülő város elöljárósága egyrészt arról döntött, hogy az akkor már messze földön híres piktort e nagy munkájában minden módon segíteni ingják, másrészt arról, hogy a gondosan ápolt, barátság gyümölcseként a kép nagy színvázlatát megszerzik tőle. Munkácsyt Szegedhez édesgetni nem volt nehéz. Egy jó üzleti érzékű műkereskedő 1882 márciusában már bemutatta itt Búsuló juhász című képét, illetőleg a Krisztus a Pilátus előtt című tablójának fényképváltoaatát. Nem kevesebb mint 1600 néző váltott jegyet a két látványossághoz a Hungária Szállóba. Amikor pedig a Honfoglalás megfestése ötletből valósággá kezdett lenni, Munkácsy személyesen is megjelent Szegeden. Erre az elő látogatásra 1891 októberében került sor, egészen pontosan Gerelyes Endrére emlékezik o Palócföld ' Megkomponált, szerves felépítésű a Palóciöld idei negyedik száma, amely most jelent meg Salgótarjánban. A lap felében Gerelyes Endre ötvenedik születésnapjához kapcsolódó írások olvashatók. A különböző folyóiratokban, az Élet és Irodalomban megjelent emlékezésekhez képest mind terjedelmével, mind újdonságával és színvonalával kitűnik ez az összeállítás. Változatlanul úgv látjuk, megyénk folyóirata méltó letéteményese a Gera- lyes-hagyaték ápolásának. Gerelyes Endre az ötvenedik születésnapja körüli Nógrád megyei kezdeményezésekkel valóban szervés részévé vált a helyi kultúra hagyomány- ápoló részének. Mindenekelőtt Bárányt Ferenc megemlékezését olvashatjuk Valamiért, ami nincs sehol címmel. „Hiányzik nagyon — írja. — Legfőképpen a tartásunkból, a jellemünkből hiányzik. Nagy szükségünk lenne azokra a nemszeretem ■ percekre, órákra és napokra, amiket ő okozhatna. A megalkuvást még apróságokban sem ismerő magatartásával. Kényelmetlen nagyszerűségével." A továbbiakban Konczek József alkalmi verssel emlékezik. Árkus József és Melocco MikTós a hajdani barátot, az író emberi alakját és tragikus sorsát idézi fel. Laczkö Pál Gerelyes Endre könyveinek kritikai visszhangját követi nyomon tárgyilagosan és elfogulatlanul. Kibontakozik így előttünk a hatvanas évek kritikai élete is, de ennél fontosabb, hogy tanulmánya legendaoszlató. Érdemes lenne monografikus igényű pályakénné fejleszteni ezt az írást Simonffy András Arcképvázlatának második része most is számos életrajzi érdekességgel szolgál, egyben híven rekonstruálja az író alkotói fejlődésének irányát is. Itt a helye annak a megjegyzésnek, hogy ez a tanulmány bevezető írása lesz annak a válogatott kötetnek, amely hamarosan a könyvesboltokba kerül a Szépirodalmi Kiadó gondozásában, és amely Gerelyes Endre legjobb műveit tartalmazza. A blokkot Thi- ery Árpád írása zárja, amely a Gerelyes Endre nevével fémjelzett novtellapályázat értékelése. , Gerelyeshez méltóan novella-összeállítás következik ezek után a lapban, a Losoncon élő Ardamica Ferenc, továbbá Onagy Zoltán és Győr- ffy Attila írásai. A Hagyomány rovatban ismét csak „prózai” vonatkozású írások olvashatók, mégpedig a nagy elődről, Mikszáth Kálmánról, Praznovszky Mihály és Csűrös Miklós tollából. A folyóirat negyedik számát a politika és a költészet viszonyáról zajló vita zárja. Különösen izgalmasnak találjuk Karikó Sándor írását, amely a klasszikus marxi hagyaték védelmében szól, Simor András költő, ugyancsak jó érzékkel figyelmeztet bizonyos szemléleti torzulásokra. Szerdahelyi István a tőle megszokott elméleti felkészültséggel kapcsolódik a vitához. A Paiócföld szomorú kötelességének is eleget tesz. Czinke Ferenc emlékezik a közelmúltban elhunyt pályatársra, Iványi Ödön festőművészre. A borítón Somosköy Ödön izgalmas rajza található, belül pedig Gerelyes Endrével kapcsolatos fotók. Olvasható a negyedik számban a Gere- lyes-novellapályázat eredménye is. T. E. azért, hogy — a Szegedi Napló szerint — „ ... a Tisza mellékéről ‘tiszta magyar típusú modelleket...” akart Párizsba vinni a mester. (Neullyban ekkor már állt az a hatalmas műterem, amelyet külön a szóban forgó kép elkészítéséhez építettek.) Munkácsy rövid pesti tartózkodás után előbb Szentesre vonatozott, ahol az akkori főispán, Zsilinszky Mihály — lévén rokonok — nágy szeretettel fogadta. Az ő társaságában rándult át aztán Csongrádra, majd Szegvárra is. Ez utóbbi helyen bukkant rá arra a paraszt férfira, akiről Árpád arcát mintázta. Szegedre 1891. október 25- én érkezett meg a művész. Itt Tisza Lajos, az árvíz utáni helyreállítás kormánybiztosa kísérte, a helybéli lap tudósító riportere pedig Mikszáth Kálmán volt. Munkácsyt érthető kedvességgel1 és nagy-nagy tisztelettel fogadták a város elöljárói. Mivel éppen akkor — október 26-án — avatták fel a mai Balástyán a felsőtanyai központot, különvonatot indítottak oda. hogy Munká- csynaik ne kelljen kocsin fáradnia. A mester természetesem ezt az avatási ünnepséget is arra használta fel, hogy vázlatokat készítsen. Tehette, mert — Mikszáth szavaival — „ ... ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon körös-körül, két mérföld- nyíre a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is...” A felsőtanyai látogatás után a szegedi kaszinó avatása volt sorom. Ott Munkácsy £i8 NOGRAD — 1985. augusztus 31., szombat 1 gyeimét hosszan lekötötte egy mongolos arcú lány, bizonyos Szeles Olga, ő lett annak az asszonynak a modellje, aki a vezéri sátor előtt magasba tartja gyermekét A mester sok-sok telerajzolt lappal és rengeteg élmény birtokában október 27- én utazott el Szegedről. Amint visszatért Párizsba, csak a Honfoglalással foglalkozott. Előbb a kép szénrajzát készítette el, majd megfestette azt a nagy színvázlatot is, amely — amint azt a Tisza- partján remélték — a városi múzeum falára került. Végezetül pedig a Parlament számára megrendelt változatot is befejezte; 1883 decemberében látta el hitelesítő kézjegyével. Hogy mi a különbség a Szegeden látható vázlat és a végleges mű között? Egyebek között az, hogy ez utóbbin a kívánatosnál jobban látszik a megrendelők sok-sok kívánsága, elháríthatatlan igénye. Míg az előtanulmányok szel- lősek, a megörökített típusok jellegzetesebbek, addig a „nagy” Honfoglalás zsúfoltabb; Végváry Lajos művészettörténész szerint: „ .. .a budapestin az akkori magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette”. Ez olyan nagy — és minőségrontó — engedmény volt, hogy magát az alkotót is megviselte. Korabeli feljegyzéseiből tudjuk, mit érzett, amikor „ ... az egész képet áthangoltam...” A Honfoglalás azonban így is kiemelkedő alkotása a magyar művészettörténetnek. A millennium kora mutatta fel benne önmagát... A. L. Zolnay László életműve ,1916-1985) Nem polihisztor volt, több annál. Polihisztornak ugyanis az ókornak azon nagyjait nevezzük, akik az ismeretek ösz- szességével gazdálkodtak. Zolnav László régész, zene- történész, kultúrfilológus. bölcselő volt egy személyben, olyan tudós, aki a felismert igazságot világos és könnyed stílusban mindenki számára közvetíteni tudta. Erkölcsi magatartása nem tett különbséget igazgató és ásó munkás között. 1974. február 16-án — saját fogalmazását idézve — „Szerencsés István csákánya”. Zolnay sok évtizedes összpontosítása nyomán megtalálta a későgótikus szobortemetőt, mely az utóbbi évizedek legnagyobb magyar régészeti-művészettörténeti lelete. Demokratizmusa társakat és irigyeket támasztott, könnyítette, nehezítette alkotómunkáját, Mindez azonban csupán karakterének meghatározója, tette a magyar művelődéstörténet fáradhatatlan szolgálata. A siker páratlan volt, 1974- ben érte el életművének zenitjét a Budai Vár feltárásakor, amikor megtalálta az Anjou-kor gótikus remekműveit, melyek ma a Budapesti Történeti Múzeum kincsei. Mindez meggyorsította Zolnay László pályaívét is. Megszüntette, pontosabban: mérsékelte a gáncsokat, erősítette könyveinek szabad jelzését. Ekkor írta meg 1974—84 között, egyetlen lázas alkotó évtized alatt mindazt, amit egész életében gyűjtött, így ez a kínos, tapasztalat nem kallódott el. A Corvina Kiadó adta ki Zolnay László Szakái Ernővel írt közös könyvét 1976-ban A budavári gótikus szoborleletről. A leletfeltárással szoros összefüggésben adta ki a Gondolat Kiadó második bővített kiadásban Zolnay László Ünnep és hétköznap a középkori Budán című művét, amely az akkori városé'etet, a budai otthonokat, piacokat, a sokadalma- kat. művelődési viszonyokat, szokásokat, játékokat, mulatságokat eleveníti meg. Minden idegszálávai arra törekedett, hogy könyveiben hiányok nélkül, teljességre és világosságra törekedve örökítse meg a középkori Magyarország fényeit, árnyait; Buda aranykorát, a Kincses Magyarországot. Száműzött minden hamis romantikát, és tudott lelkesedni is. Igaz szellemet lehelt írásaiban az adatokba, nem elégedett meg a lexikalitás- sal, csak felhasználta őket. összefüggésekre utalt, a középkori magyar élet európai határait elemezte. Nemcsak Budát, Esztergomot, Visegrá- dot, hanem Krakkót, Rómát, Isztambult is nézte. Számvetése mindig előretekintés, szabadon közlekedik az időben, s megkeresi, megtalálja a folyamatot. Mindent érzékel a krónikákban — belőlük rajzolja meg a magyar középkor Illanó hangulatát, tárgyi emlékekből villantja fel a haj-' dani életet. A művelődériör- ténész eevetemessége, stlláris érzéke, pallérozott és mindig úi’tásra kész tudása, belső küzdelme révén láttatja a múltat, mely jelenünkben, jö- vőnkben is tetten érhető, s hoev a folyamat organikussá válik, azt a nemrét; plhúnvt Zolnay László művelődéstörténészi életművének is köszönhetjük. Losonci Miklós Az Anjou-kori szoborlelet Váci Mihály tavaly lett volna hatvanéves, de már kö- zel tizenöt esztendeje elment. Bronzba öntött alakja ölelésre tárt karjaival azóta ott áll Nyíregyházán. Szobra előtt mindig vari pár szál friss virág. A költő özvegy édesanyja, nyolcvanöt évet immár maga mögött tudva, ma is a nyírségi városban lakik. Legfeljebb telente — költözik — egynéhány hétre a fővárosban élő képzőművész fiához, Andráshoz. Beszélgetésünk idején kórházban fogadott. Igaz, fejcsó- váiva kezdte: — Maga is jó helyen keres engem! Otthon bármikor megtalálhatott volna, de pont akkor jön, amikor kórházba kerültem! A krónikás — mintegy mentségül — megviselt könyvet szed elő táskájából. Idős Váci Mihályné évekkel korábban a Tények és tanúk sorozatban megjelent önéletírását, a Legyen munkátokon áldás! című kötetet. Annak idején pillanatok alatt elkapkodták. A szerző — Zsuzsa néni — szeme megcsillan. Arcán talán valami halvány mosolyféle is megjelenik az ismerős borító láttán. — Ha már így alakult ez a találkozás, hát ne menjen el — áll rá a beszélgetésre —, aztán hozzáteszi: — Kötelességemnek tartom, hogy ápoljam Mihály fiam emlékét. Bármilyen nagy fájdalom egy anya számára gyermeke elvesztése, úgy érzem, // Legyen munkátokon áldás!" Beszélgetés idős Váci Mihálynéval nem zárkózhatok el azok elől, akik felkeresnek, hogy beszéljek fiamról. Ha olvasta a könyvet, abból sok mindent megtudhat a családról, életünkről. — Visszaemlékezéséből valóban sok mindent megtudhat a költőről, de Zsuzsa néni életéről is az olvasó. Hogyan született ez a könyv, amelyet lapozva, joggal gondolhatjuk: Váci Mihály tehetségének jó részét édesanyjától örökölte? — Mihály fiam halála után kezdtem papírra vetni emlékeimet. Mikor a nyíregyházi megyei könyvtár akkori igazgatója, Horváth Gabriella tudomást szerzett róla, elhatározta, kiadja a munkám. Aztán hogy, hogy nem, fiam egykori barátjának, Fábián Zoltánnak, az írószövetség azóta elhunyt titkárának kezébe került a kézirat, aki azonnal eltette a paksamétát. Hónapokon belül, szokatlan gyorsasággal jelent meg, kicsit nekem is meglepetés volt. Férjem is nagyon várta, mikor veheti kezébe, de sajnos, ő már nem érhette meg. Nem sokkal korábban ő is meghalt. — Az ünneplés, a hatvanadik születésnap ideién többet emlegették az utóbbi hónapokban Váci Mihály nevét, mint az utóbbi években megszokhattuk. Halála után mintha kicsit eltűnt volna az irodalmi köztudatból Váci Mihály. Édesanyja szerint mi lehet ennek az oka? — Mihály egyenes, szókimondó ember volt, aki fonákságok mellett nem tudott és nem is akart elmenni szó nélkül. Közben talán természetes, hogy nemcsak barátokat szerzett. — Élete bizonyára nem mindig csak munkából állt. Gondolom, Váci Mihály biztosan szakított időt szülei meglátogatására is. — Amikor csak dolga engedte, hazajött. Legújabb munkáit sokszor nekem olvasta föl legelőször, várta, mit szólok hozzá, mi a véleményem róla. Tudta, hogy tőlem csak őszinte szót kaphat. Sokszor nem egyedül érkezett. Költőtánsait is magával hozta: Simon Istvánt, Illyés Gyulát. Ilyenkor én főztem nekik, mert azt mondta mindenkinek, hogy igazán jóízűt csak otthon tud enni. Erről jut eszembe: egyszer éppen ebédeltünk — bablevest meg túrós tésztát csináltam, meri azt nagyon szerette —, mikor csöngetnek. Kimegyek. hát Kádár János áll a kapuban. Kérdi tőlem, itthon van-e Mihály? Mondom, hogy igen, éppen ebédélünk. Kerüljön beljebb! Addigra már Mihály fiam is kinn volt. Később derült ki, hogy küldöttség járt Nyíregyházán Kádár János vezetésével. Mikor ebédre került a sor, Váci Mihály elköszönt, habár az asztalnál Kádár János mellé ültették. Szabadkozott, hogy ő bizony édesanyjához megy haza ebédelni, mert az ő főztjével senki nem versenyezhet. Kádár János kevéssel utána azt mondta: megnézi Mihályt, mert szerinte biztosan valami csinos hölgyet látogat meg. Mihályt otthon találta, aztán elfogadta a meghívást, s nálunk ebédelt. Biztosan még számtalan egyéb olyan femléke van gyermekéről, amelyet szívesen olvasna mindenki, akit csak Váci Mihály személye, élete, munkássága érdekel. — „Legyen munkátokon áldás!” megjelenése után biztatott Fábián Zoltán, adjak újabb kéziratot. Szerkesztőségek is kértek írást, hozzá is kezdtem egy újabb könyvhöz, de lassan haladok vele. Fiamról szóló emlékeim mellett seregnyi dolgot szeretnék leírni az életemről.: a kenyérsütést, a régi asszonyi munkákat, hogyan volt mindez valaha. Ügy érzem, a fiata- , lókat nagjmn érdekli a múlt ' minden egyes mozzanata, még akkor is, ha apróságok. De hogy mikor lesz mindebből könyv, azt ne is kérdezze, mert nem tudom megmondani. Csendes Csaba
