Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

Palóciódáim

M ári nenne küszöbös ábrándozásai

— Beszéljen, nenném, hisz’ ígérte.. .!

— Miilyent? — habozott.

— Szépet, gyönyörködőt. A magukét. Amit fonóban szoktak.

Nem árultam el neki, hogy előző nap már megjártam a híres mesefával, Borcsa nemiével. Addig ké- rencséltem Borosát tündérmesékre, szavallásokra, míg oda nem vágta;

— A menyecskékvel me- séltessen, lelkem, ne ilyen vénasszonyokval — mondta és otthagyott.

Mári nenném azonban kicsire csücsörítette száját, a mesemondót s tűnődött:

— Emmienk történetyit- e? Szeleit? Virágit? De nem írja fel?

Ebből is érezhető' volt, hogy a tanítónő aranyhajának híre ment, gyanú szele változatlanul fúj dogált körülöttem.

Megnyálazta dolgos ujjait, fekete kendőjét hátra- simitotta, kedves napbarnította arca gondokba ráncosodott.

— No, ha nem írja, akkor lássa meg! Mert sok jótékony csudák vannak ám most is a világban! Egyszer is vót egy lyány, harmatos virágszál s örökké Krisztuskánk kínszenvedésivei álmodott. Hét nap, hét éjjel csak vele gondolt, s lássa csak, veres lesz a bőre, kihull belőle egy igazi vércsepp.

Mondja, mondja a történetet, hallgatom buzgón. Az elbeszélés ködén keresztül is ismerősnek tűnik azonban a mese. Átszelle- mültségét kissé megbontom:

— Hogy hívták azt a lányt?

— Él az most is, igaz amit mondok, Szent Rozália.

— Teréz az — vetem ellen — konnersreuthi Teréz.

Mert az akkor világhírre vergődött stimagtizációs csudát, a bajor lány esetét mondta el Mári nenne égi meseként. Amit hallott, s olvasott, az gyönyörűen egyesült- mesebokorrá az én Márim képzeletében. Suttogta, más meg ne hallja:

— Szent újságokba vót, tudják a népek!

— Ejnye — ráztam meg folklorista fejem — ne azokat a szent újságokat idézze, olvasom én is. Inkább igazi szelei meséket mondjon, ördögről, boszonykány- ról, tündérről, békavarázslóról. gyógyító füvekről. Amiket még a nagyanyáktól hallott:

•Hirtelen felállott, áthatóan, belémlátón tűzte tekintetét az enyémbe; a döbbenet és a szomorúság mes- gyéjén pihent meg. Megrázta a fejét:

— Mégiscsak pogány maga, lelkem, nem hiába pesti! Annyit mondhatok, hogy igaz történet ez, nagy betűkkel írták. De, hogyan is gondolná, hogy boszorkányos meséket mondjak olyan helyen, . ahol pap imádkozik, s ahol tömjénfüst száll?

Már ment is. Csizmáit fü- lönkapta, öreg lábaival taposott végig az iskolaudvaron, otthagyott. A kapuban szólt csak hátra:

— Egész életembe nem tudnám meggyuhónni!

Kitagadott szívéből. Amíg Szelén maradtam, még házunkat is kerülte. Jancsinak, Juliskának csak titkon hozott tejet. Nem is köszöntünk el egymástól.

Dehát, aki belekóstolt a nyomda szagába, csak kacérkodik az tovább az ólombetűkkel. Ezt a tanulságos találkozást bizony megírtam az. egyik újságba megint. Minden szeretetemmel próbáltam fénysugárba borítani ezt a drága öregasszonyt. Karácsonyi üdvözletek levélváltásakor azonban írja bátyám. Benkó Dezső:

— __hanem Márikánk

e

rősen morog rád. Különösen az ábrándozó öreglábujját nehézményezi ott, a küszöbön. Kinevetik a népek, mondta, mert valaki elvitte neki azt az újságlapot, amiben mezitlábát írtad, meg a csizmátlanságát. Legalább csizmát húztál volna Mári nennére abban a cikkben! — éreztem bátyám mosolyát még levelén át is.

Második harag. Második sérelem. Ki nem fogytam belőlük.

... Aztán elmúlt megint vagy húsz esztendő, hogy ismét befutottam Mátraszelé- re, ezúttal azonban már a magam kocsiján, édesapámmal. Dezső bátyám akkortájt már a füleki intézetet igazgatta, utódját sem találtuk érkezésünk napfényes vasárnapján. Végigfutottam a falut, bizony, sok változás történt első látogatásom óta; sok apró ház eltűnt, sok épült újjá, a templom is meglett a dombtetőn. Népviseletre azonban alig találtam. A kocsmatámogatás viszont nem változott.

Erőt vettem nragamon és bátran rúgtattam bordó Skodámmal Mári nenne háza elé. Özvegyen, egyedül élt, udvara, háza tája mégis oly’ patyolatrendes volt, mintha egész rokonság ápolná. Disznaja, báránya semmi, az udvaron csak tyúkok kapirgáltak és négy kacsa tassogott. Litánia utáni idő volt, a falu csendes, csaknem kihalt. A régi, karjuA húszas évek közepén, valahányszor nyári vakációra utaztam haza Pestről Gömörbe, utamat rendszerint megszakítottam Kis- terenyén. Ládányi diákbútoromat két egész hét hosz- szára a málhamegőrzőben hagytam, s mindössze egy kézibőrönddel vágtam neki a mátraszelei országúinak. Ritkaság volt akkoriban errefelé az autóbusz, legfeljebb a keskenyvágányú bányavonatra lehetett felk'é- redzkedni; a jó szerencsét egy-egy zötyögő lovasszekér, a még jobbat a bányatelepi hintó, vagy valamelyik kisebb földbirtokos csézája hirdette. Egy kazári atyafi csak annyit engedett meg, hogy szekerére dobjam bőröndömet. Hosszú gyaloglás volt, poros, keréknyomos, ha eső permetezett, súlyosbította a sár.

Akadt néha útitárs is. Hátikás parasztasszony, kerékpárját toló diákgyerek, piacról igyekvő bányászfeleség, házaló. Legtöbbször mégis egyedül ballagtam az árok szélén, hogy aztán két- három órás bandukolás után pihenve nyissak be a szelei iskola udvarára. Itt azonban már vendégszerető ház várt, háborúból tért unokabátyám, meg a felesége; fiatal, vidám házasemberek, a szelei igazgató-tanítóék. Családunknak ez az ága jószerivel pedagógusdinasztiának volt nevezhető, az édesapa Füleken generációk hosszú sorait nevelte nagy megelégedésre.

Dezső bátyám első állomása volt Mátraszele, ki is tartott benne évtizedekig. Szívesen, barátsággal, érkezett, megszerette a falut, a falu apraja-nagyja is őket. Meleg konyhájuk családias fényében mindig üldögélt ßgy-egy Mári nenne, Borcsa nenő, tanult varrni valamely süldőlány, álldogált tanácskérő Pista bácsi, hozott fácánt az erdész felesége, noha Dezső bátyám is nagy vadász volt. A ház kicsi lánya, kicsi fia is ott sün- dörgött a nagyok között s ejtette kétségbe türelmes apját-anyját kacifántos kérdéseivel. .

A kicsi Mátraszele akkori •záznyolcvan házával, ezerháromszázhatvan lakosával neve szerint a Mátra északi szélére, telepedett, a geográfusok azonban a Medves déli lejtőjéhez számítják, ahogy például Mátravere- bély is inkább a Cserhátat gazdagítja még, mintsem a Mátrát. Ez a Szele évszázadokon át a világtól elzárt gyökeres kis palóc közösség életét élte, s ha ennek az évszázadnak elején nem vették volna már körül szénbányák s ezzel a falu lakosságának számos férfitagja nem állt volna be két- takinak a salgói bányákhoz, még mindig nyugodtan lehetett volna állítani róla, hogy Szelét az Isten látatlanban a maga háta mögé teremtette, de onnan is még három lépésnyire tolta.

Ódonságában az egyik legbájosabb, legszebb fekvésű, lakosságát tekintve egyik legkedvesebb lelkületű faluja volt mindenha INógrád vármegyének. Népe szorgalmas, találékony, vidám, utcái a húszas évek elején még valódi palóc küllemmel fehérlettek, kis kertjeiben virág és udvarán trágyadomb. Zsúptetős há12 MÓGKÁD - 1985. <

Farkas András: Mari néni

kat egymásba- öltő lánysereget se hallottam már daliam odalenn a főutcán.

A negyvenes évek elején jártunk.

Mári nenne a konyhaasztal mellett ült ragyogó fehérben, .mély feketében. Mezítláb persze. Olvasott. Szája halkan pötyögött szemüvege még a régi

Rezzent egyet, ahogy rákopogtunk, s törtünk befelé. Sóhajtott, az évek távolából is azonnal rámismert. -Nyilván sokszor eszünkbe jutott magunknak a másik. Megöleltem, megcsókoltam. Mintha mi sem történt volna azzal a régi haraggal. Ráncos ábrázata felvidult.

— Békével jött? — kérdezte, — én már nem ha- ragszok.

Kisietett a kamrába, tejjel, kaláccsal tért meg, közben felrántotta a csizmáit is. Ábrándos lábujjról mi említésünk se történt. Könyvet vittem neki, kedve szerint valót és selyem fejkendőt.

— Nehogy viszonozza! — intettem szigorral.

Ekkép oldódott közöttünk a , feszültség, eltemettük a múltat, szívesen, egyetértéssel, gyorsan. Megnéztük tiszta szobáját — hűvös volt, mint mindig — a tiszta udvart, a kilátást és le is fényképeztem Márit az ajtaja előtt. Dicsértük az új falut, kifogásoltuk az idáig lengő gyári füstöt, helyeseltük a világöt, de féltünk a háborútól. Akkor még nem sejtettük, mi fog itt végigszáguldani.

Csaknem érintetlen volt még a táj, csak a bánya vonult alattunk lejjebb. Szele is bányászfalu let már.

Búcsúzáskor hosszan szorongatta kezünket, ami szokatlan volt nála. A kapuba cövekelte magát, hessegette a csirkéket, egy tucat tojást mindenképpen ránk erőszakolt, akár egy rántanivaló csirkét is az autóba dobott volna, ha hajlandók lettünk volna vállalni a szárnyas állatot. Sejtettem, azért álldogálunk ily sokáig a kapuba, hegy az egész utca lássa: Márinál autós vendégek jártak. S nem is rövid ideig. Messziről jött városi népek. Apa és fia.

Aztán, amikor már indulóban voltunk s burrogott a motor, orvul kinyitotta a Skoda hátsó ajtaját és mintha csak búcsút akart volna inteni, szemérmesen bedobott egy nagy fehér lepkét: magaszőtte vásznat. Mást nem tudott adni az ő nagy szeretetében. Visszautasítani sem lehetett.

— Az én békém zászlaja — mosolygott ránk, s ahogy a lejtős utcában lefelé kanyarodtunk, ott állt a kapuban mozdulatlanul Mári nenne vasárnapi fehér-feketében, glancos csizmájában, mint egy soha nem múló örök emlék. Mint önmaga szobra. A megbékélésé.

w

E

desapám, kutyák nagy barátja szólalt meg most:

— Te, kutyája is van, szép, nagy fehér kuvasz. És meg sem mozdult, szótlanul figyelt.

— Minden harag elmúlik egyszer — feleltem, s hármasra kapcsoltam — az eb is jól tudja ezt, hiszen a Mári nenne kutyája.

Szomhathy Viktor

zai a változatlanságot hirdették, mondhatom: mosolyogtak is az idegenre. Falukutatónak, néprajzosnak, folkloristának gazdag lelőhely; szokásait még úgy- ahogy őrizte, a lakodalmat hagyományos módon kitartotta, életmódját megtartotta. A nők korosztály szerint öltözködtek, ahogy azt a falu szigorú előírásai követelték : a fiatalok tavaszi tarkaságától az öregek fe- hér-fakete-mezítlábos viseletéig. Vasárnap, litánia után a lányok karonfogva sétálták le s föl a főutcán, az évszakhoz illő ruhában s buzgón dallották az „emmienk nótákat”, miközben oda-odapillantottak a kocsma irányába, ahol a legények, s a még nem legénysorba jutottak támogatták a falat. Élt még a legényavatás szokása is; Űrnapkor az egész falu virágszőnyeget szőtt. A menyecskék voltak a legszebbek, vasárnap rendszerint kétszer öltöztek. Az öregek kinn ültek a házak előtti kispadon; a férfiak az eget bámulták, az öregasszonyok — az ötvenéves már erőst öregnek számított — kis pletykakörökben ugyancsak cikor- nyázták a fala örömét-ba- ját.

Némely fiatal már „kivetkezett”, aztán rendszerint el is költözött a faluból. Ha most visszaidézem a szelei főutcát, vasárnapi, mozgó, dalos tarka virágok kedves kertjét látom. Bátortalan, botcsinálta etnográfus voltam még akkor, csak a külszínt láttam, a nehéz munka árán szerzett gyöngyös, hímes díszeket! A bányásszá alakult parasztember életének szociális mélységébe dehogy pillantottam! A lepkeként rebbenő könnyed vidámságot láttam. Ilyen dalt jegyeztem föl például;

Szaórad a szalma ja teteőn,

Szaóraggy el te is, kedves szereteőm,

Szaóraggy, szikkaggy, lohaggy, dagaggy,

Ahovajülsz, oda ragaggy.

(A dallamát sem feledtem, eléneklem ma is. Ötven esztendő futott le azóta, hogy újra hallottam ezt a szalmanótát Gömörben, Alsóbalogon. A hetvenéves Ibosné Zsámbok Piros énekelte.)

... Egyízben nem nyárnak évadján, hanem szeptemberi kora ősz fényében kötöttem ki Szelén. Nyúl vadászatra hívtak, de csak hajtóságot vállaltam. A falubeli ismerősökkel való találkozásoknak örvendtem erőst. Abban az időben némely újságcikkel is megpróbálkoztam már, a szelei életet is besoroltam a témák közé. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, mert félévnek előtte egy pesti újságban azt találtam írni, hogy az egyik tanítónőnek aranyszín-koro- nás hajzuhatag ékeskedik a fején, nem holmi bubifrizura. Érthetetlen okból sértésnek vette és annak az egyik bányamérnök is, aki a szépet tette a szép, s kedves tanítónőnek. Ez a mérnök aztán fel sem vett a- kocsijára a kisterenyei állomáson. Gyalog baktattam megint végig a poros országúton. A harag azonban, némi magyarázkodásom után, ahogy jött, úgy el is fújódott. A tüske azonban mégis megmaradt.

Már nagyon vigyáztam a lelkek érzékenységére s csak óvatosan közelítettem öreg barátnémhoz, Mári nennénez az iskola udvarán, amikor litánia után a nagyobbik tanterem ajtajába állt, levetve csizmáit, immár mezítláb.

Nem volt ugyanis akkortájt templomuk a szeleiek- nek. Még valamikor tizennégyben lebontották az öreg templomot s lassan épülgetett csak az új. Jóformán a helye volt meg a dombtetőn. Így aztán az iskola volt a templom. Ha a padokat a fekete tábla felé fordították, akkor tanteremnek használták. Vasárnaponként ellenkező irányba fordítva imaház lett, kicsi oltár kékellett a terem másik fala előtt, a harmó- niumon unokabátyám játszott. A hívők éles hangja, hosszan kitartva, végigzengett az iskolaudvaron, ki a főutcára. Szerettek énekelni, gyönyörödtek belé.

Az öregasszonyok lassan hagyták el a litánia helyét, a tarka leányzók már a főutcán jártak körbetáncot dalolva, a legények az új tűzoltóruhájukban feszeng- teg, huszonnégyen voltak. Feszengtek még csak, nem feszítettek, mert igen újnak és hatásosnak vélték egyenruhájukat. A tűzoltó- parancsnok is a bátyám volt.

0

7. én drága barátném, Mári nenne maradt utolsónak. A többi öregasszony lassan, duruzsolva, énekeskönyvüket zsebkendőbe rejtve ballagott haza. Mezítláb. Mári nenne is lehúzta csizmáját, a küszöb elé állította, s ábrándosán görbítgetve öreglábajját, a tanítóné asszony — sógornőm — beszédhívogatására várt. Én azonban visszainvitáltam a tanterembe, ahol a virágok krétaszaggal keveredtek különös illattá; leültettem, mellé magam is.