Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
Szövetkezetek építkezései Min ,, dolgoznak jelenleg a megye nagyobb építőipari szövetkezetei? — erről érdeklődtünk néhány munkahelyen. Az Agrofil Építőipari Szövetkezeti Vállalat Salgótarjánban a Gorkij-lakótelepen garzonházat épít. Az „A” jelű negyvenlakásos lakóépület a'apozása elkészült, most kezdik a szerkezetépítést, és hozzákezdtek a járulékos' munkák, a vízvezetékek, szennyvízcsatornák, utak, járdák kiépítéséhez. Ugyancsak a me- gveszékhelven a TIGÁZ-köz- pont mellett szeptemberre befejeződik az autóvizsgáló állomás építése. Pásztón a városi tanács épületének fűtés- felújításán dolgoznak a szövetkezeti vállalat szakemberei, szeptemberi befejezési határidővel. Szintén a megye legújabb városában napokkal ezelőtt adták át a Dózsa György Általános Iskola gázellátását biztosító fűtési rendszert. Nagybátonyban a bányavárosban folyamatban van az orvosi rendelőintézet átalakítása, amelyet tervek szerint a jövő év tavaszán adnak át. A Salgótarjáni Tervező és Ev’tnipari Szövetkezet lakás- é ’’“zései közül befejezés e áll a megyeszékhelyen a Hársfa úton épülő újabb 13 lakásos épület, amit szeptemberben adnak át. Folyamatosan dolgoznak az öregek napközi otthonának átépítésén, felújításán, és nagyvolumenű szakszerelőipari tevékenységet végeznek a hasznosi víztározó objektumán. A Balassagyarmati Építőipari Szövetkezet a város Rákóczi út 23. szám alatti épületének felújításán tevékenykedik. amelyben az egészségházi orvosi rendelők kerülnek kialakításra. A Nógrád Megyei Vendéglátó Vállalat részére palóc önkiszolgáló étterem készül, konyhával, az OTP pedig új Totó-lottó ki- rendeltséget építtet. Ezen felül öt tanácsi lakás is készül. A munkák 1984-ben indultak és az év végén fejeződnek be. A nyírjesi úttörőtáborban üdülőépületek építésére szerződtek a szövetkezetiek. Ez a munka is tavaly kezdődött, a befejezési határidő ez év decembere. * A közös sors szimbóluma Oj kenyér — maradt még ennek a két sző. nak sugárzása? Egy mai fiatal, aki már abba a világba született bele, ahol a két-három napos vekniket az élelmiszerboltokból nagy teherkocsikon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják, ahol a háztartások naponta vagonszám dobálják a maradék kenyeret a kukába. ahol virgonc diákok sonkászsemlével futballoznak óraközi.szünetben, de ahol még tanár is kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott tízórait — az a mai fiatal vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán. hogy ennek a szónak szótári értelmén túl is van jelentése? Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden kifagyott) — nvolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl. — Egy szem.. . egy kalász — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mezőgazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok meg az elődeimet is. Minden szómba vehető ősömnek ezen tájt következett az esztendő legfontosabb, próbatevő évada. S itt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűztőkre: „Nem menekülhetsz”, „A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apóink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjuk Medárdot: hetek múlhatnának, nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Eddigi életem négyötöd részét töltöttem városban, falura csak látogatóba járok. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: a szentistváni Inácsi Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott inge derekában félliternyi izzadtság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. Egy Holló nevű kaszásról, aki még ebédszünetben sem pihent, újságpapírfecnikre vadászott, mindet elolvasta. Tőle hallottam először a Szovjetunióról, tízéves korom táján. „Akárhogyan van, jobb ott a szegény népnek” — mondta valamilyen újsághírre konokul. S az utolsó kaszás ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt; ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, félrehúzódott lapos tarisznyájával. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, veres- hagymát rágcsált hozzá, hetekig. Kiszikkadt, sovány emberke volt, mondom, minden zsírtartalék nélkül kezdett az aratáshoz. Nem tudtam még akkor, mi a kalória. Tudósok, orvosok, biológusok magyarázzátok meg, hogyan telt ki napi ötezer kalória — kenyérből és vereshagymából! Persze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízben áztatott kenyértől és a vereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyér- szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Amikor nedves vászonnal takargatták hétszám az aratók, s ha netalán rájuk száradt, beleaprították a levesbe. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiselejtez és a disznóhizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kenyér legalább hét napja kisült, némiképp már megszikkadt ennivalót jelentett, minthogy a frissen sütöttnek lágykenyér volt a közhasználatú neve. Rendben van: ma lágykenyeret eszik az ország. Hellyel-közzel már a reggeli sütést sem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben van, hogy csökkent a kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a kenyérfogyasztás alakulását: egy határig nő — amíg maga a jól— lakás a gond —, azon túl pedig csökken. Az anyagi jólét, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi. A — viszonylagos — bőség kosarából tehál ki-ki a frissebb kenyeret választja, ,s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz a hizlaldákba induló teherautókon. De. Vajon a gyerekeink -ismerik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha a szemeteskübliben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyei egy egész életre belénk nevel a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? No igen, ezekben a kérdésekben a kenyér ugyanaz a szimbólum, ami volt; az összetar- tozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. Fekete Gyula é Volt hajtás olyan, hogy T párját ritkítja. Két héten át hajnalban talpra és amíg láttak, nem volt megállás. A Lókos menti emberek azt tartják, hogy aratni nem szabad másképpen. Most az-' tán fellélegeztek, mert végeztek a betakarítással, a kapásokkal nincs most mit tenni. Aki tehette most ment szabadságra. Ki pedig otthon üdülget, a barátokkal parti, zik a hűs alatt, kortyolgatva jóízűen. Bánszki Ferenc a rétsági tsz hírneves traktorosa is az otthoni pihenést választotta. Pedig évente megfordul valamelyik üdülőben, de leginkább Hévizén. De most itt vannak az ünnepek, jönnek haza a gyerekek, aho. gyan minden hét végén itthon vannak. Mivel a kenyér ünnepe jelesebb a megszokott, hétvégi pihenőnél, inkább itthon maradt a családdal, mint elment volna valamerre Megkívánta már a jó beszélgetést is. mert ez a traktorzúgás után mintha simogató lenne a fülének. Barátai megszám- lálhatatlanok Rétságon, a megyében, meg országosan is. Ismerik miniszterek, pártemberek. egyszerű emberek egyaránt. Bánszki Ferenc mindenkinek az Abrisa.. így becézik, ó meg jószívvel veszi az embereket. Most is. amikor befejezték az aratást, szabadságot Íratott. Jól lefürdött, kiöltözködött, de nem olyan mélyen ünneolőbe, hanem itthoni kimenőbe. Könnyű nyáriba. Megborotválkozott. Arca akár a bronz, amelyen alig néhány barázda. A haja megkopott. Hanem a tekintetében az örök bizalom. Felszabadultan tud nevetni, szavának íze van. amikor beszél. Most is széttárja a karját és azt mondta: — Amit tettünk az mutatja kik vagyunk. .. Az aratásra gondolt, az ő aratásukra, a saját termésükÁBRIS A TRAKTOROS... re, azokra a szépen színlő búzaszemekre. Meg arra, hogy ötvenhat mázsát takarítottak be egy hektárról. Erre gondolt akkor is, amikor jóízűen azt mondta a cimboráinak, hogy erre koccintsunk. Ismerik Ab- rist az emberek, a szíve dobogásából is olvasnak. Ennek a Bánszki Ferencnek minden kis porcikája oda húz, ahhoz a rétsági földhöz, amelyet élete óta mindig dédelgetett. Most, hogy lett valaki a traktorján, úgy szereti ezt a földet, mint a sajátját, amit valamikor holdacskák- ban mért. Kiigazítja a gondolatot: — Nem is úgy. mert annak rabjai voltunk, ez meg életet ad. . . Szépen, megszelídült hangon a szeretettől vallomásként mondta ezt. És ki tudná talán éppen az jutott az eszébe. amikor kiterítve feküdt a kenyérkereső édesapja és neki kellett megfogni az eke szarvát, hogy ennivaló jusson az asztalra. Rabként tartotta az a néhány hold föld Bánszki Ferencet is. De ahogyan akkor gondolta: az enyém, abból élünjc, ragaszkodott hozzá. A lóhoz a szerszámhoz, a tehénkéhez. mindenhez, ami volt. Van idő, amikor megkérdezi önmagát is. — Volt más út? Eljött, amikor megszólították. hogy tekintsem a közös felé. A riadalom markolta szívét. Az édesanyja szótlan vergődése marta a lelkét. Mégis mind aki behunyja szemét, hogy ne lássa, hová lépett. Vitte a lovat, a tehenet, meg mindent. Belső parancsra kellett ezt tennie. És Szi- kora Bandi bátya, az elnök meg biztatta; — Gyerünk, édes fiam... Mindig ezt hallotta. Győrünk, gyerünk! De hová, merre? Alig jutott néhány forint a munkaegységre, néhány mázsa gabona a zsákba. És csak gyerünk, gyerünk. Most már emlék csupán, de felderítő. — Mégis úgy lett jó, hogy mentünk... Letette a gyeplőt Bánszki Ferenc is. Elvitték a gépállomásra tanulni, traktort vezetni. Istállószag után olajat szagolni is szoknia kellett. Hát még amikor az iskola után a gépével ott állott a Pintér-tag szélén. Érezte, hogy száll a föld illata feléje, mintha biztatná, hogy induljon. És neki rugaszkodott az első barázdának. Akkor csak azt érezte, hogy nyílik a föld engedelmesen az eke vasa fénylik és szaporodik a hant,, szaporábban. mint amikor a ló mögött gyeplővel nyakában fogta az eke szarvát A feszültsége lassan felengedett, már jutott ideje széttekinteni, látni az életről daloló pacsirtát. Könnyű lett a keze mozgása, megszokta füle a gép zaját És ettől kezdve egyre jobban megszerette a gépet. — így kezdődött... — merült a gondolatába. Aztán úgy folytatódott az eszmélés az új élet, új földművelőjében, hogy a jó öreg Paksi Péter, a főagronómus nem mulasztotta figyelmét Bánszkiról. Ott volt, amikor vakbarázdát hagyott az eke, amit, nem hagyott szó nélkül F.ormálta őket földszerető emberré. Egyszer, amikor már gazdái lettek néhányan fia- talabbjai közül a gépnek, akkor hívta őket beszélgetésre Paksi Péter. Régi uradalmi ember volt, de a földet, azt végtelen nagy szeretettel gyámolította. Arról melegebben senki beszélni nem tudott nala. Ezt akarta a fiatal traktorosokba is beleégetni, hogy életükre ott maradjon bennük. Akkor már Bánszki Feriben egyre jobban világosa, dott, hogy tulajdonképpen a földművelés minden munkája ott van a kezében. Talán volt idő amikor meg is rettent a felelősségtől. De azt mondta neki Paksi Péter: — Gyerekeim, traktorosaim, rajtatok a világ szeme. Kezetekben a dolgozó nép kenyere... Olyan szépen, olyan tűzzel beszélt az az ember, hogy Bánszki Feri talán éppen abból a beszédből érezte meg, hogy megváltozott az élete. És ebből a változásból rrii- lyen felelősség hárul rá. És azóta is ott ül a traktor nyergében, dolgozik, ha kell éjjel, ha úgy kívánja a tennivaló, akkor vasárnap és ünnepen Mert ő traktoros lett, akin rajta a világ szeme és kezében van a dolgozó nép kenyere. — Bizony, még ma is ott cseng ez a fülemben. Viszi, hajtja őt a felelősség, amikor munkáról van szó. Igaz. néha a fiatalabbjai fintorognak. hogy megint Bánszki. De csak mögötte, suny- nyantva, mert szemébe nem mernének nézni, tudják, hogy Ábris bátya ha kell, még most is bizonyít. És akárhogyan is van, azok száma gyarapodik, akik példáját követik. tytf őst pihen Ábris egy ■■ szusszanásnyit. Az ünnep neki is ünnep. Most ünnep csak. Ha a munka rendben, akkor jut idő a szórakozásra is. Ügy mint másoknak a .városban. Mert az élet megváltozott a faluban. Bobál Gyula PIRI NÉNI KENYERET SÜT Víz, liszt és «só kell a kenyérhez — mondja a hujáki Pállok Istvánné, akinek kemencéjében gyakran sül a híre* lagzis kalács, s a kis bátorításra a kerek kenyér is. A szorgos kezek még dagasztják a tésztát, az unoka már lisztezi a szakajtót A segítőtárs türelmesen várja a kelés idejét. Már csak a kóstolás van hátra. — Bencze P — NÓGRÁD — 1985. augusztus 18., vasárnap / & „Cikrádzik” a kemence alja. hamarosan sülhet kenyér;
