Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
CSANADY JÁNOS: Vendégváró Gyertek, parancsoljatok — kitárom karom — vendépeim vagytok, s parancsoljatok, mert parancsolni jó! Itt a tea, itt az ennivaló (az „írásbeliség”, itt az emberiség poharatokba tölt); a só, kenyér és egy marék föld, szalonna, hagyma, mindennapi étkem, mióta elfoglaltam országomat a jándékul kapva, de vérrel öntözve meg ezt az ajándékot; jertek ti minden, kik a kobzosok dalát hallanátok, mert elég már fületeknek az arany zenéje, parancsoljatok, a házigazda barátságosan tekint minden szeszélyetek elé s fogad minden vendéget; bizakodván, hogy talán inkább tejben fürdenétek, s már csak a történetben a vér-babonás Báthory Erzsébet; ó jertek, jertek, parancsolni jó, üljük körül az asztalt s parancsoljátok ezúttal verszenémet mert az szabad és magátólvaló. KONCZEK JÓZSEF: Muzsika Vannak emberek, akikben muzsika lakik. Ezt nem lehet másképpen kifejezni, ez egyszerűen így van, A nőknek leginkább a mellükben van a muzsika. Például egyszer hallottam beszélni valakit. Ez egy lány volt, haja a földet söpörte, combjai pedig a levegőben hajladoztak, mint a fehérnyakú ludak. Ezt sem lehet mondani másként, ez egyszerűen így van. Tornászott. Nem is volt bennem semmi ámulat. Csak ahogyan beszélt közben hozzám, de akkor már hídban, hátrafeszített derékkal nevetett, és szóval tartott, ha már ilyen váratlanul jöttem a lakásba. Ugyanis délelőtt volt, és én megláttam, hogy ég a villany. A szobában cseresznyevirágillat szállt. Ez is honnan keveredett ide? A szőnyegen meg iskolai térkép hevert kiterítve, Üj-Kaledóniánál kinyitva. Belelapoztam, de azért fel-felnéztem: a lány talpa olyan volt, mint a banán. És muzsika szólt a melléből... Fogalmam sincs, termelnek-e banánt Üj-Kaledónián. Vagy Üj-Kaledóniában? De az biztos, hogy a muzsika a mellükben van, onnan jön általában. A művészei semmi mással nem helyettesíthető Bizonyosra vehető, hogy művészeink is érdeklődéssel várták az MSZMP XIII. kongresszusát. Tudták: az elkövetkező években az ő alkotó tevékenységük körülményeire is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson elhangzottak, s mindaz, amit ott határozatba foglaltak. A várakozás, persze, önmagában még nem minősít. Művészkörökben is lehetett találkozni olyan vélekedésekkel, amelyeknek szélsőségeit Aczél György szemléletesen összegezte kongresszusi felszólalásában: „némelyek parttalan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfelelően vagdalkozó rendcsinálást, vagy korlátlan engedékenységet sugalmaznak.” A dolgok felületes ismeretében —, s az imént jelzett szélsőséges nézetek nyomán — két veszélytől tartottak egyesek : a pártkongresszus „agyonhallgatja” a kultúra, a művészet kérdéseit, lévén ezek olykor szerfölött kényesek, vagy ellenkezőleg: az adott terület -ügyei túlzottan a figyelem középpontjába helyeződnek, s másutt képződő gondok- problémák — például: gazdasági természetűek — felelőseit is itt kutatják a kongresszusi viták résztvevői. f*sakhogy az efféle hiedel- meknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII, pártkongresszus a szükséges és megfelelő mértékben tárgyalta a kultúra, a művészet helyzetét, a javítandó mozzanatokat, leszögezve ismét: a művészet semmi mással nem pótolható szerepet játszik a szocialista társadalom építésében. Emlékezzünk: éppen a kongresszusra való készülődés jegyében kapott nyilvánosságot tavaly ősszel az a pártdokumentum — az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő művelődés- politikai munkaközösség állásfoglalása —. amely meggyőző érzékenységgel vizsgálta jelenünk művészeti, művészetpolitikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kritikus és önkritikus — következtetéseket. Másrészt, régóta „nem divat” a párt gyakorlatában bármiféle csúsztatás: az MSZMP azt vallja, hogy a bajokat, gondokat abban a közegben kell vizsgálni, ahol létrejönnek, s megoldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa ebben a szellemben foglalkozott a kultúra, a művészet helyzetével, feladataival. Tagadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiányzott a tanácskozás felszólalásaiból, dokumentumaiból. „Nem kielégítő az értékek szerinti tudatos válogatás, előfordulnak elvi-politikai engedmények, szerkesztői tévedések — olvashatjuk a Központi Bizottságnak a kongresszus elé terjesztett beszámolójában. Egyes művészkörök torz módon értelmezik a művészértelmiség társadalompolitikai illetékességét. Olykor indokolatlanul kapnak széles nyilvánosságot kiforratlan kísérletezések, érdektelen, illetve a közízlést sértő művek.” |/i-ki sorolhatná a példákat ^ e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kongresszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tartják, s figyelmeztetnek arra is, hogy a művészi teljesítmény megítélésének elvi-szakmai alapjai nemegyszer bizonytalanok, hiányzik a kellő rugalmasság, nyitottság az új, akár szokatlan minőségek el- és befogadásához. És nem felel meg a növekvő igényeknek a művészeti élet intézményrendszere sem anyagi és szellemiszemélyi erőforrások tekintetében egyaránt. A művész — Janzer Frigyes szobrász —, s a művelődéspolitikus — Kö- peczi Béla miniszter — egybevágó tanulságokra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a szocialista tömeg- kultúra eszményét valósítsuk meg művészet és társadalom kapcsolatrendszerében. Egyikmásik színházunk — fővárosban és vidéken egyaránt — igazolni képes immár, hogy értékes művek színvonalas előadásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de legalábbis illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli helyett. Enyhülőben van „közönségfilm” és „művészfilm” feszültsége is, egyre több új magyar film szolgál a rangosat a tömegszerűvel egyesítő ..mozi” élményével. Mert valójában nem létezik külön „magas” művészet és elkülönült „tömegművészet”; egyetlen művészet van csupán, a művészet. Olykor ez korántsem nyilvánvaló, s nemegyszer tapasztaljuk — a legszélesebb közönségrétegek tartalmas szórakoztatására hivatott képernyő előtt ülve is — a művészet lefokozását, még csak nem is iparrá zül- lesztését. (művészet és ipar: rokon, kölcsönösen rangot adó fogalmak!), s mindezt valami hallatlan nagyképűséggel, szakmai gőggél, olykor még némi sértettséggel is tálalják elénk. Szűk ugyanis még a választék, a kínálat, s roppant hatásúnak szánt látványosságok kudarcot valló szervezői tetszeleghetnek a tömegigényt fölismerők, ám művészi babérra nem érdemesítettek pózában. (Anyagilag mégsem járnak rosszul, sőt, nemegyszer lényegesen jobban, mint a valódi értékek megteremtői.) A távlatok mégis kedvező^ ek. Világos ma már minden értelmes ember számára, hogy önmagában a gazdaság, a termelés nem hozhat létre fejlettebb szocialista társadalmat: ehhez szüksége van a kulturáltság, a művészet által finomított ízlés, önismeret és öntudat segítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi alapok nélkül. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s ezután is változatlanul érvényes szövetségi politikájának megfelelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremtsen a művészetek alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez”. Nem a közvetlen irányítás, a beleszólás, beavatkozás módszeréé az elsőség a jövőben sem. Csakis így érhető el, hogy a társadalom az irodalom, a film, a zene-, képző- és iparművészet s más művészi ágak révén önnön valóságismeretét gazdagítsa, az emberek életszemléletét, ízlésvilágát jótékonyan alakítsa. Egyre gyakoribb, hogy szakmai-kritikai körökben jól fogadott művek, alkotók a közönséget is meghódítják. Kőháti Zsolt r 'AKKORIBAN TÖRTÉNT •z eset, amikor az ötvenhatos eseményekről, azok megpróbáltatásaiból lábadoztunk. Vadonatúj esti tagozatos diplomával munkahelyet változtattam, hogy megkezdjem értelmiségi pályafutásomat. A városi tanács barokk épületének egy félreeső szobájában, mint a tudatformálás leendő bajnoka, vártam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőkémet. Írót az ideig, aki az utcán jár, éppen úgy, mint minden más halandó, sohasem láttam, ök úgy éltek tudatomban, mint Arany, János mozdulatlan szobra, mint a Bűn és bűnhődés írójának tankönyvekbe préselt életrajza, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Karenina Anna, a kaszáló ember, Natasa törékeny alakja, a csatamezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg népesítette be. írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, összevész feleségével, pofon vágja engedetlen gyermekét, tiszta ruhát vált, és éjjel álmában hangosan horkol. Földi halandónak Dosztojevszkijt, s másokat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felém, történelem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem találkozik rendszerint az ember. Éppen hivatali székem elfoglalása idején érett valahol a nemes szándék, hívjunk írókat városunkba. Ismerjék meg őket az emberek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsonttornyukból, eljönnek ide hozzánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. Elmentem hát a kedves Simon Pistához, ki akkor főszerkesztő volt, eszembe sem jutott, hogy költő ds. Minden eddig ismertnél egyszerűbb feivwbaii Mohában fogadott, CSONGOR ROZSA: A főhercegnő és az irodalom ■ecsegett alattam a szék, tmikor hellyel kínált. Ügy »eszélgettünk, mintha régül ismernénk egymást, mint- ia barátok lennénk. Na jól •an, legyen ott maguknál :gy Kortárs-est, mondta, szé- es mosollyal. Éppen olyan negnyerő és szíves volt, mint )ármely jóember. Búcsúzós- íál úgy megszorította a keimet. hogy sajgott. Nem cöltői kézfogás volt, nagyon s evilágian parasztos. ELÉRKEZETT A NAP, imikor városunkba bevonult íz irodalom hadserege: Ju- fász Ferenc, Nagy László, űarai Gábor, Szeberényi Lelel, és sokan mások. Tolnai űábor, mint irodalomtudós ákázott közöttük. Simon Pis- a volt segítségemre az érkezettek megismertetésében s. Jól . emlékszem ma is a neszeit falú pártirodára, a 'ekeiére festett székek, mint i varjak álltak egymás mellett, az asztalon váza állt, íagy őszirózsákkal, terítő pi- roslott alatta. Késő őszi nap volt, odakinn locsogott az •só, pára ülte meg a fűtet- len szobát. Juhász Ferenc 'ekete-szénaboglya üstökére, zzószén szemeire, hallgatásába, Nagy László fiatal férfi- mgyal arcára, gladiátort sejtető' mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiátor. Garai Gábor az ablak Ibiébe húzódott. Szeberényi- vel onnan vizsgálódtak, nézték ott középen azt a férfit. Ki ő, kérdeztem Simon Pisát. Illyés Gyula. Illyés Gyu- a? Ettől a pillanattól figyelmem nem szabadulhatott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet nem maga választotta, erre is emlékszem, a jelenlévők tisztelete ültette oda, mialatt szavát várták-lesték. Illyés azonban hallgatott. Ha mégis pzáit, egészen halkan, tő; mondatokban tette. Gyönyörű férfi, álmélkodtam asz- szonyi szemmel s lélekkel. Lenyűgözött a nyílt arc, s mintegy koronája annak a magas homlok, a hunyorgó szemek lámpása. Lassan derengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ezzel a látomással azonban nem találtam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesé- belátó pillantásról, a beszédes kezek aligmozdulásai- ról, melyekkel egy-egy kiejtett szót kísért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett hogy hallgatásba mé- lyedve a kezek a lábszár felső részére dőljenek. Az elégedett mosoly ú párttitkár hosszan magyarázott: ennyi ezer munkás.. értelmiségi... ennyi rádió... az ország legnagyobb üzemében. Illyés törte meg olykor a monotóniát. — Szép ... jelentős, igazán szép dolog. — Ha szólt, fejét lehajtotta, mintha szégyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhallgatott, s kis szünet után kérdezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi halgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs, ha gondolja... — Ily- lyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra billentette. — Gyula. — Igen, igen, Illyés elvtárs. — Nagy lett a csönd, senki nem mozdult, Illyés beszélni kezdett. — Előfordul, párttibkár elvtárs, előfordul ... Egyszer Francia- országban kötetem jelent meg. hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, nézem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe mosolyog rám. Illés úr, nemde? Illyés, teszem helyre a tévédét. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipsziion uram. Semmi más? « * Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogy- sem értette a dolgot.. A MUNKACSARNOKBA érve az elégedett mosolyú párttikár már az ajtóban elkezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme... — Minden mondatába beleszőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az ország egyik nagyüzeme, nemde — mondta, s pillantást váltott Tolnai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádiógyára — így a párttitkár dühösen. — Látja így egészen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jártuk a csarnokot, hol futószalag hátán futószalag futott, máshol fehér köpenyes asszonyok sima asztalok mellett buzgólkodtak. Apró fények és árnyékok, mozdulatok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét mindig egy apró fémecske volt, drót, vagy hajszálvékony szálacska, melyet át kellett bujtatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A munka mikromil- liméterekre szabdalt vonulatai. Az ujjak, mintha öncélból, a látszatért lebbennének ide-oda. Illyés újra és újra megállt, hosszan figyelt. Az elégedett mosolyú párttitkár repesett az örömtől. — Látom, érdekesnek tartja az író elvtárs a mi szocialista nagyüzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került sor. A látvány valóban megejtően rejtélyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. VISSZATÉRVE a meszelt falú szobába helyet foglaltunk, s hallgattunk. Az eső kitartóan verte odakinn a ltfavfáltthiillAtt: fákat.. Hmkrityka t. valahol eresz csörgött. — Nos? Mi a véleményük, író elvtársak... mindarról, amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak. Ily- lyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam, megnéztem egy óragyárat. Ott nem láttam ilyesfajta babramunkát. Az emberek hazavitték otthonukba, s ott nyugalomban végezhették... nagy türelem keli az effajta munkához. Saját időbeosztásük szerint, otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiáltott a párttitkár. — Haza? De hiszen ez lehetetlen. Nemrégen államosítottunk, megszerveztük a dolgokat. Megtanultuk, hogy kell... — Lapos nagy csönd úszott a szobában, ezt is Illyés oszlatta széjjel. Minden héten egyszer, mondjuk szerdán, útrakelnek az emberek a falvakban. Hátukon kis zsák, benne a készmunka. Majd elhozzák az újat. Son dől ja meg, egyszer egy héten mindössze. Megtakarítanak számukra öt korán kelő reggelt, öt késő esti hazatérést. A munka is tökéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvakból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pihent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, a svájci órák pedig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinálhatna akkor... — Illés... Ily- lyés elvtárs, ezt hogy képzeli el? Nemrégen államosítottunk, éppen hogy megtanultuk... — Meg? — Mélyen a pérttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapitalizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. D« miért ne tanulhatnánk az ellenféltől? A jobb rádió érdekében, miért ne? — Illyés pedig azzal az okos mosolyával, állta a párttitkár kimondatlan szemrehányásait. AZTÁN BORKlNÁLÁS, majd koccintás, természetesen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor feloldotta a szorongó hivataloskodást. Beszélgetés kezdődött, odakinn kitartóan esett. Egyszer csak Illyés ha,ngjá1 hallom, így valahogy: — Amikor Babitsnál jártam, ei akkor volt, hogy... — Babitsnál? — szaladt ki a számon. — Ismerte? — Rámnézett. — Jó vicc, ismertem-e Mindennap találkoztam vele. — Üjabb hosszú csönd mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilyeneket kérdez? — Kevés r V tudok, aki válaszolt volna hát hallgattam. — Kit ismert még? — kérdeztem később. —< Karinthyt, Kosztolányit, Móriczot, soroljam' — Engem bámult minder szem. Bizonyára otromba kíváncsiságomat. — És még: Kiket? — Kíváncsiságom határtalan volt, s mit törődtem én most mással? Illyéssel törődtem, aki nekem beszélt egyenest, s szavalva ideseregelteti az egész e századi magyar irodalom jeleseit. Mennyivel más így i sok holt egyetemi jegyzet. micsoda szerencsém van hogy ezt Illyés szájál ól hallhatom. — Csodálatos — dadogtam. — Ott voltam Adj Endre temetésén is, hát ehhez mit szól? — Hullámzót! alattam a szék, a föld készült rengeni. — Ott volt! Hihetetlen... És még kit ismert? — Végignézett rajtam pillantása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, aztán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt.
