Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
Személyes történetem A Park üres volt A Park üres volt, de a fiú nem is számított másra. Az lepte volna meg, ha talál valakit ücsörögni a Pádon. Az elöregedett fák, amelyek mintha diétáztak volna, szomorúan és soványan fordítottak hátat a Város bérházainak, suttogva üdvözölték. Szerette ezeket a nyári éjszakákat. Cigarettájával köröket rótt a sűrű levegőbe, s a hold ilyenkor egy méghaj- ló ágra telepedve hol hálásan nevetgélve, hol aggódva figyelte, nem tesz-e kárt magában. De a fiú már nem félt, hiszen nem volt mitől félnie, és nem volt mit féltenie — lidércei kivéreztek csöndes félmosolyán. Aki látta, azt hihette, bolond, kedves, vigyorgó elmebeteg, amilyen ezer és ezer szaladgál ártalmatlanul a város utcáin —, de a fiú azt is tudta, hogy a bolondokban meg lelehet bízni, és benne nem bízott meg senki. Amikor először meglátta, ahogy ül valaki a Pádon, az egyetlen pádon, amelyiknek nem feszegették le a háttámláját, és nem törték ösz- sze betontalpait, zavarba jött. Késő volt, s a fiú, bár nem félt, valami kesernyés dühöt érzett a Pad, az ő padja bitorlója iránt. Zsebrevágott kézzel, hamisan fütyörészve járta körül, a görnyedten ülő alakot, de a lány nem emelte föl a rf'ét. Aznap este nem szóltak egymáshoz egy szót sem, másnap sem, harmadnap sem, de amikor negyednap a lány nem jött, a fiú furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha kivágtak volna egy fát a Pad körül, vagy nem kelt volna fel a hold. Idegesen szívta a cigarettáját, már nem tűnt bolondnak, s hosszú idő óta először jutott eszébe, hogy albérleti szobáját ma megint átkutatja a zsémbes főbérlő- nő. — Hiányoztál — mondta másnap, s hangja, bár természetesnek szánta, remegett. — Maga mindig itt ül? — kérdezte a lány csendesen, s a szél elült, hogy a fiú hallja, mit mond. — Igen — válaszolt rekedten, mint a ritkán szólók. — Esténként itt ücsörgők mindig. A lány, mintha nem is érdekelné, hallgatott. Amikor nagyvártatva megköszörülte a torkát, nem fordult a fiú felé. — Vár valakit? — Nem tudom. Nem hiszem — mondta tétován a fiú, s cigarettájával köröket rajzolt a levegőbe. A hold mozdulatlan maradt. — De maga hiányzott. — Itt ismerkedtem meg a fiúmmal — a lány hangja súlytalan volt. — Ezen a pádon ültem akkor is. Hozzámlépett, átölelt. Nagyanyám azt mondta, szőke férjem legyen, azok, tiszták, sohasem hazudnak. Amikor megcsókolt, nem húzódoztam... szőke volj. Megígérte, hogy másnap újra jön. Ennek már három éve. A fiú hallgatott. A fák közelebb húzódtak, az utolsó ablakból is megszökött a fény, nem volt mitől tartaniuk, A lány most ráemelte az arcát. Olyan volt, mint a hold. — Nem akar megölelni? A fiú lassan megrázta a fejét. — Az én hajam barna. — Nem baj — vágta rá gyorsan a lány. — A nagyanyám meghalt, és én nem mondtam meg neki, hogy a szőkék is hazudnak olykor. A fiú néma maradt. — Maga nagyon szomorú lehet — mondta lány, és lehajtotta a fejét. — A szeme sötétebb az éjszakáimnál. — Visszajön — a fiú hangsúlya olyan volt, mintha huszad,jára ismételné meg —, visszajön. A lány haja előrehullott, a hoidfény megcsúszott rajta. — Én is ezt mondogattam magamnak két éven át. De már nem akarom, hogy visz- szajöjjön. — A feleségem meghalt — mondta üresen a fiú. — Azt mondták az orvosok. Bementem meglátogatni, mint minden nap, és hazaküldtek azzal, hogy meghalt. — Űristen — motyogta a lány. — Már az orvosok is hazudnak. — De én másnap Is bementem. Letettem a portára a nevére a banánt, és letettem a narancsot. Biztos nem akarta, hogy lássam. A lány fölállt megsimogatta a haját. — Egészen megszőkíti a hold — mosolygott rá. A fiú mozdulatlan maradt. — Tudom, hogy te voltál az — folytatta a lány. A fiú megremegett. — Ha nem akarod, ne áruld el — kuncogott a lány. — Úgyis tudom. — Félek — mondta a fiú. — Bármim volt, mindent elhagytam. Szórakozottságból? Élveztem is. Ne adj semmit, mert e'veszít°m. — Most már tudom, hogv te vagy az — kuncogott a lány. — Én azóta nem csókoltam meg senkit. A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét. — A feleségem is így kuncogott. — A hangja remegett. — Szeress! — ölelte magához a lány. — Szeress! A fák hirtelen összeborul- tak, sötét lett, felörvénylett a hold. Valahol valaki elcsodálkozott álmában, milyen hiábavaló az élet. De a Park üres. De a lány nem jár arra. De a fiú összetörte a Padot. PÖSFA1 PÉTERI k TAVASZ 1 SASS ERVINi Az egyetlen lehetséges süpped az ég tavaszodna a föld kucsmakupában a gömbölyű csönd hallgatag ágán nyílik a hajnal fordul a pillanat égnek az arccal cs'endül a szív csupa hajnali csend szótlan az ágyban az égen a rend csendje előtt a királyfi dalol boldog a szív valahol valahol most kiírni magamból jó lenne az úttalan szomorúságot mert egyre messzebb az ég a szere- tetbársonyba bugyolált öröm. most kiírni magamból jó lenne a nyári képek titkait az álomba költözés nyújtózásait az ébredés csendjét, most kiírni magamból jó lenne a falakon vergődő kérdéseket, most kiírni magamból jó lenne önmagam és menekülni a kertek alatt mormolva az egyetlen lehetséges imát. jöjjön el kedves a te országod. KÖVES ISTVÁN: Aki annyi embernek... Én is most már én is elmagányosodtam aki annyi embernek voltam láthatatlan támasza elfelejthetetlen jóbarátja megbízható hazakísérője tárttorkú cimborája csillogószemű álomhercege keményderekú pályatársa tétovázó tanítványa nagyszívű tanítója aki annyi embernek szerettem volna lenni láthatatlan jóbarátja elfelejthetetlen támasza megbízható cimborája tárttorkú hazakíséröje csillogószemű pályatársa keményderekú álomhercege tétovázó tanítója nagyszívű tanítványa Én is most már én is el magányosod ta m s nem lehetek már senkinek kézenszerszámozott fürge lábon nyargaló szeretője mert mindig elébem áll mi voltam s mi szerettem volna lenni piielőtt én is elmagányosodtam Káldi Judit: Kupák Pusztából mondott szó „Viszi a ködöt az tdö — és az időt mi hoztuk magunkkal". (József Attila) — Errefelé, itt Szalmatercs környékén, meg odaát is a Karancs völgyében, Keszihez közel, több tanya .is van, legalább a nevében. Poklos, Kotroczó, Borotvás és a többiek; Bányapuszta, ahol egymagám máig is élek, jószággal is foglalkozom, gulyával, aztán bebejövök ide Teresre. Bányapuszta régen Pap- Szász Tamásé volt amúgy, Poklos a gyarmati banké, de annak sok gazdája volt végig. Ezek szomszédos tanyák voltak más birtokossal, mgst már egy kalap alatt vannak. Földi István vagyok, Egyházasgergén szfi- lettem 192ü-ban. Az én apám kőszénbányász volt. Amikor születtem, az a rész Liptagerge volt, a mi házunk ott állt nem messze a haranglábtól, az ma is megvan még. A nagyanyám Gordos-lány volt, ott sok a Górdos a faluban, az anyám meg Kalmár, de Földi ott nemigen volt más, mint az apám. Gér- gén kijártam a hatot, de kijártam volna a tízet is, ha lett volna. Szerettem tanulni, s ment is a tanulás, de aztán akkoriban csak nem mehettem tovább vele. A cselédidőben mire lett volna módja az embernek? Leavult az is, amit megtanult, semmilyen tájékozódásra lehetőség semmi sem volt, csak már később a mai világban a tévével, újsággal. Ezért is szeretető a NÓGRÁD-ot, mert azt írja, ami itt velünk történik, a többit elmondja a rádió, meg a tévé. Hiába élek ma is nagyobbrészt a pusztai tanyán — tudok mindenről, ami körülvesz, politika, vagy sport, teljesén mindegy. Régen nem olyan volt az emberiség, mint most, nem érdeklődött, nem volt igénye rá se a cselédnek, se másnak. Ma meg sokan néznek nagyot, „hogy lehet egy pusztai embernek ilyen tájékozottsága...”, hát, kérem, nem az teszi ma már, hogy hol él az ember, annyi bizonyos. De, hogy mi történik Egyházasgergén, vagy, hogy mi van a debercsényi haranglábbal, megvan-e még, azt a NÓGRÁD-ból tudom meg, azért szeretem elsőnek azt. — Hogy egy ember miként vált pusztaivá? Az a sorsán is múlott. Ki, hova került a hányattatottságban, változtatásban a régi életben már. Megszerettem a szakmámat, a pusztát is vele, örökre úgy látszik. Apám nagy családdal ment nyugdíjba, hatan voltunk akkor még és nem mind dolgozott, ugye. Kellett a pénz még mellé és így mentünk mi ki akkoriban Bányapusztára cselédsorba. Ez volt harmincnyolcban. Ott, akkor még igen népes élet volt, tíz család lakott ' kint. Poklos volt a szomszéd, ott is éltek sokan. Ha itt, Teres végében,' kimegyünk, ott van mindjárt a Vaskereszt, a Hollósvölgy, meg a kis Hollós-patak, feljebb-beljebb meg Hollós- kút, de az fúrt kút, nem forrás, ott itatták mindig is a gulyákat. A patak az följebb ered, a Hagymásvölgyben. A kút alatt is forrás van, jó köves kút az ott. A tavalyi nagy szárazságban még a másik tsz-ből is jártak oda lajttal, vitték a vizet, nagyon jó víz az most is. Bányapuszta úgy légvonalban egy távolságra van Terestől és Készítői a félúton, de, ha jó az út, Kesziböl közelebb. Harmincnyolcban, amikor tizenkét évesen kikerültem oda, épület nem sok volt. A tíz család négy épületben lakott. A pitvar volt a házban a közös, ahogy bement az ember és két oldalról az ajtó a családoknak. A pitvarban nem volt semmi, oda nem szabadott semmit letenni, mert az közös volt. A lakások mind földesek voltak végig. A házak vastag falú, nyolcvancentis vályogból álltak, tartották az embermeleget, a kintit meg nem engedték át. A tetőkön akkoriban még fazsindely volt, Vankóék, Deákék ezek voltak a közeiben, ahol én is laktam a családdal, s közel az istálló is. Mi oda kocsivá! mentünk ki, fogatot erre az uraság adott, mert ugye, mi kommencióra szerződtünk a pusztára munkára. Az volt a megállapodás, hogy egy évben négyszer mértek. Január, április, július és október. A kommenció minden uraságnál másként volt, egyiknél ennyi, másiknál annyi, kinek, mit hozott a sorsa, hogy kihez került. A papszászi tanyán a rosszak közül a legjobb volt a kommenció. A cselédemberek aztán változtak. Voltak együtt is, elkerültek, újra összekerültek és mondták egymásnak, hogy hol mi van. Ez ilyen vándorélet volt. Az intéző volt a nagy úr, az uraságot egy évben egyszer, ha láttuk. Kis öregember volt, lovon járt. de őt nem érdekelte a birtok, az asszonyokat leste. Lapujtőn lakott, ahol most a fogorvos lakik, ott volta kastélya a Mocsáryén felül volt a helye neki. Ügyvéd volt, meg huszárőrnagy, azért szerette a lovat annyira,_ hogy mindig' azzal jött ki a pusztára a legényével. Az^ kezelt négy lovat a parádés kocsival és az ő lovat is csak ő gondozhatta. Arra nem ülhetett senki más. — De, hogy miért éppen Bányapuszta az ott, az nem derült ki végképp, de én azt mondom, hogy lehetett ott valami régen, ami miatt ez lett a neve. Arról is hallottam, hogy a nógrádi szenet a keszi parasztok már akkor égették, amjkor a bányákat még nem nyitották meg, nem is tudták, hogy itt van szén körös-körül a medencében. Régen megvolt, az biztos, mert az én anyám, aki nyolcvanhat éves volt, amikor meghalt, azt mesélte, hogy még kislányként kijártak oda napszámba és akkor is ez volt a neve. A Poklos meg, ahogy én elgondolom, azért az, ami, mert olyan rejtekhelyen van, szoros völgyben, nem is látszik,. csali, amikor már odaállít az ember. Szép hely volt erdők között. De ott van Keszinél is még néhány, a Büdöskút például, Szénégető-puszta, meg a Sölétlámpa-puszta. ilyenek sok Keszi körül. Most az ott Kistelep, mert van, aki ott épített, és még laknak talán urasági lakásban is. Abban az időben a gyereket az iskola nem vonzotta úgy, mint a jószágok. A jószágokat én is ott szerettem meg örökre és végképp, más dolog, hogy a mai világban kezdve mást csinálnék. A nehéz dolog azért több volt, az biztos, mint a könnyű, de, amit akkor kezdtem gyerekként, már végig megtartom. Az állatszeretetbe beleszületik talán az ember. Sokat gondoltam rá, miért, meg hogy van ez? Már csak most látom, hogy milyen életek vannak, de most már nem kell választani. Ha én ma fiatal ember lennék, nem is tudom, hol volnék, ez biztos. De arról már ne is beszéljünk, késő van. Akkor, amikor én kezdtem az életet a tanyán is és a jószággal is — ez kellett. Nem lehetett más. Ott a tanyán szilajökrök voltak, minden embernek egy pár, azt gondozta és azzal is dolgozott végig. Ott kint főként csak igavonók voltak, a híres magyar fajta nagyszarvú szürke ökrök. Az Alföldön más volt. ott egy ember négyet hajtott, itt egy párja volt mindenkinek. Ebbe szoktam bele gyerekként magam is. Egymás között nem lehetett csere köztük, amit megkapott, azért felelt. Ilyen nevek voltak a jószágok között, hogy például Gallyas, Villás, Dobos. A családok között úgy volt különbség a módosságban, hogy ki, hogy dolgozott, hány gyereke volt. hányán kaptak kommenciót családon belül. Akinek nagy fiai voltak, az kaphatott családon belül három kommenciót is. A gyerekek, asszonyok az ökörhöz nem nyúlhattak, a gyerek csak passziózhatott, de így tanulta meg, amit kellett. A gyerekszületést megünnepelték, templomba is jártak. Az asszonyok egymásnak voltak példaképei, nehogy megszólják valamiért, a kimagaslót követték mindenben. Keszibe jártak templomba csak vasárnap. Orvost, ha nagyon kellett, Kesziböl kihívták kocsival, de a tapasztalt öregasszonyok sokat gondoztak, ugyanígy az emberek értettek az állat nyavalyáihoz, az egyszerűbbekhez. Az idősek sokat tudtak. A fiatalság a kis szabad időben eljárt, aztán a közeibe a birlingesi kúthoz, ott voltak szép nagy cserfák, azokon meg hinták, ott lök- dösték a lányokat a hintával a legények, lesték, hogy lebben a szoknyájuk. Nagy vidámság volt minden vasárnap délután. — öt órakor reggel ott kellett lenni az állatoknál. Az ökrökkel persze nemcsak szántottak, szekérmunkát is végeztek sorra, ami jött. Ugyanúgy két ökörrel mindenki. Früs- tökidő fél nyolc, nyolc óra tájban volt mindennap. Kivitték tarisznyában. Az istállóban minden héten volt egy soros. Az előbb felkelt, kiganajozott, megetetett és a többiek jöttek itatni már. A soros ott is hált. Istálló egy volt. Vezette mindenki a saját fogatját. A soros a vizet is előre kihúzta a vályúba, de nem ő itatott „jöhet...” azt kiáltotta. Aki beteg volt, annak a mellette való fogat gazdája gondoskodott a jószágról. Ilyenkor asz- szony is odamehetett, de abban az időben nem is minden asszony mert odamenni. Egy pár ökör drága volt, értékes. Százhatvan pengő volt az ára körülbelül egy párnak. A soros csinálta a kétadást, kétszer vitt villával egy párnak, a nap így kezdődött a jószágnak. De már akkor ott volt mindenki. Pucolni minden reggel minden ökröt a gazdája és a trágyát is mindenki külön maga hordta ki. A gyengébbek kötszerre, az erősebbek egyszerre kivitték a púpozott sarog- lyával, ketten megfogták és vitték kifelé. Voltak idősek is, hetvenen felül is, tizenháromtól fel hetvenen felül. Aki nagyon öreg lett, semmire se jó már, ha én nem is láttam ilyet, mégis mesélték — azokat úgy nevezték, hogy „koldus”, eljártak a faluba és adtak nekik az emberek. Imádsággal hívla fel a figyelmet magára, az ajtóban megállóit és mondta a magáét. Adtak neki valamit. Ki. mit tudott. Volt sok ilyen régen. Orvosért csak akkor mentek, ha nagy volt a baj. A szegények között a gazdagabbnak más volt a bútorzata, de sok volt olyan gyerek is. aki szalmán hált. Jártak egymáshoz az emberek segítségért, egyedül nem élhetett senki a másik nélkül. Az esküvő ott is nagy eseménynek számított, egyszer például Gergőtől hozták a menyasszonyt. — A jószágot mindenkor az Alföldről szállították vasúttal, és Tarjánból ide ki aztán már .lábon hajtották, volt embere erre az uraságnak, aki vette a jószágot. A nevükre nagyon hallgattak. Másnak nemigen fogadta meg a parancsot, a hangról megismerte, ki a gazdája, összeszokott nagyon az ember és az állat. Aki visszaszólt az ispánnak, azt elcsapták, volt, aki siratta az ökrét, nem is egy. Csak azt sajnálta. Amikor a bema- radás is volt, ahol a munkabért az intéző elmondta, az idős nem szólt, mert már idős, a fiatal meg, mert az idős sem szólt. Szórakozás? Saját citera, kedv volt mindig, mégis... Este az aratók énekelve jöttek befele 8 tanyára. Bányapusztán már csak én dúdolok, kihalt régen. ‘ T. Pataki László,
