Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-22 / 145. szám

föSFAI JANOS

Hunyorgó csillagok

ttimittmunminiimiiiilliiinmiimmiiimili'.itiiliiimmiiMiMliiiiiiiiiiMiiiililitlMiHiiilllMiMiiilliltitliiilMlliMimmMiiimiiiiiiiiiiiiMMiMMlimimilimiiim

Volt egy bambusznád hin- ’ taszék az ablakuk előtt. Elza ebben üldögélt legszívesebben, nézte az alacsonyan úszó felhőket, melyeknek fodra majdnem a kéményekig ért. Az utcai fenyő ágai lassú mozgással jelezték, ha szél fújt. A fenyőn túl háztetők, azok fölött zöld és kék foltokban a hegyoldal, amely távoli mesz- szességeket sejtetett.

Abban' a pillanatban szólalt meg a fiú, amikor Elza türelmetlenül az órájára pillantott.

— Minden jót, tanár úr, a viszontlátásra — hallotta a hangját. Dühös lett tőle. Hát nem tud másképpen elköszönni? Ezt mondja mindig, sohase mást, a tanár urat jól megnyomja, hogy odaát is hallani lehessen. Elza tudta, hogy ez neki szól. Jelzése, annak, hogy távozik, a tanár úr felszabadult, most már csak a kapuig kíséri a vendégét és jön át hozzá. Igazából nem ismerte a fiút. Minden második nap jött, félénken i-mogott, bo- z t-os fejét bedugta az e; múláson, olajos, nagy szemét ráemelte és megkérdezte:

— Nem zavarok?

Mit mondjon neki? Mondja azt, hogy igenis zavar, hogy ezeket a délutánokat másképpen is el tudná képzelni a férjével. Mi haszna van abból, hogy egy kóp cigánygyerek gimnáziumban’' tanul, s másnaponként különórákat kap a tanártól? Ezek a különórák lehet, hogy a fiúnak sokat számítanak, de őt most már egyre jobban bosszantják. Mondja ezt neki, amikor megkérdezi, hogy nem zavar-e? De hiszen a férje az oka mindennek. Talán még abban is közreműködött, hogy a fiú átjött a szomszéd városkából az ő iskolájukba. Az első két osztályt ott végezte el, a harmadikat már itt kezdte. Kollégiumban lakik, de minden második nap náluk tölti a délutánt. Behúzódnak a kisebbik szobába, ott tanulnak. Néha egészen elhalkul a hangjuk, mintha titkos megbeszélnivalójuk lenne. Zavarba jönnek, ha véletlenül rájuk nyitja az ajtót.

Jött a férje, megállt a hintaszék mellett, nézett kifelé ő is az ablakon.

— Mondd, meddig lesz ez még így? — kérdezte Elza.

— Miért? Nem zavar minket ez a fiú.

— Téged talán nem.

— Téged igen? — emelte fel a hangját Elza férje.

— Engem igen. Hát nem veszed észre, nincs egy szabad percünk, amióta idejár. Ma is az egész délutánunk odalett. És tegnapelőtt is, meg azelőtt is mindig!

— Elzám — mondta szelíden a férje —, tudod, hogy senkije nincs ennek a fiúnak. Ügy jött ide hozzánk, mint egy kis üldözött, a másik iskolában nem barátkozott vele senki, azt mondták, cigánynyal nem ülnek egy sorban. Eleinte nálunk is idegenkedtek . tőle még a tantestületben is. Aztán amióta látják, hogy barátok vagyunk, más szemmel néznek rá.

— Igen, de túl sok időt töltőtök együtt. Nem veszed észre? Hároméves házasok vagyunk, de úgy élünk, mintha tizenöt éve únnánk egymást.

— Kicsi Elza — mondta őszinte közeledéssel a fiatal férj. — Szeretném, ha te is értenél engem. Messziről és nagyon mélyről jött ez a fiú. A szülei... a nagyapja tán még hazátlanul járta az országutakat, perben állt a világgal, amely nem fogadta be őt. Lépésről lépésre kellett megküzdenie azért, hogy megállhasson az emberek között. Az unokája... Érted? Érted, kicsi Elza?

Az asszony hallgatott. Visz- szaült a hintaszékbe, köny- nyed lebegéssel járatta magát a bambusznád karjai közt, de az arcán látszott, hogy valahol a lelke mélyén viharzik.

— De az unokája kiemelkedett — folytatta férje helyett kicsit ellenségesen —, mert a védangyala szárnyai alá vette.

— Ez nekem szól? — kérdezte a férj.

— Ugyan már — ráncolta a homlokát Elza. — Vedd észre magad, úgy ülsz azon a fiún, mint egy fáraó. Azt teszi, amit te mondasz neki, pontosan érkezik, mint egy menetrend szerint közlekedő autóbusz, tán még kézen járni is megtanulna a kedvedért.

— Ez a szerencsém. Így talán viszi valamire.

— És a többiek a tantestületben? Ők mit tesznek a cigányfiúért? Legfeljebb bekerül majd az igazgatói beszámolóba, hogy ebben a gimnáziumban cigánygyerek is tanul, méghozzá kitűnő eredménnyel.

— Cinikus vagy — mondta Elza férje.

— Miért, talán fáj az igazság? Szép szavakat tudunk már gyártani, határozatokat szelni, hogy így a cigányak felkarolása, úgy a c'gánvok me°«e";táse. De ha konkrétan tenni kell. . .

— No látod — mondta enyhültén Máté —. legalább én hadd legyek a kivétel ebben az általad teremtett igazságtalanságban.

p ájuk terpeszkedett a csend. Máténak eszébe jutott, milyen kedves volt Elza,^ amikor először jött hozzájuk a fiú. Mézes kenyérrel kínálta, máskor meg süteményt hozott át nekik. Fölkelt a díványról, járkálni kezdett a szobában. Megállt Elza hintaszékje előtt.

— Mondd csak, haragszol te erre a fiúra?

— Én? Miért haragudnékT

— Mert úgy teszel, mintha haragudnál.

— Ne érts félre, nagyon kérlek.

Máté visszaült az előbbi helyére, ujjai idegesen táncoltak a heverő kerevetén, majd meg végigfuttatta rajta, mint a zongora billentyűsorán.

— Elmondanék egy történetet, ha meghallgatnád.

— Jó — mondta Elza és férje mellé kuporodott a he- verőre. Kint már alkonyodott, az ég alján pirosán búcsúzott a nap.

— Ismerősöm volt, együtt tanultunk az egyetemen — kezdte Máté. — Négyen voltak testvérek, az apjuk korán meghalt. Az a fiú, akiről szó van. már kicsi korában kivált a többiek közül. Nemcsak azzal, hogy neki fehérebb volt a bőre, szőke a haja, másként is. Rendszeresen járt iskolába, megszerette a könyveket. Egyszer, ötödikes korában tanfelügyelő járt az iskolában. A fiú hallotta, amikor az orosz tanár újságolta neki: ,.Van egy cigánygyermekem, olyan eszes, mint a fiskális”. .. .így kezdődött. Mikor elvégezte az általános iskolát, addig kö- nyörgött a szüleinek, mígnem elengedték a gimnáziumba. Micsoda évek voltak azok! A faluban összesúgtak a háta mögött: „Mit akar ez a kis cigány? Már ez is valami akar lenni?” Még a fajtabéliek is furcsa szemmel nézték. „Ni- csak, hogy kikupálódptt ez a Ganges-parti fiú, mióta belekóstolt az úrisz.. .ba”. De a testvérei buzdították, a keresetükből cipőt, ruhát vettek neki.

— Folytasd — biztatta Elza, mert Máté elhallgatott.

— Egyetemista korában már

nem járt haza. Nemcsak a faluját, a fajtáját is meggyűlölte. Azt mondta: meg kell tagadnia önmagát, ha fel akar emelkedni. Ki kell szakadnia abból a környezetből, amely évszázadokon át lehúzta őket a mélységbe. Hátat fordított a falunak, megtagadta anyját, a testvéreit, akik pedig képesek lettek volna még a vérüket is ontani érte. Mert az előítéleteket nem tudta leküzdeni. Rá kellett ébrednie, hogy számára csak ez a kivezető út. ^

Elza megsimogatta az arcát. Máté utána nyúlt a simogató kéznek, megfogta, szorosan tartva folytatta a történetet.

— Még az egyetemen találkozott egy lánnyal. Szőke volt, bolondítóan szép. Tanárnak készült ö is. Esténként kéz a kézben sétálgattak a Duna- parton, meséltek egymásnak. A lány szülei is pedagógusok voltak. De az övéi? Ő mit mondjon? Mondja el, hogy az övéit a társadalom legalsó rétegeiből dobta fel az igazságtevés pallos angyalá, az idő? Hazudott, azt mondta, senkije sincs, apátián, anyátlan árva, idegenek nevelték fel, úgy nőtt, mint az árvacsalán. Anyja jutott eszébe, a sápadt, megtört arcú, a mindig alázatos és könyörgő. A háború éveiben, amikor ő még pici gyermek volt, a csendőrökre mosott. Egyszer ráfogták, hogy ellopott egy törülközőt, mert a cigányokra mindent rá lehetett fogni. Feldúlták a házukat, anyját megpofozta az őrmester, s kijelentette, hogy többé nem lépheti át az őrs küszöbét. Kenyér nélkül köszöntött rájuk az a tél a Ngdermesztőbb, a leghidegebb. ..

Már egészen besötéiedetl. odakint fellobbantak az utcai lámpák. Máté folytatta:

— Együtt kezdték az életet a lánnyal, amikor elvégezték az egyetemet. A fiú néha elutazott a szomszéd városba. Olyankor titokban találkozott az anyjával és a testvéreivel. Hozzájuk soha nem ment el a lány, aki azóta a felesége, semmit nem tudott róluk. Mintha nem is lettek volna a világon.

Elhallgatott. Magához vonta Elzát, s akkor észrevette, hogy a szeme könnyes.

— Sírsz? — kérdezte gyöngéden.

— Ne folytasd — szipogott Elza —, de Máté nem tudott hallgatni.

— Bocsáss meg neki Elza!

Bocsásd meg nekem; évek óta bújkáltam, szenvedtem, mintha súlyos bűn terhe nyomna a földre, de már nem bírtam tovább. Itt állok most előtted lemeztelenkedve, kivetkőzve a hazugság szennyes gönceiből, amely szégyenítőbb. mint az a másik. Tudom, előbb kellett volna megtennem ezt, de féltem, hogy elveszítelek.

Elza két tenyerébe fogta Máté arcát. Gyöngéden, szeretettel vonta egészen közéi az övéhez. A sötétben is feltüzelt a két szempár.

— Mondd, ugye a fiú... — Nem tudta folytatni.

— Igen, az öcsém — mondta Máté olyan hangon, hogy megborzongott tőle.

Egymásba fonódva ültek a heverőn. Kint már lobbot vetettek a csillagok, örök ván- dorútján elindult a Hold, becsukódtak a nappali várok.

— Sátélunk? — kérdezte Elza.

— Sétáljunk — mondta Máté.

Egyszerre pattantak fel és indultak ki az utcára. A ház előtt elkanyarodtak, arrafelé mentek, amerre a kék hegyek lenyúlnak a város tövéig. Szembe jött velük a langyos szél, megpaskolta az arcúkat.

l/isétáltak a városszéli pa- takig. elrejtőztek a szomorúfűzek lecsüngő ágai alá. Elza magához ölelte Mátét, keblére hajtotta fejét, s halkan megkérdezte:

— Hallod-e a dobogást? Ott lent, a szív alatt. Ma érzem először...

— Elza! — suttogta Máté —, ez igaz?

— Én befogadtalak téged — mondta a felesége. — Befogadtalak és tovább viszlek. Egy életen át és azután... S aki majd utánunk jön...

Hangja elmosódott, boldog öleléssel tartották egymást. A szél megmozgatta a szomorúfűzek haját, s fölöttük hunyorogtak a csillagok.

3EAN-PAUL SARTRE

(1905-1980)

Születésének nyolcvanadik évfordulóján emlékezünk korunk egyik legjelentősebb polgári filozófusára, elkötelezett író-művészére és nagyhatású esszéistájára.

Élete és műve immár kilépett a múló idő, a szüntelen változás közegéből, s az őt olvasók, műveit

továbbgondolok hatalmába adta magát.

Egyedi kalandja, felismeréseinek sora, sok vitája és döntése egyetlen nagy szintézissé, egyetemes érvényű üzenetté változott. Ennek az üzenetnek címzettje a modern ember, a szabadságra ítélt és a létbe vetett egyén; tartalma a Descartes-ig visszanyúló racionalizmus, az objektív és szubjektív világ művészi átélése, a moralisták hagyományait folytató etikai felelősségtudat és igazságkeresés; problémája az adott polgári kereteket megdöntő erőszak., az elmélkedéssel szembenálló cselekvés; távlata egy kollektív értékrend fellelésébe vetett laikus hit, a jövő reménye.

A gyermek Sartre családi környezetében ösztönösen átélte a francia polgárság sorsát és problémáit (erről vall A szavak című önéletrajzi munkájában és monumentális Flaubert-monográfiájá- ban), korán eljegyezte magát az irodalommal és az írással később, egyetemi tanulmányai során pedig az egzisztencialista filozófiával. A háború elején hadifogoly Németországban, hazajutása után ellenálló. Egzisztencia- lista filozófusként, regény- és drámaíróként, meghatározója és vezető alakja a fran/

cia irodalom egy egész korszakának. Ekkoriban írt munkái hozzák meg számára a világhírt, majd később a No- bel-díjat, amelyet erkölcsielvi megfontolásokból visszautasít. S ezidőben válik világszerte figyelemmel hallgatott közéleti személyiséggé, folyóirata pedig a Temps Modernes, minden fontos kérdés vitafórumává. Támadások kereszttüzében állva szinte provokálja az összecsapásokat a hatvanas-hetvenes évek világpolitikai kihatású eseményei kapcsán. Megnyilvánulásait bárhogy értékelik is, egy bizonyos: mindig a lényegre összpontosítva fogalmazza meg a legégetőbb kérdéseket.

Ha jelentőségét' a mi társadalmunk és gondolatvilágunk szempontjából próbáljuk megvilágítani, akkor három nagy problémakörről kell említést tennünk.

Az első a tulajdonképpeni filozófia, az ismeretelmélet és a módszertan területéhez tartozik. Sartre filozófiai művei kora ifjúságától haláláig, ötven esztendőn át jelzik gondolkodó útjának állomásait, s lényegileg arra irányulnak, hogy kijelöljék a világban az egyén és a kollektivitás helyét, és az eg- zakt-természettudomá hyos módszerekével egyenjogú státust biztosítsanak a szubjektumnak, a meditáló, cse’ek- vő, művészi alkotásokat létrehozó egyénnek. Ennek során a filozófusnak természetesen le kell vonnia a polgári gondolkodás történetéből adódó összes konzekvenciákat.

Ugyanakkor a társadalmi és történelmi problémák területen Sartre szembenéz a XX. század forradalmi elméletével és gyakorlatával: a marxizmussal, mely — mint mondja — korunk egyetlen lehetséges filozófiája. Ennek mezsgyéjén helyezi el a maga egzisztencializmusát, mely a polgári meghatározottságú

egyént próbálja beemelni a marxista elméletbe és gyakorlatba. Ám mindezeket ’a kérdéseket csak polgárként, a polgífti értékvilág tételezésével együtt tudja értelmezni. Ezért van az, hogy élete végén az ultrabalos mozgalmak szószólóiává lesz, és elhatárolja macát a szoc'alizmustól. Mint moralista, vi Iá női etében Korpoto azt a közőssánot, amply őt befogadná, és am°lvet ő is elfogadna: ám ez nem adatott meg neki — minden közéleti elhivatottsága ellenére megmaradt magányosnak.

Végül meg kell említenünk a Jvilág megismerésének és megélésének harmadik, ugyancsak egyetemes szemnontját: az emberi lélek, a pszichikum szerepét, egvéni és kollektív megnyilvánulásaival

pwptemben. Sartre — főleg időskori műveiben. például Flaubert-monográfiájában — ezen a téren is maradandót alkotott.

Egy nagy gondolkodóra emlékezünk: talán egyikére az utolsóknak, akik a hagyomá- nvos polgári értékek képviselői modern világunkban.

Nagy Géza 1

Erdészeti múzeum Sopronban

Sopronban, a belváros legszebb részén működik az ország egyetlen erdészeti, faipari és geodéziai gyűjteménye, amelynek fenntartója a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem. A múzeum gyűjtőkörébe erdészeti, faipari és földmérés-történeti tárgyi emlékek, iratanyagok, fotók és könyvek tartoznak.

Erdészeti múzeum megalapításának gondolatát már több mint száz évvel ezelőtt, 1883-ban az Országos Erdészeti Egyesület közgyűlésén felvetette Pisó Kornél, állami faraktárkezelő tiszt. Az 1885. évi mezőgazdasági kiállításon az ott elhelyezett erdészeti anyagból egy bizottság — Bedő Albert, neves erdészszakember vezetésével — kiválogatta a megalapítandó múzeumba szánt tárgyakat. Az értékes anyaggal bíró múzeum 1892-ben — pénzügyi nehézségek miatt — sajnos feloszlott.

A soproni főiskolán az 1920- as évek második felében létrehozták az úgynevezett „fejlődéstörténeti gyűjteményt”. Ez a gyűjtemény a bányász-, a kohász- és az erdészszakmák anyagát is gazdagon képviselte. Ám a II. világháború eseményei, majd az azt követő évek sűrű átszervezései szétzilálták ezt a gondosan őrzött és gyarapított anyagot. A múzeum gondolata azonban a legutóbbi évekig eleven volt az egyetemen. Az erdészeti és faipari egyetemen a szakmai tanszékek mellett főleg a központi könyvtár gyűjtötte és őrizte a szakmatörténeti emlékeket, dokumentumokat. E gyűjtőmunka és szakmatörténeti kutatómunka eredménye, hogy az egyetem 175 éves jubileumára megnyílhatott e muzeális gyűjteményi kiállítás. (Az egyetem könyvtára 250 éves, s mint szervezeti egység az egyetem jelenlegi felépítésében a legrégebbi.) „

A múzeum erdészeti szobája a közös bányász-erdész múlt emlékeit, botanikai és zoológiái könyveket mutat be. Megemlékezik a hajdani főiskola (Selmecbányái, illetve soproni) színes, diákhagyományoktól gazdag életéről, és a régmúlt magyar erdőgazdálkodásáról.

A faipari szoba fűrészipari, asztalos- és kárpitosemlékeket tár elénk. A bemutatott gat- termodell az 1900. évi párizsi világkiállításon is szerepelt.

A geodéziai szoba a régi földmérő eszközök és műszerek tára. Teodolit, busszola, planiméter, pantográf található itt többek között. A gyűjtemény becses darabja a Krippel Móric professzor által szerkesztett szögfelrakó.

A kiállítás helyszíne a volt Esterházy-palota — jelenleg a tanulmányi állami erdőgazdaság otthona. Ez a középkori eredetű ház (1612—1645 között birtokolták az Esterházy-csa- lád fraknói ágának leszármazottai) Sopron egyik legszebb műemlék épülete. A mai barokk képe a XVIII. század közepén alakult ki. E házra

vonatkozóan a legkorábbi adat 1561-ből való. amikoris I. Fer- dinánd király Oláh Miklósnak, a neves humanista érseknek adományozta Lánzsér várát, és a hozzá tartozó uradalmat. (Ez magában foglalta a szóban forgó soproni házat is.) Az érsek 1568-ban meghalt. Valószínűleg örökösödés révén 1591-ben Derssfy Ferenc főpohárnok, sárosi alispán birtokolja a házat, aki 1604-ben 10 évre bérbe adja Hetyei Bálintnak. Derssfy 1608-ban meghal, s az.özvegyen maradt Derssfy Orsolya (aki a korabeli feljegyzések szerint igen mutatós asszony volt), 1612. szeptember 12-én megy feleségül Esterházy Miklóshoz. Az Esterházy-család 1945-ig nemzedékről nemzedékre birtokolta a palotát.

A palota első osztályú műemléknek számít, és teljes felújítás előtt áll. A felújítás tervei készülőben vannak és a közeljövőben várhatóan egy megszépült épületben fogadhatja a látogatókat az ország egyetlen erdészeti, faipari és geodéziai szakgyűjteménye.

(borbély) I

NÓGRÁD — 1985. június 22., szombat

A múzeum udvara