Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
UIlésről a világról Fontos Sándor képei r A látóhatáron úgyszólván sohasem huny ki az a gyulladt fény, amely Fontos Sándor képeit bevonja, mint valami mennyei mécses lángja. Ex a sokirányú fény maradéktalanul kitölti, egyúttal át is alakítja a felületet, s miközben kiemeli a valóság esztétikumában, a mindennapi látványban rejlő szépséget, egyúttal hangsúlyozza a festői mondanivalót, amelynek lényege a szél- és történelemjárta mezők békéjének, megtartó tisztaságának, az ember méltóságának tisztelete. Alapvetően napba olvadt festészet ez. Még akkor is, ha annak sokszínű csillogását, vagy inkább a sugárzás folyamatos áradását időnként a hold ezüstössége, a tanyaházak csillám ló felülete váltja föl a képeken. Egyéni és magávalnagadó ez a világ minden délies érzelmi túlfűtöttség nélkül, stílusának és tartalmának alkotórészei összhangban állnak egymással. Napjainkban, amikor oiy sokszor érezni az emberi értékek zavarának, az ebből is adódó — többnyire a formaadás eklektikus villódzásában kimerülő — művészeti divatok ürességének nyugtalanító következményeit, aligha értékelhető túl minden olyan törekvés, amely az intellektuális és költői értékek szerényen makacs fölmutatását vállalja. Ez távolról sem háiás feladat, hiszen az ilyen törekvés a másik emberrel szemben is igényt támaszt, mindenekelőtt az önmagunkba, miúlijunikba es jelenünkbe nézés igényét, továbbá következtetések levonását, a tekintetben, hogy vajon értelmesen múlik-e, vagy éppen csak elmúlik az életünk. Ilyenkor kellemetlen meglepetések is érhetik az embert. Az ilyesmit kényelmesebb elkerülni. Meg is tesszük, amikor csak módunk van rá. Jobbik esetben úgy, hogy szemelgetünk a művészek, a művek mondandóiból. Ez kevesebb szellemi erőfeszítést igényel és a leiki béke szempontjából is „célravezetőbb”. Fontos Sándorral kapcsolatban például sietünk megemlíteni, hogy az Alföld festője. Így egyszerűbb a dolog, hiszen képein tényleg a Szeged környéki tanyavilágot, facsoportokat, tanyasi embereket, tükrös vizeket látni napfényben és holdfényben. Ha csak ezt vesszük észre, ez ts igaz. Maga a művész sem tiltakozik ellene. Miért is tenné7 Szőkébb hazája, s ebből következően lelki szülőföldje is ez a táj. Vállalja. Egyetlen művész sem tehet mást. De erre nincs is szükség. Otthon csak egy helyen lehetünk, ami nem zárja ki, hogy tapasztalatban, időben növekedvén a világot lássuk és róla gondolkodjunk. Nem mellékes, persze, hogy bármely provinciáról vallva is mindig a világról vallunk, amennyiben vallomásaink tartalmilag és formai lag érvényesek, a természeti és társadalmi valóság lényegi Összefüggései megismerésének vágyából születnek. Ha történetesen az Alföldén, Szeged környékén, hát ott! Ez is a világ része, sót, a közepe, ha a művész annak tartja és érzi. Márpedig Fontos Sándor éppen ezen a tájon keresi az igaznak és a szépnek hiteles költészetét s úgy látszik, meg is találja. A racionalizmus bűvöletében gyakran megfeledkezünk arról, hogy a lélek, az érzelem igénye is emberi igény. Napjainkban legalább olyan fontos, mint a technikai-technológiai fejlődés. Különösen, ha tudjuk, hogy a ráció önmagában éppen századunkban oly sokszor bizonyult szörnyűségesen hatástalannak az ember számára önmagával szemben. Az embernek végre lélekben is föl kellene nőnie önmagához, hogy további tragédiáit elkerülje. Mi köze mindehhez Fontos Sándor alföldi képeinek? Csupán annyi, hogy a maga eszközeivel ő is a szépséget keresi általuk, amely változatlanul létezik az életben, tájban, az erkölcs-esztétikai tudatban. Segít abban, hogy „visszaszerezzük” természetes, emberi és költői értékeinket, rádöbbenjünk a világ szépségére, s persze, ennek törékenységére is. Realizmusa ily módon jeliképességgel gazdagodik, jellemzői közé tartozik az őszinteség és a mélység. Petőfi Sándor, Tornyai János, vagy éppen Kurucz D. István és mások óta úgy tetszik, sokat tudunk az Alföldről. Fontos Sándor nem ezt a s'kalföldi vidéket, hanem a homoktájat, elsősorban tfllés környékét fogalmazza meg mély színezésű, kompoziciós finomságokban gazdag képein, fákkal, gyümölcsösökkel, turzásokkal, kanyargó dűlő- utakkal, kukoricásokkal, emberekkel,. nappal és hóiddal, vizekkel. Képein tisztán ragyog föl az itt élő ember méltósága emberi nagysaga, e viszonylag zárt világban tovább örökíthető etikai tartása. Az emberé, aki annyit küzdött törökkel, történelmi viszontagságokkal s mára mégis primőrös, fóliás, gyümölcsös tájjá változtatta a homoktájat, s megtörtént tfj honfoglalása. Fontos Sándor sohasem volt nagy helyváltoztató. Szegeden született 1920-ban, itt szerzett rajztanaid diplomát 195:5-ben Vinkler László növendékeként. Hosszú évekig élt művésztanárként az üllési tanyán, s 1909 óta ismét Szegeden. Kiállításaival sokszor közönség elé lépett itthon és külföldön, a szegedi nyári tárlatok többszörös kitüntetettje. Ezekben a napokban a Képcsarnok salgótarjáni bemutatótermében arat csöndes, ám sokak számára emlékezetes sikert kiállítása. Mondja is találkozásunkkor: „Két évszakot ismerek, a kora tavaszt és a késő őszt, amikor a fáknak nincs levele. Akkor lehet látni a táj testét, máskor eltakar mindent a lomb, a kukorica. Ilyenkor viszont látszik az Alföld szépvonalú szerkezete, amikor föléje rajzolódik az ágak gallyszövedéke, a dűlőutak, a mes- gyék, az akácsorok, az állóvizek vonala-foltja.” Ez Fontos Sándor világa. Ki tagadná, hogy nemcsak az övé. Tóth Elemér ÖTÖDFÉLSZÁZ ÉNEKEK 225 éve született Pálóczi Horváth Ádám „Horváth harmincéves, felesége», de gyermektelen középszerű magasságú, igen nemes képezetű, de, amelyet szokatlan különösségeivel defügiriroz (elékte'- lenít). Igen fekete szálas bajusza elfedi száját, hajai pedig, melyek természettől göndörök, mind oldalról, mind copf gyanánt hátul lesombőkmódla vannak megkötve...” Kazinczy Ferenc így festi le Pálóczi Horváth Ádámot első találkozásuk, 1879 után. Életkorait kerekítette, Horváth «jgyanis akkor még csak huszonkilenc esztendős volt. 1760. május 11-én született a Komárom megyei Komlódon, s 1820. január 20-án halt meg a Somogy megyei Nagybajomban. Apja református lelkész volt, aki maga is írogatott: egy teológiai munkája meg is Jelent. Fia többre vitte. A debreceni kollégiumban a mágikus hírű Hatvani professzor legjobb tanítványa volt a matematikában, de nemcsak a matematikát kedvelte, a természettudományok egyéb ágaiba is belekapott, szinte a francia enciklopéd isták teljesség- óhajtása eredt meg benne magyar földön — próbálkozott is efféle lexikonnak az összeállításával, igaz, csak ■ Bibliát magyarázandó. Ka- rinczy Ferenc jellemzésében a különösség emlegetése valószínűleg erre a mindenbe. de igazán mélyen semmibe sem belevágó habitusra vonatkozik. Huszonhét éves korában Hunniás, vagy magyar Hunyadi címmel eposzt írt Hunyadi Jánosról, amelynek a maga idejében szép sikere volt, a fiatal Kazinczy Ferenc tetszését is megnyerte, sőt Csokonai Vitéz Mihály Ss nagyra becsülte. Közönségsikerét irodalomtörténetünk a magyar műit nemesi szemléletű feltámasztásának tulajdonítja. A Hunniást néhány vissz- fiangtalan versesfüzet követi, két röpirat a nők egyenjogúságának védelmében, verses oktató költemény a csillagászatról, egy pszichológiai mű, Barragóné és Zalád címmel egy kalandos, kacifántos történet ^hunnus eleinkről” — némelyik nyomtatásban, némelyik csak kéziratban maradt ránk, s persze, a felsorolás korántsem teljes. Kazinczy Ferenc Pálóczi jKorváíth „csombókos” haját töbször is emlegette — rosszallóan, gunyorosan csombókos költőnek hívta, s ebben esztétikai, világnézeti ítélet rejlett. Pálóczi kezdetben a felvilágosodás, híve volt, Árion néven szabadkőműves, de bites földmérőként, ügyvédként, ügyesen házasodóként lassan- lassan jó módú középnemessé verekedte föl magát, s kissé Gvadányi-szerű német- és újdonságellenes magyarrá változott — ezért viselte csimbókba kötve a fürtjeit, ezért hordott pa- szomántos nadrágot, mentét, süveget. Ám az elsők egyikeként ismerte föl Csokonai Vitéz Mihály költői nagyságát. kora legnagyobb költőjének tartotta, az már csak természetes, hogy nagy- bajomi kúriáján hónapokig szívesen látott vendége volt; verses episztolában védte meg Kölcsey Ferenc bírálatával szemben, s Csokonai viszonozta is ezt a sze- retetet. A esimbókos haj, a réginek, a népinek a jelképe volt nála. S ezzel a mondattal el is búcsúzunk Kazinczy Ferenc róla festett arcképétől, s az ötödfélszáz énekek világába kell merülnünk. Pálóczi Horváth Ádám előtt: is gyűjtögették már a népdalokat, a régi énekeket, 8 azonban úgyszólván egész életét erre tette rá. Nevét ez a munkálkodása őrzi. Az ötödfélszáz énekek, azaz, eredeti címe szerint az Ö és új, mint-egy ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmánya, ki másé — zenetudósaink szerint központi jelentőségű forrása a magyar zenetörténetnek és a magyar népköltés történetének egyaránt. Pálóczi Horváth 1813-ban tett munkája végére pontot, legalább egy részét szerette volna ugyan kinyomtattatni, azonban a gyanakvó cenzúra miatt nem sikerült neki. Kéziratban maradt fönn, amelyet csak 1953-as kritikai kiadása óta ismer teljes egészében a nagyközönség. Tehát majdnem másfél évszázad múltán vált közkinccsé! Pálóczi nemcsak a népdalok, az énekek szövegét közli, hanem a dallamokat is. ez adja páratlan jelentőségét Az ötödfélszáz, azaz, négyszázötven ének verseinek több mint fele fáradságos, módszeres gyűjtögetésének az eredménye: falusi mulatságokon és régi kéziratokból, könyvekből jegyezte le őket, kisebbik részét ő maga írta. Tisztában volt poétái erejének korlátáival: „...nem a költői tehetséget akartam benne mutogatni, annyival inkább valakivel ebben vetélkedni..., hanem az a tárgya az én énekeimnek, hogy a magyar nyelvnek minden más nyelvek felett alkalmatos voltát a lantos verselésre megmutassák.. Megjegyzése, hogy „minden más nyelvek felett való” nyilvánvalóan egy idegen dinasztia alatt élő, s kisebbségbe nyomorított nemzet sértett fiának hivalkodó túlzása, azt azonban csakugyan sikerült megmutatnia, hogy szeretett édes anyanyelve valóban alkalmas a lantos, a dalos verselésre. Egyetlen versszakkal emlékezzünk meg Pálóczi Horváth Ádám- ra, a költőre, amellyel ezt saját tollával, saját „csinálmányával” bizonyítja: Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem, ha neki bugyogót s él nadrágot varrnak, De pengő sarkantyúnak, Kócsagtollas főnek, Illik; gyöngyös pártának, Magyar fejkötőnek. Győri László Ernst Josziíivies Nyeizveszln ij; Cím nélkül Örmény betűk — magyar betűmetszők Az egyetemes művelődés- történet az idén emlékezik meg Misztótfalusi Kis Miklós Amszterdamban készített Aranyos Bibliájának 300. évfordulójáról, és az áltála metszett örmény betűkkel ugyanakkor ott nyomtatott Sá- rákánocról is. Misztótfalusi Kis örmény betűiről keveset tudunk. Mentségének 27. pontjában arra a vádra adott cáfolatában, hogy miért hetvenke- dik. dicsekszik, szűkszavúan csupán annyit jegyez meg, hoßy „Hol vagyon Amszterdamhoz Armenia? Azoknak is szolgáltam!” Misztótfalusi örmény kapcsolataival napjainkban kezdett foglalkozni a sepsiszentgyörgyi születésű Fogoiyan M. Lukács velencei mechitnáris- ta. aki kutatásainak eredményéről az évforduló alkalmából Debrecenben, a Misztótfalusi Kis Miklós jubileumi tudományos ülésen számol be. Amszterdam a XVII. században Európa egyik legjelentősebb kereskedelmi és ipari központja, E század második harmadától kezdődően telepedtek ott le az Iránhoz csatolt Armenia területéről örmény kereskedők. A jó módú örmények hazájuktól távol is megőrizték ruházatukat és szokásaikat. Ez annyira különleges színt adott Amszterdamnak, hogy Rembrandt egyik önarcképén örmény viseletiben festette le magát.. A betelepült örmények hamarosan észlelték, hogy ott szebb betűket készítenek, mint amilyeneket az 1640-ben létesült új-dzsulfai nyomdában használnak. Ezért 1658 novemberében Ávák Matheo Dzáneoi a hírneves Christof- fel van Dyckkel örmény betűket metszetett, és azokkal kinyomtatta a Bibliát. Ávák halála után 1661-től társa, Ávetisz Jerevánéi kereskedő. majd Oszkán vikárius vezette tovább a nyomdát, de 1672-ben anyagi nehézségei, perei miatt elhagyta az országot. A nyomda betűkészletét Andreas Acoluthus vásárolta meg, aki azt Lipcsébe vitette. Köziben 1671-ben Thovmász Vánándeei püspök Oszkánhoz küldi anyai unokaöccisét, Matt- heo Joannesz Vénádéért, hogy tanulja meg a könyvnyomtatás mesterségét. Mattheo tovább nyomdászfkodik Oszkán eltávozása után is, amíg 16Ö4- ben püspök nagybátyja megbízza egy örmény nyomda létesítésével. Matbheónak azonban nincsenek örmény betűi. Ezek elkészítéséne Misztótfalusi Kis Miklóst kéri fel. Misztótfalusi Kis 1680-ban érkezett Amszterdamba teológiai tanulmányok folytatására, és a Károlyi-féle Bibiiia elkészítésének az ellenőrzéséra, és a Károlyi-féle Biblia nyomdászatot tanulni, majd a teológiáról kimaradva, megtanulja a betűmetszést, a matricakészítést és a betűöntésit is. 1683-ban, miután pénzt nem kapott Kolozsvárról, elhatározta, hogy saját költségén készíti el a Bibliát. Pénze azonban nincsen, ezért mások részére készít betűkot. Különleges érzéke és tehetsége volt a betűkészítéshez, betűd oly művésziek voltak, hogy neve hamarosan híressé vált. Ezért rendelte tőle Mattheo az örmény betűket. Misztótfalusi , Kis a szerződésben kikötötte, hogy az örmény könyvek kolofonjában — a kiadás adatait ismertető utószóban — tüntessék fel a nevét. Kívánsága teljesült, neve mégis ismeretlen maradt a kolofonokban ugyanis csak mint Micolaus mester szerepel, amiből nem lehet megalapítani sem családnevét, sem nemzetiségét. Személyét csak egy 1694. évi bírósági jegyzőkönv/ adata1 alapján lehetett azonosítani, amint, azt Schütz elsőként közölte magyar nyelven. De kövessük tovább a heti®- sorsát. Mattheónak nem maradt pénze Misztótfalusi Kis Miklós számlájának a kifizetése után a nyomtatásra. Társul vette hát nyomdájába Hohannesz Jerevánéi hittu- dort és a dsulfai Polosz kereskedőt, és ezek támogatásával a Misztótfalusi által készített Bibliával egy évben elkészült az örmény Sáraká- noc is. Sárákánnafc nevezik az örmény templomokban énekelt vallásos tárgyú versek gyűjteményét. Ezek különleges ötvözete aa énekeknek, imáknak és zsoltároknak, melyeket csak az örmények használnak. Kétkezi munkájával Misztótfalusi Kis remekeket alkotott. Az első grúz (georgiai) nyomdai betűk tervezési eS elkészítési munkáit ezért bízták rá 1686-ban, mert már ismerték nagy gyakorlatát, melyet „a rabbinisztikus héber, a német héber, a szír, a ma- raritán, a kopt és különösen az örmény betűk elkészítésével szerzett”. Mentségében méltán büszkélkedhetett tehát, hogy „az én dicsőségem, hogy a szolgálatnak ezzel a nemével különféle nyelveknek és nemzeteknek vagyok a hasznára”. Mattheo- nyomdáját később nagybátyja Thovmász goithi püspök veszi át, azonban a nyomda 1717-ben a hitelezőké lesz. A második tönkrement amszterdami örmény nyomda magyar kéz metszette betűi azonban továbbra is terjesztették a művelődést. A Velencéhez tartozó Szent Lázár-szigeten 1717-ben építette fel kolostorát a tudományos örmény szerzetesrendet megalapító Mechithár. Megtudván az amszterdami nyomda sorsát, megbízottat küldött oda, megvette és Velencébe vitette a bélyegzővasakat, matricákat és az örmény betűkészletet. E betűkkel sokszáz örmény néprajzi, történeti és egyházi tudományos könyveket nyomtattak. A szerzetesek néhánya 1773- ban Triesztbe költözött, es magukkal vitték a betűk egy részét. Ezen betűkészlet felújítása 1774-ben a marosvá- sárhelyi születésű Kapronczai Nyerges Ádám nevéhez fűződik, aki ugyanolyan univerzális nyomdósztehetség volt, mint Misztótfalusi Kis Miklós. Kapronczai Bécsben az arab, görög, héber, orosz és örmény betűk metszését is megtanulta. Az 1774-ben készült próbakönyve igazolja, hogy „héber és örmény betűi igen gyönyörűek, különbek az angoloktól és hollandusoktól metszetteknél” — irta 1730- ban a Magyar Hírmondó. A trieszti betűk további sorsáról nem tudunk, a velenceieket azonban felújítva még a múlt században is használták. Ezekkel a Misztótfalusi Kis Miklós-féle betűkkel nyomtatták 1824-ben az erdélyi örmények szertarláskony. vét is. Örmény misekönyv egy lapja képest sokat 4 >
