Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
Hatalmas tortával, rajta negyven szál gyertyával teszik ünnepélyesebbé felszabadulásunk évfordulóját a lit- kei óvodások. Az április 4-i ünnepség jegyében az óvónők segítségével a gyerekek emlékalbumot állítottak össze, amelyben az új létesítményekről kivágott képek mellett helyet kapnak azok a rajzok is, amelyeket az óvodások készítettek szép lakóhelyükről. környezetükről. A Zsély Gyuláné vezette gyermekintézményben 35 kisgyermek elhelyezését biztosítják, közülük 17-en iskola-előkészítő foglalkozásokon vesznek részt, ennyien kezdik szeptemberben az első osztályt. Képünkön Balázs Miklósné óvónő a fel- szabadulási emlékalbum készítőivel. közöttük Solti Zsuzsával. Szabó Balázzsal, Zsély Barbarával, Oláh Edittel. — kulcsár — A SIKER TITKA Van aki mosolyog, s van aki nem — Sokan úgy tartják, hogy egyrészt van a „mosolygós” biztosítási szakember, másrészt pedig a „nem mosolygós”. Az egyik az üzletkötő, a másik pedig a kárbecslő, a kár- rendezési ügyek szakembere. Holott ezzel mi itt, az Állami Biztosítónál nem érthetünk egyet. Mind a két szakterületen dolgozó kollégánknak az ügyfelet kell szolgálnia. Ennyiből bizonyára . kiderült, hogy beszélgetőpartnerünk ezúttal biztosítási szakember: Balatoni József, az Állami Biztosító Nógrád megyei Igazgatóságának igazgatója. A téma pedig: mennyire jelentős eleme a viselkedéskultúránknak a fellépés, van-e szerepe társadalmi közérzetünk alakulásában, és egyáltalán, számít-e valamit, hogy milyen a kiállásunk, a fellépésünk? — Mindenképpen számít — válaszolja alapkérdésünkre Balatoni József — számít, hogyan közelítjük meg, hogyan találjuk el a nyelvét, ráérzünk-e sajátos problémáira és így tovább. Tapasztalataink szerint az az üzletkötő kollégánk lép fel nagyobb sikerrel, aki előtte környezettanulmányt is folytat. Felméri, hogy az, akihez bekopogtat, tulajdonképpen milyen biztosítási formára tarthat teljes joggal igényt. Emellett persze a rögtönzőkészséget sem szabad elhanyagolni. — Milyen szempontok szerint választják ki az üzletkötőket? Számít-e, hogy milyen a jelentkező fellépése, például, hogyan öltözik, sza- káilas-e vagy nem ? — Valamit számít, de nem r/, a lényeg. Három hónap próbaidő áll rendelkezésre, hogy maguk a jelentkezőink Ss kipróbálják magukat ezen e munkaterületen. Egyébként ezt tartom, hogy nem az öltözet a döntő, hanem a fel- készültség. Áthatja az egész személyiséget és magát a fellépést is. Van egyébként, akinek a farmer áll jól, persze azért tudjon az ember éisztiing válni, hogy milyen n 1 kalomra, hogyan öltözik. Másrészt a szaikállal kapcsolatban: legutóbb például egy szakállas üzletkötő kollégánk érte el a maximális mozgóbért, tizenötezer forintot. Ekkora összegnél pedig már valóban a legapróbb részlet is számít. — A mindennapi életben rendszerint nem biztosítási alkalmazottként lép fel az ember. Nem etikátian-e előre felkészülni, mondjuk X elvtársból, ha éppen őnála, X elvtársnál szeretnék elérni valamit? — Hm . .. így igen. Bár hozzáteszem, amíg X elvtársnak vannak hibái, amíg hajlamos az ilyen jellegű szubjektivitásra, addig nem etikátlan. Bár hozzáteszem, itt az dönti el ezt a kérdést, hogy minek az érdekében: önös vagy közérdekű ügyben kényszerülök ilyen taktikai engedményekre. — Nézzünk néhány típust. Van akinek például szolgalelkű a fellépése, másnak pedig túlzottan energikus, aki az asztalra csap, másnak szerény, ön mint gazdasági vezető, hogyan fogadja az így kopogtatókat? — Nem arra szoktam figyelni, hogy milyen az illető fellépése, hanem arra, hogy milyen ügyben fordul hozzám, miben segíthetek? Természetesen nem szeretem a szolgalelkű kopogtatókat, aki már akkor bólint, amikor még be sem fejeztem. Ezt persze nem szabad összetéveszteni a szerényebb, csendesebb ügyfelekkel. A hárma ddk pedig, aki az asztalt döngeti, még talán szimpatikus is. Más kérdés, hogy van-e fedezete a hangoskodásnak? Az őszinte, kritikus véleményt például a termelési tanácskozásokon is attól fogadja el szívesebben az ember, aki emellett jól is dolgozik. Volt például olyan eseiem, hogy rámtörte az ajtót az egyik ügyfél, mert állítólag ..kibabráltunk” vele. Erre ő összetépte a biztosítási kötvényt, és még hozzám is berontott. Kénytelen voltam megkérni, menjen ki, járjon egy kört, és csak azután jöjjön vissza. Szívesen fogadom, de a kötvényt, ha lehet, ragassza azért össze. Kiment, várom, hogy visszajöjjön, de hiába. Később kiderült, hogy nem volt igaza. Sajnálom, mert talán tényleg segíthettünk volna. — Az esetek többségében inkább a lámpaláz jellemző a fellépésünkre? Mi a tapasztalata? — Tanácsot adni nemigen tudok, hogyan lehet legyőzni a lámpalázat. De annyit talán mondhatok, hogy nincs rá szükség. Egyenrangúak vagyunk. Egyenrangúak kell, hogy legyünk ... És ha valaki úgy fogad bennünket, hogy őszerinte mégsem, akkor pedig annál inkább el kell felejtenünk a lámpalázat, mivel ő még csak eny- nyit, még a lámpaláznyi tiszteletet sem érdemli meg. Fornai Miklós NÖGRÁD - 1985. április 6,, szombat teremben vagy húszán várakoznak, valameny- nyien ünneplőben, ünnepi hangulatban. Néhányan belebe] epillantanak a kezükben lévő könyvbe, füzetbe, aztán sietve elkapják tekintetüket a sorokról. Ki így, ki úgy leplezi izgalmát, de a lámpaláz nehezen titkolható. Nehezen, mert itt senki sem altar „éppenhogycsak” megfelelni. Nem-nem, itt mindenki a legjobb formáját akarja nyújtani. Mert ez nem iskolai vizsga. Ez egy versmondóverseny. Ennek a lámpaláznak mindenki önként vetette alá magát. önként? Vagy inkább, valamiféle belső kényszernek engedve? így vagy úgy, ezek a fiatalok nem' azok a fiatalok. Mármint nem azok, akik az — egyébként mindig igazságtalan — általánosító előítélethez szolgáltatnak példát. Nem. ők mások. Nem feltétlenül jobbak, szebbek tarNyíit- levél egy régi színjáfszóhoz Kedves Lili néni! Engedd meg, hogy e személyednek szóló levelet a lapban közzétegyem, s a réges-régi ismeretségünk és a legutóbbi beszélgetésünk alapján a megszállottság, az' elkötelezettség példaképévé állítsalak az olvasók, az emberek elé. Lili ’néni. Fogalom volt a neved a bányatelepi gyerekek között. Nem. a szépségében, fiatalságában pompázó nőt láttuk benned. hanem az igaz köny- nyeket hullató unokát a Nagymama cimű színdarabból, a nagyvilági dámát a Szabin nők elrablásából. a vidám, gondtalan csitrit a ki tudja már melyik előadásból. Ünnepnek számított az a pálfalvai telepen, ha a Déryné Kultúrház bejáratához kiragasztották a plakátot, amely újabb szinielő- adásra invitálta a dombok között megbúvó apró kolóniák lakóit. Hetekkel előtte készültek rá. Az estre aztán mindenki felöltötte a legszebbik ruháját, a nagyterem zsúfolásig megtelt. Munkás-, bányászember, öregek és gyerekek mindannyian ittuk, szomjaztuk a kultúra apró cseppjeit. A kultúráét, mely azokban az időkben kezdett beszivárogni az egymásba érő egy szobakonyha lakóihoz, és felrázta a lelkeket, a szunnyadó érdeklődést. Operettekkel kezdtétek, olykor szirupos, * rózsaszín háromfelvoná- sosokkal. Amatőrök voltit- tok néha kezdetlegesek, de lelkesek és megszállottak. A ti kultúrátok, ott a telepen, mindenki kultúrájává vált. Mikorra is tehető mindez? Bizony elszállt azóta több mint három évtized. Te is kolónialakó voltál Lili néni, mint mindannyian. Te is a munkásemberek hétköznapjait élted, te is részese voltál a „mindenki mindenkit ismer” ajtó előtti kissámlis tereféréknek. Ám a te hétköznapjaid mégis különböztek másokétól. Mert állandóan benned égett a szereplés láza, a vágy, hogy színpadon lehess. Tehetséged veled született, önmagadat formáltad, mert akkoriban tanulni, iskolázni nem ment egyköny- nyen. Hiába fedezték fel a szakemberek a benned rejlő tehetséget, ha apád azt mondta; — Nem adlak színésznőnek, m,ert azok mind rosszfajták. Varrónőnek tanítottak. De közben te minden estédet a kul- túrházban töltötted, próbáltál, szöveget magoltál, mert a színpad volt az igazi világod. Amikor a minap nálad jártam, salgótarjáni otthonodban, azt mondtad, hogy a mostani április negyediké neked dupla ünnep. A felszabadulás negyvenedik évfordulójával együtt ünnepied négy évtizedes kultúrostevékeny- ségedet is. Amelynek állomásait solc-sok fénykép, album, dokumentum őrzi, s melyet közösen néztünk végig. Hevenyészve. Mert kevés volna hozzá egy nap, egy hét. Megmutattad magad apró gyerekként menyecskeruhában, amint verset mondasz az óvodában, s nevetve tetted hozzá, az ínséges időkben énekeltél. verseltél te a falusiaknak is tojásért, ezért, azért. Aztán következett az ifjúkor; a Nagymama, a Majd a papa, A fák állva halnak meg jelenetei. Voltál szubrett, naiva, drámai hős. Nevettettél és könnyeztettél. Most árultad el a kulisz- szatitkot, bizony szénért hozattak nektek kosztümöket a pesti kölcsönzőből. Életed, színjátszói pályafutásod állomásai szerteágazóak. Játszottál a síküveg gyári kultúrcsoport- b an. Boglyason, a tar jani Bányász kultúrházban. Nem gázsiért, nem pénzért, hiszen a legtöbb helyen még enni sem kaptatok. Akkor mégis mi hajtott, mi mozgatott tovább? Itt van előttem egy 1955- ben íródott újságcikk, amelyet válaszként a kezembe adtál. Hadd idézzek most ebből; „Széncsaták hősei a színpadon. Nagy találkozó színhelye volt a salgótarjáni Bányász kultúrotthon. Ekkor rendezték meg a nógrádi szénmedence bányász színjátszó csoportjainak fesztiválját. Elsőt a megyében, elsőt az országban is. Tizenöt csoport részvételével. A zagyvapálfalvai bányagépgyár színjátszóinak Valcev Őserdő cimű kis drámájában kiemellce- dő alakítást nyújtott Szabó Lili.” Hát ez az ami hajtott, s ami hajt még ma is — jegyezted meg egyszerűen. A sok-sok elismerő kritika, a siker, a taps. Mert ahogy mondtad, te a kudarcot elviselni soha nem tudtad volna. S ez nem önteltség, elfogódottság, mert önmagadon kívül ismerted a társaidat is, akik szívüket, minden tudásukat bedobták a siker érdekében. Felsorolni nem lehet, hány kitüntetést, első díjat, dicséretet hoztatok el az országos amatőr- szin játszó-fesztiválokról. . A férjeddel. Szóke Lászlóval, a Kohász Művelődési Ház színjátszó csoportjában ismerkedtél meg a tiO-as évek elején. Mindketten részesei voltatok annak, hogy a csoport aranydiplomás minősítést kapott a szentendrei seregszemlén. Amikor arról faggattalak, hogyan élted át a hagyományos színjátszás válságát. sikerült-e azonosulni az új irányzattal, az irodalmi színpad kívánalmaival, ismét fényképeket mutattál. Hej, de sokban különböznek ezek a felvételek a húsz-harminc évvel ezelőttiektől. A szubrettből, az egykori unokából nagymama lett. meggyötört arccal, őszülő hajjal, vagy tragikus sorsú asszony, aki ezernyi vihart megélt. Te valójában mégsem öregedte!. semmit, kedves Lili néni. Vidámságod, temperamentumod, ezer arcod fénylik a TEMPRESS együttes gyermekdarabjaiban, a Csodarokolyában. Hívtak. és mentél. Nem bántad meg, mert amint mesélted, gyerekeknek játszani valami új, valami csodálatos. Heteid próba próba hátán. Mert nem hagytad ott a Petőfi színjátszó csoportot, de aktív tagja vagy az öblösüveggyári TEMPRESS együttesnek is. Két este itt, két este ott — színpadi próbákkal teli. Nem fáradtál még el? — tettem fel a sablonos kérdést. Tiltakoztál; bár gyakran fáj a fejed, ha színpadra lépsz, szerepelsz, elfelejted minden bajodat. Külön megkértél arra, tolmácsoljam köszönete- d.et az öblösüveggyáriak- nák, az ismeretlenségbe burkolózott kezdeményezőknek, akik felterjesztettek a Szocialista kultúráért kitüntetésre, a közművelődésben végzett kiváló munkádért. Négy évtized elismerése ez a tavaly átvett féltve őrzött kitüntetés. Kedves Lili néni! Beszélgettem volna veled még sokáig, ám tapintatosan megjegyezted, az április 4-i megyei gálaműsorra készülsz. Nehéz feladat egy szovjet lány háborús élményeit hitelesen visz- szaadni. Ahogy ismerlek, addig gyötrőd magad, mígnem sikerül. Mit kívánhatnék neked végezetül? Önző módon csupán annyit, szerezz még soksok felejthetetlen estét felnőtteknek, gyerekeknek színpadi alakításaiddal! Kiss Mária Kínverseny saiknál, de egyvalamiben mindenképp különböznek. Tehetségükkel? Nem, nem feltétlenül. (Az első erőpróbákon ezt még amúgy sem lehet bizton eldönteni.) Amiben különbek társaiknál az az, hogy van erejük és mer- szük kipróbálni önmagukat. Mert a nyilvános szereples, kivált egy verseny, — ahol ki is lehet esni — igenis bátorságot igényel. Bátorságot a versenyzőtől, és tiszteletet a verseny szemlélőjétől! Fersze nem csak a bátorság miatt érdemesek az amatőr vers- és prózamondók a tiszteletre, tiszteletre méltó a felkészüléssel járó elmélyülésük a művekben, a memorizálás kínja is. Nos, ott ülnek mind, ot.t e teremben, remegő lélekkel, fotelbe süppedten. Várva au> ra, hogy nyíljon az ajtó, s azon belépjen a tisztelt zsűri; a mindent tudó, a tehetséget felismerő. És a jó zsűri! Élén a Va- laholbiztosnagymenő Elnökkel, az Osztály Illetékesével. Mögöttük tipeg a harmadik, a Rendező Szervek Képviseletében. Csak közönség nem jő...! „Talán jobb is így” — véli az egyik versenyző, kudarctól félve, mígnem a másik — magában biztos — leint’, szólván „Eh, ez még nem döntő, csak középdöntő”. Villan a mosoly, majd ráncokba rendeződik a homlok, azután már arcizom sem rez- dül: a zsűri koncentrál. Koncentrál a lány is, ’ki fújja a verset, skandál a hangja, „bús dia-dal-ra* Aztán a másik, homlokát törli, szívéből mondja „szívében őrzi”.' Tapsol a többi, tapsol mind; a majdani első, s az utolsó kettő. Csak a zsűri nem tapsol. Hogyisne! Még elriasztaná a következőt... Tíz perc szünet, míg odabenn, a belső irodában, ká- vézgatás közben megszületik a döntés, ki lesz a továbbjutó. .,A többiek sem mennek el üres kézzel” — mondja az Elnök: „Legyen ez az oklevél emlékeztető”. Zárszó, mosoly, kézfogás, a versenynek vége. Jöhet a következő. A következő megtisztelő... Ám, ha eljön az újabb alkalom, eljönnek újra majdnem mind. Hogy „tiszteletüket tegyék” a tisztelt zsűri előtt. A harmadik-negyedik ..zártkörű” verseny után vajon tudják-e, hiszik-e meg, hogy mindenekelőtt ők a tiszteletre méltók? <— tér
