Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

Cogadalma erejéről nem 1 voltak kétségei. Abban az életkorban járt, amelyben az ember már elmondhatja önmagáról, hogy kiállt né­hány próbát. Hiba lenne, ha még most is éppen maga fé­lő! kellene meglepetésekkel számolnia. Elég a kinti! Bő­séges az irány ahhoz, hogy va­lahol rés támadjon a figyel­mén, s lecsapjon rá valami kellemetlenség. Legalább az akaratunkban, elszánásainkban legyünk biztosak, ö pedig p:Í!anatnyilag eltökéltnek tud­ta magát. Mégsem értette egészen, hogy akkor miért tornáztatja szinte hangos biztatással az emlékezetét, ha ennyire nin­csenek kétségei a fogadkozá­sáról. Némi vizsgálódás után nem látott ebben semmi kü­lönöset. Apró részletek hiá- n'’óznak a képből, ennyi az egész, de az nem számít. Ezt az estét akkor sem. felejtheti! Nem szabad! Nem teheti meg! Ennyit nem engedhet meg magának, bármennyire is má­sok — emelkedettebbek! — a szempontjai az itteniekétől. Nem azért, mert sértődékeny. Egyáltalán nem az. Tő'lük sértettnek lenni, annyit ten­ne, mint azonosulni az érték­rendjükkel. Márpedig min­dent, csak azt nem! Feladni az összetett szempontrendsze­rét? Amelyet oly körültekin­téssel munkált ki életkutatásai esszenciájaként? No nem!!! Nincs ebben semmi gőg. ö annál nagyvonalúbb, állapítot­ta meg többször, nem csak borotválkozás közben, hanem délelőtt a munkahelyén is. Hiszen még abban az elfajult éjszakai szócsatában is haj­landó volt elismerni, bizonyos gyengéit. Sőt, maga hozako­dott elő egyik-másikkal- Hoz­zá kell tennie, hogy szónoki fogásként, mert aztán hatal­masat bevitt az ellenfelének. De azért mégis úgy vehetjük, hogy kitakarta magát, védte­len felületet kínált fel tálcán. Ha ott éri a válaszcsapás, rendjén is van. Sportszerű játszma az ilyen,' lehet ismé­telni a belharcot. Viszont ez az övön aluli ütés!... Erre egyszerűen nem volt szava. Szinte riposztozni is ei felejtett. Álmélkodva körbenézett, miért tűri mindezt a közön­ség. Hát a bíró? Hol a bíró? Bíró nincs? Hiszen ki kellene fütyülni az ellenfelét! Nincs itt bíró, aki a leléptetést fo­ganatosítaná, vagy legalább súlyos hibapontokat jegyez­tetne!? Ügy látszik nincs, me­redt bele a gyér világítású szoba sűrű bagófüstjébe, és a poharáért nyúlt. Hangosan senki sem röhö­gött, a kuncogás pedig nem hallatszott a szekrénynyi hang­falaktól, de azért többek ar­cán látszott a műélvezet. Ki­én nyíltan, kién leplezetten. Annyira zavarba jött, hogy nem tudta megítélni, milyen szempontok vezérlik az egyik, s milyenek a másik tábort. Akadt olyan is. aki úgy tett, mintha egyáltalán nem fi- gvelt volna, kizárólag a zene érdekelné. Más az itala felé táiékozódott, amikor a tekin­tetét kereste. Az sem látszott eredendően őszintének, hogy az egyik alkalmi párnak sür­gős csókolódzási kedve iámedt- Végre a sarokban valakit aludni látott. A magnó várat­lanul lejárt, mire az alvó jól elismert humán műveltségé­vel. Innen már egyáltalán nem ' csodálkozott (bár elismerte, i hogy vannak még csodák),; hogy a tér másik oldaláig há­rom hasonló találkozásban volt része. („Kisváros —nagy tér”, szokta volt mondogatni.) A szövegváltozatokat úgy me­morizálta, mint a leghatéko­nyabb kenőcsöket éjszakai se­bére. A művelet nem kis fá­radságába került. Szinte ki­száradt belé. Nyelve ráspoly­ként reszelte a szájpadlását. Hiába, a megérdemelt elégté­telbe is belefáradhat az em­ber. fogalmazta meg az ügy tanulságát, azzal sarkon for­dult. Vissza a szálloda ét­terme felé. Azon egyszerű ok­SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM iiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiiitiiiiiiimiisiiiimiimiiiiiiimiiiiiiiiiihiimimmmiiiiimiiiiiiiii Laczl(ó Pál: Kisvárosi visszajátszás ttiltlllllMilltiimilliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiliiiiiiiMMmiiiilinMiiiiiiiHiiiiMmiimiiriiiiiiiMiillllMlllllllllli hallhatóan horkantott, de nem ébredt fel. A jelenet megnyugtatta, keserűvé tette és nevetésre ingerelte. Mind­ezt egyszerre. Bonyolult ka­caja el is hagyta a száját. — Ezért becsültelek min­dig! — mondta nyíltan a sze­mébe, akivel a hosszú fogad­kozás után elsőként találkozott az est résztvevői közül. — Ezért a nevetésért. Ilyen hig­gadtnak maradni! Erre csak te vagy képes. Érdemes megérni a másna­pot még másnaposán is, gon­dolta, tele feszítő életkedvvel, fgy fordulnak a vereségek győzelemre. Arca ragyogása csak a fő­térig tartott, mert szembejött vele az az alak, aki az éj­szaka szomjúságot színlelt, s szolidaritása helyett inkább a poharáért nyúlt. — Gratulálok öregem — nyújtotta a kezét már távol­ról. A jelenet a tér délutáni csúcsforgalmában feltűnést keltett. Többen megbámulták a kettősüket. — Legszíveseb­ben koccintottam volna ve­led. Ezt. az elegáns asszót! Így vívni! Olimpikon vagy! Ma­gamban mondtam is: Egész­ségedre! Láttam, hogy észre­vetted, mert erre te is kor- tyintottál egyet. így volt? Hökkenetében biccentett és hagyta hosszan rázni a kezét. Több szövetségesünk van föl­dön és égen, ó Horatio, mint intrikátok gondolná, szögezte le a maga (kis) városszerte ból, hogy ott minőségi és hűtött sört vehessék magához, mint megérdemelt jutalmát, s amúgy szomjoltót. Az ív, amellyel a lengőaj­tók irányába fordultak, mind­kettőjüké azonos volt. Köl­csönös meglepetésükben egy­szerre tárták ki az üvegtáb­lákat. Udvariasságuk ered­ményeként váll váll mellett léphettek be a hallba, majd az étterembe. Céljuk meg­egyezett, így asztaluk is. Az első fenékig ürített po­hár enyhületet hozott és kér­dést. — Miről is vitatkoztunk az éjszaka? Nem lévén közel asztaluk­hoz, biztosan nem állíthat­juk, melyikük ajkáról hang­zott föl ez a lényegre tapintó mondat. A folytatás is töre­dékesen jutott el hozzánk. Ebben nem leltük nyomát vá­lasznak: — Miért rágjuk mi örökké egymást? Éppen mi! Ha mi... Te és én... Hol itt az elvtelen- ség? A tehetség számít... Ami nekünk vastagon... Viszont a többiek... Az a kis összekoc­canás éjszaka... Ugyan! Mit: érthettek abból a többiek? Egymást martuk?! Ezt a kép­telenséget! Látod? Látod? Er­ről beszélek... Beszélünk!... Igen, beszélünk... Miről? Er­ről a szűklátókörűségröl... Foj­togató... Neked is? A többi­ek? Ugyan! Majd mi! Ketten. Főúr! Még két sör. Unikum van? Az első traktoros Zsúnyban „Viszi a ködöt az Idő — és az időt mi hoztuk magunkkal". (József Attila) — Kovács Gyulának hívnak, itt szület­tem Zsúnyban, tizenkilenc áprilisában, az egykori Mélik-uradalomban. Ez a Mélik András a megye egyik legnagyobb birtoko­sa volt, így is írta a nevét, hogy Mélik és nem Mélich vagy Melich, ezt lehet tudni onnan is, hogy itt mindenki így ismeri, meg aztán a nagylóci temetőben is így van kiír­va nagy betűkkel a családi kripta homloká­ra: MÉLIK-CSALÁD... Ott voltam suttyó legényként a temetésén Lóéban, valamikor a harmincas években lehetett. Az uradalom több mint háromezer ma­gyar holdon terült el körös-körül, hatalmas egy birtok volt. Itt Zsúnypusztán már a fel- szabadulás előtt voltak gépek, igaz, szilaj ök­rök is nagy számban, meg más igavonók, lovak. De sok volt a jó állapotú gazdasági épület is, a különféle szín és magtár, hombár miegyéb, ezért is lehet, hogy negyvennyolc­ban úgy döntöttek a megyénél — legyen Zsúnypusztán az első gépállomás Nógrádban! A zsúnypusztai út mentén az egyik) épület falán ott van tavaly óta a márványtábla erről, hogy negyvenkilencben itt alakult meg a mezőgazdaság technikai forradalmasítása­ként az első gépállomás, de nekünk, akik még abból az időből itt egykori traktoros­ként vagy harmincán megvagyunk, 1948 októbere van beírva a munkakönyvünkbe. Az én első munkahelyem is Nagylócban volt, ott dolgoztam legényként, suhancként egy ottani Kovácsnál, de nem volt rokon, aminthogy itt Zsúnyban sincs más Kovács csak egyedül magam. Azt tudom, hogy apám meg nagyapám Kisbárkányban született, nagyanyám meg Sztreho volt, talán a lóci Sztrehók közül való, Pásztón élt 112 évig; ismerte mindenki az egész országban. ő volt a legidősebb, míg élt. Nagyapám Sztre­ho Boldizsár itt volt tejesember vagy húsz évig, aztán nagyanyám már Pásztón élt a végefelé. De itt Zsúnyban más mint cseléd nem is élt. A Mélik uraság Lóéban lakott a templommal szemben, de akkor nem úgy nézett ki a ház, ahogy most, nincs is meg már csak egy része. A Mélikné azonban már úgy negyvennégyben átköltözött ide a zsúnyi iskolába, megvan most is az a sárga épület az út mellett, előtte a fenyőkkel. Amikor én negyvenhétben a fogságból haza­kerülve elmentem az ablak alatt és benéz­tem rajta, ott láttam az asszonyságot, ahogy a tésztát gyúrta, mondtam is, „ehe, hát meg tudja ez csinálni egyedül is, nem kell a segítség...” BÁRÁNY! FERENC: Fohász Ne csak magyarul, de magyarán is engedj szólni, Uram, azaz egyenesen, mint a kaszasuhanás. Vágjon rendet a szó a dudvarostú beléndek-beszéd.ben, hogy szárban bátorodva égre szökjön az értelem aranyiéjű kalásza. Hozz bénakórt nyelvemre, hogyha méreg­be mártott heggyel döfni készül s nem rendet vágni ezüst suhogással. Métely tőrének, sandaság nyilának ne légyen barlangbiztos arzenálja — míg szólni tud — a szám. Magyarul úgy suttogjak és kiáltsak, hogy mindig magyarán! Thermidor Sakálok, mit akartok tőlem? Hogy jóllakottságunk üvöltsem a szükség «felelőjén? Didergek a Hőség Havában s nem hirdetem, ha bőrig áztam, hogy a villám — verőfény. Unt harcok eszmehulladékát csócsálni bennem nincsen étvágy - inkább falnám a semmit, hiszen a gyomrunk megfeküdte — bár szakszerűen volt lehűtve ■ a rágatlan lenyelt hit. Nem öklendek és nem üvöltök, kidőlt kupámba újratöltök jövőnk vörösborából s talán utólag megemésztem fejedelminek vélt ebédem, ha éhem visszapártol. BÖDI TÓTH ELEMÉR: Ehrenburgot lefestik El-elmerengett hófehér haján, Maszisz haván, ott volt egy okkersárga hegy, vagy a helye talán. Szárján, a festő ecsetet fogott, meglett a kép szikrás, forró kövek közül hüs Ehrenburg kilép. Hullámverésben ring a tó, figyel kéklő szeme, mögötte hamvasztó tüzek, mellette Ripszime. Vöröslik mindenütt a föld, hiéna vágyban ég, burjánzanak konok hitek, fönt szélkavarta ég. Boldog színekre lelt a szív, egy okkersárga hegy keletkezett. Ehrenburggal a végtelenbe megy. Örmény kövek Az éjszaka obszidián penge, mellkasomat hasogatja, napkeltére vér patakzik napkeletre, vöröslik a világ csücske. Rózsálló tufa a hajnal, márvány a dél, megdermedt láva az este. Az Ararátot kétpúpú teve szülte. Vetközik-e? Vetkőzik-e édeni holdnak? örmény kövek, bazalthegyek omolnak. Az éjfél, mint a tengerszem, benne csillag, ring a tükre, ring a tükre. — A Mélik-birtok úgy volt, hogy Szécsény- ben ott a Kőkapunál, amit így mondanak, hogy Kőkapu, aztán Kőhegy, Magyargéc, Megyer, itt Sámsonháza, Mátraszőlőssel volt határos az erdőkkel, szántó annyi volt meg erdő is, amennyi most. Hollókő hiába esik ide közel, nem tartozott hozzá. Itt Apáca­pusztán élt vagy tizenöt-húsz cselédbeli csa­lád, aztán a Cserbérc-pusztán is, meg itt Zsúnyban nemkülönben vagy húsz cseléd élt családostól. Apám még az első háborúban kézzel hárított el egy szuronydöfést, felha­sadt az inaknál a karja és nem tudott ren­desen fogni az egyik kezével, így ő :tt Zsúnyban sokáig kulcsárkodott a birtokon. Gömöri Henrik idején volt ez, amikor az öreg -— most halt meg szegény nemrég, mindenki szerette — volt itt az intéző a Mélik-birto- kon. Ö volt aztán, nem véletlen, negyven­ötben a megyei földosztó bizottság elnöke is Gyarmaton, hát nagy pártolója volt apám­nak meg a többi cselédembernek is, mond­hatom. Apám volt egy időben négyökrös bé­res is, az a munka nagyon vonzotta, szép nagy szarvú szilaj ökrök voltak azok. De volt, míg meg nem halt, kerülő is sokáig. Öten voltunk testvérek, öcsém a háborúban eltűnt, másik tavaly halt meg, a harmadik Pásztón él férjnél, a bátyám meg még a front előtt halt meg úgy, hogy egy egészen kis kő a fejére esett a bányában lefelé me­net. Akkor még nem volt olyan kobakjuk a bányászoknak, nem nagyon törődött vele, de a fejsebbel nem lehet játszani, az a kis kőütés elvitte. Éltünk rövid ideig Garábon, meg Nagy- lócon, is — iskolába is ott jártam, azokon a helyeken. Olyan patrag gyerek voltam, mindenben benne, semmiből ki nem húztam magam. így is kerültem kiscselédnek a lóci Kovács Sándorhoz, aki a második legnagyobb gazda volt a faluban. Az első volt a Józsa András troskó. Trágyáztam, szekereztem, ott voltam' koszton. Amikor ide kijöttünk Lóé­ból, a Mocsolya-völgyben laktunk a cseléd­soron, negyvenhárom körül akkor én már elég idős voltam a katonaságra. Hosszas hu­zavona után egyik nap, amikor a gépnél dolgoztam, már talán egy évvel később, amikor már nehezebb évszak volt és a mo­torokhoz sem kaptunk semmi anyagot, pet- rolt, minden lezároltak — jött a hír, hogy totálmozgósítás van. Volt itt az uradalom­nak két traktorja egy Ford meg egy Cor- mic. cséplőgép német, de olyan, hogy min­denféle anyagot lehetett rajta csépelni, sa­látát meg komócsint, fűmagot, aminek na­gyobb a bubolykája, meg angolperjét, min­dent. Hát jött aztán a hír, hogy be kell vo­nulni. Valami Ocsovainál kellett jelentkezni, de akkor még megúsztuk, aztán visszajár­tunk egy ideig, küldtek ide meg oda, a vége mégis az lett, hogy fel Losoncba, tovább és a fogság negyvenhétig, sok ezernek sorsa szerint. — Ide Zsúnyba. amikor negyvenhétben ha­zajöttünk földet kaptunk. Eged Elemérrel ér­tünk haza, ő is cselédember volt, előbb el­ment a frontra, még mint levente, de haza együtt jöttünk. Kaptuk a földet, volt egy kis rét meg más, kezdtem kaszálgatni, foglal­koztam a fával is, közel volt az erdő, eljár­tam fakitermelésbe, a fát eladtuk, így vala­hogy éltünk, de a lehetőség, azt gondolom, mindenre bennünk volt, hiszen itt minden­nek megvoltak a hagyományai meg az em­berei. Korábban, ugye, a motorral a Krizsa- nyik bácsi járt, a gépész meg Takács Józsi bácsi volt. úgy is hívták, hogy ..gépész Jó­zsi”, nagyon jó szakember, a fia is ugyanúgy, most az ELZETT-ben dolgozik komoly he­lyen. Régen is sokféle volt a nép Volt cse­lédember, akinek nem volt elég soha, amit az évi negyedben kimértek, megint más az állatokkal volt mindig. A földek meg elég dom­bosak. Vigyázni kellett, hogy a lovakat se hajtsa le az ember nagyon, hát esett úgy is, hogy éppen csak karcoliattuk az ekével a föl­det, most már el lehet mondani, de olyan ré­szek is vannak errefelé, hogy ment az eke magától, mi meg egymás mellett haladva csak beszélgettünk. Olyan jó föld volt ott. Negyvennyolcban aztán éppen egy elő­adásról jöttünk ki az iskolából, azt a Gö- möri tartotta, jól beszélt, nem úgy mint előtte egy másik, az nem tetszett senkinek, mert mindenféle csajkarendszerrel ijeszt­gette a jónépet A Gömöri meg azt mondta nekünk „Gyerekek, ne higgyetek minden­féle beszédnek, tudjátok, hogy soha nem csaptam be senkit, ami majd következik, meglátjátok, hogy jó lesz, rendben lesz.” Ezt aztán mindenki elfogadta. Na. akkor jött aztán a Tőzsér Pál meg a Rózsika: „Embe­rek, itt van Szécsényben valamennyi mo­tor, be kell érte menni és kihozni, mert itt alakul meg a megye első gépállomása...'’. Hát volt nagy felbuzdulás. Akkor aztán én meg Mikola bácsi, Tihanyik és Hegedűs Laci, Eged Elemér meg még valaki, a hatodik, fel a szalmával kirakott kocsira, körös-körül ültünk, lógattuk a lábunkat és beporoszkál- tunk a szécsényi állomásra, ahol a trakto­rok vártak, fenn a platókon a gyári szerelő­vel meg a sok néppel körülötte! Ilyet még nem látott senki, hogy hat traktor együtt legyen valahol ezen a vidéken itt. Nem mindegyikünk volt kapcsolatban ko­rábban a géppel, de nem sok kellett ahhoz. A szerelő megmutott mindent „eztet ide, másodikba bekapcsolja, csak a gáz úgy maradjon, szépen és elpüfög magától...” Ezek vo.ltak az „R—30—35”-ösök. Indulás előtt alá kellett tenni a melegítőlámpákat, a szerelő aztán tudta, hogy most már elég meleg, indulhatunk! Járt az egész egyszerre, mind a hat traktor, olyan zajt talán azóta sem hallottak az állomáson. Elindultunk, de még akkor lehetett jönni, mert még nem volt forgalom, mint most az utakon. Talpon jöttünk haza, szépen rendesen végig Zsú- nyig. A szécsényi tejháztól hazáig semmi gond nélkül, de már akkor, ahogy jöttünk, a zsúnyiak mind kisereglettek a faluból elénk, mert hallották a nagy pöfögést. Jöt­tek csapatostól, mint a búcsúban. Hát nagy puhogás volt az biztos, az a gép kiadta a morajt rendesen. Később, pár nap múlva aztán jöttek az ekék, a többi eszköz, ami kellett az állomás megalakításához. Minden héten jött valamilyen szállítmány. Utána jött a Sztalinyec is, a hernyótalpas... De az első traktorok mégis csak azok a Hofíerek voltak, a kapaszkodókkal felsze­relt kormosok, ahogy a nép elnevezte azo­kat. Országúton utazóráfokat szereltek rá­juk hátra, az első kerekekről meg leszedték az éltaréjt, simán mentek a makadémon is, nem ráztak a felére sem. Utánuk jöttek egy évre rá az újak, a G—35-ösök, hátsó kipu­fogóval, azoknak utóbb előre szerelték fel a kipufogókat és a füst felfelé ment így. A homlokfalukon volt a jelzés, a társult cé­gek kezdőbetűiből HSCS, abból a vidám traktorosok kigyártották a tréfás mondókát, hogy „hiába sietsz, a célod sosem éred el”. De ez csak amolyan vicc volt. Egymást ug­rattuk vele. A Fonád János volt az első igazgató, fógépész pedig a Hruz Pali bácsi, mind bőrruhában járt. A Seveja-féle házban ve az iroda, később máshol, jobb helyen, arr elfoglalt a vitéz Mikolay József, de aztán k tuszkoltuk onnan, és mindjárt vezették be a telefont. Sokáig karbiddal világítottun villany csak jóval később volt. De a munl elkezdődött. Este gálában faluról falura já tunk szervezni a munkát, hogy Alsótoldo Kutasón, Felsőtoldon és így tovább, men nyit kell szántani, felírtuk a kis cetliki A csekket aszerint állították ki, pénzt ne lehetett elfogadni.. Kecskéd-pusztán volt cs; akkor a téesz. A gépállomás mindenben élenjárt aztá a sportban is, volt futballcsapat, az végi vert mindenkit, de a gép ellen voltak ha gok is, hogy „nagyon megtapossa a földi meg nem csinál a barázdába...”, de volt olyj is, aki később könyörgésre fogta, hoj „szántsd már meg, neked nem tart ser mit...”. A traktoros mesterember volt, ip, ros, tekintélye volt, heti fizetése, akire sz mított a politika is. Régen csak a tani számított. A gépállomással új tekintély t remtődött. És új erő. R R L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents