Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
Iá nc-Ianc, eszterlánc... Széesény — felszabadulási emlékmű. A település korszerű lakótelepén fiatalok és Idősebbek kedvelt pihenő- és sétálóhelye. Magyar művészek vendégszereplései Májusban ismét számos magyar művész vendégszerepei külföldön: operaénekesek, karmesterek, zenekarok és szólisták, színművészek és társulatok lépnek £el Angliától Portugáliáig. Az operaénekesek közül Kováts Kolos Londonban és az NSZK-beli Gelsenkir- chenben két-két alkalommal lép fel a Kékszakállú herceg várában; Farkas Katalint Angliában 12 alkalommal iáthatja-hallhatja a közönség, Gulyás Dénes a londoni Covent Gardenban 5 Bohémélet-előadáson vendégszerepei: Csordás Klárát Becsbe, Póka Esztert Grazba, Polgár Lászlót Párizsba. Csengery Adriennt az írországi Dub- linba, Korondy Györgyöt Ljubljanába várják. Lehel György karmestert a belgiumi Kortfijkba hívták meg. A Kodály vonósnégyes Párizsban ad majd koncertet, a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara Szabadi Vilmos hegedűművész közreműködésével Növi Sadban hangversenyezik, az Éder-vonósnégyes NDK- beli turnén vesz részt, amelyen 7 ízben lép a koncertpódiumra, a Magyar Rádió fúvósötöse az NSZK három városában vendégszerepei, az Üj Zenei Stúdiót pedig a portugáliai Oportóba várják. Elekes Zsuzsa orgonaművész Linzben, Lehotka Gábor az NSZK-beli Dambergben szólaltatja majd meg a hangszerek királynőjét. Kocsis Zoltán a cse szlovák tv meghívására utazik Prágába. Bencze Ferenc Szlovákiában forgatáson vesz részt, Márton Andrást Helsinkibe egy tv-produkcióhoz hívták meg. Az Állami Bábszínház Helsingö.rben, illetve Koppenhágában vendégszerepei. (MTI) Párizsi kollokvium a Sorbonne egyetemen A Sorbonne egyetemen a hét végén kollokviumot, tartottak mintegy száz tudományos kutató részvételével a nukleáris háború veszélyeiről. A kollokvium résztvevői felszólalásaikban rámutattak arra, hogy a nukleáris háború beláthatatlan következményekkel járna az egész emberiségre. Azt sürgették, hogy a közvéleményben jobban tudatosítsák ezeket a veszélyeket, mert Franciaországban eddig édeskevés történt ezen a téren. Felszólalt a kollokviumon Piebre Juquin, az FKP KB tagja is, aki rámutatott az amerikai űrfegyverkezési program veszélyeire és arra szólította fel francia kormányt, tegyen meg mindent annak megakadályozására, hogy „a világűr csatatérré váljék”. (MTI) tny ember életében mi a Cllf meghatározó? Az első találkozások, az iskola, az első szerelem, az első'nap a munkahelyen? Mind hagy valamilyen nyomot a személyiségben, de aligha lehet vitatkozni azon: a legdöntőbb a környezet, ahová az ember születik, ahonnan elindul. Ezt erősíti Gotyár Gyula is, a NÓGRÁD nyugalmazott főszerkesztője, aki parádsasvárd gyermekéveire ma is frissen gondol vissza. Az üveggyári munkás édesapjára, az öt gyermeket nevelő édesanyjára, a szegénységre. Mély nyomokat hagyott benne a küzdelem, amit ifjú fővel tapasztalt az idős szakik között. Akkor ő már formaesztergályos volt. Büszke a szakmájára, hiszen a nagyhírű üveggyárban kulcsmunkákat bíztak rá. A gyár. A gyár lett a második otthona, ahol korán meg kellett tanulnia a ből- dogulás egyetlen fontos útját: a hivatásszeretettel, becsülettel végzett munkát. Figyelt a tapasztaltak szavára, hogy mielőbb saj áljának tudhassa a szakma mesterfogásait. S figyelt akkor is, amikor arról beszéltek apja házában: más világnak kell lennie, más világ lesz! Olyan, amelyben szava lesz a munkásnak, öröme a gyereknek, boldogsága a népnek... A második világháború Parádsasvárt sem kerülte el. Gotyár Gyulát is vitték esztelen ügy mellé. Hogy vállalta volna, amikor a gyűlölet ott lappangott benne leg- belül. Társaival szökött meg valahonnét Losonc környékéről, tédvíz idején. Kalandos úton, a Cserhát, majd a Mátra ismert ösvényein ért haza, a már felszabadult faluba. — A munkások a gyárat az első napokban birtokukba vették, elzavarták az egykori gazdákat. Nem volt erre parancs, a józan gondolkodás ösztönözte a cselekedeteket. Vágtuk az erdőben a fát a tűzhöz, készültek az üvegek továbbra is. A környező falvakban pedig a munkásfele- ségek a terméket élelmiszerre cserélték — emlékszik visz- sza erre az időre. Sokáig nem maradt Parádsasváron. Segítséget kért a salgótarjáni pala oküveggyár. Formaesztergályost, legfeljebb három hónapra. Gotyár Gyula kötelességének tartotta, hogy a szomszédvárban segít. Rokoni szálak is kötötték a vidékhez. Akkor aligha gondolta volna, hogy él^te innentől kezdve egybefűződik Nógrád megyével. — Remek emberek közé kerültem — jegyzi meg csendesen, hozzátéve, hogy ma is nagy öröm az egykori üveggyáriakkal találkoznia. A napi munka nem elégítette ki. Olyan időszak volt ez, amikor pezsgésben állt minden, ifjak és idősek buz- gólkodtak az ország demokratikus átalakulásán. Élen a kommunista' párt tagjaival, kik közé Gotyár Gyula 1945- ben, az elsők között lépett. Hogy milyen hittel? Töpreng a kérdésen, hiszen a múltat a jelennel szembesítők közé tartozik, s mintha apró filmkockák peregnének szemei előtt a négy évtizedről. A változtatás, a jobbítás hitét önti szavakba. S öntötte akkor is, — amikor a salgótarjáni gyár párttitkárának választották. Szólni saját maga és mások nevében, önként vállalni azokból a feladatokból, amelyek a csak elnyomást ismerő munkások előtt álltak — több mint választás. Gotyár Gyula azután sem igen választhatott. Ott szolgált, ahová a párt küldte a munkatársai közül kiemelt szakmunkást. Mosolyogva eleveníti fel, amikor behívatta a városi pártbizottság titkára és közöilte vele: mától kezdve mellette dolgozik. Kérdezett volna, de akkortájt erre nemigen volt idő. Délután már nagygyűlésen elnökölt. Aztán a megyei pártbizottság adminisztratív osztályának vezetője lett, majd a rétsági járási pártbizottság első titkára. kin már a történelem S»l*» könyvek lapjain is lassan-lassan letisztuló események részeseivé válhatott. S amikor az új beosztás — s persze a mezőgazdaság szocialista átszervezése — speciális szakmai és politikai ismereteket kívánt, újra és újra, iskolapadba ült. Ott érték az 1956-as események is. Arcára ma is kárajzolódanak a szörnyűségeket látó-átélő embert ’mutató vonások. Elfelejteni aligha lehet. S milyen a sors ? Annak idején három hónapra vállalta a tarjáni üveggyárban a besegítést, 1956-ban visszakerült a gyáriak közé. Sértődötten? Dehogy! Az esztergagép hangjánál kellemesebb zenét nehezen képzelne el. Tudomásul vette, hogy a pártapparátus létszámának csökkentésekor az indok az volt: neked van jó szakmád! Azonnal visszafogadták a régiek, s ott máris szervezte az MSZMP helyi szervezetét. Nemsokára az élet megint elszólította az üzemtől. — Megkerestek, hogy átmenetileg, néhá:iy hónapra, vállaljam el a NÓGRÁD főszerkesztői teendőinek ellátását. Tiltakoztam. Aztán látod mi lett belőle? Huszonnyolc esztendő, miközben a NÓGRÁD napilap lett, s felnőtt egy újságíró-nemzedék — mondja Gotyár Gyula, aki az elmúlt esztendő végén kérte: mentsék fel a tisztség alól, mert egészsége az utóbbi években megromlott. Sajnos. A beszélgetést néhány nap múlva folytatjuk. Nem az életének szerkesztőségbe!] epizódjairól, hiszen néhányszor felelevenítettük már. A XIII. pártkongresszus visszhangjáról társalgunk. — Nagyon tetszett ez a nyílt, őszinte légkör, ahogy a küldöttek a szívükből beszéltek. Megújulni, ezeknek a felelősségteljes feladatoknak megfelelni, csak ilyen körülmények között lehet... -— fűzi hozzá kommentárét, miközben Balázs unokáját igyekszik kordában tartani. Érdeklődik: mi újság Besztercebányán, ahol a laptól most jártak a kollégák. Üd- vözlik a nyugalmazott főszerkesztőt, levél jött a kemero- vói barátoktól is. Mert a lapkészítés megannyi vesződ- sége mellett Gotyár Gyulának mindig volt ideje a határon túlról érkező igaz barátokra, s ezt ők sem felejtik. Amikor a közelmúltban •— sok-sok elismerés után — átvette a Szocialista Magyar- országért Érdemrend kitüntetést, napokon keresztül csörgött a telefon,, kilószám- ra hozták a gratuláló táviratokat. Ném messze lakik a szerkesztőségtől, talán kétszáz méterre. Mégis, néha órákba is beletelt, míg elért a redakoió ajtajáig. — Jó napot, főszerkesztő elvtárs! —■' állította meg annyi ismerős,’ 'jóbarát, aki az újság egv- egy cikkére reagált, vagy felháborodott lélektelen ügyintézőkön, a szolgáltatás fogyatékosságain, s bizalommal fordult a főszerkesztőhöz. — És most! UfiCf? — kérdez vissza; Inllola a „Főnök” és ar-j can megjelenik a sejtelmes mosoly, amit a szerkesztőségben megszokhattunk. Akkor is, amikor összesűrűsödtek a feladatok, akkor is amikor több volt a kritika, mint az elismerő szó. S ez a mosoly mindig felvillanyozta a munkatársakat. Most pihenhet, marad ideje egészségével törődni, hogy aztán újra hasznosítsa gazdag tapasztalatait.' Addig a főszerepet az unokák vették át, napjai egy részét velük tölti. Szóba hozom Go-1 tyánnét, egy élccel: mostanában biztos többet találkoztak! Bólint, miközben tudjuk, hogy Mancika most a jelölő gyűlések előkészítésével tölti maradék szabad idejét. Mert, aki a közösség ügyeit vállalja, számolnia kell vele, hogy nem maradnak üres órái. Persze a férjnek „köny- nyebb”, hiszen ott a garázsban az esztergagép. Egy másik régi szerelem. M. Szabó Gyula 1 ' Errefelé van valahol az a domboldal is, amit a környékbeliek nemes egyszerűséggel csak „öreghegynek” neveznek. Hogy aztán, hogy csepeg napról -napra, hónapról hónapra, évről évre az emberbe a helyszeretet, arra is jó példa az a régen szépen megművelt, imára bizony elhagyatott domboldal. S vele az első találkozás. Ősszel jártam arra először. A valamikori kertek még évtizedek múltán is meglátszanak. Nyoma marad századig az ember keze munkájának, ha egyszer már nyeste, igazgatta, locsolgatta, egyengette a természetet és ültetett is fát,, minden faitát, a gyümölcsösek közül nem is keveset. Akkor aztán el is hagyhatja, sokáig látszik a keze nyoma. Itt vannak valahol . a szi- rdki tavak is. .Ott meg nyáron nagy melegben jártam elsőnek. Csak úgy kimentünk megnézni a vizet-vizeket. A víztelen Nógrádban ez mindig külön látványosság. Nyeltük a vastag port a lehajtott kocsiablakon át, előttünk egy amazon vágtatott a lován, na, 6 volt a Zelnik Kati, a régi Szi- ráki Állami Sazdaság — ami akkor a mára palotává féri yes ed ett kastélyban székelt — agronómusa, ő vezetett ki bennünket, tavat, halat látni. Most meg ezen a hirtelen rneiegedó s aztán ugyanúgy Utonjáró visszahidegedő tavaszon a komlóföldeken csetiünk-bot- lunk, s ámulunk városi, urbánus lélekkel azon, milyen kicsi a komló. .. S hogy aztán mekkora lesz! A koma, akivel a földet járom vigasztalhatatlan; ezt a komlókezdeményt látva, ami éppencsak hüveiyk- nyi itt-ott a sárgás talajon — azon kesereg, hogy életében először kerül komlóföldre es akikor sem látni jószerivel semmit. Jöjjön csaik vissza egy hónap múltán, vagy jöjjön június, július (?) táján. Akkorra megnő ez a fura, ám annál kényesebb, sok ápolást igénylő növény akkorára, hogy a mesebeli óriást is eltakarja, ha éppen erre jár. A tavaknak azonban befellegzett. A háromból kettő eliszaposodott, egy megvan valahogy, a tavalyi nagy nyári kánikulában onnan szivattyúzva juttattak árkolással, kis erek útján nedvességet a kényes komlónak a szakemberek. Mert szakértelem aztán annyi kell ide, mint akár a szőlőbe. Olyan is a komló, amikor már megnő, mint az óriásra fejlődött szóló, de hiszen ebben sincs sok értelmetlenség. A komló is, a szóié is az ember itáliait duzzasztja sok-sok hektóvá. „Bor, sör... meg ami ki van írva”. Hát, soha sem gondoltam volna, hogy mi munka lehet egy ilyen komlóföldön. Járjuk a soroltat, de azok is milyenek! Április vége felé itt nem látszik más mint drótszálak meg-megvillanó, elképesztően nagy hálózata. Olyan ez a föld így ezzel a rengeteg dróttal, aimi felfelé kapaszkodik az égnek, ezekkel a sűrűnek látszó, de amúgy meg széliében, hosszában nagyon is pontosan kimért drót- sorokikal, mint valami sci-fl helyszín. Tudománytalanul fantasztikus iiz egész. Annak, aki benne dolgozik — nyilvánvalóan más gondolatai támadnak, annak aki naphosz- szat nyújtózkodva kötözi odafent a lassan haladó jármű megemelt platóján a lefelé lógó drótszálak tízezreit a hosz- szában kifeszített kilométeres törzsdrótozatra. (Azt meg a hét-nyolc méter magas oszlopok, kordonok tartják mint egy hatalmas rácsozatot a bar- minchektárnyi föld felett!). Szóval azok az asszonyok, akik ezt a munkát végzik nyilvánvalóan nem a fantasztikumot látják benne. De talán piág a sört sem, ami pedig nem lehet meg komló nélkül. Van ugyan a sörárpa — ezt tanulhatja is az emlber, meg tudhatja is —, de a komló adja a sör lényegét, az izét, zamatát... Komló már altkor is volt a pásztói .állami gazdaság szirá- ki kerületében (akkor itt volt a székhely), amikor a lovas agronómus lány minket kivezetett a tóhoz. Régen termesztik ezen a talajon, s hogy milyen eredménnyel, mutatja az is, amiről Scheili László újabbkori „komlóá,gazat’'-ve- zető beszél kicsit később már fent az irodában. Harminc hektáron megy a termesztés. Legutóbb komoly talajjavítást kapott a földterület, s tervezik a felszín alatti úgynevezett csepegtetéses öntözés kialakítását is. Az ágazatvezető a vízügynél szolgálta a meli- orizációs ügyeket, s csak nem túl régen került a komlóhoz ide, a sziráki kerületbe. Megtett mindent már az elején, hogy ennek a fura növénynek jobb kedve legyen a felfelé törekvéshez. Így került még idejében nagy mennyiségű cukorgyári melléktermék (Selypről), talajt javító mésziszap a komlóföldre, s talán az is érthető, ha mára mái; megragadta a fantáziáját Scheili Lászlónak maga a kom ló termesztés. Gondolom, így lehetne ezzel akárki, aki hivatásként a földdel kerül kapcsolatba és csak egyetlen szezont végigdolgozik a komló közelében. Hogy aztán mennyi minden összefüggést mutatnak meg az embernek a bolondmód gyorsan jeljelé rohanó komlószárakra váró, üresen csillogó drótsorok! Itt a földön nem állandóként dolgozik több mint vagy tizennégy-tizenöt sziráki asszony, s ők is inkább az idősebbek közül valók. Vagy hát, hogy ne sértsem a szó — nem a legfiatalabbak azok, akiket itt a széles sorok között népviseletes ruhában a földön hajladozni látok. De van aztán még negyven (éppen égy buszravaló) rimóci asszony is, aki a teljes szezonban végig itt sürög, naponta jön kora reggel és megy haza estére kelve az öröknek tetsző rimóci sors szerint. Nagy eljárók bizony a rimó- ciak! Itt is ók vállalják fel a komlót a hat-hét pár sziráki mellett, de ha kinézel?) Tarjámban az ablakon, és ott szemben a Pipis oldalában a csemetésben vidémsziínű szoknyákat látok virítani, biztos lehetek abban, hogy azok a fát nevelő, bokrot nyesegető, öotöagető asszonyok is Ri- mócról érkeznék ide hajnalban. Jó-jó, most így „megvan valahogy” a harmmehektá.- nyi komlóföldünk (a megyében nemigen találni többet), de mi lesz majd akkor, ha ezt a kény es-igényes csuda - mód szaporázó óriás növényt a mai rimóci fiatalabtoja már nem veszi kézbe? Akkor majd nem lesz komló talán, vagy kitalál valamit az ember, ami az embert, a törődést megpróbálja helyettesíteni. Elrriaü rád így azért sok minden. Aromás, jinomaromás komló! egy része megy egyenesen a nagy sörivóknak az NSZK- ba, ott hírleli tovább valamelyik világmárkát különleges ízével. Egy-két hónap és hét méterre felszalad a dróttengeren a sziráki komló, s lóg rajta a termés szép kövér fürtökben. A télen leszabott drótok alján most mégcsak éppen penderedik a növény. Azt majd fel kell vezetni egyenként. Csoda az mindenképpen. T. P L. j NÚGRÁD — 1985. április 30., kedd 11 Jó napol, főszerkesztő elvlárs! Komlóföldről költőien
