Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
Űj és bővített kiadásban látott napvilágot az 1970-ben fiatalon elhunyt művészettörténész, Lajta Edit könyve Brocky Károlyról (1807—1855). Az első kiadás három évtizeddel ezelőtt jelent meg. Azóta a magyar művészetitörténet e korszaka fokozottan és indokolton került az érdeklődés középpontjába. Méltán, mert hiszen a XIX. század volt a magyar művészettörténetében az az idő, amit nemzeti művészetünk kialakulásának klasszikus korszakának szokás nevezni. Nem azért, mintha a magyar művészet — ezen belül akár a festészet is •— nem mondhatott volna magáénak egészen a XI. századig visszanyúlóan értékes és gazdag hagyományt. A régi magyar festészet pedig különösen Zsi gmond uralkodásától a mohácsi vészig egyenesen fénykorát élte. Sajnos azonban a másfél százados török uralom hatalmasan visszavetette ezt az európai áramlatokkal szinkronban lévő fejlődést, létrehozva a szánté máig ható meglkésett- séget művészetünkben is. Ezért van az, hogy az évszázados függetlenségi küzdelmek után csak a múlt században indulhatott fejlődésnek újra képzőművészetünk, nem függetlenül az európai s ti 1 usvál tozá'soktól (klasszi ci z- mus, romamticizmus, akadé- mizmus, historizmus, realizmus impresszionizmus, posztimp- resszionizimus, századfordulós törekvésék), de mindazoknak sajátosan hazai Ízt és zamatot is adva. Végeredményben tehát ezek a törekvések, különösen a századforduló irány- eatai XX. századi íestész»- tünk eredői közé tartoznak. Visszatérve korszakunk kezdeteihez, megjegyzendő, hogy a múlt század első évtizedei bizony meglehetősen mostohák voltak. A korabeli társadalmi, gazdasági viszonyok művészeink számára nem kínáltak túlságosan nagy érvényesülési lehetőséget, nehezen indult maga a művészképzés, alíg-alig beszélhetünk mecenatúráról. Nem véletlen tehát, hogy már az első nagy hatású mesterek is külföldre mentek s többnyire a határokon kívül emelkedtek hírnévre. Köztük például idős Markó Károly, a magyar tájfestészet iskolateremtő mestere, vagy Brocky Károly, a ragyogó portrék, mitológiai történetek, sugárzó szépségű aktok stb. festője, aki Angliában lelt otthonra, Viktória királynő udvarának elismert festője lett s munkásságának csak kis része ismeretes a hazai közönség számára Annak ellenére, hogy művei a rrüllle- niuim idején óriási hatást keltettek, itthon ekkor mutatták be őket először s néhány képe, például a Vénusz és Amor a közönség körében is közismert, a művészettörténet sokszor idézett alkotása. Lajta Edit monográfiája alapos tudományos (kutatómunka eredménye, melynek során megtörtént a korabeli forrásók maradéktalan feltárása, Brocky Károly életművének felkutatása. A szerző több Brocky-iművet azonosított s többek között meggyőz a festő grafikai munkásságának sokrétűségéről is. Érdemes utalni arra, hogy Lajta Edit monográfiája előtt Brocky Károlyról két életrajz jelent meg magyarul a századelőn Szent- kláray Jenő és Nyári Sándor munkája. Ezek egyik legnagyobb erénye az volt, hogy az akkor fellelhető adatokat, életrajzi vonatkozásokat igyekeztek a lehető legteljesebb mértékben közreadni. Hiszen, amint azt a Lajta Edit tevékenységét méltató Előszóban írja Nagy Ildikó: „Brocky személye a századfordulón nemcsak művészeti kérdés, hanem nemzeti ügy is volt. Ahogy egykor a reformkori Magyar- ország összefogott Barabás Miklós itthontartásáért, úgy fogott össze Brocky »vissza- hozataláért« a századtorduló magyar társadalma”. Ennék a törekvésnek számos jele volt. Például Brocky életében ösz- szesen három képe volt Magyarországon, végrendeletében öt képet hagyott hazájára a művész. A mtllennumi kiállításon 29 művét állították ki, közülük több vásárlás is történt a kormány és magánosok részéről. A későbbiekben pedig, szintén sok vásárlás történt, köztük jelentős művek is találhatók. Napjainkban a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában 21 festmény és több száz grafika található, de hazai múzeumok és magán- gyűjtemények is őriznek még Brocky-képek'et. Lajta Edit átfogó képet rajzol Brocky Károly életéről és munkásságáról, a múlt század első felének ezen egyik legkiválóbb művészegyéniségéről, akivel kapcsolatban már Genthon István hangoztatta: „Számára a piktúra érzelmi ügy, a látás gyönyörűségek forrása. A világ szép és a szépség arra való, hogy lefessék. Nem akart elvont problémákat megoldani, a szó szoros értelmében gusztussal festett, érzéki erővel, mint akinek mestersége egyúttal leg- áhítottabb kielégülése is. Neki mindegy volt, hogy arcképet alkot, mitológiai, történeti, vallásos vagy zsánerképet, tájat vagy aktot, egyformán a látás okozta képzetek gyönyörét, élményét, szenzációját mondja el ezeknek ürügye kapcsán”. Lajta Edit végigkíséri a művész életútját a temesvári gyermekévektől bécsi, velencei tanulmányain át párizsi hónapjaiig, ahonnan 1838-ban egy angol főúri meghívásra Angliába megy s haláláig ott is marad, a királyi udvar kedvenc festőiéként. De kapcsolatát hazáiéval mindig tartja, az 1848—49-es szabadságharc leverése után a Londonba emigrált magyarokat támogatja. Műveit ma a Magyar Nemzeti Galériában, hazai és angliai magángyűjteményekben, a londoni British Museumban, a Victoria and Albert Museumban őrzik. Lajta Edit Brocky-albumában több eddig ismeretlen és publikálatlan művet mutat be, a kötetet a jelenleg ismert művek jegyzéke teszi teljessé. A katalógus és a művek jegyzéke jelenleg a legteljesebb. (Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1984.), v T. B. Kistelepülések és lakótelepek művelődése A kistelepüléseken és a lakótelepeken jó, ha egy intézmény van arra, hogy a közösség művelődési igényeit kielégítse. Egyre többet vitatkozunk mostanság a művelődési otthoni hálózat munkájáról, fejlődésének lehetséges irányairól, ám gyakran elfelejtünk differenciálni. Nemcsak a méretekben, a tevékenység tartalmában is jelentős különbségek vannak. Az 1940-es évek végétől létrehozott művelődési házak rendszere eredeti céljait tekintve arra volt hivatva, hogy a kulturális javak elosztását egységbe illesztve végezze el, hasonlóan az akkor felállított többi ellátó szervezethez. A korszak művelődéspolitikájából logikusan következett, hogy a tevékenység középpontjában mindinkább az agitatív, demonstratív feladatok kerültek. Ezt a tartalmat fejezik ki az akkor épült intézmények már külső megjelenésükkel, alaprajzi elrendezésükkel is. A ház közepén terpeszkedő nagyterem — a gyűlések, az előadások színhelye — uralkodik mindenek felett. A hatvanas évek közepétől kezdődött meg az a folyamat, amelynek eredményeként a művelődési otthoni hálózat elveszítette ugyan látogatóinak nagy többségét, de a megmaradóknak sokszínű, érdeklődésüknek, öntevékeny szándékaiknak jobban megfelelő tevékenységeket kínált. A helykeresés, a differenciálódás napjainkban is zajlik. Ennek egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy az elmúlt években megszaporodtak a közművelődési kísérletek Játszóházat, nyitott házat — és még ki tudja mennyi újdonságot — próbálnak ki váltakozó sikerrel. A gondok legfeljebb akkor jelentkeznek nyilvánvalóan, amikor a szükséges tárgyi, személyi, anyagi feltételek nélkül vágnak bele egy-egy kísérletbe ott is, ahol a társadalmi környezet nem képes az adaptálásra. Ilyenkor rendszerint a kísérleti tevékenység alapeszméinek bírálatával igyekeznek elfedni a kudarc valódi okait. A művelődési otthoni hálózat nemcsak méreteiben, felszereltségében, személyi és anyagi feltételeiben differenciálódott, hanem funkciójában is. Azokon a kistelepüléseken, ahol a helyi művelődési otthon, vagy klubkönyvtár a kultúra terjesztésének kizárólagos eszköze, a közösségi szerveződés egyetlen lehetséges fóruma, ott alapvetően más az intézmény feladata, mint a nagyobb településeken, ahol a specializált intézmény- rendszer tagjaként lehetőség van a szakosodásra, a tevékenységi formák és igények közötti válogatásra. Még nehezebb a helyzet a lakótelepeken, ahol rendszerint nem is épült művelődési otthon, és épület, stabil apparátus nélkül kell a kultúra szervezésének feladatait elvégezni. A kistelepülések és a lakótelepiek közművelődési intézményei az egyforma szűkösség miatt hasonlóságokat mutatnak. Egy-egy nagyobb közösség számára ezek jelentik az iru tézményes formától elszakadó szerveződés kizárólagos bázisát. És ezen a ponton felerősödik a felelősség. Elmúlt már az az időj amikor a kulturális tevékenységet is ellátási feladatnak fogtuk fel, bár a szóhasználat még mindig él. Nem az a feladat, hogy egy- egy közösség évi előirányzott szükségletét kielégítsük. Egyfelől a kistelepüléseken i» differenciálódott az ízlés, más kulturális szokások jelentek meg, s az emberek egy rész« a nagyobb anyagi áldozattól sem riad visz- sza, hogy a közeli városba színházba, moziba menjen, könyvet vásároljon, másfelől megjelent és általánosan elterjedt a televízió. amely az igények megfogalmazását nagymértékben befolyásolja. Aki naponta látja a képernyőn a világ eseményeit, a színházi közvetítéseket, az nem szívesem ül b« egy kopott kultúrterembe. Az anyagi Javai* fogyatkozása is a verseny feladására kényszerítik a kis intézeteket. Ma már az úgynevezett hakni sem olcsó mulatság. Marad viszont a kistelepülések és lakótelepek művelődési otthonainak olyan funkciója, amelyet senki sem helyettesíthet. A' községeket működtető Intézményrendszer többnyire fölülről lefelé épülő hierarchikus szerveződésű Az érdekek érvényesítésében a kisebbek rendszerint rosszabb pozícióban vannak, mint a nagyok. Ilyen közösségek megalakítására, működtetésére. a lazább szervezetű művelődési intézmények a legalkalmasabbak. Erre elsősorban a nyitottház-kísérletekben már számtalan jó példát láthattunk. E tevékenység kibontakozásának első Jele! egyes lakótelepeken is mutatkoznak. A mind nagyobb számban létrejövő szabadidő-centrumok és információs irodák elsősorban az új lakótelepek társadalomszervezés! feladataiból vállalnak részt. Nemrégen jelent meg a Népművelési Intézet segítségével a Veszprém megyei Bakonyoszlop és társközségeinek közérdekű közösségi kalendáriuma, és megjelenés előtt áll Dombóvár és társközségei hasonló információs kiadványa is. Ezek a füzetek nemcsak a közhasznú információk nyilvánosságra hozatalával végeznek úttörő munkát, de annak szemléltetésével is, hogy a közösségen belüli kezdeményezések, a vállalkozó hajlamok támogatásával elkerülhető a tétlen várakozás a központi elosztás adományaira. A művelődési otthonok a kis településeken sem alkalmasak önmagukban arra, hogy a közösség gondjait megoldják. Csak arra ké. pesek, hogy közvetítsenek, érdekeket fogalmazzanak meg és képviseljenek. Ehhez igénybe kellene venni minden társadalmi, politikai, gazdasági szervezetet, és teret adni az állampolgárok kezdeményezéseinek is. Pallagi Ferenc Kinetikus és fényművészeti tárlat Salgótarjánban ' Kinetikus- és fénymüvészeH kiállítást nyitott meg pár nappal ezelőtt Rideg Gábor, a Művésziét főszerkesztője, a aalgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. A KINETEAM és a FOTON ART csoport közös itárlato Salgótarjániban mindenképpen újdonságnak számít — ezt jelzi a tömeges érdeklődés is, amely a megnyitón nyilvánult meg —, jóllehet a kiállításon látható művek másutt az országban már többnyire közismertek, s e törekvések egy része beépült a vizuális köztudiatiba. Tény azonban, hogy ilyen tárlatot most rendeztek először Salgótarjánban, ezekre a hetekre kicsit mini Műcsarnok lett a múzeum földszinti galériája* ahol jóformáin minden mozog, duruzsol, zizeg és villog, minit valami elvarázsolt kastélyban, vagy mint a Sdhöffer-kiállítás Idején a Budapesti Műcsarnok. Persze, azóta már Sehöffer- gyűjtemény létesült hazánkban, Kalocsán Schöff er-torony villog és a Schöffer-féle kinetikus művésze*- itthoni képviselői Is bejárták már útjuk egy részét, köztük az itt látható Titles Béla és Szatmári Béla is. A különböző fénymo- bilok, lézerbemutatók stb. láttán ma már nem gondolunk arra, hogy feltétlenül a XXI. század művészetéről van sző, hiszen e csoport esztétikája nagyon is századunk korábbi törekvései közé tartozik, több mint fél évszázadra nyúlik vissza s maga a csoport is méltánylandó múlttal rendelkezik. Maga a KI- NETEAM csak 1980-ban alakult, de „jogelődje”, az egri kinetikuscsoport már a hetvenes évek elején létezett. A gvakorlai munka során e csoport tagi a i több teientfW művet is létrehoztak. például Ti lles: Krőm acél-fénvmobil (Debrecen, 1975.), Feszített krómacél térplasztika (Püspökladány, 1980.), Szatmári: Kinetikus zománcüveg falkompozíció (Salgótarján, 1981.), hogy csak a mostani kiállításon is szereplők közül említsünk néhányat. Ugyanakkor 1982-ben kiállítássorozatot indított a csoport törekvéseik megismertetése és népszerűsítése céljából. E sorozat része a salgótarjáni tárlat is. Külön említendő, hogy a KINETEAM keresi a kapcsolatot más csoportokkal, amelyek hasonló törekvéseket vallanak magukénak. Így a salgótarjáni tárlatot közösen rendezte a FOTON ART csoporttal, amely 1977-ben jött létre Budapesten a lézerfény művészeti lehetőségeinek kiaknázására, s nemzetközileg is elsők között kapcsolódott a kutatásba. Alapítói közé tartozott többek között Csáji Attila festőművész. Az eredmények első bemutatására 1980-ban, a Magyar Nemzeti Galériában került sor s azóta több külföldi bemutatójuk is volt, például Koppenhágában, Moszkvában, Dubnában, Helsinkiben, Becsben, Stuttgartiban stb. Várnai László szintén hosz- szabb ideje foglalkozik a fény művészi lehetőségeivel, itt kapcsolódik a FOTON ART csoporthoz, 1982-ben mutatkozott be a Magyar Nemzeti Galériában. A salgótarjáni tárlathoz kiadott tájékoztató sze- rin: „A fényművészet egyik nagy — ma feltárulkozó lehetősége, a hologram, szintén a lézerhez kapcsolódik. »Nincs nagyobb öröm a kutató számára — írja Gábor Dénes, a holográfia feltalálója — mint látni azt, hogy elgondolása láncreakcióként fejlődik tovább és a tudomány egy új fejezetének teremti meg az alapját.« Ez a láncreakció mára átterjedt a művészetre is. Ennek első átfogó, az európai kontinensen megvalósuló világkiállítását a frankfurti filmmúzeumban rendezték meg 1984 második felében. Csáji Attila »Rugó Vol- taire-nek« c. hologramsorozatát állította ki, melyek most a salgótarjáni kiállításon is láthatók”. A KINETEAM és a FOTON ART csoport közös tárlata lehetőséget nyújt arra, hogy a nagyközönség ízelítőt kapjon e törekvésekből. Úgy véljük, e törekvések társadalmi, művészeti létjogosultságához nem fér kétség. Az i* világos azonban, hogy társadalmi elfogadtatásuk érdekében még jócskán van mit tenni. Nem vj- tás, hogy az épített környezet alakításában szerepet kaphatnak az e törekvések jegyében született művek is, amelyeket itt kissé összezsúfolva lá- tu k, némileg a vizuális hatást is gyengítve a szűkös térben. A tárlat hatását gyöngítheti továbbá az a tény is, hogy a látogatók többsége esetleg csak a számára érdekes technikára, vagyis az eszközre figyel, márpedig ez — művészetről lévén szó — fontos, de nem elsőrendű. A lényeg a művészi gondolat, amelynek érdekében vonultatják fel az alkotók a laikus számára bizony bonyolultnak látszó eszközrendszereiket. Egyébként erre utalnak a kiállításon szereplő művészek nyilatkozatai is. Csáji Attila: „A tudománynak és a technikának lehetőségeit olyan közvetlenséggel szeretném felhasználni, mint ahogy erdei, mezei bolyongásaink közben felröppen előttünk egy madár. Ez a közvetlenség a természetnek egy különös, rejtett varázsét is be tudja mutatni a lézer által, a lézer képi lehetőségeire, interferencialehetőségeire sajátos átfog almnazási rendszert építettem”. Szatmári Béla: „Az élet lényege az örök mozgás, átalakulás, fejlődés, ami egyaránt szellemi és fizikai. Ezért művészetemben megpróbálom ezt kifejezni technikai eszközökkel, bizonyítandó, hogy a jövőben, a modern civilizációban is lesz szépség és érzelem”. Tilles Béla: „Mozgás, szervesség, jel, szintézis. Körülbelül ezen a vonalon lehetne azokat a problémákat megfogalmazni, amik engem Izgatnak”. Várnai László: „Engem is a varázslat érdeket, mint azt hiszem, valamennyi kollégámat. Mindenekelőtt szeretném az anyag láthatatlan szerkezetét láthatóvá tenni a fény segítségével. Ezen kívül szeretnék sosem látott tájakat, tenger alatti világot, kozmikus tereket érzékeltetni úgy, hogy ez a képzelet tartományába tartozzon, ugyankkor mégis mindenki számára valahol ismerős legyen”. (te) 8 NÓGRAD — 1985. március szombat Brocky Károly lilies Béla műve iaatmári Béla alkotása
