Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-08 / 56. szám

Fejet hajtva egy asszony előtt... N | ehéz lenne megfejteni, hogy ebben a töré­kenynek tűnő asz- szonyban honnan halmozódott fel annyi energia, amely haj­totta, vitte megoldani a gon­dokat. Igaz. megszenvedte bő­séggel. mert infarktus, mea ki tudná, milyen betegség ra­gadta volna el, ha bírta vol­na De azokat is leküzdötte. Azt tartia igen találóan: — Engem a mozgalom mentett meg a betegségtől is... Tizennégy esztendőn keresz­tül országgyűlési képviselő, de olyan, akit egyik nap Hollókőn, a másik nap már Bercelen, aztán Ipolytarnócon szónokolt. De nem akárho­gyan. hanem olyan szenve­déllyel, hogy hallgatói való­sággal csüngtek rajta. És kö­vetelték: „Bódi Jánosné arai képviselőnk! Jöjjön hozzánk...” Megy, mert ott van a vérében az egyszerű emberekkel való beszélgetés igénye. Az ötven­hatos zűrzavar után az első parlamenti ülésen — emlék­szem, ott voltam tudósítói minőségemben —, feszült volt a hangulat a honatyák köré­ben is. A felszólalások sem a megszokottak voltak. És akkor Komócsin Zoltán fél- revonta Bódi Jánosnét és ar­ra kérte, hogy pár perc ere­jéig szólaljon fel. — Nem! Pár perc erejéig nem szólalok. Nekem lega­lább húsz percre van szüksé­gem... Megkapta. Felállott a pad­sorban. Arcának színe árul­kodott csupán a belső izgal­máról. Egyszerű sötét ruhá­ban volt, simán hátrafésült haja koszorúba fonva. Amikor megszólalt, csend lett. És, aho­gyan beszélt, úgy melegedett bele. Az egyszerű emberek igazságáról szólt, élettel volt minden szava megtöltve. Ami­kor befejezte, valósággá! fel- dübörgött a taps. A szünet­ben különös hangulata van a parlamenti folyosónak. Szo­rongatták a kezét, Komócsin Zoltán, ez a csupaszív, nagy­szerű ember, megpuszilta őt, és derült hangon mondta: — Bódiné, ma megint nagy voltál... Ekkor láttam őt igazán za­varba jönni. Elvörösödött az arca. tekintetét a szőnyegre szegezte és ki tudja hány­szor emelte fel a fejét, hogy mondjon valamit, de nem ment. Amikor már szűkebb baráti körben maradt, akkor sóhajtotta: — Szegény jó apám, ha megérhette volna... Az biztos, a példaképe, az indittatója, az apja volt. A férjét, Bódi Jánost, a nógrád- szakáli embert elsodorta a háború. Magára maradt a fiatalasszony egy aprósággal, aki már soha nem ismerte meg igazán az édesapját. Bó­di Jánosné meg várta, várta, hogy visszatér, talán még ma is várja, mert soha többé sen­kihez sem kötötte magát. a z ellenség Mulyadnál, Szakái alatt hagyta el utolsónak a megyét, és így lett szabad Nógrádszakál. Jöttek a felszabadítók, de az emberek nagy része tele volt kétellyel, meg félelemmel. A néhány család, akik tudták, mi következett el, azok — élen az öreg Demus László­val — vették kézbe a község irányítását. A teg'iletékesebb- ként. Harcolt az október’ for­radalomért. Megszenvedett érte. De lánya, Bódiné, szü­letett Demus Anna is, mert megbélyegzett lett a Demus család. Ha a megyének negyven éve eljött a szabad­ság, akkor nekik kétszeresen eljött. Az öreg Demus László intézkedett, igazgatott, hogy minden a legjobb legyen. így emlékezik leánya még most negyven év távlatában is. — Ott jártam apám nyomá­ban. Nem tudott visszatarta­ni... Pedig akkor még az Ipo- lyon túl dörögtek a fegyve­rek és nem volt biztosíték, nem térnek-e vissza a gyilko­sok bosszúra? Demus László tiltotta is volna, meg büszke is volt a lányára. 1945 feb­ruár végén Bódi Jánosné, szü­letett Demus Anna ünnepélye­sen, ahogy akkor az kijárt, megkapta hatos számmal a párttagsági könyvét. Az em­lék elérzékenyíti az embert, kivált, ha olyan az, mint, ami­lyent Bódi Jánosné őrizget szíve legmélyén. — Nagy lendülettel láttunk mi itt akkor az élethez. Szécsényből ellátogatott hoz­zájuk György Béla, az ille­gális kommunista, apjának igaz barátja. Otthon a többi­ekkel ültek össze, hogy kije­löljék, merre induljanak. Az emberekkel feledtetni kellett a félelmet. Tanítani őket a békés életre. Mert féltek a földosztástól is, hogy mi lesz, ha az urak visszatérnek. Nóg- rádszakálban meg tucatszám­ra voltak birtokosok. De a kommunisták mérték a földet, Annus pedig ment az Alföld­re vetőmagért. A községben folytatta, hiszen György Bé­la azt mondta, hogy bizonyí­tani kell, mert az az emberek legjobb meggyőzése. Ma is emlegetik, hogy Nógrádszakál- ban alakult meg elsőként a nőszövetség, épült meg első­nek az óvoda. Ment a faiu építeni, mert Annus hívta őket. Volt egy rombadőlt is­kola. abból építették fel az óvodát, aztán, jött a tűzoltó­szertár, az iskola és ami ép­pen a legjobban kellett. Me­sélik azt is, hogy a munká­ra toborzást Annus irányítot­ta, és úgy indultak, hogy egyetlen ház sem maradjon ki a felkérésből. A sorba a parókia is beleesett. Várták, hogy mit mond Annus? — Hívjuk a papot is... Amikor valaki megjegyez­te a papnak, hogy mégis ér­dekes, hogy ez a kommunis­ta Annus a tisztelendőt is hív­ta, az bölcsen annyit mon­dott: „Annus már gyerekko­rában is okos lányka volt...” Amikor elkészültek a munká­val, akkor ünnepre is hívták a falut. Ott volt mindenki, a tisztelendő úr is, és hogyan is mondta Bódi Jánosné? — Mindenki kapott egy bögre tejet. Ilyen jóízűen italt még nem fogyasztott senki, mint akkor mi a tejet... Nemrégen mesélte el Kele­men Tibor, a községbeli em­ber, hogy amikor bíróválasz­tásra került a sor, a falugyű­lésen egyhangúlag kiáltották: ..Legyen a bírónk Demus An­nus". Ö lett akkor az ország első női községi bírája. A fia­talok akár a körmeneten — vitték a községi méltóságot jelző táblát és ünnepélyesen helyezték el Bódi Jánosné h-i-^nak falán. a ott él a községben, . a Bertence-patak partján, családjával. Sokak ál­tal feledve? Pedig jólesne ne­ki is néhány meleg szó... Bobál Gyula Köszöni© helyett.. Miért kell nekünk a nőnap? M Nőnap a Szovjetunióban A szovjet naptárakban már­cius 8-a piros betűvel szere­pel. vagyis állami ünnep és munkaszüneti nap. Ennek ugyan a férfiak legalább annyira örülnek, mint a nők. A kialakult hagyomá­nyokat nagyon komolyan ve­szik az erősebb nem képvi­selői. A kora tavaszi időpont ellenére mindig kerül virág. Errefelé a mimóza járja, az a tavasz virága, és a tuli­pán, amelynek hagymája ki­hajt a fűtött szobákban is, így viszonylag bőven kerül a piacokra. A munkahelyeken nőnapi ünnepségeket szer­veznek, amelyek valódi tár­sas összejövetelek, nemcsak afféle csokorátadó aktusok. Igaz, a nők mintha erről elő­re gondoskodnának: február 23-án, a szovjet hadsereg napján ők köszöntik a férfia­kat. Nőnap előtt jó előre meg­jelennek a virágcsokor díszí­tette „Március. 8.” feliratú borítékok, a nemzetközi nő­napra nyomott üdvözlő ké­peslapok. Megnövekszik ilyenkor a táviratforgalom is: nőnap alkalmából nők is kö­szöntik egymást. Van ilyen­kor a boltokban ünnepi tor­ta és a konyhai félkész ter­mékeket árusító üzletekben is ünnepi a választék. Mivel a nőnap igazi csalá­di ünnep, különleges konyhai előkészületeket is igényel. Egyes családoknál ugyan ki­alakulóban van a „férfi fő- zőkanállar’ szereposztás, a háztartások túlnyomó több­ségében azonban női biroda­lom a konyha. A ház férfiai inkább a porszívót dajkálják, a lakást takarítják kj az ün­nepre, míg a finom falatokat az asszonyok készítik el ilyen­kor is. A szovjet statisztikai hiva­tal nőnap előtt szokásos je­lentéséből kiderül, hogy a szovjet munkások és alkal­mazottak 51, a mezőgazda­ságban dolgozók 45 százaléka nő. A. felsőfokú és szakirányú középfokú végzettséget szer­zettek 60 százaléka tartozik a szebbik nemhez, a tudomány munkásainak 40 százaléka, a legfelsőbb tanács küldöttei­nek egyharmada nő. Az anyáknak nyújtott jut­tatások összege csaknem T _ L lesz, ha rögvest az elején férfia­JODU San bevallom: semmi újat nem tudok mondani ezen alkalomszerű köszöntő- félében. Tudóm, ez így furamód lehangoló, kiábrándító és kisfiúsán inemtelen — de legalább igaz. Mentségemre legyen mondva, becsülettel átlapoztam az utóbbi évek nő­napi sajtóját, s kérem szépen, sajnálattal kell közölnöm: minden jelző foglalt. Ámbár megtuditam, hogy a mai nő már teljesen emancipálódott,, sugárzóan boldog és' derűs, jóllehet vállán cipeli a keresztfát. Szeret dolgozni, meg is állja a helyét mint alfaárki, noha ezért nem kap annyi pézt, amennyit férfitársai borítékolhatnak. Továbbá az is kitűnt a sorokból, hogy a nő jóságos, termékeny, megértő, korra, világnézetre való tekintet nélkül gyönyörű, csodálatos hervad­hatatlan, nagyszerű hitves, anya és 6'zerető, bízóik a békében, nyüzsög a közéletben, este gondosain betakarja fiacskáját és leoltja a villanyt — miután fölmosogatott. Mindemellett remekül főz, sportol, sokat olvas, ott van a szíííháizd premiereken. Mondom, itt nincs új a nap alatt. Már a haitszáz oldalas sízdnondmaszótár sem hasz­nálható. Bár, morfondírozok magamban, ha minden olyan ferencjóskásan szép és jó, ak­kor mért kell nekünk nőnapot tartani?! (Jaj, ez már megint egy illetlen megjegyzés.) De gondoljuk csak tovább a dolgot. Hát, ha ezeknek a jelzőknek legalább a tizede igaz, akikor már évék óta csak férfinapokat ül­hetnénk, nem? Mivel pedig nincs így, marad az egyetlen logikus következtetés: nőnapra aizért van szükség, mert még mindig többet beszélünk a gyengébb nemiről, mint amenv- nyit teszünk érte. így aztán ezek a mai vi- ráiggízáliak, csecsebecsék szép szavak is pót­cselekvéseink tartozékai. De még mielőtt valamely harcos matróna a szeretettet nyújtott virágszálakat vázástól visszaeímezné a feladónak, meg kell mon­dani az említett férfimagaitartás nem vala­miféle tudatos, önző taktikát takar, hanem eigyszerűen civilizációnk terméke. Sejteti a jövőt is, megváltozása társadalmi fejlődé­sünk függvénye. S ha már ennyire belebo­nyolódtunk a társadalmi okfejtésbe, annyit tegyünk még hozzá: a két nem természe­ténél fogva egyenlő. Ugyanis ebből származik a legtöbb baj! Mert, valljuk be, örök cívódás, vetélkedés, bizonygatás, magyarázkodás áz életünk. Íme, néhány világtörténelmi példa. A kínai fér­fiak azt tartják magukról, hogy mindent tudnak; a kínai nők, hogy mident jobban tudnak! Egy görög szólás szerint az asszony arca elárulja, hogy milyen a férje, a férj inge viszont arról tanúskodik, milyen a fe­lesége. .. Mohamed könnyedén intézte el a nőkérdést: a parfüm és az asszony illanó, jól el kell zárni mindkettőt! A spanyolok is megvívták a maguk csatáját, azt tartja egy mondásuk, hogy aki a kígyót a farkánál, az asszonyt pedig a szavánál akarja megfogni, az semmit sem fog.. És mi, magyarok? Bő­ven van itt is példa, egyik szólásunk arra figyelmeztet, hogy a nőt a férfi addig tartja királynőjének, amíg az el nem kezdi felette az uralkodást.. . Szelídebb változata küzdel­mes e.gyüttlétünknek: az asszonyokról szabad rosszat mondani, de asszonyról soha! Még négy és fél milliárd rubel évente, az óvodák, a bölcső­dék, nyári táborok fenntar­tására 8 milliárd 200 millió, az iskolákra közel 9 és fél millió rubelt költ az állam, de jut ide a szakszervezetek, a társadalmi szervezetek és a termelőszövetkezetek költ­ségvetéséből is. Óvodába, böl­csődébe 15,5 millió gyerek jár, szüleik ellátásuk költsé­geinek mintegy 20 százalékát fizetik. Lengyel László , _ Voltaire megállapításához hú^ zódom, szerinte a nők mdnj dent meg tudnak csinálni, amit a férfiak, az egyedüli különbség köztünk és köztük, hogy ők — tudniillik a nők — jóval szeretetrs méltóbbak. Azt hiszem, jelenkori békeköté­sünk tárgyalási alapja lehet ez a gondolat, s a nőnapnál jobb alkalom erre a kiegyezésre nemigen kínálkozik. Ha ez a békekötés (Al­tosra sikerülne, akkor megfakult nőnapi jel­zőink is megelevenednének, új életre kelné­nek, s ezzel akár megelőzhetnénk korun­kat, kevesebb lenne a válás, igazságosabb 3 teherviselés, több a szeretet. S miért ne si., kerülhetne? No, erre koccintsunk! Tanka László Együtt könnyebb Asszonvportré Ahogy a rn.eoas.ztal mellett áll, ahogy a méretre vágott kötött anyagot ellenőrzi, moz­dulatai egyformák, kimértek. A vékony, szőke rövid hajú asszony nem néz sem jobbra, sem balra. Persze, hiszen tel­jesítményért kapja a fizeté­sét, aki pedig lazsál, mással törődik, annak vékony lesz a borítékja. Jurta Ferencné együtt nőtt föl a Budapesti Finomkötött- árugyár balassagyarmati te­lepével. Azaz ő már akkor is a gyár dolgozója volt, amikor még ez a gyár i tt a város szélén nem is létezett' A jogelőd kézműipari cégnél kezdte a munkát a nógrádimarcali szü­letésű fiatal lány éppen hu­szonkét esztendővel ezelőtt. — Régen volt — rakosgatja rendületlenül a Szovjet ex­portra készülő női ruhák ki­szabott darabjait. — Tán igaz sem volt. Nógrádmarcalban édesapámék a maguk, azután meg a téesz földjén dolgoz­tak. Otthon is volt munka nekem, meg a négy testvé­remnek bőven: jószág, föld... Szerettem én mindent, amit csak rámbíztak, vagy köteles­ségem volt, nem válogattam, hogy kapa, vagy mallacetetés. Ott is jártam én, Nósftádim ar­cai ban, iskoláiba. Akikoriban éppen nem tanuHósidők vol­tak felénk, nem is nagyon jutott eszembe: nekem tán meg kellene próbálni. Két le­hetőség maradt. Az egyik a helyi termelőszövetkezet, a másik a közeli városok közül valahol megpróbálkozni az iparral. Én Balassagyarmatot választottam. Aprócska cég volt a mai nagy gyár elődje, amelyik az. alig serdülő lányt befogadta. Két esztendő múltán, 1965- ben költözött a város szélé­re a nagy gyár, ahová Jurta Ferencné is eljárt. Úgy ke­rült a városba, hogy nem dol­gozhatott nyolc órát, hiszen még fiatalkorú volt, azután meg hamarosan családanya lett. A sors ugyanis épp azok­ban az években irányította a városba Jurta Ferencet az Alföldről, hogy azután a Ba­lassa étteremben félszolgáló­ként munkát vállaljon. A kézműipari cégecskénél dol­gozó lányok történetesen a Balassa étteremben ebédel­tek. .. — Megismerkedtünk, össze­házasodtunk. Albérletiben lak­tunk, amint senkinek nem kí­vánok. Már megszületett a nagyobbik, fiunk és még min­dig másnál éltünk. Sikerült azután végül OTP-lakáshoz jutnunk a Szontágh Pál utcá­ban. Hát az maga volt ameg­A salgótarjáni öblösüveggyár legifjabb iivegcsiszolóinak egyike Tőzsér Zsuzsanna. A 21 éves szakmunkás nagy biz­tonsággal díszíti a törékeny üvegtárgyakat, számos igényes exportfeladat teljesítéséből is kiveszi a részét. De nemcsak a csiszolókorongok jelentik az életét, munkaideje befejez­tével nem ül azonnal az ott­hona felé vezető kazári busz­ra. hanem aktív szervezője, résztvevője a közösségi meg­mozdulásoknak. KlSZ-titkár- ként irányította alapszerve­zetében a fiatalokat, az elmúlt év óta a pártalapszervezefben képviseli társait. Tervek? — „Mindenekelőtt a munkapadom mellett a minőségileg komoly feladatokat is becsülettel el­látni, aztán sikeresen akarom befejezni a szakközépiskolát, a politikai képzésbe bevonni a fiatalokat, ezen a téren én sem akarok lemaradni! A korosztályomat foglalkoztató problémákon kell segítenem, mindent megteszek gondjaik megoldásán. És. ha marad időm, makramézom és olva­sok, olvasok.” — kj —* ­váltás. Jó cserépkályháinfa vannak, csak a mínusz hu­szonöt fokos hidegben érez­tünk mi is valami hideget.’ Szóval lett lákásumk, ahol már hamarosan négyen él­tünk, mert 1972-ben megszü-í letett a második fiunk is — véko-ny ujjaival a munkaasz­tal nem látható porát tiszto­gatja, mintha otthon a máso­dik műszakot kezdené. — Hogy mi volt életembert a nagyon jó? Az még, hi­szem, előttem van! Nagyon rossz? Hát az albérlet, az na­gyon rossz volt. De nincsenek a mi életünkben ilyen szélső­ségek, csöndesen telnek a na* pofc. Nagy vátgyak nem vezető nek bennünket, mindig ap­ránként haladunk előre. Meg aztán most már a gyerekek*! kel is törődnünk keüíl, a j&4 vőjütkkél. Én ugyan nem széli tam bele a pályaválasztásba' se, a na.gyobbiikból így les? elektronikai műszerész. Most tanul, érettségi után, Salgó­tarjánban. Kollégista. A ki^ sebb még ittthon van, játékos gyerek. Egy-két év múlva fognak majd nagyon hiá* nyozni, azt hiszefn. Jurta Ferencné átnéz a ne-s onlámpa fölött, valahová a semmibe. Talán nagyobbik fiát látja most maga előtt.. Aztán meséli, hogy ritkán^ csak nagy ünnepeken jönösz- sze a.z egész család — az öt teíisvér a szülőknél. Jó lenne gyakrabban, de kinek-kinefa megvan a maga dolga, gond­ja, baja, a hosszabb együtt- létre csak ritkán jut idő: — A munka és a család, a szűkebb család, tudja? Apu­kor kis szabad időnk van, aa a szombat, vasárnap. Akkor minden percet itthon töl­tünk, de legalábbis együtt! Nógrádmarcalban van egy kis málnánk, amit magunk mű­velünk, hoz kis pénzt a házi- kasszáiba. Mert kell. Kevés van belőle mindig. Tizenöt éve hívtak itt a gyárban a szakszervezetbe, s jól műkő- d’k nálunk, akár a többi szer­vezet. Tudja, a nők nenj hagyják magukat! Halványan elmosolyodik, át­fut a fején egy-két szakszer­vezeti „győzelem”, amikor aa asszonyok nem hagyták ma­gukat. Elsorolja, hogy reggel fél nyolckor kezd a gyári meöban, négy órakor ülhet buszra hazafelé. Akkor min­denféle házimunkából élvégea e?y kicsit — mos, vasal, ta­karít —, mert a nagyja * hét végére marad. Akkor se­gít a család is. Együtt vala­hogy minden könnyebb aa megy. ____H 5k£

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents