Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
i ■•■■la f • f / I it I . ff ■ Az orok ifjúság koltoje Kosztolányi Dezső száz éve József Attila abban a szép bírálatában, melyet Kosztolányi Összegyűjtött költeményeinek megjelenése alkalmából (rt, .„gyermeklelkű köl- tő”-nek nevezte. Ha meggondoljuk, sok igazság van-e minősítésben, hiszen a most százéves lírikus első, sokáig felül nem múlt, átütő sikerét egy olyan verseskönyvvel aratta amelyben gyermeki álarcot öltve számolt be a körülötte forrongó, általa ellenségesnek, kifürkészhe- tetlennek érzett világról. A szegény kisgyermek panaszai költője nem volt érzéketlen a világirodalmi ösztönzések iránt, érzékenyen és figyelmesen követte a kortárs francia és német líra új jelenségeit. de amit e kötetével alkotott, mégis teljesen egyéni volt, ízig-vérig magyar jelenség, melyben ott lüktetett osztályának, a középosztálynak tétovasága, válsághangulata, az a baljós elő- érzete, melyet az első világháború be is teljesített. Nem azon a hőfokon és nem azon a hangon fejezte ki a kor életérzését és szemléletének válságát, mint Adv Endre tette, jórészt hiányzott ekkor még költészetéből az a forró közvetlenség, mely utolsó, a halállal kendőzés nélkül számot vető verseiből csap ki elementáris erővel. De A szegény kisgyermek panaszai költője máris nagy lírikus volt. olyan, akire méltán irányult a lírai modernség jelenségeire érzékeny értőik figyelme. Aránylag védett gyermekkor után, a kultúrával eljegyzett és azzal átitatott környezetből érkezett az irodalomba. Szenvedélyesen vágyta a sikert, hódítani akart, s talán ezért is hagyta félbe egyetemi tanulmányait, hogy helyettük az akkor oly fontos és kezdeményező újságírás műfaját válássá». Ettől kezdve élete végéig ontotta cikkeit. Azok kővé a ritka tehetségek közé tartosott, akik minden feladatukat kitűnően teljesítik. 'Akadtak lapjának olyan számai, amelyekben annyi cikket int, hogy egyezerre több álnevet kellett használnia. S közben szenvedélyesen olvasott, szeszélyesen, előzetes tervek nélkül kalandozott a világirodalomban, s fordításival olyan nevelő határt tett a fiatalokra, mint a nagy pedagógusok. Kosztolányi nem volt nevelőtípus, mégis szinte mindenkire hatott, alti nyomában érkezett az irodalomba. Ha mással nem, hát nyugtalan, kísérletező szellemével, azzal a függetlenségével, amely nemzedéktársait is jellemezte, de amelynek legvégletesebb kifejtését éppen ez ő költészetében találjuk, amikor a könnyedség, a játékosság és a szárnyalás eszményét fejtette ki az Esti Kornél éneké ben. A gyermek álarcát később £a bús férfi”-éra cserélte, s ebben a változásban ott sejthetjük az első világháború megrázó élményét, s annak következményeit 1». Egyike volt azoknak, akik a legkorábban ismerték föl az öldöklés és ellenségeskedés céltalan voltát, s ha volt is életének egy fájdalmas vargabetűje, melynek végletes meg • Kosztolányi Dezső az 1930-as évek elején nyilatkozásaképp az Űj Nemzedék hírhedt Pardon-rovatában vállalt szerepet az ellenforradalmi rendszer első időszakában, később annal nagyobb együttérzéssel cs megértéssel fordult az élet kisemmizettjei felé, akiknek olyan emlékeket állított, mint a Pacsirta vagy az Édes An. na című regényei. Ez utóbbiról a kor egyik legbátrabb írója, Bálint György nyilatkozott nagy elismeréssel. Az előbbi pedig nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy ei kell viselnünk a lét fájdalmát is, mert öröm s bánat együtt jönnek, és az ember csak a nyomorúságokban megedzve teljesítheti ki önmagát. A látszólag könnyed, a szépségtől megigézett, a mélységet elutasító Kosztolányi egy nagyon súlyos, sok megpróbáltatást hozó korszakban hirtelen szemléletet váltott. Nemcsak az a tény jelezte ezt, hogy ő, a kifejezés egyik legnagyobb mestere, szabadverseket kezdett írni, s hogy elbeszéléseinek, tárcáinak meghatározó eleme lett a részvét, hanem az Is, hogy szenvedélyes harcot Indított a magyar nyelv ügyében. Megérezte, hogy olyan korszak jön, amely mindenkitől egyértelmű, a gondolat világosságára és becsületességére épülő állásfoglalást kíván, s tudta, hogy gondolkodásunk egyértelműségének tükre a kristálytiszta nyelvhasználat. Ezért állt élére a nyelvművelő mozgalomnak, s az a törekvése, hogy óvjuk nyelvünket az idegen hatásoktól, • törekedjünk a minél szebb s kifejezőbb stílushatásokra, ma sem veszített időszerűségéből. Talán ez az általa any- nyira nagyrabeceült latin világosság is a magyarázata, hogy egyike lehetett irodalmunk utazó nagyköveteinek, aki nemcsak mint jelenség, hanem mint az idegen nyelvek kitűnő ismerője és használója is hódított mindenhol, ahol megfordult. A folyton rohanó, izgékony, minden percet kihasználó Kosztolányi életmódjával és életvitelével Is figyelmeztető jelkép az élet rövid voltát panaszolja újra meg újra, a arra Int, hogy jól kell sáfárkodnunk tehetségünkkel, öt magát olykor felszínesnek nevezték, sokszor nagy kortársai is megdöbbenve figyelték termékenységét, azt híve, romlandó anyaggal dolgozik. Különös megrökönyödést keltett, amikor életre hívta másik énjét, Esti Kornél személyében, s e képzeletbeli alakmása segítségével mondott ítéletet a körülötte forrongó, vajúdó világról. Félt Estitől, de szerette is oltha- tatlan szeretettel, mint ahogy lángolt mindenért, aminek köze volt az íráshoz, irodalomhoz. Kevesen pásztázták végig tanulmányaikban olyan érzékeny azonosulni tudással irodalmunk múltbeli értékeit, mint ő tette. Tudta, hogy az irodalom nem holt betűk tengere, hanem életre kelthető erőforrás, mely segíthet a mindennapok küzdelmeiben és nehézségeiben. Hamarosan neki magának is szüksége lett erre az erőforrásra. 1932-ben jelentkeztek először halálos betegségének tünetei. Hosszú ideig mintha reménykedett volna. De nagy versei arról árulkodnak, hogy nyíltan, rezzenés nélkül nézett 6zembe a véggel. Korábban is meghatározó témája volt a költészetének az elmúlás. Szinte kedvét lelte a betegségekben. De ez akkor még csak játék volt, álarc, melyre oly szívesen válaszolt a „halál-arc”- rímmel. 1932-től azonban haláláig orvostól orvosig vezetett mind nehezebb és tra- gikusabb útja, miközben — ahogy egyik versében írta — „fájdalmas műremekké” kovácsolta a szenvedés. Nem csalta meg magát, „tudom, hogy nincsen miben hinnem” — írta egyik legszebb, világirodalmi rangú versében, a Hajnali részegségben. De „pattanó szívét” ekkor is „húrnak feszítette”, hogy eldalolhassa a szépség és a lebírhatatlan életerő himnuszát, s hogy fejét meghajtva köszöntse azokat a fájdalmakat, melyek megérlelték, s amelyek hatására a halálhoz fordult, hogy fia lehessen. S mintha a könyörtelen elmúlás még egy haladékot adott volna, hogy megízlelje a boldogságot, melynek oly elkötelezett énekese volt: átmeneti javulása idején egy nagy élmény hatására született búcsúzó verse, a Szeptemberi áhítat. Ekkor már elhatalmasodott szervezetében a rák. „Kések között”, a „végzettel vállán” mégis a „halál fölé” emelkedett, s rezzenéstelen hittel, nyugalommal és bizakodással emelte magasra azt az ünnepi zászlót, mely lírájában az örök ifjúság és a lebírhatatlan szépség jelképe: „Állj meg le óra és dőlj össze, naptár, — te rothadó gondoktól régi magtár. — Ifjúságom zászlói úszva, lassan — röpüljetek az ünnepi magasban’’. Ünnepi évfordulók alkalmából sokszor fájdalmas lelkifurdalással kérdezzük, eleget tettünk-e az ünnepeltért, nem tesz-e szemrehányást az utókor kényelmességünkért és tunyaságunkért, mellyel elfeledni hagytuk. Kosztolányi azonban nem elfeledett,' hanem élő költő, akihez újra meg újra bizalommal fordulhatunk, amikor a művészet szépségében keresünk igazolást. Rónay I,ászló KOSZTOLÁNYI DEZSOt Boldog, szomorú dal Van már kenyerem, borom <s van, van gyermekem ét feleségem. Szívem minek is szomorítsamf Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák suttgova hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Von egyszerű, jó takaróm ts, telefonom, úti bőröndöm, ven jószívű jót-akaróm isi t nem kell kegyért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, réezegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Von villanyom, izzik a villany, tárcám van igazi szinezüstből, toliam, ceruzám vígan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, langy tea beteg idegemnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállók az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Olvassuk uj'ra - együtt! Szakonyi Károly Szakonyi Károly jó novellista, kanyargós életút után lett író, valóban annak a nemzedéknek a tagja, amelyik megélte témakonfliktusait, s így elsősorban nem is a történet elmondása izgatja, hanem hőseinek karaktere. Az emberek, a jellemék — a többiek. Vagyis mi. Hogyan éljük meg a valóság csodáját, hoayan viseljük el a köznapi életet? Elbeszélőnek indult, Középütt vannak a felhők című könyve 1961-ben jelent meg és mert prózája — dinamikus belső feszültségeivel, párbeszédeinek jellemdialektikájával — magában hordta a drámai feszültséget, hordozta a drámai megjelenítés lehetőségét, nagyon gyorsan hangjátékot, majd drámát kezdett írni. 1963-ban írta első drámáját és még abban az évben bemutatták. Ez volt az Életem Zsóka. A Nemzeti Színház játszotta, öt évre rá a Madách Színház mutatta be az ördöghegyet, két év múlva 1970-ben a Vígszínház társulata, a Pesti Színházban az Adáshibát. Az év utolsó bemutatója volt —. ami általában a rossz omen —, de az évad legnagyobb masyaT sikere leit. A következő évben már nyolc színház szerette volna játszani. S ekkor már tudni lehetett, annak az izmosodó drámaíró-nemzedéknek, amely a hatvanas évek elején próbálta birtokba venni a magyar színpadot, valami sikerült; —- Szakonyi, Csurka, Gyurkovics, Görgey, Moldova, Fejes, Hernádi —, hogy csak a legfontosabbakat említsem — a jelenidejűség élményét emelték színpadra, a szocialista magyar irodalom birtokba vette a magyar színpadot is. Az Adáshiba tulajdonképpen komédia, a kritika szinte teljesen egyöntetű véleménye szerint a felszabadulás óta a magyar irodalom legjobb ilyen műfajú munkája. Ritka az ilyen „egyhangú” megállapítás, olykor gyanús is. Az eltelt idő — s művészi értékek hitelesítésében ő a legnagyobb úr — azonban, úgy tetszik, igazolja ezt a korabeli megállapítást. Mitől hát ez a siker, s mi a lényege? A mű, a klasszikus kispol- gáriságot éri tetten, akkor amikor a legeslegújabb társadalmi médiának, a televíziónak torkába dugja fejét — modellszerűen téve ezt is, hiszen a kisoolgáriság egyik legfontosabb ismérve a sunyin szidva, félve szolgálni- dicsémi mindig minden divathatalmat. Az ábrázolás közege a kispolgáriság, a család. Itt mutatja be azt az azóta világszerte közhellyé véltélet- helvzetet. amikor a televízióoltár minden mást lényegtelenné, érdektelenné varázsol. mindenki fújja a magáét, nem figyel a másikra, még igazán azt sem veszi észre, ha az atyaisten vagy fia, Krisztus száll le az égből. Elrontott, kisszerű életek, tártál-* mattan, eszmék nélküli sorsok. amelyek be vannak táplálva arra, hogy „nekünk semmi közünk semmihez, mi kérem nem érdeklődünk semmi és senki iránt”- Nem is csoda, ha nem látják meg a csodát. Már megváltani sem lehet őket és nem is érdemes. Ügy béleragadtak kicsinyes életük kicsinyes problémamocsarába, hogy már Krisztus sem tudja kihúzni őket, de talán majd azok a fiatalok, akiknek még van szemük és szívük a csodákra, azok talán még megválthatok és akkor talán még megváltó is lesz belőlük. Mert csak az képes a csodára, aki a csodát magában hordja! Szakonyi Károlyt most sem a történet érdekelte, a Krisztus-ötlet is csak játék, a jellem vetkőztetésé'hez szükséges tükör. Pontos dialógusokban. monológokban, jajsza- vakban. felhördülésekben maradandó — kisszerűségükben félelmetes — figurákat éoít fel nekünk nézőknek, ■ olvasóknak. hogy magunkra ismerjünk, hogv elborzadjunk, hoev reménykedjünk gyermekeink lázadó tisztaságában! Szalontay Mihály BÖDOG. Vanda túlórázik, fáradt. .. VANDA. Nem túlórázom.' SACI Döncinek hízelegve. Ugye, nem mondtad komolyan, hogy én butaságokat mondok? DÖNCI. Tudod, hogy nem szeretem, ha... SACI m. f. Ugye nem mondtad komolyan?! DÖNCI kényszeredetten- Nem... BÖDOG. Igyekezni kell, Igyekezni. Mindenki igyekszik. .. a világon mindenki... — Hol van a szivarosdobo- zom? Imrus, nincs ott melletted ? IMRUS türelmetlenül. Nincs, nincs.. . BÖDOG. Amikor diákok voltatok, akkor is csak azt mondtam nektek mindig: igyekezni, igyekezni! Vandának is szép képesítése van, maholnap főkönyvelő lehet, aztán igazgatósági tag.. • ... Meglátja a szivarosdobozt a komódon- Anya, add ide a szivarosdobo- zomat! Bódogné feláll, viszi a dobozt meg a szivarvágót. Itt vagyok például én! Ha belegondolok, hogy hol kezdtem! Választ egy szivart, megvágja, rágyújt. Dönci, nem kérsz szivart? Csongor. Nagyon jó, azelőtt Dózsát szívtam, de ez egészen kitűnő zamatú. Persze, nem olyan, mint a Virginia. Nem gyújtasz rá? Bódogné csaknem súgva. Apa!... ' DÖNCI. Nem, kösz, szivart nem. BÓDOG. Pedig ünnepélyes alkalmakkor néha úgy sziva- rozgaíhatnál. DÖNCI. Nem. Kösz! BÓDOGNÉ m- f. Imrust akartad megkínálni. BÓDOG. Imrust? Szivarral? Ugyan ne bolondozz már! BÓDOGNÉ óvatosan. Azt mondtad, ma este megkínálod, mert... BÖDOG. Soha nem mondtam, hogy megkínálom szivarral. BÓDOGNÉ félénken. Cigarettával. .. BÖDOG. De hiszen nem Is dohányzik! Imrus! Imrus, te dohányzol ? IMRUS izgatottan figyeli a tévét. Most készülnek a felszálláshoz! — Dehogy dohányzóm! BÓDOG. Mondom, hogy nem dohányzik! Becsukja a dobozt. Megvolt az érettségim, és mégis, hol kezdtem? T’-ógeroltam egy címfestőnefc. Egy olyan kis kézikocsin húz- gáltam a cégtáblákat a megrendelőkhöz. Amikor kicsit jobban ment neki, felvett tisztviselőnek- De huszonkilencben ő Is beadta a kulcsot. Kezdhettem elölről. BÖDOGNÉ nézi a tévét. És ha ezek nem tudnak felszáll; ni onnan? Azért ez nagy felelőtlenség! Családos emberek meg minden... SACI. Jaj, ha ottmaradnának! DÖNCI. Ki van az számítva. SACI. Ha ottmaradnának, meghalnának? IMRUS. Ilyet ne Is mondj. Saci! DÖNCI. Ki van az számítva, legyetek nyugodtak. VANDA. Ha egyszer feljutnék a Holdra, én ottmaradnék! Az egész világ tudná, hogy ott vagyok. Ha éjjel néznék a Holdat, tudnák, hogy ott vagyok... BÓDOG- Á, mire jutottam volna szorgalom nélkül! Nem lett volna, ez a ház, semmi. Ha nem igyekeztem volna, nem neveznek ki csoportvezetőnek, később főosztályvezetőnek! Én megtanultam! A katonaságnál is... mindent rám lehetett bízni! A társadalom megbecsüli az igyekvő embereket. BÓDOGNÉ. Bizony, menynyit küszködtünk! BÓDOG. Én nem számítottam senkire. Csak magamra. Szorgalom és igyekezet, így aztán mindent át lehet vészelni! A legnehezebb időket is! BÖDOGNÉ. A háború alatt is mennyi rettegés, mennyi félelem! És azután is, hogy mi lesz velünk, ' veletek... Hogy meghagytak-e, elvisz- nek-e? Kinek mit mondhatsz, kire hogy nézhetsz... BÖDOG. Minket soha nem bántottak. Sem azok, sem ezek! Persze, ehhez érzék kell! Fennmaradni! IMRUS- Most fognak Indulni! Most! Figyeljetek! DÖNCI. Ki van az számítva, csak semmi izgalom. BÓDOG. De telefonálni, azt nem tudsz. Az egyik készülék rosszabb, mint a másik. IMRUS. Indulnak, indulnak !!! BÖDOGNÉ. Ö, azok a rettegéssel teli éjszakák! Azem- 1 er soha nem ismerhette ki magát. Amikor születtem, háború volt, apámat kétéves koromban kivitték a frontra. Aztán a forradalom, a kom- mün,.. aztán a másik háború, a bombázások. Meg a háború utáni évek. És most megint ez a kommün...! Én nem is tudom, hogy bírtuk ki eddig? IMRUS lelkesen. Felszállt! Felszállt! Most már csak az a lényeg, hogv találkozzon az űrhajóval! Meg aztán a Van Allen övezet- Az mindig rizikó. DÖNCI. Komputerekkel dolgoznak. IMRUS. De azért félelmetes, nem? Félelmetes, b |v már fenn jártak a Holdon! És k: tudja, mi következik més ezután! DÖNCI. Tényleg, lesz még ma valami jó műsor? IMRUS. Egészen beleizzadtam a közvetítésbe! BÖDOGNÉ. Ez a gyerek is olyan izgulós... .MRUS. Nem vagyok izgulós! BÓDOG. A tudomány! Mit tudjátok ti? A tudomány mindig kieszel valamit, aztán a háborúban az egészet ellenünk fordítják. Ennek sem lesz jó vege, ismerem őket! Engem már nem tudnak becsapni! Jöhetnek nekem akármivel, tudom, mi a lényeg. Legyen az embernek egy kis otthona, egy kis biztonsága... Azért mondom Vandának is, vigyázzon az állására, Vili bácsi tnagyne- hezen megszerezte neki a trösztnél. •. SACI. De Vanda már nincs a trösztnél! BÓDOGNÉ kedves csodálkozással. Hát hol lenne, ha nem a trösztnél? BÖDOG hirtelen eszébe jut, feláll, keresgél. Hol a rádióújság? Nézzük csak, mi lesz a tévében. Remélem, valami tisztességes műsor... VANDA türelmetlenül. Minek foglalkoztok velem? Úgyis elég gondotok van, nem? BÖDOG. Ebben a családban mindenki törődik mindenkivel, és ez így van rendjen. Jól is néznénk ki, ha. .. Na, hol a rádióújság? Mindig eldugdostok mindent! Szeretném tudni, hová lehet elsüllyeszteni egy rádióújságot? Jön-imegy, keresgél. Hát itt sincs! Anya, nem láttad? BÖDOGNÉ a szoba mélyébe mutat. Talán ott van. •. BODOG a komódhoz megiL turkál. Ott van, ott van!, .j De hol? BODOGNÉ. Nem kerteli Mtü vét? Főzök kávét, jó? DÖNCI. Az bizony jó les^ Még vezetnem kell ma. SACI. Ó, én nem iszom,’ csak forgolódom tőle fél éjszaka, ilyenkor már nem iszom... BÖDOGNÉ. Akkor a kisebJ bik főzőben. •. Imrus, gyere,’ én ehhez a konnektorhoz nem nyúlok, ráz, gyere, fiacskám. .. Imrus ét Bódogné kiment neK < Szakonyi Károly: ADÁSÉIBA (Részlet)
