Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-09 / 33. szám

Olvasónapló SZÁZ ÉVE SZÜLETETT A SZÁZAD SODRÁBAN ALBÁN BERG Idézet egy új könyvsorozat, a Vízügyi zsebkönyvtár első kötetének borítójáról: „Az em­lékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesé­ge”. A magyar vízügy e szá­zadi történetének is megvan­nak a maga nagy alakjai, alkilkm-ek a tapasztalatai a köz gyarapítását szolgálják. Külö­nösen akikor, ha tudjuk, mi­lyen roppant nagy szerepet játszik mindennapi életünk­ben és a gazdaságban a víz. Nem keld a vízügy szakembe­rének lenni ahihoz, hogy leg­alábbis érzékeljük, a víz örö­münk és gondjaink forrása. A Magyarországra érkező vizek 96 százaléka határainkon kí­vüliről, tölbbé-kevésibé már szennyezetten jön hozzánk, már csalk ezért is különös gonddal kell ügyelni vizeink tisztaságára. Ezenkívül romla­nak is a vizek. S tudjuk, van- nék víziben szegény és ellá­tatlan területek is. (Egyéb­ként, Nógrád szintén inkább szegény, mint gazdág vizek­ben, erre figyelmeztetnék időn­ként látványosan is jelentkező gondjaink.) Közös kincs a Ba­laton, a Velencei-tó s gazda­gok vagyunk hőforrásokban, hévizekben. Mindez szántén ró ránk sürgető teendőket. Ugyanakkor a magyar víz­ügynek nagy múltja van, Széchenyi István óta. S ter­mészetesen, van erőfeszítések­ben és eredményekben gaz­dag jelene. Ami például a ve­zetékes vízellátást illeti, ha­zánk az európai átlag közül mozog. Igaz, szennyvíztisztí­tásiban elmaradt, ez is a jövő nagy teendői közé tartozik. Viszont árvízvédelemben euró­pai elsők vagyunk HoHandtát és Olaszországot is megelőz­ve, tölbib mint négyezer kilo­méteres védett gátvonalunk mérhetetlen értékű nemzeti vagyont óv. Napjainkban a vízügy leg­fontosabb feladatait kormány­programok, határozatok is rögzítik. Hogv csak a leglé­nyegesebbeket említsük ezek közül, idetartozik a víztaka­rékosság, a vízminőség védel­me. Sokat hallhattunk külön is a Balaton védelméről, Hlet- vet azoknak a vízvédelmi programoknak végrehajtásáról, amelyék a világhírű tavunk vízminőségének megóvását szolgálják (a Kis-Balaton II. ütemének megépítése, a szennyvíztisztítás, foszfortala- nítás stb.). Mindez nemcsak a magyar vízügy feladata, hanem mind- annyiunké, miiként az egész környezetvédelem is az. Való­színűleg keveset gondolunk arra, amikor a vizet isszuk, hogy milyen drága. Igen, ma már a víz nem a természet ajándéka, hanem közgazdasá­gi fogalom. Természetesnek vesszük, hogy jön a csapból, nem is gondolunk a takaré­kosságra, amely szemléle­tünkben még korántsem vált általánossá a vízzel kapcso­latban sem. Az Országos Vízügyi Hiva­tal már említett zseblkönyvtár sorozata többi között éppen azt a célt / szolgálja, hogy e téren is korszerűbb szemlélet­re tegyünk szert. A sorozgt szerkesztője Szokács László. Elmondja, hogy éppen a szem­léletformálás érdekében a so­rozat köteteiben bemutatják azokat az embereket, akik a vízügy szolgálatában hosszú évtizedeket töltöttek s tapasz­talataikra a ma generációja is számít. Ezeket a könyveket eljuttatják a vízügyi szakkö­zépiskolákba, ahol a képzést is szolgálhatják. A vízügyi em­lékhelyeken, múzeumokban — Esztergomban, Gyulán, Siófo­kon és másutt — szintén kap- h. tök lesznek a kötetek. Tervezik, hogy a jövőben a vízhez kapcsolódó emberek, foglalkozások bemutatására is sor kerül, valamint a vízügyi emlékhelyek gyűjteményei­nek, történetének földolgozá­sára. A sorozat első kötete Kosa Csaba, A század sodrában cí­mű riportkönyve, amely Pá­lyák, életutak a vízügy szol­gálatában alcímmel látott napvilágot. Kósa Csabát eddiig sikeres ifjúsági regények író­jaként s nem utolsósorban ki­tűnő riportok szerzőiéként Is­merte meg az olvasóközönség. Tartalmas, árnyaltan meg­írt riportokat gyűjtött csokor­ba e könyvében is. A század sodrában című könyv tartal­mában és stílusában egységes, a tizenöt riportban megraj­zolt portrék plasztikusak és rokonszenvesek. Kósa Caaba —, mint mindem más teásá­ban — most lö elsősorban az emberre, a küzdelmet, az ál­dozatot vállalni kívánó és vál­lalni tudó emberre volt kíván­csi. Hősei végigküzdötték századunkat, Sizolgélták a ma­Az amatőr művészeti moz­galmon belül a képző- és iparművészet azon ágak ko­zz tartozik, amelyeknél leg­inkább érezhető a megyé­ben a mecénáló szándékú figyelem. Ennék ellenére sem könnyű —, miként az élet bánmély más területén sem az — a személyiség mű­vészi érvényű kibontakozta­tása, a színvonalas jelenlét megvalósítása különösen a pályakezdés «lején. Később sem az, de ez már akkor a tehetségen kívül elsősorban a szívós, következetes, időn­ként a mellőzést is vállalni képes alkotói tevékenységen múlik, amelynek értékeit talán csak később realizálja az idő. Az amatőr képző- és ipar- művészeti csoport tagjai azonban elsősorban nem a művészet területén kívánják kibontakoztatni képességei­ket, hiszen az önmegvalósí­tás számukra adott, fizikai munkásként, tanárként, di­ákként, orvosként, végzik munkájukat, vagy másutt dolgoznak. A művésizkedés számukra nem létkérdés, csupán annyiban, hogy sza­bad idejüket szánják életük teljesebbé tételére az airna- tőrmozgialmalkban való te- vékenyfcedéssel. Többnyire nem megkeseredett emberek, ellenkezőleg, ez a tevékeny­ség számukra a hétköznapi öröm forrása. A Nógrád megyei amatőr k pző- és iparművészeti cso­portban jelenleg legalább hetvenen tevékenykednek több-kevesebb intenzitás­sal. Ezért önmagában dicsé­ret jár. Az amatöirmQzga- lom funkciói között első­sorban e művészeti csopor­tok belső nevelő munkájá­nak folyamatos erősítése, a közvetlen vagy tágiabb kör­nyezetre gyakorolt hatás mind szélesebb körűvé té­tele, a szabad idő tartalmas fölhasználása, a közösséghez való tartozás örömének ösz­tönző szerepe sorolható, töb­bek között. Ilyen értelem­ben az amatőrség elsősor­ban nem minősítő — pláne nem lekicsinylő — jelző, ha­nem az életmód és az élet­forma egyik modelljének megnevezése. Persze, az is igaz, hogy éppen az amatőr képző- és iparművészek kö­zül néhányan mindig elér­nek a hivatásos művészet szintjéig. * S ha a megyei stúdió célja nem is a mű- vészutánpótilés nevelése, bi­zonyos mértékben ilyen funkciót is betölt azzal, hogy lehetőséget nyújt szak­mai ismeretek szerzésére és önképzésre. Köszönet jár mindazoknak, akik ezt a mozgalmat segítik. 8 NÓGRÁD - 1985. február 9., szombat gyár vízügyet a két világhá­ború között is, a felszabadult országban pedig szintén tevé­keny részesei voltak az új társadalom- és országépítés­nek, maradandót hoztak lét­re. Képzettségük és gyakorla­ti tudásuk arra predesztinál­ta őket, hogy az öntözés, a lecsapolás, az árvíz elleni küz­delem hősei legyenek szak­mérnökiként, kutatóként, irá­nyi tóként, szervezőként egy­aránt. A hazaszeretet, az ál­dozatkészség hétköznapi hősei ők. Üzenetük Kósa Csaba ri­portjain keresztül közkinccsé válhat s azzá is kell válnia a mai és a jövendő nemzedék érdekében. Igaz, mindannyian a vízügy — ha úgy tetszik, egy szűlkebb szakmai terület — szerelmesei, de elkötelezett­ségük táigabb értelmében is példa. Kósa Csaba időben írta meg ezeket a riportokat. Ha kicsit is később vállalkozik erre, már elkésett volna. Sajnos, a könyven szereplők egyharma- da már nincsen közöttünk. A könyvhöz dr. Breinich Miklós, az Országos Vízügyi Hivatal első elnökhelyettese írt előszót, többi között, utal­va Széchenyi István 1834-ben írt soraira: „A folyók... sem elrendezni, sem egybekötni magokat nem fogják. Ahhoz kéz és sok kéz kell, de leg­nagyobb összhangzásban valódi tudomány által vezé­relve .x Kezek és kiművelt emberfők. Nélkülük nem lehet megteremteni az egységes, egész országot átfogó vízsza­bályozást, nem lehet meg­alapozni a korszerű vízügyi politikát”. A magyar vízügy­ben kezek és kiművelt ember­főik mindenkor jelen voltak, Huszár Mátyás, Vedres István, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, Széchenyi István után hosszú a névsor és napjain­kig ér. Kása Csaba közülük mutat be néhányat, Ziegler Károlyt, lhring Dénest, Pich­ler Jánost, Dabolczi Jánost, Dobolyi Tibort, dr. Lászlóffy Woldemárt, Nemes Gerzsonit, Dobos Istvánt, dr. Salamim Pált, Gábri Mihályt, Lupko- vics Brúnót, Simonjai Lász­lót, Botár Imrét, dr. Fórls Gyulát és Kertai Kdét. Vala­mennyien a vízről beszélnek, általa pediig az életről. Éle­tünkről és történelmünkről. (Budapest, 1985.) Tóth Elemér 1885. február 9-én született Alban Berg osztrák zeneszer­ző, a XX. század kiemelkedő jelentőségű alkotó mestere. Mindössze 50 esztendő adatott meg a számára, vérmérgezés­ben halt meg 1935. december 24-én. Életműve számra ért­hető mód viszonylag szerény (13 alkotás, közöttük is egy, a Lulu című opera befejezet­len), műveinek zenei tartal­ma és hatása azonban messze túlmutat mennyiségükön. Jómódú, ám csakhamar el­szegényedett család gyermeke. Zenei érdeklődése viszonylag későn, 14 éves korában nyil­vánult meg. A betegség gyö­törte ifjú, aki érzékenyen re­agált a századforduló szelle­mi forrongásaira és zűrzava­rára, öngyilkosságot 'kísérelt me? 1903-ban. Jóllehet kizá­rólag muzsikéval kívánt fog­lalkozni, családja anyagi hely­zete arra késztette, hogy egy év múlva tisztviselői állást vállaljon. 1904-ben fogadta Becsben tanítványául Arnold Schoenberg, aki nem csupán századunk korszakos zeneszer­zője, hanem minden alkadé- mizmus éllen forduló zseniá­lis tanár is volt. A tanulmá­nyok ideje ' hosszúra nyúlt, 1911-ig tartott, Schoenberg, akii mindegyik tanítványát egyéniségének megfelelően nevelte, Alban Bergnél a ro­mantikus dailszerűség iránti hajlamot igyekezett az új ze­nei kifejezés irányéba terel­ni. Az énelkszerűség iránti haj­lama megmaradt ugyan a SehoeWberg-iiskolótaiain, de exp­resszionista irányban fejlő­dött tovább. 1915—1921. között írt operája, a Georg Büchner drámiaitöredékéfoől librettóvá formált Wozzeck mérföldkő századunk operatörténetében. Mérföldkő, mint valóságos, új- hangú zenedráima, annak iga­zolása, hogy a romantikával szakítva merőben új drama­turgiával lehetséges élő ope­rát alkotni, A főhős, a társa­dalom által megnyomorított, emberségében megalázott és kisemmizett közkatona tragé­diája a társadalmi igazságta­lanság, az élnyomás elleni tiíL- tákozás. A zene háborús idő­ben készül, s Berg 1915 máju­sában leghőbb óhajaként írja egyik levelében: „...kívánom, hogy végre, végire, végre béke legyen”. Berg zenediramaturgiái újí­tása a forgósainpadszerű, 15 képre tagolt jelenetezés. Űj, dallamos énekbeszédet dolgoz ki; hangok, apró dallamok szimbolikus jelentést kapnak; lényegében megszűnik a ze­nekar kísérő funkciója, a Wozzeck hatalmas együttesé­ben a korábbi évszázadok hangszeres zenéjében kiala­kult öntörvényű formák höm­pölyögnek. A bemutatóra 1925- ben, Berlinben került sor. A Wozzeök harmadik premi­erjének színhelye Leningrad (1927.), ahol hatalmas siker­rel játszották. Nálunk, majd 40 évnyi késéssel, 1964-ben került színre. Színházi élménynek köszön­hető befejezetlenül maradt má­sodik operája is, a Lulu. Berg 1905-ben jelen volt a század­elő ^botránykövének”, Franz Wedékindnek Pandora szelen­céje című tragédia jó nák az ősbemutatóján. Ebiből, s az írónak A föld szelleme című színművéből készített Albán Berg operaszövegkömyvet a húszas évek végén. Rövidre szabott életéből két. felvonás­ra futotta, a harmadukat, váz­latai alapján a közelmúltban rekonstruálták. Az operára al­címűi Baudelaire verisesköny- vénék a címe kívánkoznék: „A romlás virágai”. A mű szenvedő hőseit a címszerep­lő, Lulu, tönkreteszi, a halál­ba űzi, mígnem gyilkosság ál­dozata lesz maga is. E monu­mentális haláltánc társadalom­kritikai mondanivalója nem kevésbé éles, mint a Woz- zeóké. Merőben más azonban roppant bonyolult, szövevé­nyes zenéje. Időközben Albán Berg is elsajátította Schoen­berg zenei logikáját, a 12 hangú komponálást módot. (Eszerin1 egyetlen,. hang sem ismétlődhet meg, amíg mind a 12 el nem hangzott.) Ám a Lu'u épp ebben mérföldkő, első bizonyítéka annak, hogy az új módszer alkalmas drá­mai szituációk életre keltésé­re, valóságos operai-színpadi hatások elérésére. A budapes­ti Operaház 1973-ban győzte meg erről a hazai közönséget. A megélhetés nyomasztó gondjai egész életén végigvo­nultak. „Egy vagy két hóna- nig van még miből élnem —, de mi lesz azután?” — írta levelei egvikében, alig két hónapnál halála előtt a Woz­zeck immár világhírű alkotó­ja. (Tanítást csak alkalmilag vállalt, növendékei közé tar­tozott Theodor W. Adomo, századunk iskolateremtő zene- filozófusa és -szociológusa.) Németországban, legna ?yobb sikerei színhelyén a nácizmus „kultúrbolsevistának” ítélte, némaságra kárhoztatta. 1927 nyarán a németorszá­gi Baden-Badenben, ősbemu­tatón halltotta Bartók Alban Berg Lírai szvitjét. E varázs­latos úi hatásokban bővelke­dő remekmű élménye kihal- lik Bartók III. és IV. vonós­négyeséből. Berg az I. világ­háború után fontos szerepet vállalt a Schoenberg alapí­totta zenei magánelőadások eg •esületébem, amely az új zene terjesztését volt hivatva előmozdítani a konzervatív Becsben. Sóikat tett ekkor Bartók zenéjének népszerűsí­téséért. Feljegyezték róla, szí­vesen került volna közelebbi személyes kapcsolatba is a ma­gyar mesterrel, hisz Bartók Becsben gyakorta megfordult, ám kettejük tartalmas találko­zására végül is nem került sor. Berg korai Zongoraszonátá- j., Vonósnégyese, klarinétra és zongorára írt Négy darab­ja, Kamarakoncertje, dailter- melése ma már századunk ze­néjének aranyalapjához tarto­zik. 1935 nyarán fejezte ba „Egy angyal emlékének” aján­lott Hegedűversenyét. Az „an­gyal”, Mainon Gropius, Berg- hez igen közel állít, s 19 éves korában halt meg. A hegedű- verseny egyszermind alkotó­jának is rekviemje lett. Be­mutatását már nem élhette meg. A versenyművet végső­kig letisztult poézis hatja á't, kicsengése egy Bach-korái kö­ré épül. A haléi szorongató előérzeténék megrendítő kife­Amatőr képző- és iparművészek tárlata A Nógrád megyei amatőr képző- és iparművészeti cso­port éves kiállítása most látható Salgótarjánban a városi-megyei művelődési központ üvegcsarnoikában. Itt 39 amatőr művész 120 mun­káját állították ki. Ilyen gyűjteményes kiállítás nem ad módot arra, hogy bárki eddigi munkásságáról, vagy alkar csak éves tevékenyke­déséről érvényes megállapí­tást tegyünk, az elnagyolté® kellően nem indokolt „osz- tályozás”-nak pedig nem va­gyunk hívei. A gyűjtemé­nyes tárlat célja mindenek­előtt az, hogy érzékeltesse, ikörülbelül egy év alatt mit tett a csoport, tagjai meny­nyire jutottak művészi tö­rekvésükben. Természetesen, van aki messzebb jutott, s olyan is jócskán akad, aki nem lépett — esetleg nem is kíván lépni — tovább. Ez sem baj !tt, hiszen a tartal­mas időtöltés önmagában hordja jutalmát. Ha kritikára nem is tö­rekszünk, néhány kritikai megjegyzésre igen. Elsősor­ban azok munkásságéval kapcsolatiban, akik érzékel­hetően törekszenek a mű­vészi önmegvalósításra is, mindennapi munkájukon kívül. Benyomásunk szerint, az idei kiállításon elsősorban a szobrászati és a grafikai részben akad figyelmet ér­demlő mű. Csemniczky Zol­tán munkád a plasztikai gondolkodás gazdagságával, a tartalmi soikrétűség és ár­nyaltság megcsilítogtatáisóval tűnnék föl. Gondolati el- mélyültsége szintén rokon­szenves és további remé­nyekre jogosít szobrászi munkásságát illetően. Ép­pen igényessége ad alapot arra, hogy az Elvira és a Propelleriosz apró szépség­hibáját is megemlítsük, a haj és a szakáll kidolgozása körüli plasztikai bizonyta­lanságot. Dr. Géczy Miklós faplasztikái jettailk, hogy hall­gat az anyagára, jól bontja ki a fáiban rejlő értéket. Ar­ra biztatnak, hogy a továb­biakban mielőbb függetle­nítse magát néhány nagy előd hangját®. Adorján Já­nos i teralkottája Kisfaludi Stróbl Zsigmondról érdekes és hagyományos formai meg­oldásában jó, Király Lajos érmei viszonylag tiszta meg­oldásúak és hangulatosak, mindenesetre festményeinél számomra többet mondanak. A grafikák között is akad figyelmet érdemlő törekvés. Közéjük tartozik Karmann János, tollrajzai kiérleltek, gondolatgazdagok, az An­gyalok az égbe repülnek so­rozat különösen finom és i-tellektuális örömöt ad. Kiss György fotógrafikái szintén konzekvens grafikai törekvések hordozói. Emlé­kezve tavalyi művedre is, az a véleményünk, hogy szak­mai biztonsága, tematikai érdeklődése folytán már most a tehetséges grafiku­sok között tarthatjuk szá­mon. Bakos Ferenc Lapjai szintén rokonszenves biz­tonságról és gondolati elrné- lyültségről vallanak. Sándor Zsuzsa még kiérleletlenebb egyéniség, papiirmetszetei érettebbek. A kiállításon mennyiségi­leg legtöbb a festmény, en­nek ellenére itt a legeklek- tifcusabb az összbenyomás. Túlzottan is érezni például a nagybányaiak, a posztimp- resszioniisiták hatását, s stí­lusok — és a mondandók — keveredését, illetve érlelet- lensógét. Ugyanakkor tisz­teletre méltó a nógrádi amaitőrmozgalom „nagy öreg”-jeinék töretlen mun­kálkodása, köztük Bajcsik Józsefé. A továbbiakban Ki­rály Lajos, Leszenszky Lász­ló, Nagy Márta nevét em­lítjük itt, illetve Kurcsik Jánosné és Bokor József ké­peit. Az iparművészeti anyagból Siraky Sándor ko­vácsoltvas és üvegtárgyai, illetve Fodor Istvánná kerá­miái említendők. összevéve, az idei ama­tőrök tárlata kellemes és színvonalában sem rosszabb a tavalyinál. Igazán megér egy kis időt az üvegcsarnok­ban. I. E. jezése ez a muzsika. Jemnitz Sándor 1948-bam, a magyaror­szági bemutatót hallgatva ír­ta: „Ez a Requiemül megígért kéttételes hegedűverseny megható szépséggel szóló őszinte és mély remekmű, amely magán hordja puritá­nul bensőséges alkotójának jellemvonásait. Teljesen át­szellemült zenéjét valami ér­zéki szépség is áthatja. Szin­te érzékies átszeltem űltségről, vagy átszellemült érzékiesség­ről beszélhetnénk esetében”. A jeles zenefcrit'lkus elemzése jellemző Alban Beng teljes al­kotói életművére is. Brener János PÓSFAI PETER: DRÁGAKŐ — S. E.-nek — áttört az éjszaka a Hold sárga madár kiáltozásaim kifogynak szavakból felsírok és csendesedem már mindenki alszik hiába vártalak fekete madár milyen leszek talán fehér láthatatlan árnyák kiapadt szemek fokán osztozom a csendben ) t f A i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents