Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
A házigazda Bozó István és felesége Azt mondták nekem az állatok viselkedését, „lélektanát” jól ismerők — jobbára falusi emberek —. ne gondoljam, hogy a disznó nem érzi meg, ha közeledik a veszte. Hajaj, de még menynyire, hogy megérzi. Kezdődik azzal ugye, hogy a szegény pára este már nem kap vacsorát, hadd ürüljenek a belei másnapra. Hiába röfög, visítozik, hiába a feltételes reflexek viharos működése, a vályú üres marad Így aztán nem csoda, ha az állat éjszakai nyugalma odavész. Hát még mikor hajnalban, a napfelkelte előtt szokatlan zajok szűrődnek az udvarból! Tűz lobban, víz párolog, éles szerszámok csaittogniaik, villognak, idegenek téibláboÍrnak az ól környékén.. . No, te szegény jószág, neked befellegzett! Disznóság! Igen, nemsokára az válik belőled. Így esetit ez a minap Bozó Istvánék karancslapujtői portáján is, ahol érkezésünkkor már éppen a pörzsöléssel foglalatoskodtak. — Jöjjenek, csak jöjjenek bátran! Nézzék milyen ügyes a két vöm! Ügy teszik a dolgukat, mintha mindig ezt csinálták volna. Igaz rájuk parancsoltam tegnap. Megmondtam nekik; fiaim, éh az ételben már sok disznót leöltem, elvégeztem. Próbáljátok most ti is, én majd figyelek és irá. nyitok — invitált a házigazda. Nem kérettük magunkat. Fotós társam azonnal isteni képanyagot vélte felfedezni a gázpalackos pörzsölés láttán. — Az volt az igazi látvány, amikor még szalmával pör- zsöltek. Szebb volt, romantikusabb. . . A gyerekek meg? Apró máglyákat raktak a pörzsölő mellett, avval tüzes- kedtek — a nagymama, a nv-Ltidézgetö szólott imigyen. De szólt az még egyebet is! — Nevessenek jó nagyokat, ha felhasítják a disznót, mert attól lesz vastagabb a szalonna! Te meg, Robi fiam, jól v'gyázz a malac farkára, mert kelendő az a szájtátiak között! Megsütve ínyencfalat, jó ropogós. „Robi fiam”, a vő értetlenül nézett nagyanyóra, aki így folytatta; — Elmondom no, dugd a farkát a malac Disznóság fenekibe, oszt elmegy tőle a gusztus. Suttyomban mosd le, pörkölve a tied marad. — Ha-ha-ha! — Bizony, régen nagy ünnepnek számított a disznóölés. Elhúzódott két napig is Bobonyér-pusztán laktunk, a Karancs tövében egy kis tisztáson. A házra ráborult az erdő. hét gyerek nevelkedett alatta. Mindig lógott a kamrában sonka, kolbász, oldalszalonna. A háború alatt de sok menekültet megvendégeltünk! Megfordult nálunk még Nógrádi Sándor is a kis csapatával. Ügy emlékszem, mintha ma történt Volna. Jó- vágású, negyven év körüli ember volt. Bőrruhában, bőrsap- kóibán. Mifélék jártak erre, miről érdeklődtek? — ilyeneket kérdezgetett apámtól. Az meg jólrtartotta a partizánokat, s közben mesélgetett. A házigazda, Bozó István, történelmet elevenítő anekdotáját reggelizés közben hallgattuk, s talán egy pillanatra a múltba merengés váltotta fel mindenkiben az iménti tréfás kedvet. A csendet, nagyanyó törte meg; — Munkára emberek! Ha így folytatjuk, nálunk is két napig tart a disznótor. Pedig tudom, szívesebben üldögélnétek már a vacsora mellett. — Vacsora? Hát ebéd nem lesz? — szisszent fel a munkacsapat. — De nem ám! Ha délben megtömitek a bendőt, rácsúsztattok ilyen-olyan pityókát, dőltök jobbra, balra, a dolog meg marad. Jó az öreg a háznál! Bízó. nyitotta ezt a felgyorsult tempójú délelőtt. A vők, Hegedűs Róbert és Rozgonyi Emil, szakértő kézzel bontották, fejtették a jól hízott állat egyes részeit. Üstbe került a máj, a tüdő, a szív, az apróhúsok. Teknőbe a sózásra váró „húsvéti sonka”, vastag szalonna. A ház asszonya, Marika néni, a nagymamával a legnehezebb munkát vállalta. Gondosan mosták a belet. — Só, hagyma, ecet — ebben kell jól megforgatni. hogy elmenjen a szaga. Régen úgy csináltuk, hogy a fatek- nő oldalához vágtuk a disznó belit, oszt ha már nem ragadt oda, akkor mehetett töltésre Odabent a kiskonyhában a töüésnekvalót a lányok, született Bozó Mária és Klára, készítették nagy szakértelemmel Megtudtuk, hogy Marika mestere a fűszerezésnek. A múltkor olyan kolbászt kavart, hogy mindenki megnyalta utána a tíz ujját. Munka közben nem maradt el a hörpingetés, anekdofáz- gatás sem Jókat derültünk azokon a történeteken, ame- lye'- más vidékek disznótoros szokásait elevenítették meg. Például a dunántúlit. A Komárom környékit, ahol az ember azt sem érti — az ízes táj nyelvet nem ismerve —, hogy mit is akarnak tőle. fme! Azt mondja az öregasszony a palócországból érkezett rokonnak; — Hozd már be ugyan a vindőt a csö- rögének! — Hogy mit? — De düddő vagy édes fiam, ezt sem érted? Nos, lefordítva a vindő vajlingot jelent, a csö- röge nem egyéb, mint a tepertő, a düddő annyi mint bugyuta. Ugyanitt imádják a májust, ami nem hónap, hanem májas hurka. Bozó Istvánéknál „májust” ugyan nem csináltunk, de lett sok-sok kolbász, ízletes rizses hurka, a csörögét pedig tejjel öntözgették, hogy szép piros legyen. Délután ötöt sem mutatott még az óra, amikor a család gyerekestől, unokástól körbeülte az ünnepi asztalt. Disznóság a helyén. kezdődhetett az esaem-iszom. Aránylón gőzölgött a húsleves a negyven literes fazékban. Reszketett a finom főtt hús az asztalon. A sültekkel meg úgy volt már az ember, hogy csak a szeme kívánta, a gyomor egyre erősebben tiltakozott a megterhelés ellen. — No, egy kis savanyú, egy is borocska, segít lecsúsztatni — hangzott a biztatás innen is. onnan is. A nagymama sem ágált a vígság ellen. — Bevégződött a nagy munka. derekasan helytálltatok. Dűhettek most már jobbra is, balra is... Irta: Kiss Mária Fényképezte: Bencze Péter Tejtől pirul a tepertő Tamás, az unoka, mint tűzfele- lős íme az abárolt szalonna.., Tekeredik-csavarodik a hurka, kolbász. .. Hegedűs Róbert gázzal porzsol „Nevessenek, attól vastagszik a szalonnal"
