Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

A SZOCIALISTA SAJTÓ NÓGRADBAN (1.) A NÓG RÁD megszületése NEMZETI TÖRTÉNEL­MÜNK négy évtizede igazol­ta, hogy 1945. az élet minden területén az újjászületés, az új rend megteremtésének le­hetőségét jelentette Magyar- országon, s így Nógrád me­gyében is; Ez következett be a szocialista sajtó megterem­tésében is, de miként a törté­nelmi helyzet, úgy a sajtóki­adás is bonyolult volt ekkor a' maga mivoltában. Meglehe­tősen pontosan követte azt a politikai harcot, amely a fel- szabadulás után a hatalom megszerzéséért a pártok kö­zött kibontakozott. Ebből a szempontból nézve,, ma a saj­tó a megyetörténet egyik fon­tos forrása, természetesen megfelelő kritikával, ellenőr­zéssel kezelve. Most induló sorozatunk nem is tudja végigkövetni, hogy ezek a történelmi fejlemé­nyek miként tükröződtek a lapok hasábjain, inkább csak a sajtótörténeti összefoglaló szerepére vállalkozik. De ab­ban is csak igen vázlatos le­het, hiszen tény. hogy az el­telt 40 év minőségéljen és mennyiségében is alapvető változást hozott a megyei saj­tótörténet másfél évszázados históriájára nézve. Most csak bizonyos laptipusok, jelensé­gek, törekvések vázlatos be­mutatására nyílik lehetősé­günk. Ezek közül elsőként a NÓGRÁD megszületésének történetét kell felvázolnunk, már csak azért is, mert ez lett a megye első napilapja; s a kommunista párt, az MDP, majd az MSZMP megyei or­gánuma lévén a megyei poli­tikai élet híreinek, a szocia­lista Nógrád építésének leg­fontosabb tanúja, tolmácsoló- ja lett. 1945. február 24-én jelent meg Salgótarjánban a Mun­kás első száma. Alcíme sze­rint demokratikus hetilap volt, de egyértelműen a kom­munista párt irányítása alatt állt. A lap első . kiadója Rei­ner István, szerkesztője Bla- nár Sándor pedagógus, a vá­ros későbbi polgármestere. Reiner István érdekes visz- szaemlékezéseiből nyomon tudjuk követni a keletkezés történetét. Az eredetileg Sar­ló és Kalapács címet viselen­dő lap tervezetét Antyipov szovjet városparancsnok vizs­gálta felül, s az ő javaslatá­ra a koalíciós politikát szol­gáló, az emberek szélesebb tömegeit megnyerő címet és stílust választottak a szer­kesztők, de mindvégig kitart­va és szavukat érvényesítve, a kommunista párt politikája mellett. Ennek megfelelően fogal­mazták meg az induló szám vezércikkét is: „...lapunk ha­sábjain helyet adunk mind­azoknak, akik értelmükkel és lelkűkkel egyaránt hívei és harcosai lesznek az igazi de­mokrata. szabad gondolatnak és előítéletek nélkül, tudás­sal és józan ésszel iparkod­nak segédkezet nyújtani azok­nak a hallatlan nehézségek­nek a leküzdésében, amelye­ket ez a nehéz korszak min­denkivé! szemben támaszt.” (Csak érdekességként említjük meg, hogy ma Nógrád me­gyében ebből az első számból mindössze egyetlen egy pél­dány ismeretes a megyei könyvtár gyűjteményében !•) A lapban részletes infor­mációkat olvashatunk a kor izgalmas kérdéseiről: széncsa­ta, államosítás, a köztársaság kivívása, a reakció visszaszo­rítása, közölt a hasábjain más pártok híreit is. SZERKESZTŐI KÖZÖTT ott találjuk később Vass Gyulát, Ötvös Gézát, Holló Gyulát. A salgótarjáni Végh Kálmán- féle nyomdában állították elő, hetente egyszer, kezdetben szombaton jelent meg, négy­oldalnyi terjedelemben. 1945. december 15-től Mun­kás Szó lett a címe; majd 1947. augusztus 3-án már Nógrádi Újság címmel jutott el az olvasókhoz. E címválto­zások azonban semmilyen tar­talmi módosulást nem jelen­tettek, maradt továbbra is a kommunista párt politikájá­nak képviselője. Közben a koalíciós pártok is megindították lapjaikat, bár éppen az egyik legjelen­tősebbnek, a kisgazdapártnak nem volt újságja a megyében. A nemzeti parasztpártnak vi­szont igen. 1947. május 11-én jelent meg a Nógrádmegye (így!), s jelenleg 18 megjelent számát ismerjük. Az utolsó szeptember 28-án jelent meg Balassagyarmaton, ahol a la­pot kiadták. Sári Gál Imre, Szepes András, Vincze György Komoly- és könnyűzenei hanglemezek, műsoros kazetták, valamint zenei témájú könyvek széles választéka között is böngészhetnek a vásárlók a salgótarjáni könyvesboltban. — barna — NÓGRÁD - 1985. február 23., szombat voltak a felelős szerkesztői, kiadója pedig Fuggerth Fe­renc. Demokratikus hetilapnak hirdette magát, meg is jelen­tek benne más pártok hírei, de egyértelműen a parasztpart politikáját képviselte. A Nógrádi Hírek1 viszont már alcímében is közölte, hogy a szociáldemokrata párt Nógrád vármegyei szervezeté­nek hetilapja. 1947. augusz­tus 1-én indult, s utolsó szá­ma 1948. április 23-án jelent meg. Érdekes módon két he­lyet, Salgótarjánt és Balas­sagyarmatot is feltüntették, mint szerkesztőséget. Az in­dokot könnyű kitalálni. Szer­kesztője Márkusz Lajos volt. A Szládik-nyomdában készült Salgótarjánban. Tartalma egyértelműen az SZDP poli­tikáját szolgálta, képviselte. Ez a lap azonban nem szűnt meg, hiszen 1948 ápri­lisában összeolvadt, helyeseb­ben egyesült a Nógrádi Új­sággal, jelezve azt a politikai folyamatot, ami ekkor jezaj- lódott Magyarországon. Hó­napok óta tartó politikai egyeztetések után május 17- én került sor Salgótarjánban az MKP és az SZDP megyei egyesülési konferenciájára. A két munkáspárt országos egyesülési kongresszusa Bu­dapesten június 12-én zajlott le, s jött létre a Magyar Dol­gozók Pártja. A két megyei lap Szabad Nógrád címen folytatta sze­repét, első száma 1948. má­jus 1-én jelent meg. Eleinte hetente egyszer, majd 1953 júniusától he­tente kétszer jutott el a megyei olvasókhoz az MDP megyei bizottságának lapja. 1956. november 22-től Nóg­rádi Népújság néven ismer­tük, s 1957 szeptemberétől olvashatjuk .kiadójaként az MSZMP megyei bizottságát és a Nógrád megyei Tanácsot. Úgy véljük, tartalmáról, fel­adatáról most. felesleges szól­nunk, hiszen ez már valóban a közelmúlt történetéhez tar­tozik. Napilapként 1964. már­cius 1-én jutott el először az olvasókhoz: „Mától kezdve a párt szava naponta jut el me­gyénk dolgozóihoz, a párt ak­tivistáihoz, a különböző szer­vekhez, szervezetekhez, s ad feleletet, magyarázatot a legkülönbözőbb kérdésekre...” A nevét közvélemény-kutatá­son, olvasói javaslatok alap­ján változtatta NÓGRÁD-ra. (Megjegyzendő, ez már a ne­gyedik ilyen című lap volt a megyei lapkiadásban.) HOSSZÜ ÉS ÉRDEKES fo­lyamat tehát a mai lap meg­születése. Kialakulásában, tar­talmában ott tükröződik me­gyénk és országunk 40 éve azzal a dokumentalista hű­séggel rögzítve, amely min­dig is fő feladata volt a szo­cialista sajtónak. P. M. 1945 tavasza valami meg­foghatatlan, csodálatos érzés­sel dobogtatta meg a szívün­ket. Minden tavasznak van valami újszerűt adó varázsa, de ha végiggondolom az éle­temet, sem azelőtt, sem az­óta nem értem ■ még meg hozzá hasonlót... Párkánynánásról kerültem haza 1945 januárjában. 1943. október 4-én vonultam be tényleges szolgálatra, de már 1944 áprilisában kivittek ben­nünket a galíciai frontra. A Kárpátokig hátráltunk. Onnan levittek bennünket a román határra, hogy tovább hátrál­junk keresztül az egész ma­gyar Alföldön. A Garam fo- lyónál aztán belelt a pohár, és valami megmagyarázhatat­lan ;szeréncsével sikerült ha- zavergődoöm — 1945 csodá­latos tavasza tehát már itt­hon talált. A front már olyan messze tombolt, hogv dörgő moraj­lása csak néha-néha hallat­szott. A felszabadító szovjet hadseregnek már csak az egy­re ritkábban látható, front mögötti katonái voltak jelen. Ók is főleg azért, mert a hozzánk tartozó Mailáthgár- donyban (ma Nógrádgárdony) a grófi kastélyban és néhány melléképületben egy igen ko­moly sebesültkórház műkö­dött. Azt éreztük. tudtuk, hogy ezutáni életünket most már urak nélkül, mi magunk fogjuk alakítani és mivel saj­nos, vannak önző, felelőtlen emberek is, ehhez elsősorban rendnek kell lenni. .. Azt még máig sem tudom, hogy honnan, kitől jött a javaslat, de tény, hogy mi vagy nyol­cán, fiatalabb katonaviselt emberek, nemzetiszínű karsza­lagot kötöttünk fel és vigyáz­tuk a rendet mindaddig, amíg a demokratikus rendőrség megalakult. Friss levegővel a tüdőnkben gyürkőztünk neki a magunk munkájának is, meg az új rend, új élet megteremtésé­nek is. Nagyon szép és sok munkát adott a karszalagos rendfenntartás. Majd a később megalakult nemzeti bizottság is, amelynek többek között az is feladata volt, hogy meg­vizsgálja és igazolja a múlt rendszer ittmaradt tisztviselő­it és tisztségviselőit. Mégis ha visszagondolok 1945-re, mind­ezektől mélyebb emléket ha­gyott bennem a földosztás fe­lejthetetlen munkája. Édesapám községi éjjeliőr­ség mellett nappal különböző napszámosmunkákra járt. Az én sorsom is a napszámosélet lett kicsi gyermekkorom óta. De az egész falunk ilyen nincstelen, vagy csak néhány holdas kisemberekből állt, alig volt négy-öt 10 hold kö­rüli középparaszt. Jöttek a hírek, hogy Deb­recenben már megvan az új nemzetgyűlés és működik az új demokratikus kormány is. Valahonnan eljutott hozzánk egy kis füzet, amelynek a címoldalán ez állt: „Az Ide­iglenes Nemzeti Kormány rendelete a földmívesnép föld­höz juttatásáról”. t— Elolvas- gattuk, hiszen nagyon vártunk már valami ilyen rendelke­zésre. Mi, a szomszéd, falu­kat is megelőzve, • megalakí­tottuk a „községi földigénylő bizottságot” — és ezzel éjjel- nappalunkat kitöltő, de máig is felejthetetlen csodálatos munkába vágtunk bele. Csitárban majdnem min­denki földigénylő volt. hiszen említettem már, hogy napszá­mos és csak néhány holdas törpebirtokos volt az egész falu. Körülöttünk két nagy­birtok volt, amiből a szom­széd falukkal osztozva, mi is parcellázhattunk. Hozzánk tartozott közigazgatásilag is Gárdony-puszta, amely a gróf Mailáth-uradalom központja volt. A másik, amelyből ke­vesebbet ugyan, de oszthat­tunk, a Szécsényben székelő Grosz-féle uradalom volt. Óriási munkába kezdtünk. Minden földigénylőnek igaza volt a maga követelésével, de hát csak azt oszthattuk el, ami a rendelkezésünkre állt Minden este együtt volt a bi­zottság éjfélig, sőt sokszor haj­nalig is. Nem láttuk egymást a cigarettafüstben, de törtük a fejünket és vitatkoztunk. Kerestük az igazságot: min­denki igazát. És amikor haj- naltájt hazavergődtem, azt láttam, hogy a feleségem sír­va virrasztotta át az éjszakát, mert az este megint — ki tudja hányadszor — „meghíz­ható forrásból” hallotta, hogy visszajönnek az urak, és min­ket, akik hozzá mertünk nyúl­ni a földjeikhez, mind egy szálig felakasztanak. Meg is jelenteik ők aztán, illetve a megbízottaik és kö­vetelték azt a száz holdjukat, amit a törvény engedélyezett abban az esetben, ha az igénylőket enélkül is ki le­het elégíteni. Dehát erről szó sem lehetett,' hiszen -honnan, miből tudtuk volna kielégíte­ni azt a sok zsellér- és nap­számos- — tehát jogos föld­igénylőt? Csodálatos, igazi ünnep volt a faluban az a napfényes, szép tavaszi vasárnap, amikor kitettünk egy asztalt a köz­ségháza elé és kiosztottuk a „Birtokleveleket”. Beteljesült a parasztság évezredes álnja: övé lett a föld. Sokan bizony könnyezve vették át ezt az okmányt. Felejthetetlen nap volt. És nincsenek szavak annak leírá­sára, hogy mit éreztünk más­nap, amikor az egész falu kivonult és levertük az első karókat a megdönthetetlennek hitt grófi, uradalom földiébe. Ezt követően még örökszén emlékem marad, a földigénylő bizottságok országos kong­resszusa. Budapesten az új városházára seregi e+tünk ösz- sze az egész országból. Még Csodálatos tavasz most is fülemben cseng Veres Péter hitet, erőt adó hosszú be­széde. Mi innen hárman men­tünk: Urbancsik József, aki a bizottság elnöke voít, Gyalog József és én, bizottsági ta­gok. Odafelé marhavagonban mentünk, hazafelé , változato­sabb volt, mert Aszódig a vo­nat tetején, onnan pedig egy Gyarmatra jövő magányos mozdonyon utaztunk. Sok szép emlékem közn*t jólesik gondolni arra is, hogy meg tudtuk fékezni az elsza­badulni vágyó (egyébként ért­hető) indulatokat. Miért mon­dom ezt? Itt volt például a gárdonyi grófi kastély. Ekkor már elvonult a .sebesültkór­ház, és kezdte széj.ielhordani a nép. Sőt azt mondván, hogy „pusztuljon a múltnak még az emléke is”, a bizottság is meg­szavazta a kastély szétszedé­sét. Nem tud! n aludni azon az éjjelen, de Urbancsik József, a bizottság elnöke sem. Reggel már ott ' volt nálam,' hogy most mi lesz? Ezt min­denképpen meg kell akadá­lyozni. Hiszen nekünk Gár­donnyal nagy terveink voltak.' Csitár, Iliny, Nógrádmarcal között ott akartunk egy fa- luközpontot kialakítani. Á kastélyra szükségünk lesz is­kolának, községházának, kul-J túrháznak. Komoly bajt je­lentett, hogy a bizottság meg-' szavazta a szétbontását. Az elnökkel én mentem be Gyar­matra a járási földrendező ta.- nácshoz. Ott szerencsénkre Gömöri Henrik meghallga­tott és meg is értett minket olyannyira, hogy valahonnan szerzett egy terepjáró kocsili és följött velünk Pestre, az országos tanácshoz. Sikerült bejutnunk Veres Péterhez, aki együttérzett velünk és a kastély szétszedését elhatározó jegyzőkönyv meg lett semmi­sítve. Határtalanul boldogan jöttünk haza. Akkor már a!, bizottság vérmesebb emberei is belátták, hogy ez így he­lyes. Ilyen értékes, komoly épületet nagyon nagy kár lenne széjjelrombolni. Faluközpont-elképzelésünk ugyan nem valósult meg. De a kastély szépen rendbe hozva most is áll. Előbb üdülő lett,1 majd később kórház. Ma a megyei tanács tüdőgyógyinté­zete. Értékes, hasznos épülete a mi új országunknak. * Ha visszagondolok arra a csodálatos tavaszra, ma is megdobog a szívem. Az év­ezredes sárból, az elnyomott- ságból felszabadított nép, eset- lő-botló első lépéseit tettük meg akkor határtalan hittel és akarással. Éreztük, hogv ha 'egy kicsi faluban is, de nagy történelmi sorsforduló részesei és formálói vagyunk. És amit mi itt megteremtünk, ez ország most már nem a gróf Mailáthoké. haném a . keserves évszázadok után a miénk lesz örökké. Herczeg János Csitár Újra civilben a FRONT Leszerelési ajándék a rádiótól — Van a megyében jó né­hány ember, aki aktívan oda­figyel rátok, szurkol nektek és most bizonyára felfigyel a hírre: február 14-én, csü­törtökön „leszerelt a FRONT”. És bizonyára figyelnek majd a kételkedőik is, azok, akik úgy gondolták, derékba tört a ze­nekar pályafutása tagijainak katonai behívójával. — ezek­kel a mondatokkal próbálom beszélgetésre provokálni Feke­te Sándort, a salgótarjáni FRÖNT együttes vezetőjét, a zenekar egyetlen civilben ma- xiadt tagiját. — Nem tört derékba, sőt a munkia sem állt meg! Csak kevesebb lehetőségiünk nyílt bemutatókra és nem volt al­kalmiunk új rádiófelvételt ké­szíteni. De nem panaszkodha­tunk még így sem. Egyszerre és egy helyre vitték be a fi­úkat. A gyöngyösi laktanya is segítségünkre volt, amikor csak tehette. Állandó próba­helyet es próbaidőt tatositotit a zenékarnak. Úgy érzem, sokkal objektivebben ítéljük meg most magunkat. Felgyűl­tek a megvalósításra váró öt­leteink is. — Azt mondtad az előbb „a munka sem állt meg”. Ez­után feltételezem, hogy tar­togattok új dolgokat is a ta­risznyátokban. — Természetesen — mond­ja a zenekarvezető —, az új zeneszámokon kívül egy új zenekari tagot is bemutatha­tunk majd. — Ez azt is jelentheti, hogy megváltozott a zenekar hang­zásvilága, nótám a stílusa is? Ez azért is érdekel, mert tu­dom, hogy a pártolóitok kö­zül sokan féltik a zenékart a „frontos” hangzás elvesztésé­től. — Röviden úgy határoznám meg az új irányvonatot, hogy eddig jazz-rockot játszottunk, ezután rockzenét fogunk ját­szani jazzos elemekkel. Sze- ri0t§rn az ©nielkkel kiegészí­tett hangzással csak a közért­hetőségen javítunk. Talán több emberhez sikerül közel- vinmi zenénket. .. — mondja egy nagyobb lélegzet után a dobos. Sokat főhetett a fejük ezeken a dolgokon. Amikor ezt szóvá teszem, így folytat­ja: — A Ki mit tud? után ko­molyan el kellett gondolkod­nunk. Nagy ösztönzés volt, hogy a szakmai zsűri magas színvonla iának ítélte munkán­kat. A későbbiek viszont azt mutatták — és mi is úgy éreztük —, hogy csak szűk réteghez szól ez a fajta mu­zsika, és az öncélú zenélés ve* szélyét is magában hordja. Ilyen és hasonló meggondo­lások vezették bennünket vál­toztat ásókra. A továbbiaikibain műsorszínesítést is tervezünk, de erről nem szívesen beszé­llek, mert még nincs kialakult elképzelésiünk. — Régebben igen sók gon­dotok volt a próbahely. Meg­oldott most ez a kérdés? — Továbbra is a bagllyiasi kultiúrházban próbálhattunk. Mecénásunk is van már, a József Attila VMMK amatőr kiscsoportjai közé tartozunk ezen tűik — Jelent ez valamilyen vál­tozást az életetekben? — Mindenképpen nagyobb szervezettséget — feleli kate­gorikusan a zenekarvezető. — Csak eg,y valamit hadd em­lítsek ezzel kapcsolatban. Be­járatott csatornákon szerve­ződnék a koncertjeink. Szá­molnak vetünk például a ma­gyar—szlovák kulturális cse­rekapcsolatban. Ennek a szer­vezése alatt tudtuk meg pél­dáiul, hogy Legalább annyira ismernek bennünket Szlováki­ában, mint a megyében, de nem tudtak velünk kapcsola­tot teremteni. Most viszont több helyre is kérik a zene­kart. Mikor és ho] jelentkeztek az új.műsorral. — Hát erre még semmilyen ígéretet nem tudunk tenni. Szeretnénk minél élőbb, mi­helyt újra összerázódtunk. De aki előbb is hallaná sze­retné a zenekart, annak hadd ajánljam figyelmébe a Petőfi rádió február 24-i, vasárnap délelőtti műsorait, amelyben 9 órától kaptunk egy blokkot. Leszerelési ajándéknak szán­ták a szerkesztők és bizonyá­ra biztatásnak is. hogy mun­káira fell E. J.

Next

/
Thumbnails
Contents