Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
H1 Most lenne hatvanéves NÓGRÁDI könyvespolc E gymás után hagynak el bennünket a felszabadulás utáni magyar képzőművészet iskolateremtő mesterei. Csohány Kálmán kétszeres Munkácsy-díjas, érdemes művész is, aki csak nőst lenne hatvanéves, ha megérte volna. A hatalmas termetű, délceg parasztfiú 1925. január 31-én született Pásztón. Rövid élete során mindvégig magában hordta szülőföldjét, sohasem tagadta meg Nóg- rád inspiráló hatását. Nem feledte a szegénység küszködéssel teli szigorú világát, de a változatos táj líraian tiszta szépségét sem. A kevés szavú. nehézsorsú ember megjárta a Hadak útját, amíg a Veres Péter-i szegénysorból B nemzetközi hírnévig eljutott. Volt favágó, a Csiki- havasokban. vasúti pályamunkás és szénbányász, megismerte a nehéz fizikai munka gyötrelmét, mielőtt a felszabadulás után a Képzőművészeti Főiskolára bekerült. Hincz Gyula, Koffán Károly és Konecsni György mester keze alatt tanult. Tehetsége hamar kitűnt, pályája gyorsan emelkedett. A felszabadulással indult, és a hatvanas években kibontakozó grafikusnemzedék egyik legeredetibb egyénisége volt. Művei új tartalmat és stílust adtak a magyar rajzkultúrának. Egyike volt az önálló képgrafika megteremtőinek. A sikerek sorozata 1960 óta szegődött hozzá. Fő kifejezési formája a rézkarc volt, melynek egyik felülmúlhatatlan mestere lett. Szűkszavú, lényegre tömörített, balladás hangú lapjain ősi népdalok ritmusát és gondolatfűzését hangolta modern világunkra ritka műgonddal és egyöntetűséggel. Szemérmes, meditativ lírával szólaltatta meg gyermek- és ifjúkora múltba süllyedt paraszti világának ősi hiedelmeit, a hagyományos motívumkincset modern szürrealista áttételekkel páros. tva. Grafikái a vaskos realitás és a tündérmese ötvözetei — néhány gyakran viszatérő, de mindig más jelentésű szimbólummal, mint a napkorong, a lombos vagy kiszáradt fák, és a szálló madarak. A népművészet viláSzarvas és csillagok II Töredék. Rézkarc. Radnóti Miklós verséhez II gában a népdalokon keresztül kapcsolódott leginkább, mint a Madarak I címet' viselő. a hatvanas évekből származó rézkarcán, ahol a csupán néhány elnagyolt vonással jelzett „kerekerdőből” karcsú madártestek repülnek a hatalmas napkorong felé. Kevés, határozott, lendületes vonallal dolgozott. Ez a modern, de leegyszerűsített, puritán stílus összhangban állt egyéniségével. Kompozíciói tiszták és könnyen áttekinthetők. Gyakori szimbólumai voltak a varjak, melyeket sírkeresztekkel komponált össze a kis palóc temető élményéből fakadt karcain. A madárszimbolika továbbfejlesztései a Varjak és a galamb. az Éjszaka emlékei, az Elhagyott szárnyak sorozatai. Lapjain megjelentek a népi vallásosság szimbólumai is. a Háromkirályok, a Jó pásztor magyar változata, a pásztorfiú figurája, vagy a népmesék alakjai, mint az Ég és föld című karcon a fejjel lefelé lépkedő leány. Élete utolsó szakaszában — hódmezővásárhelyi megszakításokkal — a fővároshoz kötődött. Távolt élt a vágyott természettől. Tragédiája volt, hogy az egyszerű» igaz élet elérhetetlen messzeségbe szökött tőle. A természetében és művészetében egyaránt a csendességet kereső művész a siker csúcsán, a Képző- és Iparművész Szövetség alelnö- keként a haláláig becsületes hittel vállalt szolgálatban is egyre vergődött. Lapjai harcairól tanúskodnak. Művein a jelen és a múlt szimbolikus tartalmai egybefonódnak. Az erdőben furulyázó fiú feje körül szálldosó madarakkal az örök emberi harmónia keresését, az ifjúság aranykorát, a természettel való egybeolvadást jelképezi. A sajátos mondanivalójával és formavilágával korunk képzőművészetében egyedülálló művész halálában visz- szatért szülőfalujába. 1980. április 23-án helyezték örök nyugalomra a pásztói Szent Lélek-temetőben. Brestyánszky Ilona Egy „telefirkáli-" könyvről „Különleges könyvet tart kezében az olvasó, pontosabban szólva olyan könyvet, mely ebben a formában a jelen kiadásig csupán egyetlen példányban létezett’’ — olvassuk dr. Xeresztury Sándor szavait egy valóban különös történetű könyv előszavában, amely most már 2000 -f 500 számozott példányban él tovább. Köszönet jár mindazoknak, akik a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában 1971-ben megjelent kötet eme egyedülálló példányának közkinccsé tételét lehetővé tették. Mi teszi különlegessé ezt a kötetet, amely az 1984-es esztendő legszebb könyvei közé tartozik? Erről is szól dr. Kereszturv Sándor, aki Kormos István 1971-ben megjelent Szegény Yorick című kötetét barátja, Csohány Kálmán kezébe adta azzal a kéréssel, hogy nem volna-e kedve illusztrálni azt. Volt. Hónapok múltán kapta vissza a Szegény Yorick-ot, Csohánv Kálmán „telefirkálta”. Ezt a könyvet Kormos Istvánnak is megmutatta, aki meghatottam forgatta s a rá jellemző hangon dedikálta is 1976 novemberében: „...sajnálna, hogy Csohány rajzait lehúzták a versek..Azt nem tudja a különös könyv tulajdonosa, hogy ők ketten váltottak-e szót a „közös” kötetről. Nemsokára mind a ketten fájdalmasan korán és váratlanul elmentek. A könyvek útjai is kifür- készhetetlemek.' Idők múltán ez a kötet Nógrád megyében — Csohány szőkébb hazájába — is eljutott s Nógrád megye Tanácsa vállalta kiadásának költségeit. A Szegény Yorick — Kormos István versei — Csohány Kálmán rajzai hasonmás kiadásban megjelent s büszkék lehetünk rá, hogy kiadásának helye Salgótarján. A kötet felelős szerkesztője Végh Miklós, az elegáns- borító és kö- tésterv Urai Erika munkája, a költő fényképét Gink Károly, a művészét Szathmáry- Király Ádám készítette. A fülszövegben a költőről Nagy Gáspár, a művészről dr. Sup- ka Magdolna ír emlékes, komoly sorokat. (Dicséret illeti a kecskeméti Petőfi Nyomdát is a könyvészeti remeklés kivitelezéséért.) Kormos István Nakonxipán- ban hull a hó című emlékezetes versében így ír: „Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullóver fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom” Másutt, A vasmozsár törő je alatt címmel írt „prózai” vallomásában pedig azt írja: „Mecsér és Párizs és Pest: eg^tf ormán világítanak életem fölött’’, végül hozzáteszi csodálatos villcgású önéletírása befejezéseként: „A tárgyakat régóta nem misztifikálom, nincs tulajdontvdatom, de mivel írok. mondani szeretnék valamit valakinek, akár egy embernek csak — »Adjon az Isten hozzá erőt« — mondaná nagymama.” Kormos Istvánnak megadatott ez az erő, képes volt arra, amire csak a legnagyobbak képesek, a varázsolásra. Véresen komoly játékot űzött a vasmozsárban — földi létének alig 54 esztendejében —, világokat varázsolt a semmiből a semmi ellen. S mert a semmiből épültek .a varázsolt világok, sohasem válhatnak semmivé, amíg magyarul értő ember él a földön. Ebben a világban a napok és a holdak együtt világítanak, nem oltják ki egymás fényét a csillagok és a lidércek, egy időben hull a hó és virágoznak a fák. S bár minden „másképoen” történik, mint a valóságos világban. a végeredrrténv ugyanaz, „szarvas szarván száll az idő”, minden idő a történelemben a mi időnk is, ilyen értelemben jelenkorunkhoz tartozik a vogul mennyegző is: „Aj, öregasszony, öregember gyereke, egy szál fia, az Ob mentén valahol.” Vagy Mecséren, vagy Pesten, vagy Normandi- ában? Nagy László búcsúztatta így: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, köpés, góbés, fintoros meg frics- kás kezdettől végig... örök elevenség, mert megrögzötten sohase elemez, így eleve elrettenti héthatáron túlra az unalmat.” Nem csoda, hogy a kormo- si igézet a pásztói születésű Csohány Kálmánt is még magasabbra röpítette. Supka Magdolna szerint: „A szegény Yorickban intuíciója, illuszt- rátori mediumitása csúcsát éri el Csohány Kálmán. Itt az igézet azonossága, a költői fogantatás egytövűsége az. ami megdöbbent, a Versből-képb5l áradó közös szívenütöttség, s a beljle fakadó »világvará- zsolás« ronthatatlansága.” A kö'tn és a grafikusművész találkozásából „.szerelemgyerek” született, Csohány minden külső kötöttségtől mentesen önmagának rajzolt, amikor „telefirkálta” Kormos István gyönyörű verseskönyvét. A létezés különös fintora, h<jgy a most megjelent könyv suhogó lapjain együtt küldtek „tes- tamentumos üzenetet” odaát- ról. Miről is? Talán arról, hogy az életben, bármely magunk rakta kőfalak között élünk, otthonunk „szélház, nincs fala”. De arról is, hogy az ember mégis képes legalább egyetlen csodára, megmarad belőle valami akkor is, amikor már nincs. Egy pár évig? Százig? Ezerig? Nincs viszonylagosabb az időnél, ami megöl — és megőriz. (Salgótarján, 1984) T. E. ll{|||||||||||||||ll|f||||||||||||||||||||!||||||||(||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||t|||||||||||||||,,||||||,|||)]|||||||),||f|,|,|||,||,||||||||||||||||||||,,||||||||y||||||f|||||||||||||||||||||||(||||||||||||||||||||||||||||||||>|||||IV Most már ott pihen Cso- hány Kálmán a pásztói szülőföldben, a Mátra alján. Hatvanéves lenne. A szűkebb haza, Nógrád emlékkiállítással idézi munkásságát Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban és a pásztói helytörténeti múzeum falai között. Az ugyancsak erre az alkalomra kiadott, Domonkos Alajos által szerkesztett katalógus és a kiállítás a Magyar Népköztársaság Képző- művészeti Alapja támogatásával, valamint a pásztói Csohány Kálmán baráti kör közreműködésével kószái !t. Aki- állítást B. Supka Magdolna és Dévényi István rendezte, gazdagon vonultatva föl Csohány Kálmán művészi törekvéseinek legjavát. A pásztói és a salgótarjáni tárlatok természetesen nem az újdonság erejével hatnak, nem is ez a feladatuk. A szülőföld emlékezését .ie,z:k, az értékőrzésre való hajlandóságot dokumentálják. Csohány Kálmán művészi teljesítményét alapvetően már egyébként is értékelte a művészettörténet-írás, az életmű őrzése viszont változatlanul szép feladat, különösen Nógrádban. Csohány Kálmán életúda sem volt könnyű, elég csak arra utalni, hogv éppen a magyar történelem bizony még ma is közeli átkos esztendejében, 1944-ben érettség.zett Salgótarjánban, amiki r több szennyet, mint tisztaságot láthatott masa körűi, aki élt. Talán innen is eredeiezhető a később művésszé vált fiú tisztaság utáni vágya, amelv- lye! valamennyi lapján találkozik a néző. Olyanok ezek a grafikák (rézkarcok, rajzok» A töklámpás fényében Emlékkiállítás Salgótarjánban és Pásztón illusztrációk, akvarellel: stb.), mint a ráolvasások, archaikus népi imádságok, a szokások, hiedelmei, babonáit költői szépségé ragyog fői az életformát váltó jelenben. Csohány Kálmán munkássága úgy gazdagodik az időben, miként a búvár tapasztalata mind lejjebb ereszkedve a mélységekbe számára a népi hagyomámyvilág villogtatja — itt-ott töredékesen, de mindenkor ihletően — kincseit. Igaz, önéletírásában hangoztatja: „Munkásságomat a legtöbb művészetkritikus a hazai folklorisztikus irányzathoz kapcsolja. Nem tiltakozom ellene, de nem is értek egyet vele. Nem tartom magam folklórművésznek. Én az embereket szeretném megközelíteni. Életüket, érzelmi világukat szeretném a magam eszközeivel ábrázolni.” Aztán megjegyzi, hogy ehhez a gyermekkor szolgál segítségül. Mint egyébként minden művésznek. Ez a világ, ha áttételesen. elvontabban is minden művén ott vibrál. Ha öröm éri, otthoni hangon szól. Ha baj támad, „ráolva- só”-t mond, mint régen a kelevén y re a hazai tájakon. A nyavalyára ráveti háromszor a keresztet, ráveti a földre Is, úgy gyógyít. Vagy égbe röppenti baliiadás madarait, zúgatja sejtelmes fáit, ra- gyogtatja a csillagokat, hogy szépen ragyogjanak s a szegény legénynek utat mulassanak. Nap, hold, csillagok alatt ott van a hiedelmes Pásztó, ott vannak a pásztóiak — legalábbis egy részűik —, a pásztóiak között ott van maga a művész is varázsene- ket idézve. Ez a népi szürrealista képrendszer kitűnik motívum- gazdagságával s a művész azon szándékával, hogy múltjukig ismerje meg földijeit, akikről szól. Nem úgy persze, mint a történész teszi, hanem úgy, mint a művész, aki válogat az emlékek között a világító töklámpás gyenge — néha nem is olyan gyenge — fényében. így sok minden homályban marad, mint a balladák félmondataiban, de a vidék keréknyomai mégis sokfelé elviszik Csohány Kálmánt, aki lepkék és virágok, elhagyott kovácsmnűlhelyek, a tollfosztás láncos, kormos figurái, a bet.lehemesefc és a madárijesztők között végül mindig idetalál — Pásztora. Itt találja az öregeket, szaggatott — és persze kihagyásé« — történeteikkel, a bajelihárítás ma már csak általuk ismert, nem mindig hatáeo« igéivel. 1st jön játx» többi kőzete* a Pásztói emlékek rézkarcsorozat, a Kisasszonynap, az Arcok Pásztóról, a Régi képek és még megannyi emlékezetes mű, amely most a pásztói tárlaton látható. Amit iné? a gyermekkorban kitudott a hazaiaktól, bőségesen visszaadja nekik, mert tudja, ez a kincs romlandó, s akik őrzik, az öregek egymás után eltávoznak, s nem lehet, hogy ne maradjon utánuk semmi. A salgótarjáni tárlat természetesen nem válik el a pásztóitól sem lényegét, sem hangulatát tekintve. De itt előlép többek között az illusztrátor és az akverellista Csohány is. Csokonai, József Attila, Berzsenyi, Ady, Thomas Mann, Jankovich Ferenc, Fodor András ihlető tartalmai jelzik az érdeklődési kört. S a pásztói tájhoz szervesen simulnak más, Csohány által bejárt tájak is, így a böszörményi vidék kopjafáival, Bácskaion olya vidéke és a többi. A Cigánydalok sorozat lapjai ue ancsak a motívumgazdagodást jelzik. Tudnivaló, hogy Csohány Kálmán kerámiát is készített, akvarellezett és illusztrált. TöDb tucat akvarelljét látva elsősorban azok frissesége, üdesége, dinamizmusa ragadja meg a nézőt. Zsennye, a Cicellei templom és a többi akvarell a salgótarjáni kiállítás hangulatát dúsítja, jó így együtt látni őket. A tárlókban a könyvillusztrációlí pedig üde bájukkal, szuverén értelmezésük sokszínűségével ragadnak meg. . A pásztói és a sailigóteriénl emlékkiáMtás március kftaeJ péig várja, az érttókilödók«
