Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
w Uj képzőművészen kiadványok A Képzőművészeti Kiadó könvk »adásának célja kettős: egyrészt a kortársmű vészek bemutatása, népszerűsítése, másrészt képzőművészetünk kiemelkedő egyéniségeinek megismertetése; akiknek többségéről mintegy két évtizede nem jelent meg monográfia. Az immár 78 kötetet számláló Mai magyar művészet sorozat további négy kismonográfiával gyarapodik. Az idén két festőről és két szobrászról jelenik meg könyv. Szántó Piroska a két világháború között felnőtt, a valóságábrázoláshoz ragaszkodó, gyönyörű színvilággal alkotó festőnő. Viszontagsággal teli évek után 1957-es kiállítása hozza meg számára a sikert. Kétszer kapja meg a Munkácsy-dí- jat, majd az Érdemes művesz címet, 1983-ban pedig a Kos- suth-díjat. Szabó György író és műíkritikus az életpályát gazdag képi dokumentációval mutatja be. Fóth Ernő festőművész a jelenkori magyar képzőművészet egyik legerőteljesebb egyénisége. A 60-as évek elején még Michelangelo monumentális freskói, azok plasztikusan hangsúlyozott figurái tjelentették számára az ideát, jelenlegi munkásságának stílusa már a szimbolikus-exp- íresszív realizmus, amely felhasználja az absztrakt, nonfiguratív formákat is. Mondanivalója mindig emelkedett szellemiségű, s minden motivikus részlet plasztikusan telített, szobrásziasan formált. Fóth Ernő művészetét az is-\ mert műtörténész és kritikus Aszalós Endre mutatja be. Marton László szobrászművész a tekintélyes és értékálló életművet teremtő magyar képzőművészek legjobbjai közé tartozik. Országszerte megtalálhatók köztéri szobrai j nagyvonalú formálásuk révén monumentális hatású alkotások. Maradandó értékű realista munkákat alkotott a portré és a kisplasztika műfajában is. A művészeti közélet elismerését dokumentálja három Munkácsy-díj és az Érdemes művész cím. Marton László szobrászművész munkásságát Heitler László mutatja be. Cs. Kovács László fekete szobrairól ismert mester. A falusi minden,napok közegében ismerte és szerette meg a paraszti munka ősi eszközeit, illetve az ezekből áradó lírai szellemiséget. Üjabban a szobrászat és az építészet újszerű összefüggéseit kutatja. A lakatosinasból lett szobrász munkásságát Tasnádi Attila, a neves műkritikus mutatja be. Bizonyára sok turista kedvvel forgatja majd Szerencsés János fotóalbumát. A fiatal fotóművész a francia művészet- és építészettörténet egy sajátos és jellegzetes fejezetének bemutatására vállalkozik. A Loire — Franciaország leghosszabb folyója — mintegy 300 kilométeres szakasza a francia és korabarokk építészet olyan műegyüttesét övezi, amely a turisták számára képeskönyvként tárja fel egy nagy korszak értékeit. A több mint 100 színes felvétel nem csak a csodálatos kastélyokat és a hozzájuk tartozó parkokat mutatja be, hanem képet ad a hangulatos kis- és nagyvárosok hétköznapjairól, a környék kolostorairól, fogadóiról, a Loire-t övező ligetekről. A kötet különös erénye éppen ebben rejlik: Szerencsés János fényképei a növényzet, a vidék, és az ember teremtette környezet harmóniáját méltóképpen tükrözi. Amikor a Magyar Nemzeti Galéria „beköltözött” a Budavári Palotába és megnyílt a XX. századi állandó kiállítás, a Képzőművészeti Kiadó gondozásában jelent meg az EJj magyar képtár című könyv, mely a látogatók számára katalógusként is szolgált. Azóta majd egy évtized telt el. 1983 őszén megnyílt az átrendezett új állandó kiállítás. Az új kiadvány ezeket a megváltozott állapotokat tükrözi. A kötetben több mint ötszáz kiállított festmény és szobor fekete-fehér felvétele; a kiemelkedő remekművek színes produkciója szerepel. Minden művészről és minden kiállított műtárgyról rövid ismertető, illetve elemzés található. A lexikális adatokon kívül megtudhatjuk a művek keletkezési körülményeit, a kompozíció jellegzetességeit. A kiállítást bemutató előszó és a művek jegyzéke angol'—német—francia és orosz nyelven is olvasható lesz. lványí Grünwald Béla a nagy múltú magyar Barbizon — Nagybánya — festőtelepének lérejöttén munkálkodó öt festő egyike. Az alapítók közül csak róla nem készült mind ez ideig monográfia. Műveivel a közönség — halála óta — kiállításokon alig-alig találkozott. Ezek után felmerül a kérdés: Ki ismerheti ma már az igazi Iványit? Voltaképpen milyen festő volt ő, számtalan hazai és külföldi kiállítás mestere, aranyérmek, kitüntetések tulajdonosa, a húszas évektől kezdve a legismertebb magyar művészek egyike? Ezekre a kérdésekre próbál válaszolni Telepy Katalin művészettörténész monográfiája. Az 1950-es években Lajta Edit, az egykori angol hírlapés folyóirat-irodalomra támaszkodva tárta fel Brocky életének mindeddig ismeretlen adatait, és állította össze müveinek listáját. Munkájának eredményeit azóta sem haladta meg a kutatás, így tanulmányának újbóli megjelentetése igen hasznosnak mutatkozik. Munkájának különös erénye, hogy mélyrehatóan elemzi Brocky egyeni stílusának összetevőit, szoros kötődését az angol portréfestés nemes hagyományaihoz. A kötetet illusztráló 32 színes képtábla a vérbeli kolorista legszebb műveit: érzéki szépségű aktjait, mitológ’ai jeleneteit, portréit sorakoztatja fel. A fekete-fehér katalógusképek között néhány soha nem publikált anghai és magyar magántulajdonból előkerült mű is szerepel. A szentendrei Kovács Margit Múzeum látogatottsága 's jelzi az 1977-ben elhunyt művésznő munkássága iránti nagy érdeklődést. P. Bres- tyánszky Ilona közérthető stílusban elemzi a szobrász és keramikus munkásságát, mely már négy kiadást ért meg. Az eddig megjelent 150 000 példány. lényegében elfogyott, .így vált indokolttá az ötödik, változatlan utánnyomás. Kovács Margit munkássága korszakot jelöl. Az új szellemű iparművész-kerámiát többek között ő honosította meg hazánkban. Alkotói pályája — melynek ívelését hazai és nemzetközi sikerek, elismerések jelölték — töretlen volt. Kovács Margit formai megoldásai az egyetemes művészet múltjából magukba szívták a középkori míniatúrák áhítatát, a pravoszláv templomok ikonjainak és a parasztbarokk oltárok szobrainak naávságát, a perzsa míniatúrák gazdagságát. P. Bresftyániszky Ilona művészettörténész évtizedes gyűjtőmunkáját összegezve, aprólékos gondossággal készítette el — méltón könyvsikernek számító — tanulmánykötetét. A Képzőművészeti Kiadó alig több mint egy éve adta ki gyermekeknek szánt leporellóit. Azóta az utóbbi időben megjelent a Tüzszerszám, Alice csodaországban, Micimackó, mintegy 165 000 példányban, melyek gyorsan népszerűek lettek. Hiánypótló az idén piacra kerülő három leporelló is. Egyik a házi- másik a vadállatokról, a harmadik pedig a Jancsi és Juliska című mesejáték feldolgozásával gazdagítja a kicsinyek választékát. Káldi Judit: Bohócok Új közösségi formák falun és városon Szabadidő-központok, faluházak, egyesületek A színházjáró, múzeumokat látogató falusi csoportok látványa ma már nem ritka. Sajnos, nem is túl gyakori. Ha ezek az alkalmak a köz- művelődés ünnepnapjainak tekinthetők, akikor okkal fölmerül: és hétköznap? Mi történik a hétköznapokon? A hét végi szabad időben? Mindenki sokat dolgozik, de valamennyi idő azért jut olykor a családra, a közösségi időtöltésre is. Nem ham- vadt el a közösségi igény a falvak dolgozó emberében sem, aki hajnaltól kemény fizikai munkát végez, majd este leroskad a tévé elé. Pedig érzi, néha jó lenne kimozdulni, találkozni, beszédbe elegyedni másokkal. Falun azonban — szomorú igazság — sok helyütt csupán egyetlen hely alkalmas erre... A művelődési ház, vagy klub, főleg az aprófalvakban már nem nagyon vonzó. Rideg, koszos, elhanyagolt, lerobbant nagyon sok faluban. Marad a füstös, ricsajos kocsma. Mindaddig, amíg egy-egy rátermett, hozzáértő, találékony népművelő nem képes megmozgatni a falu közösséMiMMiiMiitif iwiiiiHtii t r: .iiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinmHiifiiiiiiMtfiiHiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiHimiuiiiiiiiiiin. Hatvani Dániel: Homokfolyam Némi meglepetésre karcsú novelláskötettel jelentkezett az eddig költőként, szociog- ráfusként ismert Hatvani Dániel. Ez a műfaji sokoldalúság érdekes összehasonlításra — összevetésre is — csábítaná a recenzenst. Hatvani, mint szociográfus, kitűnően ismeri a gyarapodás, egyszersmind önkizsákmányolás útjára lépett (terelődött?) falut, líráját •plebejus-népi elkötelezettség jellemzi. Nos, éppen ez okozza a fentebb említett meglepetést, mivel ezek a novellák mintha egy újabb terepet: a panelba szorult (vidéki) városi értelmiség élet- és közérzetét kívánnák megfogalmazni. Milyen ez a lét, ez a közérzet? Sommásan fogalmazva: rossz. A legszembetűnőbb az, hogy mennyire beszűkült ezeknek a novellahősöknek a cselekvési tere. A novellák fele szabványos szerelmi történet, pontosabban olyan szerelmekről szól, amelyekben nem történik semmi, mert nincs kifutási lehetőségük. Többnyire férfi főhősei — 30 és 50 között — úgy másznak bele a házasságon kívüli viszonyba (és idegen ágyakba), hogy szinte már a következőn törik a '^iüket. A helyenként naturálisztikus Szabadszáj úsággal (azaz, élve az eldurvult köznyelv sze- lengjaival, „reminusz techni- kuszaival” is) elmondott szerelmi és szeretkezési jelenetek valami nehezen megnevezhető rossz közérzetet hagynak az olvasóban is. Az, ami Boccacciónál még humorral fűszerezett, csípős történet volt, Maupassanték tollán emberi kaland, az századunk második felére fárasztó, idegesítő alig, mert alibisztori. Hatvani (férfi) hősei úgy élik meg a promiszbuitást, a házastársiak) elől bujkáló, lopva, kapkodva megszerzett pásztorórákat, ahogyan a munkájukat is: nyűgös feladatként. Hol van már Szind- bád gáláns rajongása a másik nemért, Móricz parasztjainak vértolulásos szerelmi dühe? A címadó novella pl. arról szól, hogy a ki tudja hányadik? — tervezett pásztoróra elmarad, mert a férfi autója lefullad a homokban. A Helikopter két motorral „művésszé” reklámgrafikusa hetekig udvarol a raktáros fiatalasszonynak, aki végül is egy harmadik férfival fekszik le. Bosszúból? Sportból? Heccből? Az egy hét múlva című írás fiatalasszonya kiadja sofőr szeretője útját, miután beköltöztek a faluban épült házba, s nincs szükség több fuvarra, de már ott az új szerető, a férj főnöke. Praktikum és sivár kiszámítottság, az érzelmek takarékra állítása jellemzi ezeket a kapcsolatokat. A házasságon belül, de azon kívül is. A Találkozás a sorssal fiatal jogásza hagyja férjül venni magát a háziasszonya lányától, beleesve a már jól.ismert kelepcébe, amelyet a vacsorameghívások, a házi kisasszony fel- kínálkozása (a klasszikusok által már sokszor leírt módon) jelentenek. Hja, kérem, egy pályakezdő értelmiségi — még ily módon juthat a leghamarabb lakáshoz — mondja rezignáltan Hatvani —, s utána sorsa meg is pecsételtetek Nem, Hatvaninak egyáltalán nincs jó véleménye a házasságról, a két nem, s egyáltalán az emberek kapcsolatáról. A Büdös hús című novellában az asszonyi nagyravá- gyás, krahácsi úrhatnámság kap fricskát szinte tantétel- szerűen. Szinte mindenki magányos és kívülről irányított ezekben a szomorú történetekben, csak az öregek ragaszkodnak — ám a vereség biztos tudatában — a hagyományokhoz, tárgyaikhoz, szokásaikhoz. A következő generáció — noha a szándék ísr. Ián meg is lenne — egyszerűen nem tud mit kezdeni velük. A rokka című írás férjhőse hazacipeli a bérházi lakásba anyja kiszuperált, poros rokkáját, hogy néhány nap múlva a fiatalasszony kidobja a kukába. Nincs helye, nincs funkciója a lakásban, a nosztalgia is kiüresedett. Hogy milyen keserű a véleménye Hatvaninak erről az emberi tenyészetről, az a fentebbiekből is kiderült, ám mindnél tömörebben fogalmazza meg az Egy hangyaboly végzete című kötetzáró írásában. Nincs menekvés, az a sors vár a panelbe zsúfolódott emberre is, mint (a szerző által) Chemotoxszal kiirtott hangyákra? A szerzőt is megdöbbenti az a felismerés, mint ahogyan nyugtalanítja az olvasót is. Talán, mert hiányolja a szociográfiák korrektségét, a részletek epikai hitelét, vagy mert maga is ezt tapasztalja maga körül? Hatvani — ezúttal nem ad semmi fogódzót, mint, ahogyan felmentést sem (a főhőseinek, az olvasójának). Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1984. Horpácsi Sándor gét. Aki szabadidő-központot szervez, faluházat alakít ki (büfével, presszóval, játékteremmel), művelődési egyesületet kezdeményez, vagy föleleveníti a hajdani olvasókörök, gazdakörök, dalárdák nemes hagyományait. Példáimat jobbára a Dél-Dunántúlról merítettem, de hasonló tendenciák az ország más részein is jelentkeznek. Nagyváty alig 400 lelkes kis falu Baranyában. Centrumában a városias hangzású „szabadidő-központ” felirat egy presszóféle épületen első pillantásra meghökkentő. Korábban itt is csak a kocsmában találkozhattak, amíg 1983 őszén el nem készült az úgynevezett szabadidő-központ. Klubbal, presszóval, könyvtárral, egy kisebb és egy nagyobb teremmel. Udvarán tekepálya, táncplacc, parkosított környezet. Bent pedig színestévé, magnó, hangfalak, játékok, kávéillat, sütemények. A szomszéd falu Nyugot- szenterzsébet. Mindössze 250 lélek lakja. Itt is elkészült a szabadidő-központ, nagyjából az előbbi lehetőségekkel. Ide is jólesik belépni, mert tiszta, kellemes, otthonos, barátságos. Olyan, amitől jólesik kimozdulni otthonról. Mindkét falu a nyolctagú (egyenként 200—300 lélekszámú) Nagypeterdhez tartozik. Háttá Józseftől, a község népművelőjétől tudom, hogy mind a nyolcban van olyan helyiség, ahol összejöhetnek az emberek, a szabadidő-központ feltételei azonban itt, ebben a kettőben voltak a legelfogad- hatóbbak. Sokat dolgozott értük a falu népe. Mindezekben nekem a közösségi igény és a helyi áldozatvállalás tetszik elsősorban. Legalább annyira, mint az, hogy utóbb mind gyakrabban hallom a faluház elnevezést. Olyan helyeken, ahol különösképp tisztelik, becsülik a falu múltját, hagyományait. Mesztegnyőn (Somogy megyében) egy öreg iskolaépületet hoztak rendbe helyi erőből. Itt állították ki a falu néprajzi és helytörténeti emlékeit. Szövésre-fonásra, s más háziipari mesterségre tanítják a fiatalokat a falu öregei. Itt próbál, s elevenít fel egykori szokásokat, népi játékokat a falu hagyományőrző együttese. Dobszán (Baranya megyében) egy múlt századi talpasházat hoztak rendbe hasonló célokra. „Tisztaszobáját”, konyháját eredeti tárgyakkal rendezték be; hátsó szobája különböző „jelesnapi” szokásokat, hagyományokat mentő közösségi foglalkozások céljaira szolgál. A pajta meg nyáron a fiatalok táncházainak színtere. So- mogyudvarhelyen ugyancsak parasztházat újítottak fel faluháznak. Az egyesületek működésének szép példája a Sió menti Kossuth Művelődési Kör Ba- latonszabadiban, illetve a hozzá tartozó Siómaroson, ahol egy régi parasztpolgár-épület- ből alakították ki a falu egyleti-közösségi épületét. Falu- történeti bemutató, klub-já- tékszoba, könyvtár, olvasó és több (nyári) játékhely várja a szabadiakat. Ennek mintájára alakult meg egy hasonló épületben Siójut művelődési köre; Balatonszabadi központjában pedig — egyelőre önálló ház nélkül — a tsz helyiségeiben működik a különböző népi alkotók köre. Azonfelül még egy új színfolt: újjáalakították a falu egykori férfikórusát, azaz, dalárdáját, ugyancsak egyleti alapon. Vörsön falusi tűzoltómúzeum létesült, ahol az önkéntes tűzoltó-egyesületi hagyományokat ápolják. Somogybán több helyütt 'a mozgósítják hasonló kezdeményezésekre a falu népét. Tab környékén pedig az olvasókörök régi hagyományait elevenítik fel (Torvajon, Ka- polyban, Bábonymegyeren) egy lelkes, tehetséges, könyvtárvezető szervező munkájával. ^ Néhány éve, ha valaki este végigment egy falu utcáján, szinte minden házból csupán a tv-adás kékes fénye szűrődött ki az utcára. Mostanában, úgy tetszik, valami megmozdult. Az emberek mintha kezdenék fölfedezni, megbecsülni művelődési hagyományaikat, értékeiket. Wallingcr Endre SZOKOLAY KÁROLY: Erzsébetnek hívták... Ugye emlékeznek még, emlékeznek rája, az édesanyámra? Tipegve ment a teljes Könd utcán végig ki a piacra, mert jajt a lába. Elő csirkét vett, mert fiait várta nevenapjára. Jaj Erzsébet volt, Erzsébetnek hívták, s most nincsen más mar; csak a halála.