Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-08 / 5. szám

Mi legven a vesifeségesekkel?

Gsődszsbályok és vállalatok

Kj gondolta volna, hogy egy állami gazdálkodó szervezet temetésénél a magánvállalkozók zokognak majd a legjobban. Amint ugyanis az újságok részletesen megírták, a múlt évben felszámolt Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat esetében az utolsó pdlanatig úgy tűnt: az érvényben levő .csődszabályok szerint a magánvállalkozók húzzák a rövidebbet. A fel- számolási rendelet 13. paragrafusa alapján ugyanis a bukott c^ég vaevonából először teljes egészében ki kell fizetni az adókat és a bankhiteleket. maid a hitelező állami vállalatokat, s csak őket követően reménykedhetnek a magánszemélyek.

van rálátása a gazdálkodó tevékenységére, mint a szállító partnernek, vagy a magán- vállalkozóknak.

Mindenesetre az tény, hogy a Petév magáncégekkel szembeni adósságait — a kormány elnökének döntése alapján — végül is méltányossági alapon kiegyenlítették a költségvetésből, és hogy a később felszámolt. Irodagépipari és Finommechanikai Vállalat valamennyi hitelezőjének egyaránt 60—60 százalékot fizetnek. Ez arra enged következtetni, hogy a gyakorlat nem a jogszabályt, hanem a Magyarországon és másutt is kialakult igazságosabb hagyományt követi.

Ez csupán az egyetlen pontja az érvényben levő és az utóbbi időszakban sokat ostorozott csődszabályoknak. Sokak szerint maga a szabályozás is csődben van. Ami például az említett paragrafust illeti, a szakértők egy része. amellett' voksol, hogy felszámolás esetén se a költségvetésnek. se a bankoknak, se b vállalatoknak, se a magán- vállalatoknak. nem szabad a többieknél nagyobb garanciát adni követelésük kiegyenlítésihez, Mások indokoltnak tartják a kicsik elsőbbségét, mondván, hoev a banknak és az állami szerveknek inkább

Kár lenne a szót vesztegetni, ha csupán két vállalat ügye lenne a tartós veszteség, vagy a csőd. Csakhogy: tavaly a nem mezőgazdasági ágazatokban 62 százalékkal emelkedett a veszteséges gazdálkodók száma és ennek csaknem háromszorosa — 173 százalékos — volt a veszteség, összegének növekedése. Miután a magyar gazdaság- irányítás régóta hangoztatott elve, hogy a tartósan veszteZárak — Szécsényből

Az EDZETT Művek szécsényi gyárában műszakonként közel ezer darab kengyeles biztonsági zárat készítenek az ügyes kezű lányok, asszonyok.

Képünkön Oláh Tünde brigádvezető a készterméket ellenőrzi és kulcsolja.

— Gyurkó-felv. —

séges és alacsony hatékonysággá.] működő vállalatokat meg kell szüntetni, fel kiéli számolni, a csődeljárás szabályai is megértek az újragondolásra.

Gondot okoz például, hogy az érvényben levő szabályok lehetőséget adnak a vállalatok halódásának-elhúzódására, és ezáltal az egész társadalom érdekeit veszélyeztetik. Miről is van szó? Jelenleg a felszámolás elrendelésére — pénzügyminiszteri egyetértéssel — kizárólag az alapító szervnek van joga. Ez, legalábbis az eddigi esetek erre utalnak, csak késlelteti a döntést. A korábbi gyakorlat szerint a hitelezők is indítványozhatták a csődeljárást. Hasonló szisztémát alkalmaznak a fejlett ipari államokban is.

Az eljárás lépcsőfokai lehetőséget adnak arra. hogy elkerüljék az azonnal felszámolást, és haladékot adjanak a kátyúba jutott vállalatnak. Az NSZK-beli AEG Telefun- ken esetében például a hitelezők maguk mondtak P követelésük egy részéről, remélve. hogy ennek révén és a korszerűsítési programok segítségével nagyobb garanciával jutnak a maradék összegekhez.

Vészjelző szerepír

L$sz vita

a taggyűlésen ?

A beavatkozás ezek szerint nem a gazdálkodó szervezet sorsának végső megpeosételé- se, hanem olyasfajta vészjelző, ami vegetálás és agonizá- lás helyett felépülésre — új vezetés, új termelési programok, vagy a meglevő eszközök egy részének értékesítése révén —, talpraállításra kényszeríti a gazdálkodót.

Átalakuló, új alapokon felépülő gazdaságirányítási rendszerünkkel is jobban harmonizálna egy olyan — felszámolást elkerülő — veszte- ségrendezési folyamat, amely elsősorban az adósok és hitelezők alkujának tekintené a vállalat megmentését. Hiszen az ő pénzük is kockán forog. Az más kérdés, hogy társadalmi-gazdasági rendszerünkben továbbra is lesznek olvan vállalatok, amelyek működéséhez, létéhez — ha még veszteséges is társadalmi-politikai érdek fűződik. Mi sem természetesebb, minthogy ezekben az esetekben a központi szerveké, az államé legyen a döntés joga.

Egyébként pedig minden bizonnyal megelőző vészjelzőként szolgálhatna a hitelezők figyelmeztetése. Márcsak azért is, mert leginkább így van esély annak elkerülésére. hogy néhány veszteséges vállalat másokat is adóssá tegyen.

Molnár Patricia

TŰLZÖ UGYAN a megállapítás, de, ami a veleje, az igaz. A feltételezésekre, tapasztalatokra, benyomásokra, jó és rossz ismeretekre alapozott vélemény szerint ugyanis ahány vitatkozó, any- nyiféle stílus. Ami így túlzás. Az viszont igaz — erősítendő Buffon 1753-ban elhangzott akadémiai székfoglaló beszédében tett megállapítását: a stílus maga az ember —, hogy a vita közbeni magatartásban, a vitakultúrában jelen van az egyéniség, a habitus seregnyi jele, vonása, s, ha ez így van. akkor egy-egy közösség vitakultúrája sem különbözhet lényegesen attól, mint, amit a kollektíva tagjai egyénileg megtestesítenek.

Elmetszve az elvont fejtegetések fonalát, nagyon is

gyakorlatiasan folytatva: a

közeli időben 862 ezer párttag joga és kötelessége, hogy a taggyűlésen megvitassa a Központi Bizottságnak a XIII. kongresszusra megalkotott irányelveit. S ezért a

címül választott kérdés, s

azért is, mert lehetnek, vannak kétségeink, lesz vita a taggyűlésen, avagy megbeszélik, megtárgyalják, elemzik, mérlegelik a kommunisták az irányelveket — és ez sem fölösleges, ez sem kevés —, de

it.t-ott a vitának híjával lesznek? Nem a középút kényelme. hanem a valóság szépí- tetlen tapasztalatai íratják le: is-is. A közösségek egy részében él a hajlandóság, létezik a képesség, képzettség az izgalmas, tartalmas, jó vitára. Ami feltétele a vélemények nemes csatájának, de nem automatikus létrehozóija. S végképp nem ott, ahol — és lelni ilyen kommunista kollektívákat is — baj van a hajlandósággal, gond a képesség. képzettség szintjével. Ez utóbbi — kerülendő a félreértést — persze, nem az iskolai végzettség, nem az oklevelek számának függvénye, sokkal inkább vonzata a politikai tájékozottságnak, az összefüggések keresésének, a nyíltságra, őszinteségre biztató légkörnek.

A dolog magvát nyersen papírra téve: az irányelvek vitája, mint királyvíz a nemesfémekhez, lehetőség annak megállapítására, milyen a pártszervezet vitakultúrája. Ne mondjuk: jó. Ne mondjuk: rossz. A két végpont között helyezkedik el bizonyára, mert, mint általában az életben mindent, a vitát, a vita közbeni magatartást, az érvek gyűjtését, csoportosítását, a másik véleményének tiszteletben tartással társuló elemzését is tanulni kell. Kellelne. Azért a feltételes mód. mert észleljük ennek ellenkezőjét, amikor a párt- szervezet tagjai azt hiszik, vitáznak, holott csupán ki-ki mondja a magáét, nem sok ügyet vetve rá, mi szól szavai mellett és ellenében. Az sem ritka eset, amikor a vezetőség beszámolója, a taggyűlési téma bevezetése már eleve szinte kizárja a vitát, annyira legömbölyítettek a megfogalmazott vélemények, mondatok, annyira „fésült” az álláspont, hogy aligha lehet bármit toldani hozzá. Amint ennek. az ellenkezője is igaz. A jó beszámoló, a jó vitaindító már eleve nézeteket sorakoztat fel egymással szemben újabbakat előédesgetve, a hallgatóságból, mert hiszen nem a „megtárgyaltuk” a cél — nem egy napirendi pont teljesítése a teendő —, hanem vélemények, álláspontok, ítéletek sokaságának szembesítése; hulljon el az ingatag, magasodjon ki az, ami szilárd, megalapozott.

MEGGYŐZŐDÉSÜNK, nem

a szándéka hiányzik ennek a pártszervezetek egy részében, hanem ismeretlen, alig gyakorolt a módszertana, kevésbé kialakított a feltételrendszere. Érdekes, de aligha véletlen módon, a pártcsoportok megbeszélésein friss szélként fú a vitaszellem, nézetre nézet felel. Amikor azonban már összesítik a pártcsoportoknál elhangzottakat, működni kezdenek a rossz beidegződések, a vezetőség úgy érzi — tisztelet a mindenkori kivételeknek —, átabotában ösz- szegereblyézett anyag kerülne a tagok elé, ha itt nem igazítanának, ha ott nem hagynának el, toldanának be valamit, ha amott nem vennék figyelembe, ott lesz a faggyúi lésen a felsőbb pártszerv, a gazdasági vezetés képviselője is. azaz... A vitakultúrához se- jregnyi tényező járul hozzá — a nyitottság a mienkétől eltérő véleményekre, a mások iránti türelem, a nézetek szintézisét elősegítő rugalmasság, a vita tárgyát alkotó téma beható ismerete és így tovább —, ám megkockáztatjuk, az első, a legfontosabb, hogy valóságos igény legyen a vitára. Az álcsatáknak, a látszatütközéseknek, a vita mezébe öltöztetett eszmecseréknek, illedelmes, egymás után felsorakozó felszólalásoknak az a valódi oka, hogy egyes helyeken, akik azt mondják, vitatkozzunk, nem gondolják komolyan, amit mondanak.

Meg kell tanulni. vitatkozni, vitakultúrát kell teremteni. azaz. el kell sajátítani a vélemények megfogalmazásának, megfogalmaztatásának,’ gyűjtésének, továbbításának, feldolgozásának, érvényesítésének módszertanát, lélektani, technikai fogásait. Keresni, biztatni kell azokat,' akik nem ódzkodnak az „ami a szívemen. az a számon” gyakorlatától, azokat, akik a szenvedélyességet a fényekhez való hűséggel társítják, akik azért vetik bele magukat a vitákba, mert tudják, a cselekvéshez kapnak lendítő erőt, újabb építőelemeket. Mindennek vannak jelei a pártoktatásban, az oktatási igazgatóságok tevékenységében, amint a taggyűlések többsége sem állt meg ott. elégszik meg annyival, mint tíz, tizenöt esztendeje. Előbbre járunk tehát. s mert a fejlődés érzékelhető. jogos az igény: valóban vita legyen az irányelvek megtárgyalása, valóban vita legyen a taggyűléseken akkor, amikor vitára érdemes egv-egv téma, és ne erőltessük olyankor a vélemények szembesítését, amikor az egyszerű tájékoztatás, a tudomásulvételre szolgáló közlés a cél. A vezetőség már a tárgv- körök megválasztásával, előzetes feldolgozásával félig eldöntheti. lesz-e vita, s, ha igen, milyen.F,Z A MILYEN ugyanis a döntő. Az álvita rossz, megtévesztő, de semmivel sem kevésbé rossz, megtévesztő, ha a vita a vitáért lobbant fel, ha a vita összefoglalója egyben pecsét is, az igy ad acta tehető, azaz, megy tovább minden a maga útján. A vita eszköz csupán, a cél a javított, jobbított, korszerűsített cselekvés, legyen szó akár a tagfelvételi munkáról, akár a gyármánvfejlesztés távlatairól. s, hogy ez az eszköz valóban hatásos lehessen, ahhoz ön- és kollektív fegyelem kell, a felelősségérzet a téma parttalanná tételének elkerülésében éppúgy, mint a szak- szerűség és a szén vedéi yes- ség társításában. Ahol ezt megteremtik, ott átírhatják a kérdést kijelentő módba: lesz vita a taggyűlésen.

Mészáros Ottó

......................mii....................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

„ .. .Azok a katonák és tinitek, akik önként léptek be az újonnan szervezett magyar hadosztályba, a fasizmus elleni harc, és a felsza- ladítas útjára léptek egy új, szocialista Magyarországért.

Azokban az években is hittem, és most sem kételkedem benne, hogy azoknak ti tiszteknek, altiszteknek és katonáknak nagy többsége, akik önként léptek be a „Temesvári 1, önkéntes Magyar Hodosztály”-ba, ezt teljes öntudattal tették, mert harcolni akartak egy új, szabad 1W agyarországért”.

(Résziét Jefim Nikolajevics .Vaulin ny. NKVD -alezredes, a temesvári hadifogolytábor egykori táborparancsnok-hs- lyettesének a szerző részére Taskentből, 1979. május 13- cn irt visszaemlékezéséből.)

Negyven évvel ezelőtti, történelmi időkre emlékszik vissza írásában J. N. Vauim nyugállományú alezredes

Taskentből.

Egy olyan hadosztályról ír. mely a szovjet katonai parancsnokság kezdemenyezésé-.

S& temesvári sink@nteseEc (1.)

re alakult meg Temesvárott 1945. január 1-én, amikor a Vörös Hadseregtől körbezárt Budapesten még javabao tombolt a náci-nyilas terror.

Arról a hadosztályról ír, melynek tagjai 1945 februáriában már őrség nélkül, szabadon vonultak fel Temesvár utcáin, katonaként gyakorlatoztak rohampáiys- jukon, és fegyvertársként segítették a szovjet hadsereg utánpótlásának biztosítását akkor, amikor a német fasiszta csapatok utolsó, dühödt ellentámadásukat indították a Dunántúlon.

Arról a temesvári — több tízezer magyar hadifogoly közül önként jelentkező — ötezer-ötszázról, a „Temesvári 1. önkéntes Magyar Hadosztály” katonáiról ír elismerően, akik készültek a harcra, akik várták a fegyvert és az indulási parancsot, s akiknek — a kegyetlen sors szeszélye folytán —mégsem adatott meg. a lehetőség, hogy részt vehessenek sokat szenvedett hazájuk . felszabadításában. ..

De kik is voltak ezek a ..temesvári önkéntesek”?

*

Történetük kezdete 1944 decemberére nyúlik vissza.

A kellően elő nem készített, az ország legfőbb vezetői egy részének szíve mélyén őszintén nem is óhajtott — és így nyilvánvalóan balul sikerült — 1944. okóber 15-i kiugrás’ kísérletet követően hazánk épülete minden eresztékében recsegni-ropogni

kezdett. A náci hadsereg — mint egy szennyes áradat — egy év leforgása alatt immár másodízben söpört végig az országon, vért és pusztulást hagyva maga után. felszínre hozva hű kiszolgálóinak segédcsapatát, a nyilas csőcseléket. A lakosság túlnyomó töbosége félelemmel teli gyűlölettel tekintett mindenre, ami fekete, vagy zöld volt.,,

A hangulatról egy korabeli kormánybiztosi jelentésben a következőket olvashatjuk:

.. .A visszavonult és a községekben szétszóródott magyar csapat-kötelékek tagjai destruálják a lakosságot, arra biztatják őket. hogy nyugodtan maradjanak vissza a községekben, az oroszok ügy sem bántanak senkit, nem keli tőlük félni...

De nem kedvezőbb a helyzet az egyenruhába erőszakol taknál sem. A nyilasok által kreált „Törvényhozók Nemzeti Szövetsége” egyik december elejei üléséről készült jegyzőkönyvben például a következők állnak: „A katonák fegyvereiket eldobva, megszöknek csapataiktól” 2.)

. A német ,,Dél” hadseregcsoport hadműveleti naplójában mindinkább megszaporodtak az ilyen jellegű bejegyzések: újabb magyar egységek tűzték ki a fehér zászlót s mentek át a szovjet csapatok oldalára,,J

3.) Az efféle és hasonló bejegyzések alapján nem véletlen, hogy a „Dél” hadseregcsoport parancsnoka november 10-én — többek között — a ’ következőket jelentette:

„ ... A magyar hadsereg... fokozatosan a felbomlás állapotába jutott... A csapatok zöme, beleértve a tisztikart is... nem akar harcolni. A magyar csapatok... ■ harc nélkül kiürítik állásaikat... Minél messzebb távolodnak a magyarok lakóhelyüktől, annál többen állnak át az ellenséghez. .. 4.)

Otto Wöhler tábornok november 9-i jelentésében még világosabban fejti ki véleményét. Azt írja: „A magyar hadseregnek csak kis része hajlandó velünk harcolni, a többség szívesen átmenne az ellenség táborába... Az is válható, hogy a szövetséges hatalmak találnak elég embert a magyarok között, akik hajlandók lesznek Németország ellen harcolni.” 5.).

A katonák hangulata — azzal, hogy a front már a Dunántúlra tolódott át —november végére, december elejére még csak tovább romlott. A szovjet távirati iroda harctéri jelentéseiben mind gyakoribbá váltak a magyar egységek vonatkozásában, hogy „ .. átállt, .. I átjött, ... megadta” magát” kitételek... Nem gyávaságból, hanem mert belátták a harc céltalanságát.

Eddig eljutottak tehát % magyar egységek, a németekkel való fegyveres szembefordulásig azonban sajnos nem... Mégis, a magyar csapatok — német szempontból való — megbízhatatlansága, és az átállások következteben keletkezett rések így is nagy gondot jelentettek a német hadvezetésnek.

(Folytatjuk) Dr. Gáspár János

I NÓGRÁD = 1985. január 8., kedd _

í iiapiávl isi

Jogszabályra vám