Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
SASS ERVIN: Fehé er viraq tudod-e kedves mennyit ér két boldognak festeti óra, mennyit a lassú opsúdás és mennyit a realitások eljövetele zene nélkül hangtalan kiáltozások közepette, amikor a szomorúság igazi szomorúság és a csend is igazi csend és az utcán üvöltöző busz igazi busz fáradt emberekkel tömve és az égen hiába keresed nem találod az esthajnalcsillagot ellopta valaki talán egy láthatatlan óriás marok abban vergődik fénytelen tudod-e kedves hogyan hervad el az életfa ága, hogyan hull le fehér virága sivatagegyedülvalóságunk szigeteire ahová (mesélik) nem érkezik soha hajó és ahonnan (azt is mondják) nincs menekülés. ZSADÁNYl LAJOS: Merre mentél Merre mentél Viharsarok amerre a csillag ragyog amerre a sziksó terem erre megy a történelem mezítlábas Dózsa-népe megvillan a kaszák éle Szegedinác, Ac him András Justh Zsigmond, s a parasztszínház Merre, vagy már Viharsarok elindulnék feléd gyalog Sinka István kondor nyáját a csikaszok megzabálták Szabó Pá' meg Biharugrán ott fénylik egy emléktáblán bennem él a himnusz dala Erkel kisvárosa Gyula Arra megyek Viharsarok amerre csillagod ragyog amerre a szülőföldem — lehajolok, hogy köszöntsem. KANTOR ZSOLT: Kell a csend Minden megnagyobbodik a csendben^ fényüket vesztik a zajok, közelebb hozza egymáshoz a dolgokat hajszálnyi sóhajod; kell a közelség, sok volt már a távolból, sokáig csak a messze, s nőtt a táv, sokáig csak a várakozás, türelem; összeszűkült a messze; nőtt a vágy! Néha érezzük egymás gondolatát, elég, ha megérintelek, a beszéd kiszélesíti a határt, bár erről nincs röntgenlelet. Elég, ha megérintelek! TOMKA MIHÁLY: Félelem Lassan a tiszta csillagos égtől is félek, uram; néznek a fekete-kékség démonai.j Gyermekeim dermedt ingét teregetem a diófa csupasz koronája alatt. Ilyenkor vacsoráznak a háztájizó kis haza ritkán ünneplő fiai.. Papírja hómezején eltéved az elhallgatott költő mészporral ír, hogy lássák versét ha elolvadna mégis a hé. VARSA ZOLTÁN; Felelgetős — Hát isten szüléd mit adott? — Penészvirágú bánatot, utat, hol egyedül baktatok, feketére égett Napot, asszonyt, akibe Nap ragyog. — Hát ráadásnak mit adott? — Hat napra egy vasárnapot. VERASZTÖ ANTAL; helyzetképek szélfútta kertekben gallyak máglyahalála füstöl és melegít gyermekkori kedves utca egyik vége ipszilonba ágazik bizony ki ezt elfelejti nagyon könnyen idegenné változik meggyfaágról ettem macskamézet a macska csak nézett felfüggesztett ítélet továbbra is itt élek fatuskók gyökérujjú torzók (ledöntött óriások korhadó lábnyomai) bogárkorzók az élet hol hideg hol forró katlan hitemben mégis megmaradtam SZÜDY GÉZA: Emberség menedékét Ne ezt a sistergő Kénbüzös kohót Valami tisztán Lángolót. Ne e zöldesen kúszó Sunyi penészt Valami szűzen kifeslőt Virágszökkenést. Ne e zajt a ’tépett >. J Vásznakét idegekét I Valami dalt valami Zenét. Ne ezt az érzést amiben Bujkál a fájdalom A világot nem ilyennek Remélem, s vállalom. Nem rajcsúros, nyüszítő Pokolnak Melyben, mint lovat Betörni lovagolnak Valami szelídet Egek és tengerek kékét A kihagyó szívre gyógyírt Emberség menedékét. BONNS ISTVÁN: A világ közepén Kicsiny tanyák a Világ közepe, Szigetnek hagyta A fénylő eke. Nézem a szántás Barna tengerét, S, szép az életem, Igazán, de szép! Nem dúlnak erre Szörnyű viharok, Fütyörészek és Jókedvű vagyok. Üdítő zápor Itt az eseyiény, A felhőt hívom, Várom, lesem én. Messze a város, Tornyát se látom, Fű, fa, virág, s a Széli a barátom. A forrószívű Nap is jó komám: Vele ébredek Reggel szaporán. Mikor megcsókol, Érzem, hogy szeret: Nyomon kíséri Minden léptemet. Arany-derűvel Mosolyog felém. S, nem érhet baj a Világ közepén! Körös-part Gaburek Károly rajza Csoór István: KATAKOMBA... A z ebéd utáni szunyóká- ilásból verte fel a csengő. Abban & pillanatban szálait meg, amikor az ébrenlét határából átbillent az álom virágilatos mezejére. Dünnyögött. Az első percben arra gondolt, hogy nem kel fel. Ha megunja az ácsor- góst, úgyis elmegy. Megvárta a második csengetést és csak akkor kelt fel. A hajét az ujjaival fésülte meg és kinyitotta az ajtót, aihöl ölelésre tárt karral állt egy olyan egyívású nyugdi- jasféle ember. Az arca kifőtt a nagy melegben, ám a hangja vidáman csengett: — Szevasz, öregfiú...! Na, ki vagyok? Pislogott a házigazda s a jövevénynek a mozdulatából, hangjából, arcából, pocakjának hullámzásából próbálta kibogozni kilétét. — Na, na, nem ismersz meg? Hamarjában végigfutott a volt munkatársak hosszú, hosz- szú során.' Arcok villanták elébe, de a vendégét egyikre sem tudta ráhúzná. Legyintett és ajtót nyitotta vendégnék. — Gyere be és bent a hűvösön majd találgathatunk... Az idegen a fejét rázta. — Egy lépést sem, míg fel nem ismersz...! A házigazda sort váltott. Más területre szaladt át, a Dunára. Kivezényelték a műhelyt a? árvízhez. Ott akadhatott össze vele. Megvan! Ott volt egy ilyen főtt arcú ember. Hogy is hívták? Papp... Pumpa... Pólya... Kiáltva mondta ki a nevet: — Perge, a Dunáról...! Együtt segítettünk a vizeseknek... Az idegen mosolyogva intett nemet. — Viisszább...! Papucsos lábéval megvakarta a lába szárát. Közben évek röppentek el, évek röppentek vissza. Egész hadseregnyi melós vonult el előtte. Fiatalok, öregek, egyívásúak. A szerelőcsarnok, a futószalag és a szerdai „sajtófélára”. Legtöbbször Baja Guszti olvasta a piros c-ruzával bekarikázott programot. Az imperialistákkal nehezen boldogult. Ebből a hosszú szóból egy kicsike nyögést hallottak mindig. Imprta. A jövevény mellére célzottá mutatóujjával': — Jöhetsz. Baja. Te vagy az — Annyi ideig melóztunk iimprta...! együtt! Csóválta a fejét az idegen. — Egy arasznyit sem. Megint melléfogtál... Hátrább ment az időben. A kirakatban böngészte a kiragasztott újságot és másnap reggel már a vastelep kapujában várta a nyitást, ahol két napszámost keresett a cég. Nem kelt elég korán, mert mire odaért, már ho&z- szú-hosszú embersor várt a sorsára. Előtte egy alacsony, sima képű micisapkés ember állt A reggeli szürkületben villogott kezében a fanyélű bicska. A szava most is visz- szacsengett hozzá: — Kiherélem, ha nem vesz fel.... Kiherélem... A műtétre nem kerülhetett sor, mert a kapuhoz sem ért... Együtt bandukoltak végig a Kerepesi úton. A bicsikás ember neve egyből kipattant emléke tömegéből: — Borgulya, az ócskavasas kapujából...! Villant a vendég szeme és villant a felújított hófehér fogsora is: — Tűz! Tűz! A házigazda únta már az ácsorgást. — Bújj be, majd bent...! Megkötötte magát a vendég, mint a henoidai nő a hídnál: — Egy lépést sem, míg rám nem ismersz! a házigazda kezdett izzadni. Keze fejével végighúzott a homlokán, az arcán és érezte, kezd fogyni a türelme. Fogyogat a terület is, ahová az emberéért eltne- hetné. Ám újra felcsillant a remény. A sport! Ott mégnem járt. Hát, persze, nem is lehet más, mint a gyári csapat jobbszélsője. Kapura sohasem lőtt. Sokszor nyaggatták. Miért nem lősz? Mindig azt mondta: majd a háborúban... A házigazda ölelésre tárta a karját: — Megvan! Sóvágó vagy, a jobbszélső, aki majd csak a háborúban lő, békében soha... A vendég rázta a fejét és nyújtotta feléje az arcát. — Nézd meg jobban ezeket a nemes vonásokat. Senkire sem hasonlítok, senkire az ég világán... Könnyítésül annyit, hogy hat évig voltunk együtt... Pontosam hat esztendeig... — Többet egy mukkot sem. A többi már a te dolgod. Még egy kicsit törd a kobakod és máris ugorhatsz a nyakamba... M yelt a házigazda, nyelte a feléledő mérgét is. Hova az istenbe tegye! Milyen jót szundíthatott volna! S meglehet, hogy még valami gyönyörűséges álmot is hozott volna az elmúlt fél óra. Ojra húszéves. Csillagos éjszaka, holdvilág, lángoló szavak, szerelem. Fetreng az ágyban és arra a hirtelen szőke fiúra gondol, aki szintén csapta a szelet a lánynak. Majdnem bicskára került a sor, de közben a csaj meglépett egy negyvenéves finánccal. Jani. De milyen Jani? Jani.., Jani. . . .Szinte ugrott örömében. — Káposztás Jani, gyere a keblemre... A vendég nem mozdult. Ügy állt, mint a cövek és szélesre tárt szájjal nevetett: — Rossz a memóriád, öregfiú, de azért tűz... Pirosodott a füle a házigazdának. Ügy gondolta, bevágja az idegen előtt az ajtót, pené- szedjen ott, vagy menjen a fenébe. A délutáni sziesztának már vége. Addig nyavalyognak itt, míg felszalad a vérnyomása és a tévéig csak dühöng, vágtat a szobában, mint a vadkan. Nyugalomra intette magát. — Csak annyit árulj el, hogy ki uralkodott akkor? A lovas tengerész? Egyből felelt a vendég: — Nem, hanem Károly király, a negyedik... Szédülni kezdett. Hatvan év! Matrózblúzban, térdnadrágban, cúgos cipőben szaladgáltak az iskola udvarán s most egy pocakot eresztett ember bújt elő, két karjával átölelte, cuppanós csókot nyomott az arcára. Előbb a jobbra, azután a balra és míg rázta a vállát, mondta a szót: — Én vagyok a Fogéi Bandi, az elemi iskolából. Hat» évig melletted ültem a pad-' ban... Hittanból mindig gyenge voltam, súgtál nekem... Á katakombát mindig elfelejtettem. NŰGRÁD — 1985. január 19., szombat t
