Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
BvM* télim tmxtnj« Európai történet Jegyzet Kéhmffló néző részvételével a Szovjetunió 1870 legnagyobb filmszínházában egyidejűleg tartották meg az Európai történet című film bemutatóját. Rendezte: Igor Gosztyev. — Az Európai történetben — mondotta Gosztyev — a háború és a béke kérdéséről szólunk, ami az egész emberiséget foglalkoztatja ma is. Pontosabban, a film a Nyugat- Európába telepített amerikai rakétákról, a neofasizmus feltámadásáról és arról szól, hogy minden generációnak aktív szerepet kell vállalnia a békeharcban. A filmben népszerű szovjet és lengyel színészek, Vjacseszlav Tyihonov, Beata Tiszkevic, Stanislaw Mikuls- ky és mások szerepelnek. Vjacseszlav Tyihonov, aki a film egyik főhősét, Peter Losser újságírót alakítja, így nyilatkozott: — Peter Losser, akit én alakítok, a mértéktartó vélemények embere. De nem közömbös számára, hogy mi történik a hazájában, milyen jövő vár honfitársaira és gyermekeikre, saját lányára és fiára. És Peter Losser megérti: a békés jövőért ma kell harcolni. — Ez a film segít az embereknek, h^gy még egyszer átgondolják, milyen bonyolult nemzetközi helyzetben élünk ma és ki, mivel tud hozzájárulni a béke megvédéséhez — mondotta Beata Tiszkevic lengyel színésznő. Kollégája, Stanislaw Mikulsky pedig így vélekedett: — A lenni, vagy nem lenni kérdése ma az egész emberiséget foglalkoztatja. Ebben a helyzetben pedig rendkívül fontos az egyes emberek hozzáállása, felelősségérzete a világ és az utánunk következő nemzedékek jövője i iránt. 1 The old market-place in Salgótarján — ez állt egy szép színes fénykép hátoldalán, amely a régi tarjáni piactérről készült, még mielőtt eltűnt a hajdani főtéri állomás tájékáról, hogy átadja helyét az új vásár- csarnoknak. A képet több mint húszezer kilométerről kaptam, kedves rokoni küldeményként. Aki itt-jártakor készítette, nem is, itt született —, ezért írni nem is tud magyarul, csak beszélni —, de szülei, itt élték életüket, amíg 1944 nyarán nem deportálták őket, így Salgótarján számára is kicsit a világ közepe, ha maga a város nem is tud róla. A szülőföldet, vagy éppen elődeink földjét akkor is szeretjük, ha ez az érzés a történelem során nem föltétlenül kölcsönös. S ragaszkodunk a szűkebb hazához, ha történetesen nem is élünk — vagy élhetünk — emlékes tájain. Mert ezt az érzést magunkban hordjuk, kívülről sokszor láthatatlanul., Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent — írta a költő, Radnóti Miklós, akit a magyar tájék emberei öltek meg, bizonyára nem tudták azt sem, miit jelent szeretni a hazát, pedig magyarnak hirdették magukat, s ezért is ölték meg az egyik legnagyobb magyar vers költőjét. Ennyit a hazaszeretetről, amely nélkül más népek, hazáját sem tisztelhetjük igazán. * És most egy másik témáról. Előnye-e, ha valaki nógrádi Nógrádban? A kérdés nem egészen indokolatlan, hiszen például a legújabb adat szerint napjainkban körűibe’üil hétezer értelmiséginek nevezett ember él itt, többségük nem nógrádi születésű. Munkájukra azonban szükség van, ' aáért Is hívták — és hívják — ide őket. 'Nem a Nógrádban születettek tehettek arról, hogy a történelem során bizonyos kulturális hátrányba kerülitek a múltban, amelyet az ellmúlt évtizedekben kellett behozniuk. E törekvésültben valóban történelmi jelentőségű eredmények is születtek, helyiek és „gyüttmenték” közös munká ja nyomán. Az is helyes, hogy amennyire lehetséges és szükséges, értelmiségének mind nagyobb részét nevelje föl a megye. Azt azonban nem szabad elfeledni, hogy önmagában a születési hely nem lehet sem előny, sem hátrány. Erről ugyanis nem tehet az ember. Az ember csak arról tehet, hogy mivé lesz. (Nem függetlenül —, persze környezetétől, körülményeitől sem). Hála jelenlegi társadalmi, politikai törekvéseinknek s a belőlük fakadó széliemnek —, ha úgy tetszik, közhangulatnak —, manapság otthon érezheti magát az ember az ország bármely részén akikor is, ha éppen nincs otthon, vagyis nem születési helyén él és dolgozik. Miért fontos ez? Azért, mert hite szerint, a létező ‘ — és szükséges — közigazgatási határoktól függetlenül bárhol végezheti tevékenységét, eredményei az eaész közösséget gyarapítják, esetleges kudarcai az egész közösséget érintik ebben az országban. Ha nem így lenne, semmi értelme sem volna bármiféle felelősség hangoztatásának,. így tehát bármely olyan jelenség, ami arra utal, hogy — teszem azt — „kulcspozícióban” adott helyen csak az adott hely szülötte álihatia meg a helyét, anakronisztikus szellemiségre utal, s végső soron fölmenti a felelősség vállalása alól a „máshol” születettet. * De menjünk tovább. Hátrány-e. ha valaki nógrádi Nógrádban7 Minap tartotta ülését Sail- eótarjánban a Palócföld című folyóirat szerkesztő bizottsága. Több mint két évtizede vaigyok tanúja és — részben — résztvevője a folyóirattal, illetve korábbam még csak antológiával kapcsolatos hol csöndesebb, hol élesebb vitáknak. A szóba kerülő kérdések közül most csak egyet —, ha nem is a legfontosabbat — említek, helyi és nem helyii szerzőik aránya. Gondolom, mióta vidéken folyóiratokat adnak ki, ez mindig és mindenütt fölmerül, vagy fölmerülhet. Szerencsésébb helyeken már régen nem kérdés ez. Baranyi Ferenc költő, a folyóirat mostani főszerkesztője nagyon világosan fogalmazta meg ezzel kapcsolatos álláspontját: „Véleményünk szerint egy lap helyi jellege nemcsak azon mérendő, hogy hányán publikálnak benne a helyi tollforgatók közül, hanem elsősorban azon, hogy képes-e artikulálni azt a társadalmi közeget, amelytől mint folyóirat a megbízatását kapta. Salgótarján, és Nógrád megye szellemiségét pedig úgy tudjuk leginkább kifejezni a magunk közegében, ha politizáló, közéleti töltetű folyóiratát csinálunk”. Mélységesén egyetértek ezekkel a szavakkal. Egyetlen lapnál, fc- folvóiratnál sem szabad a közléskor minőségen kívüli szempontokat figyelembe venni. Geográfiai szempontokat sem. A , Palócföid — természetesen, a korábbi évek ilyen irányú törekvéseit is beszámítva — megindult azon az úton, hogy megtalálja és elfoglalja helyét. a hazai folyóirat-struktúrában. Ezt. pedig. csak úgy teheti meg. ha kialakítja e’- sósorba.n csak rá jéMemző arculatát, .tartalmilag a korszerűen —, tehát nem szűkkeblűén — értelmezett elkötelezett irodalom fórumává válik, ablakot nyit a világra, főként az eszméinkkel közös törekvésekből nyújtva rendszeres válogatást, s mindezt megalkuvás nélkül, magas esztétikai színvonalon teszi. (Az esztétikai színvonal a művészetben szigorúan tartalmi kérdés is!) Természetesen, nem lehet hátrány ilyen szemoontból sem az, hogy valaki nógrádi, sem az, hogy nem. Érvénytelenné csak a tehetségtelenség tesz. Az irodalomban csak a tartalmilag és esztétikailag érvé-' nyes mű számít, amit meg kell írni. És persze meg is kell jelentetni. A Palócföld —, mint minden más folyóirat — csak ez utóbbira válj Hallhat kötelezettséget. Ha nem ezt tenné, valóban vidéki folyóirattá válna, ami szerintem nem lehet cél. Le-! gyen „csak” vidéken megjelenő folyóirat, hogy kifejezhesse ennek a vidéknek szellemiségét, ami dajkálja, s amit szerencsés esetben maga is gyarapít. Ez egyébként a helyiben élők valódi érdeke is. Tóth Elemér VILÁGAINK Kőbalta a Pécskő alatt Először csak egv jókedéSyfi mai társaságot sejtettem az elnevezés mögött — „Kőbalta GMK”. Merthogy ilyen is van!’ Mondták ugyan jóelőre, hogy állítsam be magamat meglepetésekre, ha vállalkozom a kimenetelre a Pécs- kő-hegy alá. Leírták, már amennyire le lehet írni szóval, azt a Vízválasztó felé vezető környéket, utat, hogy majd ahogy megyek Zagyvaróna irányába térjek le jobbra ott, ahol körülbelül a régi Rudolf-telep van, aztán be egyenesen a hegy lábához, le az útról, (fsak bátran, mert „nem lehet elkeverni a helyet”. Na hiszen, a Ru- dolf-telepről utólag kiderítettem (Dornyai leírásából), hogy valójában Rudolfi-telep, beágazás jobbra meg kettő is volt. Végül mégis csak be- faroltunk a házakkal telerakott kis tündéri völgybe, többszöri úttévesztés befejezéseként és messziről feltűnt a hóval fedett tájban álló várszerű építmény.» Megvallom, mindig is reméltem, hogy a régi mesterek és a mesterségek barmikor feltámadhatnak még, akármilyenné vált is a világ körülöttünk, akármilyen link- re-semmire-divatra lehet különféle himihurmt gyártani és jól élni, az csak amolyan vadhajtása egy önmagát organizálni tuctó gazdasági életnek, nem kell sokat törődni vele! A rissz-rossz rongyoki és műanyagok tömeggyártása viheti ugyan szemre a prímet a butikvilágban, a nagyüzemi gyártás sok részben állhat olyan gazdaságtalan termékekből is, mint az éjjeli, aminek belül van a fogója és ezért eladhatatlan (képletesen szólva persze az efféle edényről). A mesterségek becsületét nem temeti el az idő. Semmilyen kordivat, semmilyen fals gyakorlat nem temetheti el a világhírre régen emelkedett magyar mesterember szakismeretét és legendás becsületét. A szerelőjelilegű építkezések korában is maradtak mesterek, akik még a régiektől tanulták a fogásokat, titkokat, akik bármit! meg tudtak és kevés számban élve közöttünk bármit meg tudnak ma is csinálni. Akár őstörténeti kőbaltát is. A fával-kővel kombinált vér, amelynek faléba valósággal beépült egy hatalmasra nőtt fa dereka, kapuján kis tábla, rajta a felírás „Kőballa GMK”, a másik felírás arra figyelmeztet, hogy harapós a kutya, egy kovácsolt pajzson pedig további „titokzatos” írásjelek-szavak — romantikus így sut egész, sőt, talán komolytalannak is erezném, ha nem tanultam volna meg jó régen, hogy a külső az semmi. Odabent a szerszámszerszám hátán kis műhelyben ketten dolgoznak ebben „a direkt időben”, de majd jönnek a többiek is, tizenegy tagú a Köbalta gárdája, egyetlen félállású adminszt- rátoruk van mindössze — ezzel szemben aranyfedezetnek ott a tizenegy „géemkás” talán hússzoros szakértelme. Hírük úgy terjed, mint a jó nátha „soha egyetlen fillért sem költöttünk eddig reklámra, mégis meglelnek bennünket még külhonból is...” Kőbaltát nem tudnak eleget gyártani — mondja Jancsi István egykori acélgyári kovács (a szakma kiválósága volt, amíg a régi értelemben szükség volt a kovácsokra). Ez a kőbalta valóban az (!) a kőbalta, külső formája mindenben megegyezik az emberré válás első eszközével, legfeljebb az anyaga nem az üvegkemény ősanyaggal, amelyből mindenféle eszköz! — közöttük borotvaéles késfeléket — gyártott az ember őse a neolit korban. Van nyele is, a ráerősítés is ősi módon kötözéssel történik, szóval, akinek kőbalta kel! a komputer mellé — megkaphatja. De alighanem ez a köeszlköz csak amolyan játék. Vagy talán több ennél — valamilyen közvetlen módon kifejezést nyer általa az „eszme”. Ez érdekei egyedül. Jancsi István egészen vázlatos élettörténetéből kiolvasható nagyon sok hazai becsületes mesterember életrajza, oda- és visszamenőleg és akár előrevetítve is némiképp a jövőt. Amelyből egyikén! nem hiányozhat a gyors ütemű haladás a lépéstartás a kibernetikával és minden más mai csodaszerrel és nem hiányozhat belőle a szakszerű és hivatásszerű kétkezi miunka sem! Nem hiányozhat őrökké valamennyi apróbb és nagyobb holmi. Nem hiányozhat például a kalapács. ,,A számítógép nem tud kalapácsot csinálni” mondja a mester, akinek leírásává! nem tartozhatok tovább az olvasónak. Jómagam jó néhány tűzi emberrel találkoztam már, vélt közöttük kovács is szép számmal. Ne haragudjon rám más szakma mestere, de valahogy mindig ilyennek képzeltem a kovácsot. Nem véletlen, hogy a mitológiában is félistenként szerepelték. Fizikumban és szellemiekben is birkózásra termettnek, bátor embernek (kovács kishitű talán nern is lehet), akiben éppen olyan gyorsan mozog az ész, amilyen gyorsan a tüzes vas kihűlni képes, hogy tartani tudja az ütemet és addig alakítsa a vasat, amíg lehet, de addigra kész is legyen az. amit kovácsolini-for- mázni akar. Jancsi úr (így ismerik a környéken) fizikai kiállása ilyen, és ami különleges rajta, az az északi stílusban növesztett és nyírt szakálla. Norvég, svéd, dán hajósok viseltek régen ilyen szakállt. Mindenképpen összhangban nála a külső és az eszme „ahogy változott az acélgyári kovácsolás renoméja úgy került az ember más területekre, magam is^ boldogítottam. egy-két céget, de valahogy nem a szakmában dolgozva hiábavalónak tűnt az egész és akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy becsületes szakmám..." Ma már az új rendeletek szerint lehet egy utcában akár tizenegy kovács, kiadják az engedélyt a tizenkettediknek is. A Kőbalta gmk mindössze másfél éves múltra néz vissza, magához vonzotta a város talán legjobb olyan szakembereit (mindenféle szakma képviselve van), akik valójában nem tudták kiélni szaktudásukat azokon a helyeken, ahol korábban dolgoztak. Több mint ezer cikket gyártottak ennyi idő alatt, de reklamáció egyetlen egy sem volt. Kovács amúgy is kettő, ha van még Jancsi Istvánon kívüli a városban, de talán csak az egyik dolgozik rendszeresen. A kőbalta így válik érthetővé. A ikőbalta a jelképe annak, amire ezek az emberek szövetkeztek. Ha ez volt az első eszJköiz az emberré válásban — lehet ez jelképként az utolsó eszköz is egyben arra, hogy ne vesz- szen ki a mesterember. Hogy a kézi alkotás öröme újra rangot kapjon, hogy érezze ez a gárda, szükség van a munkájára. Gyártanak is mindent, ami másként hiánycikk lenne, amivel a szakosodott nagyvállalatok nem törődhetnek, de ehhez a mindenhez valóban jó csapat kell! Kovácsológép és kemence meg minden más is együtt van a Pécskő-hegy alatt. Jancsi úr egy könyvet mutat — Fáz óla Henrik, minden idők legnagyobb tehetségű kovácsának életregényét (talán egy miskolci mérnök írta). „Megszállott”. Ez a könyv címe. „Valamennyi mesteremberről szól ez a könyv”. Mesterség, megszállottság — egymás nélkül hajítófát sem ér. T. Pataki László [ NÓCRAD — 1965. január 19., szombat ÉRVÉNYESSÉGEK
