Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

A terepjáró is prüszkölve kínlódik a nagymezei úton, a csikorgóan kepmny hidegben vastagra hízó hó nem kirándulásra való időt sejtet. Az erdő, s a puha hóval megrakott fák látványa szemet kápráztatóan gyönyörű.

A Pásztó—Szécsény országút menten, az egykori bableves: csárda előtt e cudar időben is csaknem- félszáz ember gyülekezik a kora reggeli órán. A korábban érkezők apró tűz mellett melegszenek, a vastagon öltözött emberek vállán vadászfegyver. Az országúton óvatoskodó autók némelyikében talán éppen most néznek egymásra az utasok: „Nézd csak, az úri passzió!” Mert a beidegződések tartják magukat, tévhiteinkből nehezen engedünk akár egyjottányit is.

Űri passzió? Ipari üzem szakmunkása van itt, meg nyugdíjas, mellette termelőszövetkezeti tag. Aztán kellene egy-egy vonást húzni a rubrikába a foglalkozások lajstromozásakor az alábbiak szerint is: gazdasági vezető... segédmunkás... lakatos... pártmunkás. .. És így tovább, a vadászok között — minden ellenkező hiedelmet cáfolva — ott van a társadalom minden rétege. Tükrözi ezt ez a kisebb kollektíva, a Pásztói Áfész Vadásztársaság tagsága is.

A sokféle emberben egy valami azonban kétségtelenül közös. Legtöbbjük e vasárnapra virradóan már nehezen aludt, mert az ütemterv szerint nagyvadászat következik. S mindannyíukat hajtja az erdő varázsa. A vérpezsdítő, vadat sejtető neszezés, A szenvedély. A remélt találkozás a mindig „látott”, de terítékre soha nem hozott óriás remetekanna!. Vagy egyszerűen csak a vágy: meglátni egy bájosan ijedt őz gomborrát; megborzongni a rezdülő ágról gallér alá szaladt csiklandós zúzmarától.

Eligazítás. Nem olyan sarkosan, mint a katonáiknál, de legalább olyan komolyan. Alkoholfogyasztási tilalom; töviről hegyire ismert, mégis ezerszer elismételt baleset elleni tudnivalók. így lehet, csakis így lehet — a vadászat veszélyes „üzem”. Később, már egy barátságos meleget adó olajkályha mellett nem véletlenül mondhatja Holló Imre, a vadásztársaság intéző bizottságának egyik tagja:

— Általában rendszeretet, fegyelmezettség jellemzi a mi vadászainkat, 1958 óta vadászom ebben a társaságban, de egyetlen balesetre sem emlékszem...

Pedig a terep nehéz, eligazodni a helybélinek sem egyszerű — éppen ezért nélkülözhetetlen a körültekintés és a fokozott óvatosság. Elvégre, az elálló puskások és a hajtők vonalában csaknem félszáz fegyver van most a? erdőben.

És szól a fegyver. A szerencsések szíjat, kötelet búghatnak a csuhái vaddisznó állkapcsába. hogy kínlódva az országutak szélére szállítsák. Közben pedig talán eszükbe jut az egyszeri vadász is: „Kár. hogy nekiszaladt ez a beste a golyónak, csak a baj van vele”. Ha így vesszük, akkor Banos Ferencnek nagy a szerencséje, mert mázsás disznó helvett karcsú testű rókát lő. Könnvedén a vállára veti, mások pedig vágyakozva leshetik az irigyelt gereznát

Szól a puska és valahol megint szól a megjegyzést „Gyilkosok!” Talán éppen az az állattartó mondja, aki habozás nélkül főbe- kólintja otthon a satnya jószágot, merthogy

tönkre teszi a tenyészetet. Az igazság valahol itt van: válogat, szelektál, állományt javít az állattenyésztő, meg a vadász is. Csak éppen az utóbbi nehezebb körülmények között, nagyobb próbatétel árán. De kell-e csodálkozni az igaztalan és sértő megjegyzéseken? Néhány nappal ezelőtt még a több száz ezer példányban megjelenő képeslap is ezt írja: „A nyugati vendégvadász feleségének is kell csinál/ii valami programot, ha a férjével ellentétben ő nem szereti az ÖLDÖKLÉST.”

Szerencsére, egyre szélesebb körben ismerik meg ezt a kifejzést is: vadgazdálkodás.

— Nem csak abból áll ez, hogy szükség ese. tén, különösen a kerhény teleken, etetjük a vadat. Biztosítani kell a hasznos vad védelmét is, sok más egyéb munkáról nem is beszélve.

Holló Imre a társaság „pénzügyminisztere”, kimutatásából rögvest kiderül, hogy tavaly például ötszáz darab vadat pusztító ragadozót lőttek ki, ebből kilencven darab volt a kóbor kutya. (Jó néhányat talán éppen azok ebrudaltak ki otthonról, akik felszisszennek és természetvédelmet meg állatvédelmet kiáltanak, ha megszólal a vadászfegyver.)

A vadásznál a lövés a ritka pillanat, annál több a munka. Etetőik, sózok, magaslesek szolgálják a vadat és a vadászt: az utóbbiak segítik a vadkárelhárító vadászatokon a kultúrterületek megóvását

A körültekintő munkának- köszönhetően fokozatosán jávult a Pásztói Áfész VT gazdasági helyzete is. Holló Imre ma már erről tájékoztathat:

— A vagyonunk — felszerelésben és készpénzben — immár eléri a félmillió forintot. Közben, persze, a kiadásunk is sok. A fácánprogramot tavaly terven felül segítettük.

Annak, hogy a vadászat vadgazdálkodássá fejlődött, meg is van az eredménye. 1984-ben 124 nagyvadat lőttek a Pásztói Áfész VT vadászai, s ez csaknem teljes egészében devizát „termelve” a nyugati piacra került. Tegyük hozzá: meglehetősen olcsón termelve devizát, hiszen a rezsi jószerével a sportvadászok munkája.

Ki tudja, talán erre is többször kellene gondolni, amikor a nehezen visszafojtható vadászszenvedély hétköznapi munkásait leszólják. Mert a naptárban ritka a vadásznap, annál több a munka. S. idekívánkozik még egy adat: 1984-ben egyedül a MAVAD 000 millió forint értékben adott el vadászatot. Azaz, közvetített külföldi vadászokat a társaságokhoz.

Az erdőiből a havon lehúzott vaddisznó e szép vasárnapon is kampóra, csigára kerül, hogy szépen rendbe téve a MA VAD salgótarjáni átvevőhelyének hűtőházában kössön ; ki. A szezonban csaknem az utolsóként, lassan a vaddisznóra sem emelnek fegyvert. Törvény ugyan nem tiltja, mert dúvadró! van szó. de megálljt parancsol a vadászetika: a kocák „tele vannak malaccal”, kár értük...

Három hQnapig csendesebb lesz az erdő. A vadász, egy kiolthatatlan szenvedély rabja, közben türelmetlenül nézi a naptárt. Jó volna már harmatos hajnalokon erdőszélen, zsenge lucernán, zsebkendőnyi tisztásokon járni. Özbakra lesni...

Kelemen Gábor Fotó: Bencze Péter