Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

RÉVAI MIKLÓS: r Uj esztendőre való (részlet) A prókátoroknak Semmi pereket! Az orvosoknak Semmi beteget! Temetőn állóknak Semmi ásatót! Szomjú kántoroknak Semmi búcsúztatót! Kényökön hízóknak Sovány abrakot! A kockásoknak: Mindég csak vakot! Az iszákosoknak: Csak vizes korsót! A morgó banyáknak Egyszer már koporsót! Ember-megszállóknak: Megnémult nyelvet! A kajánoknak: Megvakult szemet! A fösvény dúsoknak: Szorult ínséget! Hamis kalmároknak: Mindég veszteséget! (1784) DJSSA LAJOS: r f f ■ 0 m § mm mm m WW Újévi koszonto Adjon az isten jó sokat, ki gazdag — legyen gazdagabb. Fondor szükségleteiből bár lelke szabadulna föl! Adjon az isten — ami jut, szívünkhöz kislányt-kisfiút. Tyúkszárnyon, hurkán, halakon elleszünk mi is valahogy. Adjon az isten minden jót, jó vastag deszkakoporsót. Amíg e földön temetnek, írmag is marad helyetted. Fekete Gyula: Önismerkedés írói noteFZ'apok „önmegvalósítás” — hallhatjuk szaporán, de szóba sem igen kerül, ki az az „ön” akit adott esetben meg akarnak valósítani. önmagát valósítja meg az alkoholista, amikor mérték nélkül iszik. A huligán is, amikor erőszakot követ el, garázdálkodik, kötekedik, semmitje veszi a társadalmi együttélés normáit. És persze a rablógyilkos csak úgy valósíthatja meg önmagát — ha megsemmisít valakit. * Voltaképpen az érzelemnek is a gondolata „nyersanyaga”. Aki gondolatokban szegény érzelmekben is az. * , Valószínű, legerősebb az érzelmi, a han­gulati, az indulati elemek befolyásolják — olykor meghatározzák — a világról alkotott ítéleteinket. Szinte már előzetesen „be va­gyunk programozva”. Szinte nem is a való tény számít, hanem csupán az, milyen érzel­meket kavar föl bennünk, milyen szorongá­sokat kelt vagy reményeket, milyen szánal­mat vagy undort, rokonszenvet vagy ellen­szenvet, milyen indulatokat szakít föl, mi­lyen előítéleteket igazol. * Ma minden cserélődik. A lakóhely, a ház, a bútorok, s az egész tárgyi környezet. És vele együtt lakóhelyi, a munkahelyi környe- ze't, társaság-ismeretség. Nem ritkán a házas­társ, a gyerek, a szűkebb rókonság is cseré­lődik. Ma megunni szokás — vagy illik vagy sikk — a régit, ma az újnak és a még újabb­nak van rangja. A változatosság a törvény. Már-már úgy tetszik: minél inkább sza­porítja kapcsolatait személyekkel, tájakkal, tárgyakkal, annál inkább elveszti önmagát, s annál inkább elmagányosodik az ember. Hiszen az én-tudat valamiképp a környe­zet tükre is, és minél apróbb darabokra tö­rik ez a tükör, annál inkább elveszti benne jellemző vonásait, egyéni jegyeit, karakterét az önarckép. Az egyhangúság valóban unalmas. De aki nem próbálta még a pillanatonként más, szüntelen változatosságot — alig is tudhatja, mi az unalom. * Lelkileg végképp összetörni, búskomorságba esni csak önző (egészséges) emberek szoktak. Máskülönben lehetetlen volna nem gondol­niuk arra, hogy vannak náluk még sokkal szerencsétlenebbek is. És mennyien vannak olyanok még a sze­rencsésebbek közül is, akikkel semmi áron nem cserélnénk! * A boldogságot, ha van ilyesmi, ne az élet­től várjuk, csakis magunktól. Minél többen szorulunk az emeletekre a városokban, a lakótelepeken, és minél több munkaidőt töltünk gombok nyomkodásával, annál erősebben ébred a vágy bennünk az elárvult kapanyél után. S egy talpalatnyi zöld után, amelyet még nem borít be az aszfalt. Aki erdők, hegyek, vadvizek közepébe szü­letett bele, válhat-e annak a természet él­ményévé? A megszokott, a mindennapos, a közönséges — válhat élménnyé? A Nagykörúton felcseperedő gyereknek le­het-e élménye a villamos, a busz, az utca­seprő, az üveg-porcelán bolt kirakata, ahol valamit forgat valami? * Nagyanyám szavajárásában Dóciné ládája azt a zugot jelképezte, ahol végképp össze­gabalyodtak a limlomok, kacatok, s a fene­ketlen rendetlenség minden olyan értéket is magába nyelt, amire éppen nagy szükségünk lett volna, de nem volt a helyén, sehol sem találtuk. Tudom most már, a gondolatoknak, az érzelmeknek is vannak ilyen sötét, elmo- lyosodó, feneketlen zugai. Gyűjtöm vagy sem a belevalót, felgyűlik az idők során; megle­het, amire épp nagy szükségem volna, az is ide hányódott el — annyi, mintha végleg elveszíteném. Szilveszteri zaikeltés Miért lármázunk újévkor? A „vígságszerző újesztendő” köszöntésének megannyi mód­ja van. Az óévbúcsúztatás ta­lán legáltalánosabb velejáró­ja a zajkeltés, a féktelen ün­nepi lármázás, amelynek az idén is tanúi lehetünk, ha végigmegyünk a szilveszteri utcán. Üjév napján az embe­rek igyekeznek világszerte minél nagyobb lármát csapni. Dániában például tűzijátékkal, patronok és petárdák robban­tásával növelték a zajt, még­hozzá olyan mértékben, hogy később rendeletekkel kellett megtiltani a szórakozásnak ezt a fajtáját. Az NDK-ban vi­szont még ma is több mint harmincmillió márka értékű tűzijáték-rakétát gyártanak újévre. Lármázunk a magunk mód­ján mi is: a hangorkán növe­lésére dudák, sípok, kerepe- lők, játékdurrancsok szolgál­nak. Vajon hogyan alakult ki az óévtől való búcsúzásnak ez a mindenütt honos, ám a fülnek korántsem kellemes szokása? A papírtrombiták ri- koltozása és a petárdadurrog- tatás réges-régi hiedelmeket idéz, amelyeknek közös célja a rossz, az avitt, a gonosz el­űzése, — és ezáltal az új esz­tendőre való egészség, bőség, termékenység megteremtése, megidézése — volt. „A régi babonás szokások létrejöttét viszont olyan áltörténeti mon­dákkal magyarázzák, melyek inkább eltakarják, mint felfe­dik a szokás valódi értelmét, célját — írja Dömötör Tekla Magyar népszokások című könyvében. — A lármázással, álarcos alakoskodással össze­kötött szokásokat gyakran a török harcokkal hozzák kap­csolatba.” Hazánkban is több helyütt él ilyen szokásmagyarázó tör­ténet. Érdemes a legjellegze­tesebbel megismerkednünk, ezt a püspökladányi születésű lgmándy József, (a hajdúná­nási gimnázium egykori taná­ra, a debreceni egyetem ké­sőbbi bölcsészdoktora) jegyezte fel. Hajdúszoboszlón szerzett megfigyeléseit Szilveszteri nép- i szokás Hajdú megyében cím­mel adta közre az Ethnogra- phia egyik 1941-es számában. „Szoboszlón — írja — a gye­rekek, suhancok és legények pergőkkel, kolompokkal, csen­gőkkel, dudákkal, ostorokkal és mindenféle eszközökkel felszerelve összegyűltek a pia­con, s itt, valamint az utcá­kon járkálva rettenetes zajt csaptak. Közben lövöldöztek is. Ezekhez járult még a to­rony, az ablakok kivilágítása, csillagszórók, világító rakéták lövöldözése.” A hajdúvárosban élő idősebb emberek ma is úgy tartják, hogy ez az évbezáró szokás a török háborúk idejére megy vissza. A török épp az esz­tendő utolsó napján közele­dett a hadba vonult férfiak távolléte miatt csupán asszo­nyoktól és gyermekektől la­kott Szoboszlóhoz. Az asszo­nyok — szükség szülte női le­leményesség — ijedtükben fél­reverték a harangot, tepsikkel, edényekkel csörömpöltek, hogy a zájkeltéssel megrémít­sék és félrevezessék a törökö­ket. A szájhagyomány szerint tehát a szokás a törökvilág eseményeivel függ össze. „... 1660. december 31-én — írja lgmándy — torok marta- lócok támadták meg a várost. A szoboszlói hajdúk nemcsak visszaverték a támadást, ha­nem még űzőbe is vették a rablókat. Közben beesteledett és sűrű köd ereszkedett. Az otthonmaradtak féltek, hogv a vitézek a sötétben nem talál­nak haza. ezért csaptak nagy lármát, kivilágosították a tor­nyot, s az ablakokat. Más változat szerint a török táma­dás elől a város határában le­vő nádasban elbújtatott asszo­nyok és gyerekek sikoltozása és kongatása azt a hitet kel­tette a támadókban, hogy a Szoboszlót védők nagyon so­kan vannak, s a megrémült törököket a várost védelmező néhány vitéz visszaverte, sőt elkergette Kaba felé. Hogy az­tán ezek visszataláljanak, ezért a toronyba lámpát tet­tek.” lgmándy József négy évti­zeddel ezelőtt még azt adhat­ta hírül, hogy „a szokás a kántálással együtt ma is meg­van.” Az idő múlásával azon­ban, miképp egész szilveszte­ri szokásrendszerünk, a zaj­keltés rítusa' is megváltozott értelmezésben, elhalványodott eredettel, talán csak puszta hagyományként élt tovább. Ä néprajzi kutatás többféle úgy­nevezett aetiologikus történe­ti mondát tart számon a kü­lönböző szokáscselekmények magyarázataként, a néphit azonban könnyebben „felejt”, alkalmazkodik a gyorsuló idő hozta változásokhoz. Az újévi zajkeltésnek is alighanem a harsány öröm, a féktelen ün­nepi jókedv lett a továbbélte­tő je. Az a fontos, hogy — ha­gyatkozzunk mégis az ősi hie­delemre — szerencsét, bősé­get, egészséget és termékeny­séget hozzon az új eszten­dőre. Juhani Nagy János — VIRRADATKOR T apintható, sűrű sö­tét Síi meg az ud­vart, pedig lassan­ként hajnalodna már. Gyengén pislognak az oszlop tetején a halvány Izzók, a fárasztó éjszakai műszak után. Harap a fagy, tükörsima jégpán­céllá merevedett a teg­nap este alászitált eső. A kert havára ócska pok­rócot hajítanak, súlyától megroppan a vékony jég- kéreg. Az ember vissza­pillant, s azt gondoljase­besedbe most az erdei va­dak lába. Szeneslapáttal salakot hint a síkos udvarra a gazdasszony, s, mint jel­adásra, egymás után nyi- tódik, csapódik a kertka­pu. Emberek jönnek nagy hanggal, vidám kedvvel, meleg bekecsben, kucsmá­ban. A csillagtalan sötét­ségen átlátni nem lehet, valaki mégis azt mondja: fel virradt hát a napja! * János böllér emlékét ré­gen belepte már a idő, a tekintélyes mester ne­vét azért ilyentájt min­dig felemlegetik. Tudták, hogy az öreg kalapban, nyakkendőben érkezik, ez­által is megtisztelve a ház népét a jeles napon. Tehetsége felől erősen megoszlott a kisvárosi közvélemény: fele részben esküdtek képességeire, fe­le részben meg a világért el nem hívták volna. Az tény, hogy János böl­lér mellett sietni nem le­hetett. Már, amíg színe- kopott aktatáskájából elő­vette bölléri ruháját, amíg átöltözött, amíg a levetet­tet gondosan hajtogatva eltette — hát azt kivárni türelem kellett. Nem is szólván azután a követ­kezőkről, mert a módját mindennek megadta. A nagy perc elérkeztével csippentett szemével a gazdasszonynak, a férfi­nép meg úgy tett, mintha nem venné észre, hogy fut az asszony be a házba ló- halálában, fülére párnát szorítani, meg ne hallja kedves jószága visítását. Az erősen hordóhasú Já­nos igen-igen nagy barát­ja volt az illatozó szilvó- riumnak. Ezt tudták, és eszerint is gondoskodtak róla. Ám tudnivaló volt az is, hogy az idős böllér szeme haragosan villant, ha a pohárkák időnek előtte előkerültek. Azt tartotta, hogy amíg a hurkának-, kolibásznakva- ló a teknőkbe be nincs keverve, meg nincs fűsze­rezve, addig az italból egy kortyot se ereszthet le a torkán valamirevaló em­ber, mivel, hogy italosán már igencsak könnyű az ízek közt eltévelyedni. Márpedig a disznóságok- ba a jól eltalált fűszere­zés lehel lelket, anélkül ócska kontármunka az egész. János böllér ilyen em­ber volt. Kövér hízókra veszedelmet régen nem hoz már, de neve még manapság is megfordul a vidám torozók ajkán. Mű­vész volt a döcögve lépe­gető öreg, ezért hát, hogy öröksége sokáig él. S zegény Gyuri elcsen­desedett már, edény­be fogták fel vérét. Előkerült a gazdasszony is, ami most következik, az kemény munka. A jószág hatalmas tömegű nyers­anyaggá lényegült át, amit fel kell dolgozni, elkészí­teni, fűszeres falatok for­májában asztalra tálalni. Az ól tetejére paran­csolt eleven lurkókról is elröppent már a csodás varázslat, megjön a sza­vuk, s amennyire ’meg­ígérték: nem lesznek láb alatt, most ott vannak per­sze. Pontosan, ahol a leg­kevésbé kéne. Ordítva vágtatnak, s marják el egymás kezéből a becses kincset, a kunkori malac­farkat. * R. LászhS — csak így, röviden, hiszen amúgy is sok a dolga ez idő tájt — ízig-vérig az ipar embe­re. Üzemet vezet, füle a lemezek csattogásához szo­kott. Szállongó port szív és napot nem lát óraszám. Vezetői értekezletre jár, művezetőkkel, szalagdi- rigensekkel hadakozik, s mindenkori hangulatát a napi termelési jelentések uralják. Odabenn, a gyárban. De nem a víg torokban, ahol első választott szakmájá­nak, a szakácsságnak hó­dolva, sertést bont, húst aprít, mesteri kézzel szór­ja a tölteni valóba a bor­sot, majoránnát. Mint ven­dégként meghívott nagy hírű karmester vezényli alkalmi zenekarát, s keze alatt a szólamok tökéle­tesen hangzanak. Vajon fáj-e ilyenkor a szíve oda­hagyott mesterségéért? R. László áligha gondol ilyes­mivel, hiszen döntött már. Akik üzennek érte, azok az arányok-ízek tudorát tisztelik benne, s nem tudnak a másik világáról. D élre elkészül a kenye­res leve’s, öklömnyi húsokkal gazdagít­va. Megsül a máj, tojást ütnek a pirított velőre. Tekereg a hurka, a kol­bász, a lurkók papírcetli­re firkantott listával a ke­zükben járják az utcát, hordják szét a kóstolót. Melyik házhoz mit, és mennyit — ezt a gazdasz- szonynak — kell észben tartani, de hát megvan már a szokásos rendje en­nek. Jusson is, maradjon is, sértődés ne legyen. Megpihennek, falatoz­nak, kicsikét ejtőzködnek. S ugyan mi másról is foly­hatna a békés terefere, mint a megüresedett ól jövendő lakójáról? Min­denki tud valamit: melyik vásáron érdemes próbál­kozni, ki a megbízható el­adó. Milyen legyen a kis­malac lábaállása, mekko­ra a füle. Jó hízó nem vál­hat akármelyikből! A családfő már a füs­tölő körül tüsténkedik. Az asszony a fagyasztószek­rényben igazgatja el a húsostálakat, s közben ar­ra gondol, ez az újmódi dolog mégiscsak jó beru­házás volt. Pedig az ára miatt de nagyon összeve­szett az urával! Néha an­nak is igaza van, de már inkább a nyelvét leharap­ja. mintsem ezt most elis­merje.' . A lurkóknak már rosr- szalkodni sincs ere­jük, békésen alsza­nak a tévé előtt. Meglát­ták a bütykös alját, sor­ra köszönnek el az embe­rek. Végére jár a nap, a disznótor napja. Fáradt­ság lepi meg a tagokat, érezni újra: foga van az időnek. Alighanem ke­mény jéggel, morcos fagy- gyal virrad meg a hajnal. Sz. M. i

Next

/
Thumbnails
Contents