Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

r •» ffogy mit? — nézett ki

■ vpi'enda lámpájának fénykoréból hihetetlenül Széles Ferencné. — Mit akar? Írni’ Mirólunk? Aztán mit? Ha dicsekednék azt mondanak bz emberek, no, nagyon jól megy ezeknek, ugyan miből? Ha panaszkodnék, akkor meg hazudnék, mert nincs okom panaszra.

Aztán csak kijjebb lépett b lugas alá, beljebb tessékelni a vendéget.

— A tanácsnál mondták? Nem ismerünk mi ott senkit. Na, mindegy. Nincs énnékem Bzégyelinivalóm az emberek előtt semmi, de erről inkább majd. holnap beszélgessünk, mert most szaladnék a lányommal a városba.

*

Balassagyarmaton a Mar- kusovszky utcában sokan kaptak telkeit a hatvanas években, mert az Ipoly árvize nem egy házat lakhatatlanná tett akkoriban. A tanács telekkel segítette a kiöntött családokat. Szélesék akkor mér négy éve házasok voltak, a közös munkahely — a kórház — hozta őket össze, s jóban-ro&szban huszonnégy esztendeje kitartanak egymás mellett.

— Az embernek csak jobb a magáéban — mondja másnap reggel a konyhában üldögélve a zömök férfi. — Nem volt ugyan semmink, csak egy gyerekünk, s útban b másik, mégis nekifogtunk ez építésnek. Aztán ahogy gyarapodtunk, bővítettünk. Most nagyjából százharminc négyzetméteren élünk heten. Mert öt gyerekünket neveljük.

(Hogy miért a konyhában telepedtünk le? Szélesné kese egy percre meg nem áll. Most tepsit súrol, lábast mosogat, húst nyes, rakja tepsi be. Az ám, hét ember várja az ebédet. Hát ezért ülünk a konyhában.)

— Huszonnégy év, öt gyerek — mondja a friss hússal megrakott tepsit rendezgetve az asszony. — Nem volt könnyű. Gondolja meg jóember, építkezés, a gyerekek. Aztán az uram beteg lett a bútorgyárban. Szílikó- Eis, azt mondják.

— Muszáj volt a kórházat obi hagyni, mert abból a pénzből nem jöttünk ki egyszerűen — szól közbe a csöndes férfi.

— Na, jó csere volt, kórházból kői házba — vág ja rá az asszony, mert bizony amikor kiderült az én uram betegsége, azt mondta a doktor; elbúcsúzhatunk egymástól, olyan állapotban van. És meggyógyult! Dolgozik is rengeteget, ami csak jön. Én itthon vagyok a legkisebb gyerekünkkel, Líviával. Hát látja, róla is le kellett volna mondanunk. Négykilós, egészséges gyereket szültem, aztán csak hetekkel később merték megmondani, hogy baj volt a szülés körül és ‘készüljünk föl mindenre, a

kérdezi Szélesné, mert egy pillanatra éppen nem csinál semmit, csak elől a kötényén összefogja a két kezét.

Bólintok.

— Egyetlen fizetésből élnek?

Osztunk, szorzunk, összeadunk és a fizetés, a családi pótlék, meg a tanácsi rendszeres segélyből alig jön ösz- sze több havi tizenegy és fél ezer forintnál.

legrosszabbra is! Hát Lívia is itt van velünk! Igaz, az egyik kezén látszik a szülés körüli baj, de nézze meg!

(Lívia közben fütyül a vendégre a hat évével és apja nyakába csimpaszkodik. Ritka élmény neki, hogy hétköznap délelőtt ott ül a konyhai heverőn édesapja.)

— Én akkor sem estem kétségbe — nyitja a gázsütő ajtaját Szélesné —, amikor itthon maradtam egyedül a négy gyerekkel. Tudja, amikor az uram a szilikózisával! Egyetlen félfizetésből éltünk! Én akkor is jószágot tartottam itthon, csirkét, malacot, a kertben zöldséget. Nem kértem én senkitől egy krajcárt se. Se rokontól, se idegentől. Rosszul esett, amíg szegény uram oda volt, hogy az egy év alatt a bútorgyárból ember ránk nem nyitotta az ajtót ; no, Szélesné, hogy bír egyedül a négy gyerekkel? Akkor ínég annyi volt.

— Megmondom, ahogj? van, nekem kifordul a bolti csirke falatja a számból — vált témát a házigazda. — Azért aztán betakarításkor egy brigáddal eljárunk . két hétre dolgozni terményért. Azt hazahozzuk, avval elvan a jószág egy darabig.

— Ennyi szájnak enni kell! Vágunk is minden évben, nemigen veszek húst a boltban, elhiheti. Ez érdekli magát, amit most mondunk? —

— Az uram eljár vágni ilyenkor télen. Eredetileg hentes a szakmája, érti. Megy mindig, ahol munka van, mert a pénzt ki kell pótolni — viszi a szót tovább az aszony. —

— Veszekedtek-e a huszonnégy év alatt?

— Jócskán — felel most a férj. — Apróságokon.

— Hát pénzen aztán sose. Az sose volt, mit vitatkozzunk rajta! De nézze meg, tisztességes házunk van, a gyerekeim közül a legnagyobb már dolgozik, a fiú. Huszonhárom éves. Két lányunk középiskolás, a harmadik hatodikos és Lívia itthon van velem. Tisztességesen felöltöztetjük őket, megadjuk amit tudunk — mondja Szélesné. — Ahogy már beszéltük: nálunk nincs semmi luxus, de amire szükségünk van, azt mindig előteremtjük. Rossz szót nem szólhatok a gyerekeimre, mind tudja a kötelességét, segítenek, amikor a tanulás mar kész.

— Boldogok ?

— Hát idehallgasson! Sok ember panaszkodik. Én nem tudok! — emeli föl a hangját Szélesné. — Célunk van! A gyerekeink jövője. Ért baj bennünket, legyőztük. Voltunk nagyon nehéz helyzetben, kilábaltunk belőle. Lennénk most boldogtalanok?

— Ketten csináltuk — szól felesége mondataira Széles Ferenc.

— Ahogy mondod. Nincs mivel dicsekednünk, nincs mit szégyellnünk, élünk, ahogy tudunk.

— Az öt gyerek?

— Akartuk! — s most még a csöndes szavú férj hangja is megemelkedik.

(Negyvenötödik születésnapját két „malac” levágásával ünnepelték. A lesózott hús odakint, a hideg veren- dán várja sorsa alakulását.)

— Mi lesz a karácsonyfa alatt?

— Évközben megvesszük, ami szükséges, amire futja. Nincs miből snórolni.

— Azért valami mindig jutott mindenkinek — törli végig a konyhaasztal tiszta viaszosvásznát Szélesné. — Most is jut.

— Jövőre mit kívánnának?

— Ne rosszabb esztendőt az ideinél. Egészséget magunknak, másoknak. Nyugalmat mindenütt — feleli a férj. — A mi erőnk fogy — pillant asszonyára —, de a gyerekeké meg nőttön nő.

— Sose féltem semmitől, most se félek. Így élhessünk, ahogy eddig. Munkával, becsülettel, tiszességgel. Nem akarunk mi többet.

Rám pillant.

— Ezt maga mind leírta?

— Le.

i— Mirtek? Csak úgy elmondtuk, mert kérdezte.

*

Nem feleltem Széleséknek. Csak azt gondolom, hogy ez a „semmi”, amit életnek hívnak, s amit Szélesék megéltek az elmúlt negyedszázadban, az semmivel sem kevesebb, mint amire sokan vágyakoznak. Lehetőségeik és tetteik összhangjából a hét- j köznapi élet harmóniája szól i csöndesen. Nincs vagyont érő autójuk, fölfújt áru hi—fi tornyuk és egyéb „efféléjük”, csak öt gverekef fölneveltek és nevelnek. Minden napjuk programja kész, minden órájuk fontos, mert célja van és ezt tudják. Heten állnak maid a fa körül karácsony estéjén, és nem adnak egymásnak csodálatos szerkentyűket, amik vagyont érnek. Csak heten állnak majd a fa körül. Ök, heten. Szélesek. Vajon hány családfán kannak majd csodálatos ajándékokat, s vajon ott, azokban a családokban ott lesz-e mindenki a fa körül, akinek ott kéne lennie?

Hortobágyi Zoltáa

Útra keltek a fák...

Régi, régi szép szokás, hogy karácsonykor fenyőfát oltár- tétünk csillogó, ünnepi ruha ba a szeretet, a boldogság jelképeként. A Mátra erdeiből már hetekkel ezelőtt útra keltek a fák, hogy örömet vigyenek sok száz családhoz. A Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság bátonytere- nyei erdészetének 900 hektáros fenyveséből 4500 lucfenyőt vágták ki, s indítottak útnak a megye városaiba és falvaiba. ' (Bencze Péter képriportja)

m

Utón — e

f Buzgó népművelők és ügyes géemkák szervezik ország- ■zerte a nagyobb városokban a magányosok klubjait. Tár- »asösszejövetelt tánccal, idegen nyelv gyakorlásával, kirándulással összekötve. Nem tudom, hányán veszik igénybe ezt a különös szolgáltatást, de hogy riasztóan terjed köztünk a magány betegsége, az mindenféle statisztikai adat nélkül is érzékelhető. Betört volna a szocializmus világába te a nálunk fejlettebb, más társadalmi rendszerű országok „elidegenedés”-ként nyilvántartott kórokozója? Olyan jól élnénk, hogy akárcsak a svájci polgárok sokasága, mi is hatszor meggondolnánk, hogy vendégségbe menjünk barátainkhoz. mert utóbb viszonozni illenék a meghívást? Olyan — szinte áthidalhatatlan — szakadék tátongana a jó keresők és a filléres gondokkal küszködök között, hogy las- *an a családi kötelékek is fellazulnak, a „menő*’ bezárkózik jómódja bástyái mögé?

Nem hiszem.

De azt is tudom, hogy sokan vannak, akik magukra csukják az ajtót, nincs idejük a barátság és a rokoni kapcsolatok ápolására, televízióval pótolják a társaséletet, mártírnak vélik magukat akkor is, ha egyedüllétüket csakis saját maguknak köszönhetik. (Eszemben sincs letagadni, hogy vannak — cseppet sem lebecsülhető. — külső körülmények is, melyeknek áldozatai lettek. A nyugdíjas, amikor elszakad a munkahelyi közösségtől, amikor párttagként átigazolja magát a számára addig ismeretlen körzeti pártszervezetbe, a fiatal, akinek családi köre zavaros és gyűlölködő, nem oktalanul bújik el a világ elől.)

Mégis az a meggyőződésem, hogy egy közösségi társadalomban, ahol az egyén joga és kötelessége a „beleszólás’", a véleménymondás és a cselekvés lehetősége a közjóért, nem természetes állapot a magány cellájában kuksolni.

A Szovjetunióban járva, mindig meghat, mennyivel több családi ünnepet töltenek együtt, vidám társaságban, ajándékokkal, vasárnapias ebédekkel, vacsorákkal fűszerezve a találkozást az emberek. Ott ugyanis május elseje, május kilencediké, november hetedike is a házi készülődések, a nagy vendégségek alkalma. A barátok az ünnepre koccintanak, fgy is köszönnek egymásnak, a gyerekek pontosan olyan izgalommal várják a piros betűs napot, mint a jolka — a karácsony- szilveszter — ünnepén. Tudják: ilyenkor is kapnak meglepetést.

6 J4ÓGRAQ - JÄW; d#cemb«r 24s héttó [

gymáshoz

Mi most éppen a karácsonyra készülődünk. Vásárlók tumultusa az üzletekben, csomagokat cipelő felnőttek, csillagszórófényre váró gyerekek, nagyobb forgalom a MÁV pénztárainál, ahol előre lehet jegyet váltani. Az utóbbinak kiváltképp örülök. Hiszen jól tudom: emberek sokaságát érintette érzékenyen a vasúti tarifa százszázalékos drágulása, a vidékről elszármazott fiatalok ritkábban jutnak el a szülőházba, s megfordítva: az idős szülők is nehezebben szánják rá magukat, hogy elvonatozzanak a városba. gyerekkel, unokával találkozni, beszerezni ezt-azt, ami a faluban nem kapható

Ez idén különösen hosszúra nyúlik az ünnep. Talán arra is alkalmat ad, hogy a családi találkozók mellett, összefussanak a régi osztálytársak, megkeressék egymást a jó barátok, egészséges viták közben fogyasztva a bejglit. Meglehet, a háziasszonynak egy része ezúttal is lecsippent valamennyit a munkaszüneti napokból, hogy nagytakarítson, mosson, varrjon, rendet teremtsen a gyerekszobában, s rávegye élete párját: szerelje már végre fel vagy meg ezt meg azt, kenje meg a nyikorgó ajtó zsanérját, barkácsoljon még egy polcot a konyhába. De nem lehet annyi házi teendő, hogy bárki megkerülhesse a legfontosabb szülői feladatot: beszélgetni, játszani, sétálni a csemetével, akinek nevelését mind többen hajlamosak az iskolára, óvodára hárítani.

És akinek már nincs családja? Akinek szeretteit lekaszabolta a halál? Aki már nem is vesz magának karácsonyfát, nehogy a régi, boldog karácsonyokkal szembesüljön? ö nem önkéntes-magányos. Nem szabad, hogy csak rajta múljon: talál-e más társaságot, mint a tévé dobozát. Szomszédok is vagyunk. Jó ismerősök. Az illető valamikor mellettünk dolgozott. Távoli rokonunk lehet, vagy rég elfelejtett gyermekkorunk pajtása Az ő fájdalmas egyedülléte minket vádol. A szomszédot, aki nem csönget be hozzá, hogy meghívja egy feketére vagy teára Az ismerőst, aki már azzal is segítene, ha tíz percre benézne hozzá. A volt pajtást és a távoli rokont, aki meghívhatná őt a sok napos ünnep egyik családi ebédjére.

Ember — ez büszkén hangzik... Ismételgetjük a gor- kiji igazságot. Ember — ez esendően is hangzik, tehetjük hozzá. Hiszen társaslényről van szó. Akit nem népművelőknek, nem is a géemkáknak, hanem valamennyiünknek kell megszabadítani az ünnepi magány kettős szorításából.

Máriá&sy Judit

1