Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-16 / 295. szám
Hatvan év Jubileumi riport több szólamban Nem szeretem az oktalan személyeskedést, nem szeretem, ha a riporter mindenáron beszélgetőtársai elé fu- rakodik, és saját fényében tetszeleg. Hagyjuk másnak a hivalkodást! Ám, mindezek ellenére nem tudom magamban tartani a tényt, az első találkozás élményét. Tíz éve, úiságíró-süvölvény koromban jubileumi riportot írtam a fél évszázada működő salgótarjáni Bányász férfikaráról. Végigbeszéltük az öt évtizedet. Az öregek meséltek a felszabadulás előtti tevékenységről, működési körülményeikről, és egy kicsit az ifjúságukra is emlékeztek, nem csak az énekkarra. A fiatalabbak a felszabadulás utáni küzdelmes, harcos esztendőket elevenítették fel, a huszonévesek a közösséghez való tartozásukról szóltak. Most újra jubileumot ünnepelünk. A Bányász férfikar 60 éves lett. Keresem a régi arcokat, sokat megtalálok, sokat nem. Múlik az emberrabló idő... De a lelkesedés, a szorgalom töretlen. Ülünk a korszerű, szép Bányász Művelődési Központ igazgatói irodájában. Bozó Béláné adminisztrátor, Szőts Zoltán ügyeletes népművelő házigazdái figyelemmel, gondossággal vesz körül bennünket. A karnagy fiatal zenetanár, a bátonvterenyei zeneiskola igazgatóhelyettese. A jelenlevő kórustagok zöme idős, nyugdíjas, a fiatalabb évjáratokat ketten képviselik. — Szeptembertől vezetem a kórust — mondja Wenter László —, tehát én igazán keveset tudok. Beszéljenek inkább a többiek. Nem is kell kapacitálni itt senkit, magától, kedvvel nyílnak meg az ajkak. Pados Gyula 1945-től, az ötvenéves Kérdi Ferenc 1948-tól, Balaivaider József 1955-től, Andrássy Ferenc 1957-től, Mravecz Ferenc 1958-tól, Nagymarosi Lajos 1960-tól, a 25 éves Schreng Tamás 1978- tól énekel a bányászkórusban. S ami említésre méltó, szinte nagyítóval kell keresni köztük a bányászt, az egykori, vagy mai bányai dolgozót. Egyikük a tűzhelygyárból, másikuk a kohászati üzemekből, újabb társuk egy ismeretlen nevű kisüzemből ment nyugdíjba, s általában középszintű vezetők voltak. Kérdi Ferenc a NÁÉV-nál, Schreng Tamás a Vegyép- szernél dolgozik. Egyedül Mravecz Ferenc tette le a munkát a Nógrádi Szénbányák alkalmazottjaként. Mondják, jellemző a kórusra ez a szerkezet, mindenféle szempontból. — Ennyiféle korú, foglalkozású, képzettségű, munkahelyi tapasztalaid — és sorolhatnám tovább — férfit mi tart voltaképpen össze? — A dal szeretete — vágja rá rögvest a mellettem ülő Kérdi Ferenc. De apy- nyiszor hallottam, olvastam már ilyen feleletet, hogy kibújik belőlem a kisördög, s kétségeimet fogalmazom meg. Kérdi Ferenc nem is állhatja. hogy ne fűzze szavát tovább: — Persze, hogy szó van másról is ... Jól esik az embernek ismerősök, barátok között, értelmesen tölteni az idejét. — Meg a közönség tapsáért. szeretetéért is érdemes idejönni — jegyzi meg Balaivaider József. — Én már a tűzhelygyári kórusban is énekeltem, sok-sok évig, amíg lehetett. — Rosszabb helyen is el- tölthetnénk az időt — teszi hozzá Mravecz Ferenc. — De itt tanulunk. — A heti rendszeres találkozások bizonyos műveltséget is adnak — szól Podos Gyula. — Bizonyos kulturáltságot. Dalokat, zeneszerzőket ismerünk meg. Nem vagyunk kottaismerők, zeneileg képzettek, de egyes műszavakat már tudunk. Volt idő, amikor azt sem tudtuk, ma az a legato, crescendo ... Most kérdezze meg! — Amióta énekelek, azóta még a főnökeim is másképpen néznek rám — vallja őszintén Schreng Tamás. — Hozzák a kikérőt, s érzem, örömmel mondják: menj énekelni, szükség van rád! — Jól esik az embernek, amikor látja a karnagy arcán az elégedett mosolyt. No, ezt jól sikerült megtanulnunk — veti közbe Andrássy Ferenc. — Holnap megyek a kórházba, pár nap múlva megműtenek, az ünnepi hangversenyen itt sem lehetek, de most a próbán mégis itt vagyok. Miért? Csak azért, amit magának elmondtunk. Sok minden megfordul a fejemben. A napokban sugározta a tévé Mihályfi—Szil- vási Apassionata című tévéfilmjét. Több millióan látták, de vajon hányán ismerték — nézték meg szótárban — a jelentését? A kórustagok, ugye, helyzeti előnyben voltak. — Az a legnagyobb szégyenérzetünk, ha nem tudjuk Tíz asszonynak és lánynak ad munkát a bátonyterenyei Mátra Mgtsz Rico bötszerüze me Mátraverebélyben. A tíz „főállású” dolgozón kívül még hatvan bedolgozó végez munkát a környező községek ben. Sebészeti műtétekhez készítenek különleges kötözőan yagokat.- Bp eléggé a szöveget, a dallamot, és ezért éneklés helyett mormogunk — tár fel újabb titkot ^.ndrássy Ferenc. — Ezért igyekszünk, serkentjük egymást — mondja Kérdi Ferenc, a kórus helyettes karnagya. — A biztos tudás tartást ad. az énekesnek, és mint ember is, többnek érezheti magát... A kocsmai gajdolóktól mindenképpen. A salgótarjáni Bányász férfikar fennállása során számtalan helyen lépett fel, számtalan helyi és országos elismerést kapott. Az ország nagyon sok városában megfordultak, eljutottak Csehszlovákiába, Angliába, Wales- be. A kórustagság nélkül a legtöbbjüknek ezekre az utakra nehezen, vagy sehogysem lett volna módja. A 30 körüli főt tömörítő csoport 1972- ben elnyerte a „Kiváló együttes” címet, 1981-ben Dorogon ismételten megvédte az aranykoszorú diplomával nevű — legmagasabb fokozatú — minősítést. Repertoárjuk a régi szerzők madrigáljaitól a mozgalmi dalokon át, a kortárszene kórusműveiig terjed. Szeretik a népdalt, és legszívesebben az indulókat zengetik. Ellenszolgáltatás nélkül szerepelnek. — Jól együtt van a gárda — jellemzi a kart Wenter László kórusvezető. — Szeretnek énekelni, szorgalmasan próbálnak. Nyitott emberek, nyitott a kórus is, ami azt jelenti, hogy szívesen látunk magunk között új, fiatal tagokat. Nem feltétlen kell a bányáinál dolgozniuk. Pénteken a salgótarjáni Bányász Művelődési Házban ünnepi hangversenyen emlékeztek meg a férfikar fennállásának 60. évfordulójáról. Fellépett a fúvószenekar és a nagybátonyi, nemrégiben szerveződött Bányász kórus is. A koncert méltó volt az alkalomhoz. Hatvanéves a Bányász férfikar. Ilyenkor megy nyugdíjba a férfiember. A kórus tagjainak viszont eszük ágában sincs abbahagyni az éneklést! Sulyok László .. .Jártam aztán magam is nem túl régen — néhány hónapja mindössze, szeptember elején, mégis úgy tűnik, éve volt az a bolyongás — a bihari „lankákon”, meg fel- jebb-beljebb már valahol Tófalu és Papfalva között Cseh- telken, ami azért több mint lanka, emelkedéseit-lejtőit tekintve. Az a Mócvidék vagy hat románai megyét egyesít, Bihar, Fehér, Kolozs és mind a többiek a Mócföld, Váradtól keletnek, meg az Adyt elbűvölő Sztána, Kalotaszeg... Onnan meg sehova sem kell gondolatban ugrándozni — jelenti nekünk is Kós Károlyt. Akitől ez a tűzhely- mondás eredeztethető, ha jól tévedek. „Kalotaszegén vagyok itthon, Sztána a tűzhelyem. .másszóval is kifejezve — mindenkinek van tűzhelye, kell lennie ebben az értelemben; ahol otthon van. Vagy azért, mert ott született, vagy azért, mert más született ott, akihez akár holtában is úgy ragaszkodik- ragaszkodhat az esendő lélek, mint eltávozott gazdájához sírkertben a kutya, vagy azért, mert oda köti minden, ami fontos a számára, vagy mert csak egyszerűen ott érzi otthon magát. Hol van tűzhelyünk? Ez a kérdés egyedül S hogy aztán van-e, lehet-e egyáltalán egy izgő-mozgó világban?! S akinek így nem ég sehol a láng — az vajon nem úgy teng-e lélekben örökké, mint áz ingaóra súlya? Kezdeményező kamara Beszélgetés Löríneze Péterrel, a kereskedelmi kamata „Átmeneti évként” említette 1985-öt Lörincze Péter, a Magyar Kereskedelmi Kamara főtitkára. Az intézmény észak-magyarországi bizottságának elnökségi ülésén a tisztségviselő a gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztéséből adódó kamarai feladatokról tartott előadást. A salgótarjáni rendezvény után válaszolt a részletekre vonatkozó néhány kérdésre. — Mint mondta, a kamara kezdeményező szerepét tökéletesíteni kellene: gyakrabban kell az intézménynek alternatívákkal’ javaslatokkal is jelentkezni. Érdemes-e? — Ezzel azt a követelményt kívántam hangsúlyozni, hogy növelnünk kell a gazdasági irányítás és a vállalatok szakmai sebességét egyaránt. Ha egy probléma tehát felmerül, akkor a megoldáshoz a szükséges időnek a korábbihoz képest csökkennie kell. Munkánk továbbfejlesztése azt is jelenti, hogy rá kell mutatnunk arra, ha a részünkre véleményezésre átadott javaslat a vállalatok véleménye szerint nem váltja ki a kívánt hatást, sőt nekünk — a vállalati tapasztalatok alapján — többször kell jelentkeznünk alternatívákkal, olyan elképzelésekkel, amelyek szerint a (gazdasági vezetés igénye és' a vállalati érdek harmóniája tökéletesebb. — A jövő évi kamarai feladatok közt említette: az ój vállalatvezetési formákra való áttéréskor a kamarának arra kell törekednie, hogy az átmeneti idő viszonylag zökkenőmentesen teljék el. Nem tólzás-e a kamara részéről egyetlen részletkérdésre összpontosítani a figyelmet? — Ez nem részletkérdés. Nagyon lényeges igény, hogy az új irányítási formára való áttérés ideje alatt a vállalatok hatékonyan működjenek, legyen folyamatosan cselekvőképes vezetésük. Annál inkább fontos ez, mert — véleményünk szerint — az átállás több hónapot is igénybe vehet. — Jellegzetes kamarai teendő lesz jövőre a vállalati önállóságnak — mint ön fogalmazott — „feltérképezése”. Miből gondolják’ hogy e .régóta vitatott problémakör megoldásának ideje épp 1985 lesz? — Ügy látjuk, hogy a vállalati önállóságról általánosTALLÓZÓ Ságban már nagyon sokat beszéltünk. Mi most konkrét gyakorlati vizsgálatot kezdünk, s ezzel próbáljuk megállapítani, melyek azok a kérdések, ahol az igazgató — vagy a vállalat — döntési önállósága nincs meg, hanem a döntéshez külső szervtől kell megerősítést kérni> vagy éppen a vállalati gazdálkodást érintő döntést más hozza. Melyek azok a fölösleges korlátok, amelyek a normális, hatékony gazdálkodást gátolják — ezt szeretnénk megállapítani. — Ez utóbbi korlátok lebontásának éve épp 1985? — Ha a korlátok létezése indokolatlan, minél előbb lebontjuk őket, annál jobb. — „Pozitív érdekegyeztetésnek” nevezte azt a módszert, amely szerint nem a szűkös erőforrások elosztásán kell vitatkozni, hanem azon. hogyan lehetne a forrásokat gyarapítani. E szép gondolata nem alkalmas-e arra, hogy elmossa az egészséges konfliktusokat? — Az egészséges érdek- egyeztetés nem mossa el a konfliktusokat. Hanem pozitív irányban keresi a kibontakozást. Ha adott egy kalács, és adva van sokkal több éhes száj, mint amennyit jól lehet lakatni, akkor az érdek- egyeztetés nem oldja meg, hanem újrateremti a konfliktust. A pozitív értelmű érdekegyeztetés arra törekszik, hogy minden jogos igényt kielégítsen a források növelésével. Adódnak persze, szükséghelyzetek, amikor a források szűkösek a jogos igényekhez, ezt lehetetlen vitatni, de általános megközelítési módnak mindenképp a források növelését kell célként kitűzni. — Hangsúlyozta, hogy a kamara területi bizottságai a megyei tanácsok felé gyakorolnak érdekképviseletet, nem pedig azokkal szemben. A szelídebb névutó nem alkalHol van tűzhelyünk? Hogy is mondja a Régi KaKároly? „Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa... És emlegetni fognak engem is, és apáimat is az én véreim. .. Az én munkámat, folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Alert én itthon maradtam”. Bizony, hogy igaz. Kós Károlyt az erdélyi írót-költőt- építészt megérteni, de egyáltalán megközelíteni egyedül a tűzhely felöl indulva lehet! Aki máshogy keresi nemigen találhatja. De ami őrá igaz, igáz mindazokra is, akik gyakorta hátrányokkal együtt tapadnak egy tájhoz, akkor is. ha ezt így vagy úgy magyarázzák megint mások, kevéssé megbecsülve éppen azokat, akik maradnak, amiként maradt Kós Károly is (de sok Kost ismerek magam is ezen a kies nógrádi vidéken!) a biztos megélhetést nyújtó felkínált jó állást cserélve fel örökre a sztánai tűzhely melegével. De a jövendölése beigazolódott az utolsó betűig A tűzhely nem csak melegít, fényt is ad a hátramaróknak az emlékezéshez. így valahogy aztán jobban is érthető — miért érzi magát az új városi ember idegennek, ha egyszer jjem azért került ki szülőföldjéből, mint a kilökött gyerek a bölcsőié bői a tűzhelyet jelentő faluból, mert maga is akarta. Vagy mert jártában-keltébén éppen ott, abban a városban érzett valamit, ami az otthon melegét sugározta és akkor odament — hanem mert úgy vélte; „falun élni nem lehet.” El kell menni, oda ahol zöldebb a fű. .. Ez ugyan nem igaz, mert a fű a legkevesebb a „rákképző” lakótelepeken. Mindegy miért, sokszor csak magáért a városért, ami aztán vagy ad valami meleget, vagy nem lesz tűzhelye a vándornak soha ebben a kicifrázott életben. Ismerek valakit, aki Tarjánból elkerülve a fővárosba úgy jár vissza, mint a boldogtalan lélek, és ahogy telik az idő, szaladnak az évek — úgy lesz egyre keserűbb, egyre dühösebb, mert akárhányszor hazatér, mindig elváltozott közben itthon valami. Elköltözött ez is, az is az árnyékvilágból, anélkül, hogy valaki megemlékezett volna róla; eltűnnek mind a régiek mialatt ő valahol lohol a ben- zingázban-gőzben-zajban-por- ban-tumultusban, könyököl oldalnyilalással ki-kifulladva, erőre kapva, s közben talán arra gondol „azért ott van még az a tűzhely...” Dehogy van az ott már! Nélküle változva egyre hidegebb lesz az egész... mas-e ugyancsak az egészséges konfliktusok elmosására? — Mi az érdekeket partneri viszonyban képviseljük. Nincs feloldhatatlan ellentét a tanácsi testületek és a vállalatok között, hiszen érdekeik hosszú távon egybeesnek. — A kamara túlnyomórészt a minőségi fejlesztést szorgalmazza, ugyanakkor önmaga extenzíven kíván gyarapodni: keresik az apparátus növelésének módját. Jó példát mutat-e ezzel a kamara a mai időkben? — A mostani elnökségi ülésen elhangzott tagvállalati hozzászólások is mutatták, hogy a teendőink megkövetelik' apparátusunk létszámának minimális növelését. 1981- ben úgy akartuk megoldani a sokasodó feladatok ellátását, hogy felkészültebb, rátermettebb embereket állítottunk a meghatározó posztokra, minőségi cseréket hajtottunk végre. Bebizonyosodott, hogy ez a módszer csak egy bizonyos határig jelent megoldást. Vannak olyan új feladataink, melyeket már nem lehet termelékenységjavítással ellátni. — A kamara lapja, a Heti Világgazdaság talán az egyik leginkább előrevivő orgánum e hazában. Erre utalva, talán hasznos tudni, a kamara mit szeretne olvasni a vidéki lapok gazdasági rovatában? — Munkámból adódik, hogy több-kevesebb ''rendszerességgel olvasom az úgynevezett vidéki újságokat. Mi szívesen látnánk ezekben a lapokban több érdemben elemző írást a tagvállalatok gondjairól és ezek tágabb összefüggéseiről. Azt hiszem, hogy a gazdaságpolitikához alkotóan hozzászólni nem csupán a központi, a fővárosi sajtó monopóliuma kellene, hogy legyen. — A vidéki sajtót közelebbről inkább „a végrehajtás frontjairól” való híradásra serkentik... — Én azt hiszem, hogy a végrehajtás frontjairól is lehet olyan beszámolót készíteni, amely nem csak tudósít, hanem összefüggéseket tár fel, elemez és jelez. Molnár Pál lőföld, hanem az a hely, ahol az ember otthon érzi magát — erre mondja Hemingway, hogy ha van ilyen hely „akkor oda kell menni.” Mert valamilyen „legendát” gyárthat aztán magának és a világnak arra nézvést, hogy miért ment oda és miért marad ott (nem mintha ez fontos lenne); miért ragaszkodik valamihez, amit divat lehet leszólni is. Jómagam azokat csodálom, anélkül, hogy rácsodálkoznék a jelenségre, általuk, akik úgy tudnak élni itt vagy ott, hogy ezt a tűzhelymeleget soha nem is érezték, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalják magukon és maguk körül évek- évtizedek óta, hogy egyáltalán még élni tudnak ott, ahol vannak! Körülöttünk a világ — s külön is a mi kis valóságunk — elköltözött egyszer-kétszer- többször, s akkora szerencséje nem lehet mindenkinek, hogy ahová vetette sorsa vagy magát vetette kényszerből, másból (az ok sokféle lehet) meg is találja a tűzhely közelségét. Őket segíti, ha ugyan segíti korunk oldószere a szesz. Belülről melegít. És hát tesz mást is. Talán kiviláglik. — hogy a űzhely nem feltétlen a szüA költő meg azt írja egy helyütt az elszakadókról; kényszerű (város)lakók,- idegeikben mobilizációnk aknamezejével. S tűzhely ugyan melyik aknamezőn melegíthet? (T. Pataki) NÓGRÁD — 1984. december 16., vasárnap
