Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

Schiller évfordulói

Egy-egy történelmi esemény, vagy nagy alkotó emlékét idézzük. Schiller, Goethe mellett a legnagyobb német költő, kettőszázhuszonöt évvel ezelőtt született, s az évforduló ürügyén megpróbálkozhatunk azzal, hogy szoborrá merevedett klasszikus alakját vaiódi nagyságában állítsuk magunk elé. Mert már a szobor is csal: mégpedig épp a legnevezetesebb, amely Goethével, a halhatatlan baráttal, költő- és küzdőtárssal együtt ábrázolja.

Az efféle pártba állítás mindig hamisítás is, amikor szinte sziámi ikrekként kapcsol össze önállóan megálló óriásokat — Bachot és Handelt, Bousseau-t és Voltaire-t, Marxot és Engelst, Aranyt és Petőfit, Bartókot és Kodályt. Az egyenlősdiben a' párosnak egyik vagy mindkét tagja (rosszul jár, mert saját nagysága lesz csonkává. Goethe ugye mennyivel többet élt, és mennyivel többet is teremtett, node mennyivel megalkuvóbb (vagy szebben mondjuk: „realistább”) volt, mint Schiller; föminisateri pozíciójában

mennyivel nyugodtabbam dolgozhatott. Kettejük köziül pedig Schiller a lángolóbb szellem, ő a jó értelemben idealista, a német felvilágosodás sokszor kusza világnézetű, ámde ragyogó harcosa.

Nagyságát épp az fedi el, hogy amit létrehozott, egész kultúránknak (a magyar irodalomnak is) részévé vált. be- epüit mtndannyiónk tudatába: megannyi, saját korában friss

meglátása közhellyé szürkült. Csakhogy a közhelyek jórésze azért közhely, mert igaz, és épp ezért köztulajdon. — A társadalmi igazságtalanság miatt bűnözővé lett nagy személyiség lázadásának rabló- romantikája (Haramiák) a művészet lélek- és társadalomnemesítő hivatásának és hatásának megfogalmazása, a Szépségnek az élet fölé (vagy helyére?) állítása, a munka, a szakértelem, a szorgalom dicsőítése (Ének a harangról), a népi összefogás, a demokratizmus meghirdetése és folytathatnék oldalakon át. Persze Schillernél csak polgári demokratizmusról van szó. de a háttér, sőt a hajtóerő már a nép. Nem véletlen, hogy a mondabeli Teli Vilmos számunkra is szinte mitológiai hős, kulcsfigura. Megformáló- ja, Schiller, azonban sosem volt a történelem játékszere, hanem forrongó művész, noha csak a feudális abszolutizmus ellenfele, ezáltal mégis minden elnyomás ellen küzdött, bár jól látta a kispolgári korlátoltságot és korlátozottságot is (Ármány és szerelem). S nem volt-e helyénvaló példa ez egy félfeudális országban, nálunk is. egészen a felszabadulásig? Léteznének-e, s vajon milyenek volnának Arany balladái a schilíeri minta nélkül? A történelem mozgásánál^, a személyiség szerepének, a deter- mináltság és a szabad döntés dialektikáiénak van-e mélyebb művészi ábrázolnia, mint Wallenstein drámai eposza? S nincs-e benne, de

Schü.er megannyi más művében is a harmincéves háború pusztításától a feudális önkényben való megrekedésen, a Habsburg-hatalmon a kiskirályokig és a nagy elnyomók ural-mán, az elvetélt forradalmakon át szinte századunkig az egész német nyomorúság? A másik oldalon pedig a szabadság, a szépség és a nemes kötelesség kanti kultuszán túl az öröm jogának meghirdetése? Ez a reménybeli Öröm aztán Beethoven zenéjéből szárnyal egészen — megimtcsak schilíeri kifejezéssel — az istenülésig.

Nem, Schillerről nem lehet csak néhány sort írni. Inkább további évfordulóját említjük: épp kétszáz éve, hogy a hercegi gazdája által rákény- szerített katonaorvosi szolgálatból megszökve a színháznak szenteli magát, és folyóiratával elindítja az egész Shakespaere utáni színmű- irodalom és színjátszás elméleti reformját. Százk illene ven éve köt mindhalálig tartó barátságot Goethével éppúgy, mint a korabeli természettu- domán yosság legki e me Iked óbb alakjával, Humbolttal. Száz- nyolcvan éve írja meg a Tell-t, hogy egy évre rá elpusztítsa a hajsza, a puszta megélhetésért való küzdelem és a közelmúltig szinte „kötelező” költőbetegség: a tüdőbaj. Negyvenhat évével manapság még az alkotói pálya fölfelé ívelő szakaszában lehetne...

Kristó Nagy István

R0MHÁNY1 GYULA7

LÖRINCZI ISTVÁN»

MÉG JÁTSZOM VELED délutáni

Még játszom veled, de, szememre már sápadt levelek fátyla hull.

Még ereimben vért lázit a kedv,

ám szívem pitvarában horgascsőrű szél tutull

Még elhiszem, hogy élő ölelésünk hlmes ágya itt a rét, de szánk hídjára zúzmara rakódik, s érzem csípőd csupa dér.

csodák

a fenyőfák

száraz fővel várják a rőt esőcsodát öreg tölgy a vállát rázza s kék tócsában nézi magát

ETESI DEÁK LÁSZLÓ

ŰRUTAZÁS

még elnézem szép szerelmünk jutalmát; meleg, sugaras napunk, és látom (mit neked sohasem szabad) sebes szárnyán útrakélt , lelkünk fészkéről a héja-alkonyat.

Míg kedvesem magot szór a Fiastyúk elé, én lovakat álmodok a Göncölszekér elé.. J

ÉLMÉNYT ADVA

Szórakozás és kultúra

a

ltlllflju« a kulturális termék, a mű- lltmurd, vészeti alkotás pusztán tanító-nevelő funkcióval nem létezhet. A kultúra, a művészet minden termékének a befogadónak valami olyan élményt^is kell nyújtania, amely meghatározó és emlékeztető módon szórakoztatja, kielégíti, lefoglalja az embert. Ezért igaz a régi közhely: minden műfajnak megvan a maga létjogosultsága, csak az unalmasnak nincs.

A kulturálódás igénye tehát szorosan ösz- szetartozik a szórakozáséval, és ha erről mégis elfeledkezünk, annak valószínűleg történeti okai vannak. Amikor a kapitalizmus hajnalán kiderült, hogy bizonyos típusú műfajok — például a könnyebben emészthetek — szélesebb tömegeket mozgatnak meg, ezáltal nagyobb anyagi bevételt tesznek lehetővé, mint más — esetleg valami műveltséget igénylő — műfajok, akkor természetesen megszületett az autonóm művészet»-(és népművészet) mellett a szórakoztatóipar.

Csakhogy a szórakoztatás is művészet! Ahogy a művészet bármelyik ága a saját maga törvényszerűségeinek kell, hogy megfeleljen, úgy a szórakoztatást sem lehet egyéb dolgokhoz hasonlítani, csak önmaga lehetőségeihez, kialakult belső törvényszerűségeihez. A szórakoztató művészet világában ’s vannak kiemelkedő, középszerű és gyenge művek és művészek. Legföljebb talán ez a művészeti ág jobban ki van szolgáltatva a változó divatnak és változó értékítéletnek, mint egyéb, esztétikailag kimunkáltabb műfajok. Noha manapság azt kezdjük érzékelni, hogy bizonyos régen rögzített emlékek — például a kabaré vagy a sanzon világából — milyen hódítóak ma is, és nemcsak valamiféle nosztalgia miatt, hanem elsősorban pontos, eszközeikkel sajátosan pontos korrajzuk miatt. Egy-egy ilyen kis dalocska sokszor pontosabban tükröz vissza egy történelmi korszakot, mint Számos nagy apparátusú tudós előadás. Mert amíg ez utóbbiakban eszünkkel értékelhető körképet kapunk, amabban érzékelhetjük is a kor szellemét.

A szórakoztatás tehát önálló művészeti ág, amelynek az a hatalmas csapdája, hogy leginkább hajlamos a társadalmat érdeklő mellékes kérdések feldolgozására, kevésbé súlyos, de pillanatnyilag érdekes tárgyalására, ami persze nem jelenti azt, hogy kiváló kabaré- és egyéb szórakoztató művészek ne érintették volna az egyes korok leglényegesebb kérdéseit, hiszen arra is tudunk példát, amikor éppen csak a kabaré territóriumán jelentkezhettek — burkolt formában — a politika, az élet legfontosabb kérdéséi. De általánosabb jelenség, hogy a szórakoztatók nem a lényegi kérdésekkel, hanem a lényegtelennel töltik föl magukat. Ezért alakulhat ki a szórakoztatás és az igénytelenség összetartozó kettőse, és ez vezethet egy olyan sznob vagy arisztokratikus szemlélethez, amely kizárólagosan csak az autonóm művészeteket vagy legfeljebb a népművészetet tekinti kulturált szórakozásnak.

Ismerjük a munkában elfáradt, kikapcsolódni vágyó ember modelljét (hiszen mindnyájan megfelelünk ennek), aki valamilyen módon aktív pihenésre is vágyik, és természetének, tanulságának, lehetőségeinek megfelelően keresi azt a szórakozási formáit, mely őt kielégíti. Ez a keresztrejtvényfejtéstől a bármilyen rendű és rangú olvasmányanyagon keresztül a színházon,

hangversenyen, kabarén át egészen a bárokig terjedhet. És ez természetes igény, állapot és helyzet, amelyet nem szűkíteni kell a magas kultúra előkelő diktatúrájával, hanem sokféle lehetőség megteremtésével bővíteni; amikoris a választás zavara jelezné a gazdagságot. Itt különösen figyelemre méltó a rádió és a főleg a televízió jelenléte. Azzal, hogy életünk természetes részei lettek, össztársadalmivá fokozódhatott például az a játékigény, amely minden egyes emberben korábban is természetesen megvolt.. A „homo ludens” így egyénből tömegszervezetté vált, amely a tévé képernyőjén a különböző vetélkedők kapcsán egy azonos gondolatkör, műveltségmorzsa irányába visz egyszerre sok százezer emberi agyat. Félelmetes, hogy egy játékvezetői tévedés vagy bizonytalanság másnak fontosabb téma az országban, mint akármiilyen rangú kül- vagy belpolitikai esemény.

Hazánkban ma a kulturálódás, a kultúra minden ága hozzáférhető minden ember számára. Ezzel szemben a szórakoztatás intézményhálózata és művészei már korántsem ilyen teljességgel nyújtják azt, amit nyújtani kellene, mert a szórakozás nem minden ága közelíthető meg minden magyar állampolgár számára. És ennek nem elsősorban anyagi okai vannak (néha az is, mert egy-egy színház némely, csak szórakoztatónak minősített produkcióját olyan felemelt áron kínálja, hogy azt valóban nem mindenki engedheti meg magának, mégis ezekre a produkciókra nem lehet jegyet kapni, csak sokszor féléves várakozással), hanem inkább szervezési okai. A televízió aktív jelenléte többek között kiváltotta az emberek fokozottabb érdeklődését az élő műsorok iránt, és ez különösen jó igény, hiszen a személyes találkozás valósága mélyebb. tartalmasabb élményt jelenthet. az elektronikus közvetítésnél. E vonatkozásban a haknit szoktuk általában bírálni. Csakhogy különböző szociológiai és egyéb kutatásod (gondolunk a művelődéskutató intézet kiváló taulmány^ira) bebizonyították, hogy az államilag szervezett szórakoztató műsorokra! éppúgy a fantáziahiány, a középszer, a szegényes műsorkínálat a jellemző, mint a szórakoztató műsorok egészére. A szórakoztatás művészet, éspedig nem is könnyű művészet. Éppen ezért lenne fontos az a társadalmi ellenőrzés, mely a többi művészeti ágat követi, és amelyet a művészet világában kritikának neveznek. Dehát iskola, vagy pódium sincs, ahol a szórakoztató műfajokból élő művész valamit tanulhatna, mint ahogy továbbképzési lehetősége sincs annak, aki erre a hivatásra adta a fejét. Mert kiváló művészek működnek ebben a műfajban, de többségük más területen szerzett hírnevet, s mert nyilvános bírálat, minősítés, dicséret nem érte, tulajdonképpen értékét vagy értéktelenségét sem tudjuk igazából.

Ffllf hfotnc a szórakozás elválasztha- LÜT UltlUSi tatlan a kulturálódástól; s a kettő együtt elvélaszthatalan életünktől. Ami azt jelenti, hogy mindenkinek szíve joga, hogy maga határozza meg, mi az, ami neki a szórakozás nevű aktív pihenéshez szükséges. Es mindent meg kell tennünk ahhoz, hogy minél több lehetőségből választhasson, E kettő együtt — a választás lehetősége és a lehetőségek gazdagsága — a kultúra demokratizmusának természetes alapja.

Szalontay Mihály |

Uuiiiiiiiiiim

....... -.mm.............................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................mii

B

ába Mihály:

Egy zsák ceme

D kisvendéglő kerthélyl- ségében beszéltük meg a találkozót Kozma Janiival, a földiimmel. Hat óra előtt tíz perccel mér ott vol- * tam. Meglepetésemre Jani is. És nem egyedül. Egy őszies hajú férfi ült mellette, s mindketten élénken gesztikuláltak, beszéltek. Vagy talán vitatkoztak. Megálltam, körbenéztem, szabad asztalt kerestem. Ám Jani észrevett, integetett, hogy menjék oda.

— Szervusz pajtás, engedd meg, hogy bemutassam Pap elvtársat.

Kezet fogtam a napbarnított arcú férfival, elmotyogtam a nevemet, aiztán szabadkozva Janihoz fordultam.

— Nem akarok zavarnál, hiszen én úgyis korábban jöttem. Leülök, valamelyik szabad asztalhoz.

A férfi felállt — Szó sincs róla. Én már megyek is. A vitát majd folytatjuk.

— Mindem jót, főnök — piondta Jani mosolyogva.

— Ki volt ez a fickó?

1 — Az építésvezetőm.

—■ De Jó viszonyban vagy a fejesekkel.

— Így is mondhatod. De ennek az ára egy zsák cement volt.

Hunyorogva pislogtam rá. Ugratsz, komám, de sebaj, veszem a lapot, gondoltam.

— Elég olcsón jutottál hozzá — jegyeztem meg ironikusan. — Biztosan állami cement volt, amit a hátadon vittél a villájához.

Kozma Jani legyintett.

— Hülyeségeket beszélsz.

— Lehet, de még a nevedet sem tudja, úgy búcsúzott el tőled: Cementes.

— Ez az, látod, ez a mi barátságunk kapcsa. Figyelj csak ide: a Leányka utcai építkezésen dolgoztunk akkoriban. Segédmunkás voltam. Egy zsák cementet vittem éppen a C épülethez, amikor a B-ből dühösen kirohant. És nekem meg szerencsétlenségemre éppen akkor csúszott le a vádiamról a zsák, csattant egy eldobott fél téglán, a zsák kiszakadt, a cement kiömlött. Mérgemben még bele is rúgtam, úgyhogy alig maradt valami a zsákban. Az építésvezető megállt, kimeresztette a szemét, úgy nézte egy pillanatig a zsák cementet, aztán felüvöltött, és káromkodott, mint egy stráfkocsis. Nekem is a fejembe szállt a vér, még egyet rúgtam a zsákba, és alt mondtem: velem így nem beszélhet senki, érti, a kárt megfizetem, vonja le a fizetésemből, és már itt sem vagyok. Éne ő, hogy én még ki merem nyitni a számat?! Na, ezt a napot élete végéig megemlegeti. Ez a zsák cement, egy vagyonba fog magának kerülni — kiáltotta, aztán elrohant a felvonulási épületben berendezett irodája felé.

Egy pillanatra elhallgatott Jani, s mivel épp jött a pincér, sört rendeltünk, ami egy szempillantás múlva már ott is volt asztaiunkon. i — Ez aztán a gyors kiszolgálás.

— Ismernek, ide járunk a brigáddal minden névnapot, születésnapot megtartani. Tizenkilencen vagyunk, egyszóval elég gyákran.

— És aztán mi történt az építésvezetővel? — kanyarodtam vissza a félbeszakadt történethez.

— Mi történt volna? összeszedtem a cókmókomat, bementem az irodába, hogy kikérjem a munkakönyvemet, no meg, hogy vonják le a zsák cement árát, és adják ide a gubát. Nagy mellem volt, tudtam, hogy egy óra múlva a másik vállala tnál már fel is vesznek, és lehet, hogy többet is fognak fizetni. Meglepetésemre befeüldtek az építésvezetőhöz, hogy állapítsa meg a kárt, és adja írásba. Mit tehettem, bementem hozzá. Egy papír halmazban lapozgatott, fel sem nézett, csak úgy odaszólt: tessék, mit óhajt? Nem válaszoltam. Vártam, hogy felemelje a buksi fejét. Biztosan meglepte a hallgatásom, mert hamarosan fel is kapta. Farkasszemét nézett velem. Á, maga a Cementes. Mit őhajt? Mit lehet erre válaszolni? Kilépek, adja írásba a kárt, hogy levonhassák a keresetemből. Értem, mondta nagyokat bólogatvá. Azonnal. Addig üljön le. Leültem. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. No, szóval behívta a titkárnőjét, diktálni kezdett. Kármegállapítás. Térítésköteles, levonandó egy összegben. A kilépni szándékozó, hogy.is hívják? — fordult felém. Mondom neki. És folytatta: Kozma János segédmunkás a mai napon a B épület előtt egy zsák cementet szándékosan szétrug- dosott. Köteles megtéríteni a cement árát, a cement szállítási költségét, az átadás előtt álló épületbe a szakiparosok cipőin, bakancsain, behordott cement eltávolítását a padlókról, a folyosókról, az újra lakkozás költségét, az eső által földbe vert és megkötött cement eltávolításának költségét, mindez együttvéve körülbelül tíz ember négy-öt- órás munkáját jelenti. Ezt ne írja. Az órabér-kiszámításnál az átlagórabért vegyék figyelembe.

Hörpintettünk a sörből.

— Azt hittem, nem jól hallok. Percekig egy szót sem bírtam 'kinyögni. Ha ezt nekem meg kell fizetnem, ez a zsák cement a világ legdrágább cementje lesz, gondoltam. Nehezemre esett, de megszólaltam: építésvezető úr, hát az a cement még ott fékszik... Szavaimba vágott: Még, egy fél óra múlva húszán taposnak bele, aztán meg eleredhet az eső. beveri a földibe, megköt. Érti? Megköt az is,amit behordtak a lakásokba, meg az is, ami kint marad, amitel kell majd távolítani, léglkaJla- páccsal. Tudja milyen nagy kár ez? Mennyi felesleges munkát szerzett nekem. Ezt meg kell fizetni. Vagy úgy gondolja, hogy fizessem meg én, meg azok, akik itt maradnak dolgozni? Igen? Nem, dehogy. Csak arra gondoltam, hogy az a cement még ott

van, és összeszedhetném, eltakaríthatnám. Akkor tessék, menjen, tárta stet a karját. Kitántorogtam, összelapátoltam a cementet, eltüntettem még a nyomát is, és... és, hogy is mondjam, visszamentem dolgozni. Egy hét múlva futottam össze vele ismét. Mi az, maga. Cementes Kozma, nem lépett ki? Nem. Miért? — kérdezte. Azért építésvezető úr, mert nem volt igazam! így van, mondta mosolyogva! de megnyugtatom, hogy nekem sem, amikor úgy kiabáltam. Dehát, én is csak ember vagyok, lendítette levegőbe a karját. Hanem tudja mit,

munka után jöjjön be hozzám. Bementem. Egy órát vártam rá. Végre kijött. Azt

mondta: mehetünk. A kocsijával hozott ide. Beültünk! Sörözni. Helyesebben, én sört ittam, 6 meg válaimi üdítőt.

R

öviden, cimborám, megkért, hogy alakítsak egy brigádot. Megalakítottam. Azóta is együtt vagyunk, pedig ennek még egy évtizede. Vele meg, mármint a a építésvezetővel, néha-néha eljövünk ide sörözni, no meg Vitatkozni. Ennyi a történet! Ezért hívnak engem Cementesnek. Te is, ha telefonon hagysz üzenetet, mondd csak nyugodtan, hogy a Cementes Kozmának adják át! Nem haragszom érte.

r

NÖGRAD — 1984* november .10*, szómból

>