Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)
1984-11-18 / 271. szám
A nagy idők tanúi I. A kívülrekedtek megsértődtek hÉIIIIiii IíuÍIIÉMPIIÉII illillll ! mm 19 A képen balról jobbra Pipó János, Kisztner Sándor és Such Györgyné. Versengő vezetők Már azt sem fogadták kirobbanó lelkesedéssel, hogy két évvel ezelőtt az Ipari Minisztérium személyzeti munkával foglalkozó szakemberei javasolták: adják át a vállalatok igazgatóhelyetteseinek kinevezési hatáskörét az illetékes vezérigazgatóknak, igazgatóknak adják át, két okból is. Egyrészt, mert a minisztérium személyzeti apparátusa képtelen a mintegy 900 fős vezetői garnitúra mozgatására és utánpótlására; másrészt, mert a helyettesek — néhány ritka kivételtől eltekintve — amúgy is az első számú vezetők javaslatára kerülnek új beosztásukba. Végül is a kormánynak kellett dönteni e javaslatokról, sőt, külön határozatot kellett hoznia, amelynek értelmében a korábbi 900 helyett mindössze 300 vezetői beosztás maradt a minisztérium hatáskörében. Amikor pedig nagy hirtelen — szinte robbanásszerűen — elterjedt a pályázatok révén történő vezetőkiválasztási módszer, a minden új megoldást már csak szokásból is ellenzők tábora jó ideig szóhoz sem jutott a döbbenettől. Már javában jelentek meg a pályázati hirdetmények, amikor a legmerevebbek részéről is csak annyi ellenvetésre futotta, hogy ....hát már a vezetőket is az u tcáról vesszük fel?!...” Nos, nem az utcáról. Tessék csak elolvasni egy-egy pályázati hirdetményt, ami többnyire alapos részletességgel tagialja, hogy a jelentkezőknek menynyi minden feltételnek és kívánalomnak kell eleget tenniük. És ne tessék elfelejteni: egy- egy pályázati hirdetmény megjelentetése után valóságos telefónáradat kezdődik: a közvetlenül, vagy a közvetve érdekeltek próbálják kideríteni az illetékes intézményeknél, hogy kik pályáztak eddig, esetenként még azt is, hogy kiknek, milyen esélyeik lehetnek a meghirdetett állások elnyerésére? E telefonhívások mögött persze, gyakorta a végső kiválasztást motiváló szándékok is meghúzódnak, ám úgy látszik, hogy a benyújtott pályázatok elbírálásánál mégis az dönt, hogy ki, mennyire felel meg a meghirdetett feltételeknek? Egyébként a pályázati rendszer új jelenség ugyan, de nem új lehetőség, mert éppen tízéves. Csak éppen mellőzték e lehetőséget az ágazati minisztériumokban, mert mereven ragaszkodtak az öt évre szóló káderfejlesztési és utánpótlási terveikhez. (Ami számukra kötelezettség volt, de mi módon teljesíthették volna az efféle kötelezettségeiket, ha komolyan veszik a pályázati rendszerrel kapcsolatos elvi előírásokat, lehetőségeket?) Azért legyünk belátóak: ha egyszer hosz- szú-hosszú éveken át — a központi kívánalmaknak eleget téve — „felülről” vezérelték a vezetői életutakat, s a vezetőgárda összetételét, akkor az ezzel merőben ellentétes — és sokkal demokratikusabb — kiválasztási gyakorlat ugyan miért aratna egyik napról a másikra osztatlan elismerést? Ma egyszef már az is csoda volt, hogy valamelyik vállalatnál sikerült „keresztülverni” a saját nevelésű igazgatójelölt beiktatását, akkor miért ütközzünk meg az új vezetőkiválasztási gyakorlat ellenzőinek érvein? Miért éppen ők; béküljenek ki azzal a merőben — gyakorlatilag merőben — új módszerrel, hogy a vezetői beosztásokra pályázókat is lehet egymással versenyeztetni, mellőzve —, vagy alaposan csökkentve — a kiválasztásban mindeddig nagy szerepet játszó szubjektivizmust. Az elvileg tíz éve, gyakorlatilag azonban mindössze másfél éve működő pályázati rendszer legelső tapasztalatai is pozitívak. Ä vezetők körében máris érzékelhető bizonyos mértékű —, s a korábbi évekhez képest nem lebecsülendő — mobilitás. A tervezett igazgatócserék 60—70 százalékát pályázatok útján bonyolították le az Ipari Minisztériumhoz tartozó vállalatoknál, mégpedig a lehető legdemokratikusabb módszerek alkalmazásával. A pályázatokat elbíráló bizottságok! tagjai összesen 42 pályázóval beszélgettek személyesen, egy-egy bizottság tehát 2—fi jelöltet hallgatott meg. Más ágazatban volt olyan eset, hogy még a vállalati szakszervezeti bizottság előtt is négy jelölt „futott”,' sőt: a vállalati pártbizottságnak is három jelölt közül kellett döntenie. E tagadhatatlanul kedvező káderkiválasz- tási motívumok mellett elgondolkoztató jelenségek is megfigyelhetők: mindenekelőtt a pályázatokat elbíráló bizottságok biztonsági törekvései. A fiatalokkal szemben inkább az idősebbeket részesítik előnyben. A jelek szerint azok is kevesebb reménnyel pályázhatnak, akik túl alacsonyról indulnak. Ä vezetői hierarchiában két, vagy három lépcsőfok hirtelen történő átugrása még a pályázati rendszerben is nehezen elképzelhető! főosztályvezető ne pályázzon vezérigazgatói beosztásra, mert reményei csekélyek... Talán ezért is feltűnően kevés a pályázó például a gyárigazgatók körében, ami arra utal, hogy, ők többnyire végrehajtó — jobbára a vállalati központból programozott — emberek! Nagy gond ez, mert ily módon mozdíthatat-’ lan az úgynevezett vállalati második vonal..! A legújabb hír, s a legfrissebb fejlemény! választással került igazgató az egyik győri vállalat élére. Az eseményt pedig így kommentálta az egyik legismertebb magyar vál-' lalat ugyancsak jól ismert vezérigazgatója! minden ilyen vezetőkiválasztási módszer csakis üdvözlendő, mert minden gyengéjével és' hibájával együtt sokkal célszerűbb az eddig alkalmazott módszereknél. Viszont: egyetlen — még a legdemokratikusabb színezetű — kiválasztási módszer sem vezethet sehová, ha nem változik a vállalatgazdálkodás környezete... / Vértes Csaba t Szénabrikett csőpostán — Ha jól emlékszem, nálunk a Romhányi Építési és Kerámiagyárban, vagyis az akkori csempegyárban, 1967-ben alakítottuk meg mi az első szocialista brigádot. Létrejöttei jómagam és Koczka Im- rené segítette, aki most nyugdíjas, s ő volt az első brigádvezető. Elképzeléseink megvalósításához segítséget kaptunk az akkori igazgatónktól, Titkos Ferenctől, és Molnár László főművezetőtől. Vállalásunkat viszont Szagyikó László művezetővel beszéltük meg. A tonnaterv teljesítése Volt a követelmény. A brigád tagjai, azaz mi, egy műhelyben dolgoztunk, kézzel formáztuk és tisztítottuk a kály- hacsempét. Csak olyanok kerültek a kollektívába, akik kifogástalanul dolgoztak, lehetett rájuk mindig számítani, magatartásukkal pedig tekintélyt vívtak ki maguknak. Jól emlékszem még arra, hogy a kívülrekedtek megsértődtek. Hogy miért Radnóti Miklós nevét vettük fel? Nagy hazaszerezetet tapasztaltunk nála, versein keresztül pedig mint ember is közelférkőzött hozzánk, szimpatikus volt. Szereztünk róla egy fényképet, később pedig többször is idéztünk verseiből. Abban az időben jórészt csak erkölcsi megbecsülésben részesültünk. Egy ünnepi alkalomból négyvagy hatszáz forintot vehettünk át jó munkánkért. Azt viszont most is büszkén vallom. hogy mi voltunk a húzóerő. .. — utal a kérdés legfontosabb mozzanatára Such Györgyné. * — Sajnos, sok dologra nem «emlékszem, mert olyan régen volt, aztán hirtelen jött az ön kérdése is. Annyit mondhatok, hogy nagyon jó kollektíva volt a miénk, szerettük, tiszteltük becsültük egymást. Jó érzéssel dolgoztunk együtt. Mi férfiak két műszakban, a nők viszont csak délelőtt dolgoztak — folytatja az előbbi gondolatot Kisztner Sándor, a brigád volt tagja, akinek az édesapja volt a gyár első munkásigazgatója, s a család döntő többsége részt vett a gyár felszabadulás utáni újjáépítésében, azt követő időszak munkájában. — Kézzel gyártottuk a csempét, a műszakot végig kellett dolgozni. Laci bácsi (főművezető) nagyon kényes volt a minőségre. Szigorúan megkövetelte. Igaza volt. Bár nagyon sokat dolgoztunk, egyikünk sem mondta azt, hogy nem csinálja. A kályha talapzatából egy deszkára 60 kilogrammra való nyers csempe került. Ezt kellett felemelni és a polcra, a kívánt helyére tenni, száradni. Mire vége lett a műszaknak, odahaza egyikünket sem Az európai hídhosszúsági Versenyben jó ideig az 5022 méter hosszú hollandiai, 54 pilléren nyugvó keleti Schel- de-híd tartotta a rekordot. Mígnem megelőzte a 6070 méter hosszú svédországi Öland- hid. Hazai hasonlattal úgy érzékeltethetjük ezt a méretet, hogy több mint két budapesti Népköztársaság útja ível át a habok felett. Ez a hatalmas mérnöki mű Svédországot az előtte fekvő öland-szigettel köti össze. A híd legmagasabb része előfeszített tartókkal éoült, az alacsonyabb részek áthidalásánál lemezgerendá- kat -alkalmaztak. De alkalmazták a csúszózsaluzatot, és helyenként a rögzített zsaluzást is. Az öland-hídnak ösz- szesen 155 nyílása van. A h'dnillérek cölöpökön állnak, amelyeket — a nagv vízmélységre való tekintettel — különleges, a tengeri olaibánvá- szethan alkalmazott, lábakon á'ió ac“'s7erk°zetü állványról vertek be. Az állvány négy kellett ringatni. Ilyen fizikai megterhelés mellett még fociztam is. Akkoriban jói ment a labda kergetése, a megyei első osztályban szerepeltünk. Ha az edzés a munkaidőre esett, akkor annak befejezése után vissza kellett jönni, s ledolgozni a kiesett munkaidőt. Olyan kedvezményekről, mint amilyenek most vannak, szó sem lehetett. Előfordult, hogy műszakból mentem a pályára játszani. Jól mondja, bizony hőskor volt ez az időszak, de sokkal nagyobb volt a megértés, mint most. Talán azért, mert közel voltunk egymáshoz, mindannyian régóta és egy kis műhelyben dolgoztunk együtt. * — Olyanok voltunk, mint a jó testvérek — veszi át a szót Pipó János, a brigád volt tagja. — Az egymás iránti figyelmesség természetes dolog volt, ugyanakkor, ahol szükség volt rá, ott segítettünk egymásnak gondjaink megoldásában. A nehéz fizikai munka mellett tanultunk is. Jól emlékszem arra, amikor a brigád egyöntetűen úgy döntött, hogy akinek nincs meg a nyolc általános iskolája, az vállalja annak elvégzését. Mivel akkoriban munkaidő-kedvezmény nem volt, azért, hogy el tudjunk menni az iskolába, műszak előtt jöttünk be dolgozni, vagy megtoldottuk azt. Komolyan vettük felajánlásunkat, amit mindannyian maradéktalanul teljesítettük. Közülünk. Toldi Sanyi, aki most brigád vezető, kedvet kapott a továbbtanuláshoz, esti lábának hosszát szabályozni lehetett, így a cölöpverést a leghevesebb hullámzás idején is folytathatták. A középső, legmagasabb, 910 méter hosszú nyílásoknál a hídszerkezet alsó éle 36 méterre van a tenger szintje felett, és így a legnagyobb óceánjárók is közlekedhetnek alatta. Ezek a hídrészek aláll- ványozás nélkül, mint a már elkészült hídszakaszok összekötői szabadon épültek (hiszen a tetemes hajóforgalmat a híd e szakaszának építése során sem lehetett akadályozni). A szabadon épült hídpá- lya keresztmetszete szekrény alakú. Az Öland-híd a közelmúltig európai rekordernek számított. Ma már két dániai társa is hosszabb nála (az egyik 6720 méter hosszú vasúti, a másik 6313 méteres közúti híd). Tehát s skandináviai térségben van Európa leghosszabb három hídja, Ä tagozaton elvégezte a gimnáziumot. * — A fali- és padlócsempegyártásra való áttérés után szóródott szét a brigádunk — veszi vissza a szót Such Györgyné. — Azóta én is különböző területeken dolgoztam. Az R—1-ben például több brigádnak voltam az alapító tagja, később pedig a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő kollektíva vezetője. Szívesen emlékszem a Nyitott műterem című pályázatra, amelyen olyan jól szerepeltünk, hogy különdíjat kaptunk. Az iparági módszercsere-kezdemé- nyezésünket az Alföldi Porcelángyárban bonyolítottuk le. Ezen már részt vett Jéger Sándorné szakszervezeti titkárunk is. Jelenleg a technológián dolgozom, az ottani ifjúsági brigádnak vagyok a tagja. Rajtam kívül még egy brigádtársam áll közel a nyugdíjhoz. Egyébként jól érzem magam a kollektívában, megvan köztünk az összhang. A magunk mögött hagyott években nagyot fejlődött a gyárunk. ' Az akkori kis család felhígult, sok új ember került közénk. A háromszáz főt számláló kollektíva mára, ezer főre gyarapodott. ARÁNYOK Lezajlott a diszkótáncver- seny — ország és világ előtt. A televízió jóvoltából össznépi bosszúság forrása lehetett, a televízió kritikusainak jóvoltából pedig némi elégtételt kaphattak a nézők, újságolvasók. Mert a műsort (a kezdeményezést?) levágták tisztességesen. Érdeme szerint. Igaz, kissé túl választékos stílusban, mert elegendő lett volna annyit írni, hogy „a jó nénikéjét annak, aki kitalálta.” De ez nem divat, meg egyébként sem akarom elvenni a kritikusok kenyerét. Ellenben számoltam. Az egy tucatnyi diszkótáncosból heten voltak fiúk-férfiak, s, amikor a hetek bevonaglottak a pódiumra, emlékezetem szerint háromszor írták a név mellé: „szabadfoglalkozású”. Nocsak! Magam is ismertem, ismerek szabadfoglalkozású embereket, de ez az arány fejbekólint. Hétből hárman nem járnak iskolába, hivatalba, gyárba, tsz-be — ez egy kicsit sok! Szabadúszó írónak, képzőművésznek nem néztem egyik táncoslábút sem, így rejtély marad, hogy miből élnek ezek a diszkókirályok. Az év más szakában legalábbis, mert a verseny idején valószínűleg van mit aprítani a tejbe. A tétet ugyan emlékezetem szerint nem közölték, de valamit sejtet a borítékot átvett ifjúval folytatott magvas párbeszéd. „Most. hová mégy?” — Mulatni!” _ Préselt brikett formában érkezik a széna szovjet Grúzia falvaiba az alpesi kaszálókról. A grúz mezőgazdasági intézet szakemberei által kifejlesztett automatikus szénaszállító berendezés összesajtolja a durva takarmányt, majd rugalmas légvezetéken percek alatt szállítja el két kiÁm legyen, ha erre is futja az előfizetők pénzéből meg az állami támogatásból, csak azt az arányt tudnám feledni. Szabadfoglalkozású... Verejtékező vagonpakoló? Belvárosban időt múlató selyemfiú? Kötvényspekuláns? Kár tippelni. Annyi így is bizonyos, hogy a táncoslábú diszkós gyerekek nem szeretik a kötöttségeket. A televízió meg nyilvánosságot ad nekik, hadd irigyeljék őket a diszkót ugyancsak kedvelők. Azok, akik hajnalban kelnek, mert indul az iskolabusz, vagy a munkásjárat. LESZÖLÄS A megyeszékhely népfrontbizottságának elnökségi ülésén hangzott el a vérlázító megállapítás. Az idős emberek helyzetéről tárgyalva, szemléletváltozást sürgettek, mert ma már úgymond divat leszólni is a kispénzű öregembert. Azt a rosszkor született és rosszkor megöregedett sokat dolgozott embert, aki olcsóbb árut keres a boltban. S, hogy másra is több jusson, vékonyabb és kevesebb szelet húst vágat a hentessel. Megvető pillantás és alattomos megjegyzés a válasz. Kétszer is meggondolja, hogy mikéül szólaljon meg az, aki tóméteres távolságra. A pneumatikus berendezés segítségével egyetlen ember óránként másfél tonna szénát továbbít a traktorok és más erőgépek számára megközelíthetetlen hegyi lejtőkről. A briketté sajtolt takarmány megőrzi táptulajdonságait, íorilyen takarékosságra kényszerül. Kényszerül? Világot járt emberek mondják és írják — hirdetik! — gazdag országok gazdag polgárai is személyre kimért porció alapján vásárolják a húst. Nem azért, mert nem vehetnének többet, hanem, mert annyi szeletre van szükségük. Ez ott természetes. A pörköltszafton és a tésztás húson (!) hízó —egészségét rongáló — magyar pedig azt is leszólja, akinek a szükség diktálja az ésszerűséget. Elképzelem a jelenetet: az egyedül, kis nyugdíjból élő asszony betér a henteshez és elrebegi: „Kérek egy levesnek való csontot, meg két vékony szelet combot.” A cek- kerek alatt rogyadozók pedig felkapják a fejüket és valaki állati ostobán és undorító módon megjegyzi: „A macskájának vásárol, nyanya?” Gondolom, hasonlóképpen — ésszerűségi szempontok szerint — nálunk is vásárolna fiatalabb, egyedül élő, de tehetősebb ember is. Csakhogy eszébe jut ez a hülye szemlélet, a leszólási készség. S, hogy kerülje a megsemmisítő pillantásokat, inkább kér egy fél kiló, kiló húst. Választ, mert választhat. A mindenféle nyavalyát szülő súlyfelesleg (vagy a pocsékolás) és a megalázás között. Ki tudja, az előbbi talán még elviselhetőbb. ^ , málja, megkönnyíti a szálh- tást és a tárolást. Grúzia területének háromnegyedét hegyek uralják, ezért a természetes kaszálók hasznosítása számtalan nehézség-* be ütközik. A grúz szakemberek új fejlesztése jelentős könyebbséget jelentett az alpesi rétek termésének betakarításában. i ÉLETSZAG Megérkezik a nagyszájú hölgy, egész délután ő a világ közepe. Kérdez, kérdez, aztán megint kérdez. S, ha nem kíváncsi semmire, akkor egyszerűen mondja a magáét! Mint most is. — Te, tanultam egy új nó-j tát. Elmondjam? — Hallgatom, bogaram. A hölgy csípőre teszi a kezét, pózol, a sor végeken rit-* musra mutogat, közben dalol; Így: „Hazamegyek, olyan murit csinálok / Vasvillával zavarom a családot! / Anyóso-j mat felakasztom egy szögre, / Apósomat be... a hűtőbe.” Állok és bámulok. Némi zavar támad bennem, holott bírósági vallomások, szembesítések, periratok edzettek! Igen ám, csakhogy ez a hölgy, aki a fölöttébb életszagú „népdalt” előadja, éppen, hogy elmúlt ötesztendős. Nagycsoport tos az óvodában. A versike megy szájról: szájra, s. ha a Szandokán-va- riációkkal versenyre nem is kelhet, némi népszerűségnek azért örvend. A vicc kedvéért magam is tolmácsolom a rigmust tudós barátomnak, a poéta egyszerűen csak ennyit mond: „Rossz vers, még a rímei sem jók.” Meglehet. De valahol, valamit látott egy apró gyerek! Volt egy „élménye”, amit versbe öntött. A drámaszülte alkalmi dalt pedig tanulja buzgón a többi is. Lelkűk épülésére, szókincsük gyara- codására. üdémén Gab« fi leghosszabb európai hidak (Folytatjuk) Venesz Károly
