Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
Kisközösségek művelődése A különböző társadalmi •zervek és mozgalmak — elsősorban a Hazafias Népfront — keretében az utóbbi években országszerte olyan kisközösségek alakultak, amelyeknek a tagjai a közös érdek, a közös érdeklődés, az elet minőségének javítása iránti szándék jegyében talállak egymásra. Életünk egyre jobban privatizálodik, az emberek egyre inkább magukra maradnak, behúzódnak a saját csigaházukba; a sok munka után már se idejük, se erejük arra, hogy ápolják a barátságot, hát még, hogy közösen gondolkodjanak, cselekedjenek. Igaz, régóta vannak már például ifjúsági klubok, ám azok is túljutottak Virágkorukon. a hetvenes évekbeli nagy mozgás lecsendesedett; a KISZ Központi Bizottsága a/, idén fölül is vizsgálta helyzetüket, más célokat akar k i t ü zn i eléjük, igyekszik meg - újítani őket. Ugyanúgy kisközösséget szeretne teremteni, mint a Hazafias Népfront. A nagyobb közösség, a nemzet ugyanis csak a kisközösségek révén működhet. Akárho- vá nézünk, mindenütt a kisközösség óhaja bukkan elő. Hogy éppen mostanában erősödött föl ez a szándék, az korántsem nosztalgia — életbe vágó kérdés. A falvakban főleg gazdasági okok miatt még most is csökken a lakosság, pedig —! íme, az egyik alföldi falu ábrája: „Községünk arculata, külső képe szinte teljesen megváltozott az elmúlt negyven esztendő alatt. A nádtetős, vályogfalu házak úgyszólván teljesen eltűntek, K helyettük korszerű lakóépületekből kialakult új utcasorok állnak. A község valamennyi utcája szilárd burkolatú, vezetékes ivóvízellátás van, a közművelődés rendelkezésére korszerű klubkönyvtár áll. a közoktatás megfelelő körülmények között folyik.” Ezt a képet a Hazafias Népfront helybeli községi bizottsága festette abból az alkalomból, hogy csatlakozott a Hazafias Népfront Országos Tanácsának április 30-i felhívásához, amely a felszabadulás negyvenedik évfordulójának társadalmi munkával való megünneplésére szólította fel a falvakat meg a városokat. Az eredeti felhívás, tegyük hozzá mindjárt, azonban hamarosan módosult, s néhány cselekvőkész község a társadalmi munka mellé a valóságos közösségek létrehozatalának a. szükségességét hirdette meg. Abbán az alföldi faluban, amelynek önarcképét fölvillantottuk, sok minden korszerű. De vajon mekkora az a klubkönyvtáir, hányán járnak oda, mi van benne, milyen könyvek, s milyen igazából az élet? Van-e ott közösségi élet, mint a régi olvasókörökben? Főleg a szegényparaszti agrárolvasókörök, a munkásotthonok olyanra mutattak példát a század végén, a század- fordulón, amelyet ma is érdemes volna megszívlelni, új módon föltámasztani. A Hazafias Népfront azt javasolta a falvaknak, a városoknak, hogy mintájúikra kíséreljék meg az egész község, az egész kerület vagy egy-egy lakótelep igényeit kipuhatolni, fölmérni, s a könyvtárban vagy a művelődési házban „közösségi házat” teremteni. Akár kuglipálya, biliárdasztal is lehet benne, miért ne, de főleg az egész lakosság életmódját fejlesztő- alakító, a művelődés, a kultúra egészét szolgáló létesítménysor. Már kevés az. hogy minden utca szilárd burkolatú. Hogy ennél többre törekedjünk, azt a Hazafias Népfront legutóbbi kongresszusa és az Olvasó népért mozgalom tavalyi gárdonyi konferenciája fogalmazta meg. A könyvtáraknak egyre kevesebb az olvasója, a művelődési házakat egyre kevesebben látogatják: mind a kettő mindenkié, igazából tehát senki sem érzi magáénak. Az az elképzelés is fölvetődött, hogy esetleg még művelődési egyesületek létrehozatalával is meg lehetne próbálkozni. Tagdíjat szednének, s az olvasókör, a közösségi ház magamaga fönntartásához pénzzel is hozzájárulna. Ez a gondolat akár életképes, akár nem, az mindenképpen rokonszenves benne, hogy el kellene érni: az emberek magukénak tekintsék a művelődés, a közösségi élet színhelyeiül szolgáló 'létesítményeket: a művelődési otthont, a könyvtárat, a sportpályát, a játszóteret, tehát minden olyan közösségi terepet. amelyet „intézményesí- tettsége” folytán a lakosság nem érzett eléggé belülről is a magáénak. S a kisközösségek életének m,i lenne az értelme? Mi lenne a cél? A Hazafias Népfront kisközösségi munkacsoportjának a tervéből idézünk: ,,A szervezett közösség és az azt alkotó egyének társadalmi és személyes boldogulásának segílésére, a szocialista életmód alakítására, a tartalmas, harmoni kus, egymás becsülésére épülő együttélés alapjainak erősítésére, az emberi környezet védelmére, kulturált fejlesztésére, a természet és a társadalom törvén yeinek-törvénys zerűségei- nek. vagyis a tudomány eredményeinek megismertetésére és az ember szolgálatába állítására, a szépség felismerésére és megbecsülésére, a nemes emberi tulajdonságok, mint a segítőkészség, az igazságosság, a türelem, a példaadó cselekvőkészség értékként való elismertetésére...” törekednének. Néhány község népfrontbizottsága az idén nyáron már össze is gyűlt, elhatározta, hogy efféle művelődő kisközösség ma.gvát létrehozza* Csendben dolgoznak, a községek nevét azért nem is említettük. Már városrészek is jelentkeztek. Ezt a kezdeményezést a közelgő negyvenedik évforduló teremtette, de azzal, hogy semmiképpen sem kötődhet egyetlen jubileumhoz, csak altokor van értelme, ha anélkül is élni fog. Győri László JtÓSFAI PÉTERI Egyedül — nélküled magamat végül eladom nem iyéz többé hatalom nem ígér csendet nélkülem nincs aki fáj mert nincs velem nincs aki írná levelem nincs aki fogná a kezem nincstelen étkem megeszem nincs aki fáj mert nincs velem nincs aki volna nélkülem nincs aki félné életem nincs aki lefogja két kezem nincs aki fáj mert nincs velem nincs aki tűrné végzetem nincs aki lenne nélkülem menteni végzett életem i nincs aki fáj mert nincs velem nmiiiiiiimimiiiiiimiiiiimimiiiiiiiiimmiimiimimiiiiiiimiimiimiiitmiiiiiMimiimmtiiimimiiiiiiiiimiiiiiiiiiiimiiimiiimiiimiiiiiiiiiiiHii KÖVES ISTVÁN: Azóta nekem az a gitár mindmáig őt jelenti Amióta az eszem tudom a szívem vágya mindig is egy spanyolgitár volt amolyan érett fájó V icsit. ieánvrr »n tai la s most, amikor végre kaptam egy valódi mexikói bendzsót éppen annyira tudom szeretni mintha egy porcelán-fehér bohóc-mandolin lenne s tagadom hogy valaha is helyette kértem volna azt a spanyolgitárt amely érett fájú ugyan de kicsit cigányosan tarka Szovjet portrék a Műcsarnokban A Művészek magukról és egymásról című kiállításon hl:: hú! ........Ili; W BKmm Alekszandr Szltnyikov: Női arckép (O. Bulgakova portréja) Irina Sevandronova: T. Szokolova szobrásznő portréja Sokéves hagyomány, hogy november 7-e tiszteletére szovjet képzőművészeti kiállítás nyílik hazánkban. Az idén a Műcsarnokban és Szek- s zárd on láthatunk érdekes válogatást szovjet művekből. A Műcsarnokban Művészek magukról és egymásról címmel a 40. velencei biennálé szovjet anyagából. Szekszárdon fiatal szovjet festők alkotásaiból rendeztek kiállítást. A mű csarnokbeli bemutatón —, mint a cím is ígéri — portrék, önarcképek sorakoznak a falakon. Művészek vallanak önmagukról, kollégáikról, családjukról, barátaikról. De a vásznak ennél sókkal többet árulnak el. Hiszen ezek a portrék nemcsak az ábrázolt személyek pontos művészi megjelenítései. Emberábrázolások —, mély őszin bőséggel feltárt személyiségjegyekkel, emberi dilemmák ábrázolásával, gondok és örömök kifejezésével. Túl is lépnek az egyénii jellegzetességeken; társadalmi méretűvé válnak a művész, az alkotó erkölcsi-társadalmi törekvéseinek megfogalmazásával. ..A képek alkotóival együtt feltesszük a kérdést — írja előszavában Vlagyimir Gor- jalinov, a szovjet képzőművészek szövetségének titkára, a 40. velencei biennálé szovjet pavilonjának kormánybiztosa —, milyen is a ma művésze. Hol a helye a társadalomban, milyen szerepet játszik a társadalmi folyamatokban? A kérdésre adott felelet meghatározza végső soron a vizuális kultúra további útját is. Természetesen elsősorban a művészeknek kell megadniuk a választ. A feleletet maguk a művek rejtik, amelyek feltárják előttünk a társadalom és az egyén kapcsolatát. Talán az önarckép az a műfaj, amely a legjobban megfelel a témának, mert ez tárja fel legmélyebben és legőszintébben a művész belső világát, az alkotás lényegéről vallott nézeteit. Az önarckép a legalkalmasabb az egyéni és egyúttal közösségi prolémákat feltáró képi kifejezésre. Ez a feladat határozta meg a kiállítás jellegét: önarcképeket és művészportrékat mutat be; más szóval olyan kollektív »-önarcképet«, amely a művészéknek mind alkotói, mind erkölcsi-társadalmi törekvéseit kifejezi.” A negyvenhárom műalkotás, amelyet itt kiállítottak a 60- as, 70-es években fellépő fiatal nemzedék vallomása. Stílusban, megformálásban sokszínű, változatos módon . Vannak klasszikusan értelmezett portrék és önarcképeik, mint Bl-udnov Pavel, Sulzsenko Va- sziiij, Vairdanjan Baruzsan es Eli bek jen Robert artisztikus festményei. A realista hagyományokat, a fotorea'lista megjelenítést választják: Nazarenko Tatjana, Cigalj Tatjana. Romanova Jelena, Gur- vics Mihail és mások. Az ikonok világát idézik Muznyikov Gennagyij vagy Bulgaikova Olga átszellemült, átlényegült képei. Expresszív hatásúak az örmény Grigorjan Alexandr vásznai, a szürrealizmus; stílusjegyeit véljük felfedezni Pasukova Natalja és Szitnyi-J kov Alexandr művein. Drámai és ironikus, bensőséges vagy elidegenített, lírai1 és tárgyszerű megfogalmazásban, sokféle megformálásban érdekes, gandólaíébresz'ő kiállítást láthatunk most Budapesten a december 2-ig nyitva tartó kiállításon. 'Kádár) ’ Tatjana Nazarenko: Fiatal művészek Hiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiliimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiii:. ..i. ............................ F r anka Laci világéletében rövides volt, váltogatva mind a minőséget, mind a mennyiséget. Egyszer hubertus a kedves, de abból sok, aztán szemkiugrasztó erősségű, ablakot roppantó bűzű törköly. Soha nem tartott ki fél esztendőnél tovább egy- egy italféle mellett, hogy később, mint régi szeretőhöz vissza-visszatérjen, ragyogtassa szemét délelőtti vendéglők tiszta abroszai között. Franka Laci éjszakai madár. Mikor éjjeliőr, mikor a nappalossal csereberél, hogy minél éjjelibb éjjeliőr lehessen, így járhat- kelhet végig a városon, akár egy herceg, aki szemmel tartja, megbecsüli, de mindeközben ellenőrzi és meg-megrója birodalmát. Franka Lacinak három nyári és három téli cipője van. Arról könnyű Franka Lacit felismerni, hogy lábbelije olyan csillogással veri vissza a nap fényét, Salamoné nem állhat versenyben. Erre a feladatra — cipőinek karbantartására — szerződtetett egy hölgyet, akinek más szolgáltatásait minden bizonynyal hanyagolja, így is mondhatni: nem veszi igénybe, lévén, hogy Franka Laci nappal a várost járja a Duna-parttól Szenttamásig, a 24 órából visszamaradó időt pedig, mint már ismeretes, éjszakás őrként. Aki Franka Lacit ismeri, bizonyíthatja, soha nem kedvelte az iszákos embert. Sőt! Amikor a nappal folyamán kissé illuminált társasággal akad össze, ilyen, ha ritkán is, de előfordul vele; gőgösen kifordul a ven- déglőből-kocsmából-étteremből, hátra sem pillantva nyikorgatja fénylő cipőjét, és a véleménye megszületett az akkori kiszolgáló személyzetről. Franka Lacinak, minthogy az iszákosság távol áll tőle, és. hogy az elfogyasztott szeszeket puszta gyűlöletből, talán időtöltésből, Onagy Zoltán: A kifli vagy más egyéb tennivaló hiánya miatt gördíti le, és eközben természetesen megrázza, szemébe könnyet csavar az erőlködés, amely- lyel inge mögött tartja — tehát Lacinak van még egy csudálatos, mindenki mástól megkülönböztető szokása: a kifli. Franka Laci nappali vándorútjaira csak és kizárólag azért viszi magával kopott, fekete autóstáskáját, hogy azt az egyetlen kiflit, amiből időnként harap kicsikét, legyen miben tartania. Ezt a kiflit, tökéletesen hasonló a többihez, jellegtelen, szürke, ebből tizenkettő egy tucat — Franka Laci kísérő gyanánt használja. Van ugye, aki pálinka, vagy égetett italok mellé szódavizet fogyaszt, előfordul, aki üdítőket. Franka Laci a kiflit osztogatja be. Apró harapásokkal, néha csak lecsippent szalagos bőréből, néha a megkezdetten végének ropogós, barnára pirult serclijét veszi foga közé, aztán visszacsomagolja a hófehér — mindig hófehér — damasztszalvétába, és az autóstáskába dugja, gondosan lezárja a kapcsokkal. Franka Laci csak annyit iszik a nap telvén, amíg a kifli el nem fogy. Soha nem vásárol pótlást, de nem is falja föl délelőtt, vagy az első kortyokkal kísérőjét. A napi mennyiséget talán senki nem számlálta ösz- sze. de jelentősnek látszik. Ülünk a kerthelyiségben a vászon előtt, jól állok, egy tiszt, és a pozícióm is megzavarhatatlan, így jut időm köszönteni Franka Lacit, és tisztelettel megkérni, üljön közénk, vegye szemügyre ezt a tanítani való partit Laci Elhelyezkedik, az asztal alatt mocorgó lábaktól óva sajátját. Érkezik á pincér, Laci int, szódavizet kér, „lehetőség szerint jégkockával”. Ámulva összenézünk a figurák fölött. — Csak nincs baj a gyomrával, Laci? — kérdezem, és közel hajolok, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi történik ebből. Ha Laci nem rövidet iszik kora délelőtt, akkor bármilyen tragédiára, világháborúra, a Persin- gek kerthelyiségbe való telepítésére is számítani tehet. — Nem, kéremszépen. Nem a gyomrommal van a baj, kérem, nem a gyomrommal... — megrázza fejét, körbepillant, elegendő-e a hallgatóság ahhoz, hogy egyáltalán mondatot kezdjen. Úgy véli, igen. — Kérem — kezdi, az asztal fölé dől, mintha súgná, de közben olyan recsegősen mondja, az utcán is hallható. — Gondoljanak bele... Megint emeltek tíz fillért a kiflimen. Felméri a hatást, mi elámulunk, elégedett tehet, látva a kikerekült szemeket, tátott szájakat. — Értik? — zökkenti te az öklét. — Már megint! Adják össze, mit jelent ez, napi egy kiflit számítva! Én a mai naptól bojkottálom a kiflit, és mert kifli nélkül nem iszom, ezzel egyetemben bojkottálom a szeszmonopóliumot is, megértették? Kérem... Amíg a pincér hozza a szódáját, persze, jég nélkül, összesúgunk az asztalnál, mi tenne, ha az áremeléssel érte veszteségét, mondjuk a nyolcvanhármas gv^ , összeadnánk Lacinak, mert mi történik, ha nem láthatjuk őt nap mint nap, a Duna gondol egyet, és Bécsnek indul, a hó nem lefelé, hanem föl esik, a fizetésünket nem a postástól kapjuk, hanem mi fizetjük... — Tisztelt Franka úr, arra gondoltunk, mert mi, ugye nem fogyasztunk kiflit, így nem érte oly csúfos veszteség anyagi hely-, zetijnket, mint az önét, arra gondoltunk te-> hát, amennyiben nem érzi sérelmesnek, hiányát legalizálandó, az idei hátrányát, mini együttérzésünk jelét, kérjük, fogadja el. Persze, állva adom elő, a mondat végén a tehető legnagyobb tisztelettel meghajolok, részben, hogy ne lássa, alig nyelem a jókedvem, részben, mert egy ilyen szónoklat meghajlás nélkül mit sem ér. — Kedves uraim, elvtárskáim... — mondja meghatódva Franka Laci. — Én nem is hittem volna, hogy itt ilyen barátaim vannak...’ És elfogadja, és meghajol, és kezet fog mindannyiunkkal, már indul is, nyikorgatja szép cipőjét. Visszaülünk, alig várva, hogy a kerítés mellett továbbhaladjon, hogy a fickándozó nevetéstől megszabadulhassunk. — Csak nehogy a szeszárukat is emeljék — neveti a partnerem —, mert akkor aztán jól nézünk ki... j'Vjra íelcsattan, ez már röhögés, benn« I kicsike ijedelem, tényleg, nehogy emeljék... És addig mulatunk, olyan sokáig, semmiu re se ügyelve, elveszítem tisztelőnyömetj hogy figyelni kezdjek, kombinálni. Parancsnak: a játék ideje lejárt. Már « veszteségeket kell behozni, ha» ugyan leheti Ma ugyan lehet még. és Franko v
