Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
Äkl szenesautón érkezett DiákdUemmák „Nógrádi vagyok, természetesen..." A tizenéves lány bizonytalanul topogott az apci vasútállomáson, nem sok reménye volt arra, hogy autóbusz híján eljut Szí rákra. Az addig csak térképről ismert községbe végül is egy szenesautó jóvoltából érkezhetett meg — egy életre gyökeret verni. A naptár 1955-öt mutatott akkor. Csaknem harminc évvel később így emlékszik az embert próbáló időkre Molnár Pálné, a sziráki vezető óvónő: — Pest megyei voltam, Nagykovácsiban születtem és 1954-ben végeztem Budapesten az óvónőképző intézetben. Persze, szerettem volna az ismerős környezetben, szüleim mellett maradni, de nem voLt hely. Úgy gondoltam, átmenetileg jó lesz más hely is. Például Nógrád, mert erről a megyéről azt sem tudtam, hogy mii iáin terem. o A megyébe Jobbágyi révén kóstolt bele a fiatal óvónő, két hónap múltán azonban Mátra- szőlősre vezényelték. Az utóbbi helyen is csak szűk egy évet töltött el, aztán felült arra a bizonyos szenesautóra. — Itt ragadtam... Pedig micsoda körülmények fogadtak! Az első teendőm az volt a két kartársnőmmel, hogy valami fekhelyet keressünk, összetoltunk a gyerekek ágyaiból, pokróccal ágyaztunk. Végül aztán elkészült egy szoba, amibe még vaságy is került valahonnan. Nemcsak a tinédzser korú vezető óvónő körülményei voltaik mostohák, az akikori óvoda egésze sem közelíthette a mait. „Lelkesedéssel kellett pótolni azt, ami hiányzott”. — Idő éppen volt rá, mert reggeltől estiig minden percet • gyerekekkel töltöttem. De m iit csinált volna mást az ember? Nem volt családi elfoglaltság, minden perc és minden gondolat az apróságoké lehetett. o Az addig szokatlan vidéken élő embereiket megismerve megszerette a tájat is a pályakezdő óvónő, lassan otthont is teremtett. Férjhez ment, a vaságyas szobát felváltotta egy szoba-konyhás szolgálati Jakás, majd a pedagóguakölcsön segítségével 1972-ben felépítették saját otthonukat. — Később hívtak máshová is dolgozni, de már nem tudtam elmenni. Talán azért, mert jók voltak hozzám az emberek. Viszonozták, hogy a gyerekeik szeretetét látták rajtam. Csaknem harminc év egyetlen helyen, vezető óvónőként. Gyönyörű idő. — Gyönyörű bizony — bólint Molnár Pálné. — Von abban valami szép, hogy a mostani óvodások szülei is hozzám jártak. Tényleg, ha belegondolok, a első csoportom gyerekei betöltik a harmincötödik évüket. Aztán van a mostani dadüsok között is olyan, aki tőlem hallotta a mesét. Meg a kolléganők között is akad egykori óvodásom: Egyházasden gelegen egy, itt Szitákon pedig kettő is. o Túlzás nélkül állíthatjuk: a generációk szépre és jóra nevelője összenőtt a faluval, még a nehéz pidilanatokban sem hagyta el. — ötvenhatban kétségbeesetten hívtak haza a szüleim Nagykovácsiba, hiszen féltettek nagyon. Nem mentem, nem mehettem, dolgozni kellett. Ha kevesebb gyereket hozták is óvodába, velük foglalkozni kellett, nem lehetett magukra hagyni őket. Itt bizony egy napra sem szünetelt a munka. S a nehéz, a fiatal lánynak fölöttébb szokatlan munka. Az óvónőre mákkor számít a falu, nemcsak a nyiladozó értelmű apróságok nevelésekor. — Még téesz-t is kellett szerveznem. Jaj, de nehéz volt az nekem! Parasztembereket agitálni, hogy vigyék be a földjüket a közösbe... Mindent a gyerekekért — ez lehetett, s ez lehet ma is Molnár Pálné tízparancsolata. Amikor megérkezem Sziráik- ra, akkor is ezzel fogad: — Sajnos, kevés az időm, most is éppen csoporttal vagyok. Csak azt sajnálom, hogy az egész időmet nem tött'he- tem velük, mert a vezető óvónőnek más teendői is akadnak. Molnár Pálné az oktatásügy kiváló dolgozója, megkapta a megyei tanács. elnökének és a miniszternek a dicséretét is. De legalább ilyen fontosnak tartja, ha Szirák a helyszíne a továbbképzésnek és elismerően nyilatkoznak a távoli kollégák. S a harminc esztendő mérlege? — Nekem nagyon jó befektetés volt ez a három évtized. Igen, mert látják, hogy jó óvoda van Szirákon. Ezért Bedig érdemes volt tenni. De még mennyit kellett tenni. — Talán nem sok túlzás van abban, ha azt mondom: Óvodát kellett teremteni. Erie a folyamatra pedig öröm visz- szatekinteni. Üres faiak, rossz bútorok, rongylabda — ez a múlt, a kezdet. Akartuk az újat és a korszerűt, s bár az épület — az egykori szolga- bírói lakás — természetesen nem olyan, mint az új létesítmény, a körülmények között mégis ég és főid a különbség. Óvodát csináltunk, óvodát teremtettünk. Mentünk a tanácshoz. hogy ez is kell. meg az is kell. a mindenkori erő szerint pedig segítettek. Látni kellene Molnár Pálné arcát, amikor arra a csodálatos eseményre emlékszik, amikor vizet kap az óvoda. — Tanulókoromban a pesti intézményeket ismertem. Ezek után, amikor az első munkanapjaimat töltöttem 1954-ben Nógrádban. ez jött a számra: döbbenetes. A mai körülményeket látva pedig van az emberben egyfajta elégedettség: érdemes volt... © Ez lett az átmenetinek tervezett, kényszerűség szülte nógrádi kiruccanásból. Nem is álhatóm meg, hogy meg ne kérdezzem az egykori nagykovácsi lányt: ha idegenek kérdezik, hogy hová való, mit válaszol? — Nógrádi vagyok, természetesen... Nem csoda. A Budapesthez közeli Nagykovácsi utcáin legföljebb felkapja a fejét a legtöbb járókelő: ki ez a csinos, jóságos tekintetű asszony? Szirák utcáin pedig az egész falu mondja: Csókolom, évé néni! A köszöntésbe« pedig talán ez is benne van: köszönjük óvó néni. Kelemen Gábor Nem az életnek tanulunk ? Hol tanulja az ember a demokráciát, ha nem az iskolában? Rossz a kérdés. Már megint olyasmit akarunk az iskola nyákéba varrni, ami nem egészen az ő mérete. Tartsuk meg csupán a kérdés első felét: hol tanulja az ember a demokráciát? Ugye, könnyebb máris a válasz: a családban, az iskolában, a munkahelyen, a baráti körben. .. dehát, ha mindenhol, akkor végül is kié a felelősség? Annak a felelőssege, hogy a mai tizenévesek tisztában legyenek a demokratikus játékszabályok alapjaival. És ha a felnőttek sincsenek tisztában vele? Húzom a strigulákat, már a tizedik fölszóiaJás, a tizenharmadik... a tizenötödik, a tizenhetedik.. . a huszadik... ha így haladunk, akkor itt a szép. új művelődési házban töltjük az éjszakát együtt a diákpar lament, tanárok, meghívottak, tanulók. Hamar kiderül, nem kell ettől tartani, ki-ki gyorsan fölolvassa a cetlire rótt sorokat, s már jöhet is a következő osztály! Merthogy a sorrend a fontos, kezdi az 1 a, folytatja az 1 b, majd az 1 c, befejezi az 1 g, aztán kezdi a 2 a, s zárja a sort a 3 g. Hogy valaki szeretne közbeszólni? Türelem, majd a végén. Hantos Sándor, a bá tony térén yei szakmunkásképző intézet igazgatója alaposan átlapozhatta a legutóbbi intézeti parlament jegyzőkönyvét, gondolván, mit sem ér az egész fórum, ha nem azzal kezdődik, mit tettünk a diákok érdekében az elmúlt években? Ez itt különösen lényeges, hiszen egyetlen olyan diák sincs a résztvevők között, aki az 1981-es parlamenten jelen volt — már a nagybetűs élet sűrűjében járnak. Akikor alig valamivel több mint négyszáz tanulót jegyeztek az osztálynaplók, a legutóbbi tanévet már közel öt és fél százan fejezték be. Ha befejezték. Ugyanis, míg 1982- ben mindössze huszonnégyen buktak, az idén ez a szám egy híján hetven volt! Figyelemre méltó, hogy 113-an jó rendűek, a többség — 225-en — a közepes érdemjegy tulajdonosa. ötven községből járnak be s a környék kilenc vállalatánál, üzeménél sajátítják el a szakma gyakorlati alapjait, több-kevesebb sikerrel, mint ahogyan arra az egyik fölszólaló is utal.1 A Ganz-MÁ- VAG-nál, a Váci Kötöttáru- gyár pásztói üzeménél, a Nógrádi Szénbányáknál valameny- nyi tanuló ott is kezdi el „pályafutását”, ám, például a Salgótarjáni Ruhagyárnál csak 44, a Páva Ruhagyárnál 52, a FÜTÖBER-mél 66 százalékuk marad. Néhány gyárnak nem lehet fontos ez a kérdés, hiszen többen el se jöttek a parlamentre, amelyet háromévenként egyszer rendeznek meg, s amelyen a leendő munkaerő helyzetéről tájékozódhatnának. .. A szó igazi értelmében választóikat képviselik a diákok, azt mondják el, amiről az ósztályparlamenten szó esett. Egyikük javaslatot tolmácsol a pénzeszközök föl- használására, a másik azt kéri, öt perccel, hamarább fejeződjön be a tanítás, hogy elérjék a buszt, a harmadik azt sérelmezi, ők nem kapnak kedvezményes árut a kazári mintaboltból, a negyedük azt szeretné, ha megszerveznék az úszásoktatást. — Ügy nem lehet megtanulni a szakmát, ahogyan mii a niagybátonyi gépüzemnél dolgozunk! — folytatja az egyik fiú, kinek nevét jól, megfontolt érdekből hadd ne írjuk ide. — Hiányosak a munkaeszközök... nem kapjuk meg, amit kérünk... ha éppen van szerszámuk iád ás... nem törődnek a tanulókká!. Meg aztán kérdezzük: mórt kényszerítik ránk a szerződéskötést, ha mi nem akarjuk? És azt szeretném még mondani, hogy az üzemi ösztöndíjat nem kapjuk meg időben. Diákok, tanárak, meghívottak várják, hogy most rögtön szót kór a Nógrádi Szénbányák képviselője, netán egy másilk diáktárs kiegészíti, megerősíti a korántsem egyedülálló esetet. De az osztály- hierarchia szerint a következő hozzászóló papírján az szerepel, hogy az iskolában be kellene indítaná a gyengeáramú-szakkört, majd egy bájos kislány. Molnár Marika azt indítványozza, csináljunk fordított napot, amikor is a tanárok ülnek a padokba, a diákók pedig a nevelői szobába. A harmadéveseik fölajánlják: maketteket készítenek, beindítják a Tiszta, rendes osztály mozgalmat, javasolják, az Alkotó ifjúság pályázatokat ne csaik tanárzsüri bírálja el, hanem maguk a résztvevők is szólhassanak hozzá a döntéshez. Csupa remeik kezdeményezés, a 3,/d-ből már a harmadik tanuló kér szót, amikor az előttem levő sorban az egy-ilk tanár félhangosan há- borog: — Mi van iitt ?! Hát már az egész osztály fölszólal?! Pedig Lázár Irén KISZ- íütikár még csaik magában fo- galmazgat.ja a szép piros asztalnál, miként is mondja él, hogy a . KISZ törekvéseit, kez- deményezéseít észre sem veszik az iskolában, meghogy a felnőtték semmibe nézik a KISZ-esek munkáját. Aztán már nincs idő az árnyalatokra, papír sincs kéznél, hogy finomítsa, tompítsa, tekervé- nyes mellékmondatokkal... Föiálll és elmondja, ahogyan érzi — tőmondatokban, árnyalatok nélkül. •— Ilyen felelőtlen kijelentést ne tegyünk, mert alaptalan! — reflektál rá az egyik tanárnő, bizonygatva, hogy mindaz, amit a diákok eredményként magukénak mondhatnak, abban a pedagógusok „keze” is benne van. — Soha annyit nem küszködtünk a KISZ-szel, mint amennyit az utóbbi években! — mondja Bocsó Imre, a helyi pártalapszeirvezet titkára, kissé megemelve a hangját. — Nem tudnák önállóan dolgozni! Amit KlSZ-munikakémt elkönyvelnek azt öfcven-hat- van százalékban az osztályok! csinálják. — Nem készültem a hozzászólásra, de itt el kell mondanom egy-ikét dolgot — jegyzi meg a mellettem ülő meghívott, Kulcsár János, a bá- tonvterenyei KISZ-bizottság titkára, ám a helyi KTSZ-ta- nácsadó tanár, Angyalné Balázs Anna megelőzi: — Ha itt nem lenne KTSZ- szervezet, akkor is nekünk kellene nevelni a gyerekeket, nekünk kell megtanítanunk őket önállóságra... és a nevelési hiányosságok felelősségét nem szabad a KISZ nyákéiba varrni! Hirtelen nagy csönd ül a teremre. A tanulók érzik, ez már nem tartozik a diálkpar- lamentre. Gyanítom, a pedagógusok is így vélik, s inkább másnap összehívnának egv rendkívüli értekezletet. Kérdés persze, az egymásra várás helyett az együttdolgozást választják-e. Egyébként, a beszámolót és az intézkedési tervet a parlament elfogadta. Ellenvélemény, tartózkodás nem volt. t. I. Robotronok tudorai Kívül-belül felújították, megszépítették a Salgótarjáni Szolgáltató Szövetkezet irodagcpjavító részlegét. A ki/zszerűbb munkakörülményeket eredményező munkák 200 ezer forintba kerültek. A szövetkezeti szerviz két esztendeje működik, Heves, Borsod és Nógrád megye javítási igényeit elégíti ki, méghozzá növekvő értékben. Az idei eddigi termelési értéke tíz százalékkal haladja meg a tavalyi hasonló időszakban elértet. Hamarosan egy gépkocsit is üzembe állít a szerviz, hogy a megrendelők kívánságát minél rövidebb idő alatt tudja teljesíteni. A kilencfős szakembergárda rendszeres továbbképzésen sajátítja el a modern technika kezeléséhez, karbantartásához szükséges ismereteket. A mechanikus gépek mellett az elektronikus megoldású irodagépek javítására is felkészültek, az idei évtől kezdődően például a Robotron 1711 típusú elektronikus számlázó- és könyvelőautomaták javításával is foglalkoznak. Ezek a gépek ugyanis egyre nagyobb arányban helyettesítik az elektromechanikus gépeket. Prajsnár József és Lengyel József Robotron 1711-es könyvelőautomatát szervizek — Nevenincs győztes Gondolkodom: leírjam-e a nevét? Ügy döntök, hogy nem teszem. Sőt, azt sem írom meg, hogy mely szakmában aratott dicsőséget. Már sejthetik, hogy a névtelenség ezúttal nem vétkest, bűnöst „menekít” az ismeretlenség homályába, hanem épp ellenkezőleg — egy országos szakmai verseny győztesét. Munkahelyének vezetői áradoznak róla, rátermettsége vitathatatlan, büszkék rá, hogy náluk dolgozik. Ö maga legszívesebben elbújna, amikor jöttömről értesül. Elege volt a reflektorfényből. Több versenyen nem indul. ne is számítsanak rá. Először meglepődöm, majd beszélgetésünk végén érteni kezdem. Nos. ezért az inkognito. S tulajdonképpen ezért született ez a jegyzet is. Hiányzik a versenyszellem munkahelyeinkről. Nehogy azt higgye bárki is, hogy a hajdanvolt kirakatsztahanovistákat, az ötvenes évek manipulált bálványait sírom vissza, dehogy! Ám, úgy tűnik, a fürdővízzel kiöntöttük a gyereket, szürkeségre kárhoztatva ezzel a mesterségek nagyjait. A művészeti életben majdhogynem természetes a rivalizálás, a kiváltságosokat azonban aktív irigység fogja közre, amelyik csak részben a „miért épp ő?” kérdésre adandó válaszokat firtatja, nagyobbik hányada azt jelzi; olyanná kell válni, mint amilyen ő. Ezen természetesen nem az ötletmásolást, az üres utánzást értik, hanem önmaguk tehetségének munkával párosult fejlődését — azaz, rövidebb szóval: az igyekvést. A gyárakból, üzemekből mintha kiveszett volna a pozitív versengés, holott azért a mindennapi munkának igenis vannak hősei! Az a fiatalasszony, aki szinte könyörög, hogy ne írjak győzelméről,' imádja mesterségét, hivatásnak tekinti azt a szakmát, amely cseppet sem divatos, s a többség inkább a kenyérkeresetet látja benne. A többség pedig jobbára passzívan irigy. A gyárban a versenyt nyilvánosan meghirdették, rendben lebonyolították, ahogy az országos vetélkedő helyszínén sem volt bundázás. A győztesnek azonban saját munkahelyén éppen kollégái nem gratuláltak. Sőt, jó ideig nem is szóltak hozzá. Mintha első helyezésével megsértette volna őket. Mintha az országos dicsőség munkájukat minősítette volna: lám, hol vagytok ti tőlem? Az országos verseny első helyezettje örül a néhány ezer forintos jutalomnak, titokban talán büszke is, de a nyilvánosságot, a közszereplést nem vállalja. Holott ez lenne az erkölcsi megbecsülés egyik nélkülözhetetlen kifejeződése, hiszen helyeselhető törekvés, hogy ne csak azt ismerje meg az ország-világ, aki lekezel egy labdát, hanem azt is, aki egy szürkének hitt szakmának kölcsönöz némi ragyogást. A győztesre azonban ferde szemmel néz a kollektíva. Megértem őt: matematikailag kiszámítható, hogy kevesebbet ér a pillanatnyi népszerűség, mint a hosszabb távú kitaszítottság. A műhelyben egyébként nincs baj, jó a közhangulat, kevés a vita, az ellenségeskedés. Mindenki hajt, de természetesen a több pénzért, a vastagabb fizetési borítékért, nem holmi győzelmi babérokért! Az ábécésorrendben osztott „Kiváló dolgozó” jelvényekkel megbékéltek, a kitüntetések átadása után még köszöntik is egymást — talán éppen az ábécésorrend miatt. A másfajta dicsőség azonban — úgy tűnik — felborzolja a kedélyeket. Elszoktak attól, hogy a gyári munkás nem valamiféle szokványkérdésre válaszol, nem az „egy a sok közül” értekezleten kérik ki a véleményét, s nem is brigádgyűlésen jelentkezik felszólalásra. Elszoktak attól, hogy az egymás közötti különbség nem csupán jövedelmük különbözőségében (ha egyáltalán van ilyen) ölt testet. Elszoktak ügyességük, szorgalmúik, tudásuk másfajta honoráriumától. Azt érzik, hogy erkölcsi sikert csak úgy könyvelhet el valaki, ha a többit a mélybe nyomja, munkáját leminősíti. Elszoktak attól, hogy vesztesek legyenek. — Csakhogy a győzelemre i® esélyes mindenki! És ez az a forrás, amely a versenyt élteti! Érdemes vele közelebbről megismerkedni, s szerintem: nem csupán a sportpályákon! (tamás]
