Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
Az egyszerűség dicsérete ||n a mai folyóiratokat olvasom, 11(1 eléggé régi történetek jutnak eszembe az irodalom életéből. Az egyik már a XVII. században Moliere Az embergyűlölő című darabjában szerepelt, midőn a főhős, Alceste, egy egyszerű francia népdalt állít szembe a bonyolult udvari költészettel. Ehhez kapcsolódik a II. világháború után készült Szerelmek városa című film — egyébként Marcel Carné legjobb filmje — egyik jelenete. A hős rendkívül hosszan udvarol szíve hölgyének, aki megunja a hosszú szép- tevést, és bezárkózik hősünk barátjával, s, amikor elhúzza a függönyt, ennyit mond: a szerelem egyszerű. Az egyik emlék irodalmi, a másik filmművészeti, de mindkettő azt fejezi ki, hogy mennyire káros a problémák és az egyszerűen elintézhető ügyek, valamint a kifejezések agyonbonyolítása. Az agyonbonyolítás mindig egy-egy olyan társadalomra, vagy irodalomra, művészetre, vagy kultúrkörre emlékeztet, amely már túlszabályozza önmagát; a rendeletek, a kifejezések, a megfogalmazások érvényüket vesztik, mert elöregedtek, s nagyon óvatosan kell mindent megfogalmazni, mert minden félreértésre ad alkalmat, s a félreértésekből igen bonyolult szituációk keletkezhetnek. Ha ma például valaki beadná egy szerkesztőségbe a következő sorolhat: „őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele” — valószínűleg azonnal visszakapná, pedig ezek Arany Já- nos-i sorok, mégpedig a Toldi estéjének nyitósorai. De egyszerűek. Nem úgy, ahogy Sza- bolcska Mihály volt egyszerű, hanem úgy, mint minden igazi művészet, minden igazi költészet, és minden olyan társadalom, vagy olyan társadalmi réteg, amely nyílt szívű, őszinte és közvetlen. De elfelejtettük a közvetlenséget. S ez lenne az oka annak, ha ma már visszaadnák az előbb idézett szöveget. S azt hiszem, hogy emögött az irodalmi jelenség mögött társadalmi jelenséget kell látnunk, amely egyfelől érthető. .Mélyen ösz- szelűgg ugyanis azzal, hogy társadalmunk hosszú ideje konszolidált, és minden konszolidációban egyre bonyolultabbá, finomabbakká, cizelláltabbá válnak az élet szabályai. Továbbá társadalmunk egyre több lehetőséget nyújt, és a több lehetőség mindig új kérdéseket, komplikáltabb viszonyokat termel ki magából. Mindez igaz, ennek a ténynek tudatosítása azonban egyáltalán nem felesleges. Sőt, csak akkor, ha tudatosítjuk, hogy a társadalmi folyamatok a konszolidáció periódusában szükségképpen bonyolultabbak, közvetettebbek, mint a nagy változások idején, akkor lehet igazán felvenni a küzdelmet az egyszerűség, az őszinteség és a közvetlenség érdekében. Persze, nevetséges volna, ha valaki magukat a konszolidált viszonyokat támadná, mert a konszolidáltság szükségszerű fejlődési eredmény, melyet egyetlen társadalom sem ad fel. Azonban a nyugalomból, az agyonszabályozottság, a túl minuciózus és túl precíznek látszó bürokrácia nem szükségképpen következik. Hadd említsem meg például, hogy még a fiatalok iskolai dolgozataiban és írásaiban is sokszor találkozunk a túlbon.yolítotlság- gal. Ott is, ahol nem csak szükségtelen, hanem egyszerűen akadályozza a gondolat kifejtését. Tehát társadalmi betegségről van szó, melyből ki kell gyógyulnunk, visszatérve nem a leegyszerűsítéshez, hanem ahhoz, hogy a szavaknak elsődleges értelme is van. Milyen jelenségeket sorolhatnék még fel a fentiek alátámasztására? Senkit sem akarok kanonizálni, de mégiscsak furcsa, hogy igen sok írás születik napjainkban, mely számos marxista szerzőt idéz, olyanokat, akik — helyesen, vagy helytelenül — Marx, Engels és Lenin írásaiból indultak ki. Értelmetlen volna előírni azt, hogy ki kit idézhet és kit nem. Különben is az úgynevezett citatológia, vagyis az idézgetések korszaka már elmúlt. Az viszont mégiscsak furcsa, hogy sokszor közismert marxi igazságokat más szerzők, Lukács, Althusser, vagy Gramsci, tehát modernebb' alkotók átírásai alapján ismeri meg a mai fiatalság. Az egészről eszmbe jut az, midőn egy német tudós nem Goethétől idézte Goethe híres mondatát, mely szerint: „Szeretlek, s, ha szeretlek, mi közöd hozzá”, hanem, mint André Gide fordulatát szerepeltette, aki pusztán Goethét idézte. Mi is hasonlóképpen vagyunk. Az idézetek idézeteinek az idézetét kezdjük megteremteni, és nem fordulunk vissza a meglehetősen evidens forrásokhoz. PPFC7P többről van szó, mint irodalmi rCiS£C vagy tudományos kérdésről. Ha csak az irodalmi módszerek forognának kockán, szükségtelen volna ezeket a sorokat leírni. De az az igazság, hogy saját életünket néha telerakjuk olyan kérdésfelvetésekkel, olyan ellentmondásokkal, melyeken már nem látszanak át azok a legfontosabb összeütközések, melyeket a magyar társadalom átél. Nem csak lánckereskedelem létezik, hanem láncgondolkodás is. Nem csak a termelőtől a fogyasztóig vezető út hosszabbodik meg, hanem a valóságos konfliktusoktól a megfogalmazottakig is egyre hosszabb lesz, s így aligha tudjuk megoldani az igazi nehézségeket. Pedig megvan a visszaút az egyszerűséghez. Azoknak van igazuk, akik nem azt követelik meg, hogy pusztán néhány tiszteletkor leírása után, néhány személyes aggály feltárásával és bizonyos önmagunkba vetett kétkedéssel mondjuk ki, hogy mi fáj, hanem azt kérik: közvetlenül és igaz módon áruljuk el, hogy sajognak a sebek. Hermann István Kabdebó Lóránt: A műhely titkai ’ A maga nemében bátor és eredményeiben igen hasznos vállalkozás Kabdebó Lóránté. Néhány éve — eredendően irodalomtörténészi „indittatás- ból” — irodalmunk öregjeit, nagyjait kereste fel magnetofonjával, hogy a háború, a front és a felszabaduláskori élményeikről kérdezze őket. Igen fontos az, hogy maguk a kortársak, a szemtanúk mondják el élményeiket történelmi sorsfordulóinkról. Arról a félmúltról, amelyről az azóta felnőtt generációk már alig vagy csak a tankönyvekből tudhatnak. De legalább ennyire izgalmas az ‘újabb vállalkozása is, amelyet most olvashatunk A műhely titkai címmel. Nyílt titok, hogy sajnálatosan apad, vékonyodik az az értő olvasóréteg, amely figyelemmel kíséri a kortárs irodaimat is. Márpedig enél- kül elképzelhetetlen egészséges irodalmi élet. Sokszor — r mitagadás gyakran jogosan! — hangzik el a vád, miszerint a mai költők „érthetetlenek”, „zavarosak” stb. Csakhogy a dolog ezzel nem intézhető el!, mert ez a vád elhangzott annak idején a ma már klasszikusként tisztelt Adyról, József Attiláról, a Nyugat folyóirat munkatársairól, s a kortárs képzőművészetről is! (lásd pl. Csomt- váry-Koszta Tivadar, Derko- vits, Kassák, Egry stb. sorsát!). Mit tehet ebben a helyzetben a kritikus, az irodalomtörténész, egyáltalán az irodalomtudomány? Megkísérli megmagyarázni, olVasókö- zelbe hozni a kortárs alkotókat. De ezt se teheti kockázat nélkül, mert könnyen megkaphatja az illető költőtől, írótól azt, amit Arany Jánostól szoktak idézni, tudniillik, hogy „Gondolta a fene”. Ezért Kabdebó Lóránt leleményesen azt a módszert választotta, hogy magukat a gaerzöket kérte fedi magyarázzák, mondják el egy-egy kiválasztott mű keletkezésének körülményeit. Ki tudná ezt jobban, ki lenne hivatot- tabb a műhelytitkok feltárására, mint maga a szerző? Ugyanakkor van-e izgalmasabb titok, mint a mű születése? Miért ír a költő, író, "miért ragad ecsetet a festő, vésőt a szobrász? A közönség, amikor magával a produkcióval találkozik sokszor szeretné feltenni ezeket a kérdéseket, de csak ritkán (mondjuk író-olvasó találkozókon) teheti meg. Kabdebó kérdései egyrészt minket: a közönséget képviselnek, ugyanakkor szakszerűek is. A társadalmi munkamegosztásban ma a kritikus, az irodalomtörténész az a „profi, hivatásos olvasó,” aki egy-egy életmű ismeretében pontosan tud kérdezni. A műhelytitkok sorozatból huszonhárom interjút vett be ebbe a kötetbe Kabdebó. Ezek a beszélgetések sokszor többet elmondanak egy-egy műről, szerzőről, mint a tudós (tudálékos) tanulmányok. Csupán ízelítőül emelek ki néhány példát. A Lóci versekről, Szabó Lőrincről, az édesapjáról G. Szabó Lőrinc mondott el megható és érdekes dolgokat. Képzeljük el, hogy Arany Jánosról Arany László, Petőfiről Petőfi Zoltán mesélt volna annak Idején, S egyáltalán, ha megszólaltatta volna valaki Jókait, Mikszátüiot, Krúdyt, hogy mondja el egy-egy műve keletkezéstörténetét! Mennyivel többet tudnánk ma a szerzőkről, a művekről! A huszonhárom beszélgetés dokumentumértéke sem lebecsülendő. Különösen nem, ha tud- juk, hogy pl. Szöbotka Tibor és Pilinszky János már nem él. Nem túlzás tehát, ha azt állítom, hogy ezekből kicsit rekonstruálni lehet majd az elmúlt 2—3 évtized irodalmi és művészi életét is, hiszen az interjúalanyok mind markáns egyéniségek. Nagyon is jellemző rájuk, de magára a korra is, hogyan és miről beszélnek. Kolozsvári Grand- plerre Emil anekdotikusan, humorosan, Sőtér István megfontoltan, bölcsen, Hubay Miklós szenvedélyesen, indulatosan, Szántó Piroslka szeretettel, mély lírával beszélt munkájáról. Igen sokmindent megtudhatunk és tanulhatunk Nemes Nagy Ágnestől, Lakatos Istvántól, Orbán Ottótól, Mándy Ivántól, Szabó Magdától egy már letűnt világ értékeiről és értékrendjéről, egyszóval a magyar félmúltról, történelemről is. Feledy Gyula az újságrajzokról, Bar- csay Jenő a mozaikjairól, Vígh Tamás a portrészobrászatról és Nagy Lászlóról mondott — nemcsak — műhelytitkokat. összegezve: azt kell értékelnünk ebben a kötetben, hogy azon (rádióhallgató és) olvasórétegek figyelmét hívja fel értékeinkre, amelyek éneikül talán nem, vagy csak nehezen jutnánk el ezek fel ismeréséhez. Aláhúznám itt az érték fogalmát, mert a kortárs hajlamos arra, hogy lebecsülje, félreismerje őket. A művészet feladata korunkban sem más, mint „tükröt tartani a világ" elé. Ez a tükör önismeretre és igényességre nevel. Már ti..ha hagyjuk, ha bele is nézünk ebbe a tükörbe. Nem kell mind a huszonhárom művészt egyformán szeretnünk, egyet se kell érteni mindig velük. Elvégre önmagukról természetszerűen csak szubjektiven beszélhetnek. De érdemes odafigyelni rájuk, s amellett a kötet olvasmánynak is izgalmas, élvezetes. Melegen ajánlom minden iskolai könyvtár és igényes olvasó polcára. Kozmosz-könyvek (Budapest, 1984.) Horpácsi Sándor Gönciek lórsef: r F ábiánt egy időben szinte minden éjszaka, két három óra között, íelzavarta álmából a telefon, amely ott állt szobája elölt a közös folyosón. Mire főbér- lője, az öreg Ida néni elö- csoszogott volna, ő — már csak abból a reményből kiindulva is, hogy így előbb véget lehet vetni a nem kívánatos időpontban valaki számára fontoá beszélgetésnek — maga ugrott levágott kér- gű, papuccsá átalakított egykori felcipőjébe. Téves hívások voltak. Ida néni aztán szóvá is tette, egv alkalommal megvárta, míg összeci- helődik, s miután megfelelően igazolta, hogy nem őt hívják, immár közösen tűnődtek, mi lehet az oka a furcsa hívásoknak. Ugyanis a kérdésre, hogy milyen számot hívtak, a — rendszerint női hang, vagy hangok? úgy tűnt, nem mindig ugyanaz beszél — telefonáló bemondta Ida néni telefonszámat. Mindig Danit keresték. Miután Fábián felvette a kagylót, a női hang tegezve felszólította, hogy adja neki Danit. Fábiánnak úgy tűnt, hogy nem mindig színjózan hangok ezek. A szokásos .látók után, hogy milyen számot hívott, rendszerint megsértődött és hitetlenkedett a hang, néha hosszasan évődött Fábiánnal. — „Tudom. Dani, hogy te vagy az, csak már megint hülyéskedsz!” — S mikor Fábián végső tanácstalanságában letette a kagylót, immár rájött, hogy jobb is ott maradnia, mert agresz- szív hajthatatlansággal újra megszólalt a készülék, néha már tíz másodpercen belül is. Ida nénivel úgy döntöttek, hogy éjfélkor kihúzzák a telefonzsinórt. Ida néni pedig elhatározta, hogy ' elmegy a központba, és megmondja, hogy két készüléktulajdonosnak ugyanazt a számot adták. De a postán megnyugtatták, hogy Ilyesmiről szó sem lehet. Esetleg — vélte a panaszbeadványos — nagyon hasonló lehet a szám, és valaki vagy valakik ilyen éjfél utáni állapotban bizonyára eltévesztik. Ida néni napokig a számok variációival bíbelődött, fel-felhívta a tudakozót, s mindegyre kereste, van-e Dániel nevű készüléktulajdonos köztük. Igaz, emiatt is volt vitája, megmondták neki, hogy akinek telefonja van, az nem telefontulajdonos, hanem telefonbérlő. Szóval, summa-summárum, nem jutottak előbbre. A telefonok pedig kétnaponta csengve zavarták Fábiánt is, az öreg Ida nénit is, hétvégeken péntektől vasárnapig, hétfőre virradóan is. Fábián megunta. A telefonáló nőnek azt mondta, hogy nem tudja adni Danit, mert már lement az utcára, Szegedre indul, most kapcsolta be a gépkocsi motorját, de szívesen átadja neki az üzenetet. „Te vagy, Forró?” — kérdezte a spicces női hang. „Én hát” — hazudta Fábián. Erre a nő azt mondta, hogy csak személyesen Daninak mondhatja meg, amit akar. „Egyébként Forrókám, még veled is lesz beszédem”. „Miért, nem csináltam én semmi rosszat. .” — folytatta Fábián a játékot. „Méghogy nem-e? Hogy te nem? -Hát nem szakad rád a mennyezet?” — méltatlankodott a nő. Erre Fábián blöffel próbálkozott: „Erzsi, ugye, te vagy az?” „Erzsi???” — nevetett a nő a másik végén: „Hát már engem is összekeversz azzal a kis hülyével, Andi vagyok, nem ismersz meg? „Ne haragudj, Ar.dikám... — mondta Fábián — valahogy a telefonban olyan furcsa lett a hangod." „Azt mondod, An- dikám, látod, ez kedves volt tőled. Ha akarod, találkozhatunk holnap a Kiskedvesben, és megmondom neked, mi nem tetszik a képeden.” „Jó —felelte ütötten Fábián. — Mikor ‘ legyek ott?” „Te hülye, egész délelőtt jöhetsz, úgy teszel, mintha nem tudnád. Holnap is, meg egész héten délelőttös vagyok. No, szia!” Ahá! Fábián visszaballagott az ágyhoz. A biztonság kedvéért még csavart kettőt a vekkeren, aztán bebújt a pokróca alá. Szóval ott dolgozik. Ez így nem is rossz. Másnap kilenc előtt, amikor három buszmegállónyi utazás után a Kiskedveshez indult, már kész terve volt. Kilenc tíz volt az óráján. Kért egy kis konyakot meg egy kávét, és szép nyugodtan szemügyre vette a lányokat. A felszolgálókkal hamar döntésre jutott, egyikük túl a negyvenen, az iskolába menő kisfiával diskurált a pultnál, a másik hangosan nevetve hozta ki a szomszéd asztalhoz a rendelést, hangja egészen más volt, mint az éjszakai telefonáló. Az ő asztalához lépett fiatal nő gyanús volt először, de éppen tőle hallotta, hogy „Andrea, két vájtlédit, kísérő nem kell", s így megtudta, hogy a presszógépet kezelő lány Andrea, aki italt, is mér.” Kényelmesen rágyújtott. Andreán feszült a hófehér blúz, erős mellét nekinyomta a Pavoni karjának, amikor a kávékat vette le, ápolt haján fehér kendő virult. Gyakran rágyújtott Andrea is. „Andi- kám...” — mondta magában Fábián. A szeme barna, ezt még látta, de Andrea nem jött .elő a pult mögül, így az alakjára csak következtetni tudott. „Kezét csókolom, Andrea, ugye?” — lépett oda hozzá. „Mit kíván?” — kérdezte Andrea, miközben behunyt féiszemmel kifújta a füstöt. „Én... én a Forró barátja vagyok... tudja, együtt dolgozunk, és megkért, hogy mivel erre járok, mondjam meg, sajnos nem fog eljönni.. A ndrea úgy nézett rá, mint aki tud mindent. „Szóval maga együtt dolgozik a Forróval. Értem. Maga is...? — és egy kézmozdulatot tett. „Hát én még csak...” — jött rá a hazugság ízére Fábián. „Jó lesz, ha vigyáz magára” — mondta Andrea. Ránevetett. „Különben mondja meg a Forrónak, hogy nem is érdekel. Helyes?” „Jó, megmondom” —-biccentett gyorsan Fábián „Dani úgyis azt mondta, hogy én is indíthatok egy csoportot" — szólt még utána Andrea. „Matt” — mondta magának az utcán. Bement busszal. Leült a rajztáblához, huzigálta a vonalakat. Éjszaka nem hívta senki. Másnap sem. Szerda délelőtt telefonált a Kiskedvesbe, Andreát kérte: „Hogy gondolod ezt a csoportot? — kérdezte. „Te vagy, Dani, ugye megmondtam, hogy .te fogsz keresni” — kapott a szón Andrea. „Elveim feladásával” — felelte Fábián. „Már van huszonnégy gyerekem — kezdte Andrea az elképzelései magyarázását —, ha fél háromtól négyig adsz időt, az heti négy óra, kedden meg pénteken, váltáskor meg hozzácsapnánk a te csoportodhoz a kicsiket, helyes?” „Hmmm..— mondta sejtelmesen Fábián. „Segíts, Dani, most itt van ez az edzői jogosítvány, azért szereztem meg, mert imádom a kölyköket. Ha jól megy, itt hagyom ezt a barlangot.” „Majd meglátjuk.” Fábián letette. Két nap múlva megint felhívta mint Dániel. Nevetve kérdezte: „Mondd, Andrea, neked is tetszik ez a Fábián?” „Micsoda Fábián?” „Forró mondja, hogy elküldte maga helyett^ hozzád hétfőn.” „Ja, az a borzakós? Itt volt. Hogyhogy tetszik-e?” „Az a fickó belédesett. Szerelmes betéri.” „Na, ne szédíts, Dániel „Ha mondom.” Letette. S zombaton háromnegyed tizenkettőkor megint odalépett Andreához. Andrea feszes szájjal tett-vett. Fábián végül elbizonytalanodott. Megpróbált kérni egy kávét. Andrea azt mondta; hogy csak asztalnál szolgálnak ki. Megpróbálta felajánlani; hogy megvárja a váltást. „Nézze, Fábián úr, ForróJ nak megmondhatja, hogy Dániel nekem ígérte a csoportot. ..” A kővetkező hetekben se éjszaka, se nappal nem szólt a telefon. SZOKOLAY KAROLY: Az időről A napokat már észre sem veszed, úgy suhannak el, mint az űrrakéták. Es olyan sűrűn. S újra este van. Nincsen napod. Csak, reggel s este van. S a dátumokra nem szeretsz figyelni. Csodálkozol, ha egy-egy rég kivágott újsághír kerül újra a kezedbe. — Három éve, hogy meghalt? — kérdezed, Hiszen tegnap t>olt, hogy karonfogott, s lelkendezett saját elképzelésein. Most kezded megismerni az időt. Elfutsz előle és őbenne futsz. Nem akarod, hogy az eszedbe jusson. S ő hagyja ezt. Csak egy-egy pillanatra döbbent meg néha. Tükröt tart eléd, emlékezeted édes tükörét. Ott van mögötte. Es titkon figyel. Befele fordulsz s nem tudsz elaludni. KA Lül JÁNOS: Egy leányhoz, aki a gyermekruhák mintáit és színeit tervezi A szivünket tervezd a ruhákra. Valamiképpen a szeretetet. Ezt láthassák el nem múlóan a kincsnél-kincsebb gyerekek. Aztán rá a friss-dús, tavaszi fényt. A nárcisz lángját is fesd oda. Zöldelljen rajta tündöklettel a magyar tájak fasora. Könnyű, szelíd szín legyen az alap. Tán sejtelem-fehér vagy égikék. S daloljon ott egy kismadár is: zengje-fújja az énekét. Y NÓGRAD - 1984, október 13., szombat Á
