Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)
1984-10-25 / 251. szám
Észrevétlenül is gazdagabban Kohász mesterszakmunkások között Címet, rangot atl-e a mesterszak munkás-bizonyítvány? Milyen alapon szerveződnek a tanfolyamra jelentkezők? A szakmaszeretet diktálja-e a részvételt? Megbecsüli-e a vállalati vezetés és a kollektíva munkatársuk nagyobb tudását? Hasznosíthatók-e a gyakorlatban a mesterszakmun- kás-tanfolyamon elsajátítottak? Ezekre kerestünk választ a Salgótarjáni Kobászati Üzemek mesterszakmunkásai körében. A vállalat üzemfenntartási gyárrészlegének lakatosműhelyében dolgozik szerszámgép- lakatosként Budafi János és Győré János, akik a géplakatosszakmában tíz társukkal együtt 1982-ben mesterszak - munkás-vizsgát tettek. A nyolc óra körüli reggeli szünetben beszélgetünk. A műhely az alkatrészekre bontott gép szétszórtságát mutatja, s a hozzá nem értőnek az jár a fejében; lesz-e még ebből üzemelő szerkezet. — Mi ösztönözte önöket arra, hogy mesterszakmunkás- továbbképzésen részt vegyenek? — Géplakatosként is igen sokrétű a munkánk: eszterga-, fúró-, marógépek, köszörűk karbantartása, felújítása, de ott vagyunk a szerszámgépek üzembe helyezésénél is — mondja Budafi János. — A technika évről évre fejlődik, ismerkednünk kell a félautomatával, a hidraulikával. Amikor ipari iskolába jártunk, szó seni volt például pneumatikáról... Közel háromszáz órán keresztül előadásokat hallgatni hetenként hat órában meglett férfiként munka és családi kötelezettségek mellett, bizony, nem könnyű dolog. Am, akik bekerültek a mester- szakmunkás-tanfolyamra, azok már végig akarták csinálni, mert a jelentkezőket is „megrostálták” a vállalatnál. — Abban az életkorban voltunk, negyvenes éveink elején. amikor még érdemes tanulni — mondja Győré János. — Mégis, amikor az első órákon megjelentünk’, megijedtünk. Ezelőtt IS—20 évvel jártunk utoljára iskolába, és alapképzésünk messzi volt az ott hallottaktól. Főleg a matematikától rettentünk meg, nem is tanultunk ilyet azelőtt, vagy, ha igen, régóta nem használtuk már azokat a számításokat a gyakorlatban. Az előadásokon való részvételre munkaidő-kedvezményt kaptak a dolgozók, és a sikeres vizsgát. tevők ma úgy vélik, hogy nem fizetett rá erre a vállalat, hiszen ők maguk komolyan vették a tanulást, s nagyobb szakmai képzettségüknek gyakran hasznát veszik munkájukban. — Olyan eredménye is volt ennek a képzésnek, mint, amikor az ember sokat olvas, “és szinte észre sem veszi, hogy szókincse gazdagodott, valahogyan így lettünk gazdagabbak mi is a szakmában — meditál Budafi. — De kézzelfogható sikere is van, hiszen volt olyan eset például, hogy a rúdvashúzó üzemben meghibásodott egy osztrák szalagfűrész, s az ottaniak nem tudtak mit kezdeni vele; mi fel tudtuk mérni, hol a hiba. — Az elektronikai tananyaggal kellett volna jobban megismerkedni — szól közbe Győré. — Mert úgy látom, hogy az ilyen problémákban a villanyszerelők is csak tapogatóznak. — A mesterszakmunkásvizsgát a vállalat is elismerte — mondják a „mesterek”. — A vizsga eredményétől függően 6—10 százalékos béremelést kaptunk. Mindenképpen megérte letenni a vizsgát. A forgácsolóműhelyben Bo- hati László csoportvezetőt a művezetői irodában találom meg. Elismerően nyilatkozik ő is a mesterszakmunkásképzésről. — A szakmai tudást erősítette, hiszen a forgácsolóban vannak olyan munkák, amelyekhez számítások kellenek — mondja. — Ma a mester- szakmunkásokra nyugodt szívvel rá lehet bízni olyan munkákat, amelyeket eddig nem lehetett. A tananyagról azt mondja, hogy közel olyan volt, mint a gépipari technikum anyaga. És, hogy milyen magas szintű volt a követelmény, mutatja az is, hogy a forgácsolóknál 16-an kezdték, de csak 12-en vizsgáztak le. — Azt mondom, használja ki ezt a lehetőséget az, aki teheti; tudásbríi és anyagiakban is nyer vele. A legnagyobb kíváncsisággal a Kirisics Lajossal való találkozást várom, hiszen tudom róla, hogy nemsokára nyugdíjba megy. Mi ösztönözte hát őt, hogy mester- szakmunkás-vizsgát tegyen? A huzalműi forgácsolóban gépe mellett dolgozik most is. Leállítja a gépét és itt beszélgetünk. — Szeretek a közösségben lenni, olyanokkal voltam együtt a tanfolyamon is, akikkel együtt dolgozom — kezdi. — És, aki igazán szereti a szakmát, annak túl kell lépni azon, hogy többet tudjon annak rejtelmeiről, lehetőségeiről. Elhiszem neki. Negyvenhat éve dolgozik a gyárban, szülei, nagyszülei is itt dolgoztak... Elhiszem neki, mert megvallja: sok olyat is tanult, ami kívül esik a munkáján, mégis jó volt látni a tanfolyam végén tett látogatás során Csepelen a program- vezérlésű esztergagépet, amilyen ebben a gyárban még nincs. — Technikai minimumra jártam 20—25 évvel ezelőtt — emlékezik vissza Kirisics Lajos. — A mesterszakmun- kás-képzés nagyon nehéz volt, olyan színvonalon tanítottak, hogy mi, az idősebbek nehezen értettük meg. Jó képességű fiatal mérnökök tartották az előadásokat, türelmesek voltak. Miben hitt Kirisics Lajos, akinek néhány hete van még a nyugdíjig, a nehéz tanulás ideje alatt? A szakma szere- tetében... — Egyszer mégis majdnem abbahagytam, pedig hosszú ideje jártam már, de az egyik előadónk rábeszélt, hogy folytassam. S ez önbizalmat adott. Túl azon, hogy a mester- szakmunkás-képzés kapcsán elmondottak a mérnökök, fiatal mérnökök és az idősebb szakmunkások egymásra találását mutatják, vannak még és lenni kell! — módszerek, formák, ahol a tudás és tapasztalat. az értelmiségi és munkás egyként dolgozik. És túl azon is —, amit az oktatási osztály vezetője mondott —, hogy a mesterszakmunkások munkahelyükön már & vizsga előtt vezér- egyéniségek voltak, keresni kell a közös munkában az efféle együttműködést — minden munkakörben, minden poszton. Hogy mesterekké legvünk! Zsély András V an-e még vita az ipar és a mezőgazdaság között, s ha volna, mi a polé- íuia tárgya? Az idősebb nemzedék valószínűleg úgy válaszolna a kérdésre, hogy amióta az anyagi termelés e két nagy ága elkülönült, mindig voltak, ilyen viták, s igazán nem nehéz megjósolni, hogy lesznek a jövőben is. Ezért inkább az a fontos, hogy mikor mire, helyeződött, helyeződik a hangsúly e polémiákban? Ugyancsak a deresedő hajú generáció elmondhatná példaként, hogy egészen másról vitáztak például 1945—46-ban, mint napjainkban. Felidézhetné az akkori idők egyik — a Magyar Kommunista Párt által kiadott — választási plakátját, amely közönséges kovácsüllőt ábrázolt, rajta még félig izzó sarlóval, a sarlón pedig egy kalapáccsal, amelyet egy erőteljes kéz fogott. ,.A kenyér itt kezdődik” — mondta a plakát lakon,ikus szövege. Más szavakkal árra figyelmeztetett, hogy lehetetlen szántani-vetni, mezőgazdasági termelést folytatni eke, kapa. kasza, sarló meg hasonlók nélkül, hacsak nem a'.'arunk visszatérni a földművelés kezdetének időszakába. amikor az ember még bottal szurkátta, lazította a földet. Abban az időben az ipar lét- jogosultságát is bizonyítani kellett azok körében, akik a mezőgazdaság primátusát vallva, amolyan szerény iparral rendelkező, délibáfoos kert Magyarországban vélték felfedezni a jövőnket. Napjainkban viszont, aki megtekintette a szeptember 25—28. között megrendezett bábolnai napok kiállítási csarnokait, tárgyait, az meggyőződhetett arról, hogy anakronisztikussá, nevetségessé válna korunkban az Ilyen vita. Hiszen olyan óriási, egyenként több milliót érő traktorokat, kombájnokat láttunk, amélyek hátsó kerekei nagyobbak voltak az ember magasságánál. Billentyűs és képernyős számítógépek sokasága tanúskodott arról, hogy már a csirke- és birkahúsgyárakba is behatolt az elektronika. Számításokat hallottunk a különböző műtrágyák és növényvédő szerek hatékonyabb felhasználásáról, egyszóval lépten- nyomon azt tapasztaltuk, hogy a korszerű mezőgazdaság mind több ipari anyagot alkalmaz. Visszaút nincs: ha nem ezt tenné, nem volna elég kenyerünk. húsunk és zöldségünk. s ismét szembe kellene néznünk a rég elfeledett ínséggel. Ugyancsak a bábolnai napok keretében tartott előadást a helyszínen Kapolyi László ipari miniszter, s szavai arról győzték meg a hallgatóságot. hogy az ipar sem boldogulna a mezőgazdaság nélkül. Hiszen iparunk egyik legnagyobb piaca az agrárszféra, nem kis mértékben rajta múlik gépgvártásuhk, vegyiparunk jövője. Ezenkívül a mezőgazdaság nélkülözhetetlen nyersanyagtermelő ágazat is az ipar számára, amely gyapjúval, állati bőrökkel és sóik mással látja el az ipari üzemeket. A hallgatóság derültsége közepette jegyezte meg a miniszter: tudvalévő, minden szarvasmarha borjúként kezdi meg a maga egyedi életét, s iparunk mégis alig kap borjúbőrt az agrárágazattól. Jó lenne, ha változna a helyzet, hiszen a borjúbőr cipőt igencsak keresik, világszerte. Ilyen tények ismeretében igazán nem nehéz eljutni ahhoz a felismeréshez, hogy az ipar és a mezőgazdaság — s velük a népgazdaság is — csak akkor fejlődhet, ha messzemenően figyelembe veszik, egyeztetik és összehangolják egymás érdekeit és igényeit. Ha választ adnak arra is, hol „végződik” a mezőgazdaság és hol „kezdődik” az ipar egyáltalán. Valamikor azt mondottuk, hogy az ipar és a mezőgazdaság között az az alapvető különbség, hogy az egyik élő szervezetekkel — élő növényekkel és állatokkal — dolgozik, a másik meg nem. Korunkban viszont, amikor mind tömegesebbé válik a különböző mikroorganizmusok, tenyésztett szöveti sejtek vagy azok valamely részének ipari célú felhasználása, kissé nehezebb áttekinteni, hol húzódnak a mezsgvék voltaképpen? Mégis le kell verni azokat a bizonyos „határkarókat”. egyértelműen megjelölve, mi a mezőgazdaság reszortja, mi az iparé, s hol, miben, milyen munkamegosztásra va.n szükség a két népgazdasági ág között? Az anyák aggodalma A hét végén kezdődő X. magyar békekonferencián a harminchárom Nógrád megyei küldött egyikeként ott ül majd egy bátonyterenyei fiatalasszony is. Munkahelyén, a Budapesti Harisnyagyár nagybátonyi gyárában találom Sasvári Istvánnét. A normaügyi előadó megszokott munkáját végzi íróasztalánál, gondolatai azonban egyre inkább a reá váró küldetés körül járnak. — Nagyon meglepett az a lehetőség, amellyel most élhetek. Azonnal nem is tudtam. hogy milyen nagy ez a feladat, igen sokat tűnődtem azon, mire is váljalkoztá-m. o Sasváriné azt mondja: a magyar békemozgalom e kimagasló fórumán ott lenni, munkájában tevékeny részt vállalni megtisztelő és szép feladat. — A világ békemozgalmának hírei naponta eljutnak hozzánk, s ezekre természetes módon figyel a jövőjére ügyelő ember. Éppen az utóbbi miatt érzem roppant nehéznek a felelősség súlyát. A tanácskozás bizonyára maradandó élményt nyújt, de ennél fontosabb, hogy részletesebben is hallhatunk törekvéseinkről ; felmérhetjük, hogy mit teszünk, miit tehetünk még békénk megőrzése érdekében. S, hogy mennyire időszerű a magyar békemozgalom mostani számvetése? Sasvári Istvánná habozás nélkül felel a kérdésre: — Addig kell cselekednünk, amíg lehetőségünk van rá. Bár vészharangot nemigen kell kongatni, napjainkban nem lehet öt percig úgy hallgatni a rádiót, vagy fellapozni egy újságot, hogy rádöbbenjünk: a világ több pontján a béke, az emberek ellen mesterkednek. Ezért is meditáltam azon — különösen a mostani megbízatásom óta —, hogy még többet kell tenni, nekünk is a békemozgalmunk hatásfokának erősítésére kell törekednünk. Űj formákat és utakat is kell keresni ahhoz, hogy vágyaink teljesülhessenek, nyugalmunknak ne vethessen véget a rombolás. Á munkameghatározás meghatározása, az érdekek összehangolása részben a makró- szféra, vagyis a népgazdasági tervezés dolga. Tudvalévő, hogy ennek a szellemében készül a népgazdaság hetedik ötéves terve is. Az üzemek növekvő önállóságának’. korában azonban mind több múlik a mikro- szíéra, vagyis az ipari és mezőgazdasági vállalatok, szövetkezetek közvetlen érdek-és igényegyeztetésén. Azon, hogy a mezőgazdaságigép-, műtrágya- és növényvédőszer-gyá- rak szót értsenek a vevőikkel. Azon, hogy; az ipar több, illetve jobb cukorrépát, napraforgót, kendert, lent, bőrt, gyapjút stb-t kapjon a mezőgazdaságtól, mint jelenleg. Az ilyen érdek- és igényegyeztetések rendszeres személyi kapcsolatokat feltételeznek az ipari és mezőgazdasági üzemek vezetői, szakemberei között. S mivel csalk a nézetek ütköztetése alkalmas a kölcsönös érdekek feltárására, kimunkálására, a jövőben is lesznek, sőt nélkülözhetetlenek a viták az ipar és a mezőgazdaság között, D e csakis a közös boldogulást kereső polémiáktól várhatunk további fejlődést. Nem ok nélkül mondotta Burgert Róbert, a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója: az ipar, vagy a mezőgazdaság primátusáról szóló hitvitáknak nincs helye és értelme. Ezek meddő szócsép lések volnának korunkban. Csak egy primátus vap: a piac igénye, a közös tennivalók meghatározása. M. L. o Sasvári Istvánné harminchat éves. Ahhoz a generációhoz tartozik, aki csak hírből ismeri a világégést. A férje erdész, ez a foglalkozás pedig akár a nyugalom, a csend, a béke szimbóluma is lehetne. Kisfiúk tízéves, a torokfájás miatt orvoshoz vitt, s most az anyja mellett téblá- boló Andrea pedig elmúlt ötesztendős. A bájos csöppség bemutatkozik, Sasvárinéval egymásra nézünk. Kérdés nélkül is értjük, hogy mi következik. — Magam is békében nőttem fel... Az ember azonban a gyerekeit nagyon félti. Legfőbb gondja és gondolata, hogy mire nőnek fel... Hallgatom a világból érkező híreket, a képek a rakétatelepítések ellen tiltakozó, tábort verő, az erőszakkal is szem- beszálló asszonyokról tudósítanak, Nem véletlen az, egyáltalán nem véletlen, hogy a nők oly nagy részt vállalnak a békemozgalomban. A nő anya is, az anya pedig jobban ki tudja mutatni aggodalmát. A gyermeke jövője érdekében pedig szembeszáll mindféle erőszakkal. Q Ez a magyarázata annak is, hogy a béke mindennapi beszédtéma. — Igen. Otthon is, meg itt az üzemben is. A vélemények esélyeket latolgatnak, s a végső kicsengés mindig az: megőrizni. Tudja, nagyon érdekes, hogy amíg gyesen voltam otthon, rengeteget foglalkoztatott a béke és háború kérdése. Visszajöttem, most is beszélünk róla, az ember optimizmusa valahogy mégis nagyobb. Többen vagyunk, biztatjuk egymást, a környezet pedig elviselhetőbbé teszi még a gondokat is. A politikusok, a haladó mozgalmak „hivatásos” békeharcosai azt mondják: a békének nincs alternatívája. A bátonyterenyei fiatalasz- szony, a gyermekei jövőjéért dolgozó anya szavai szerint: a békekonferencián is arról kell szólni, hogy a béke semmivel sem pótolható. „Semmivel össze nem vethető az az érzés, hogy az ember és gyermeke nyugodtan fek- het le, fel is fog ébredni...” o A lázas készülődés során az is megfordult már Sasvári Istvánné fejében: mit várhat a X. magyar békekonferenciától. — Mindenekelőtt tapasztalatcsere is ez a fórum, ezért nagy bennem a várakozás. Ugyanakkor úgy gondolom; hogy a békekonferencia állásfoglalása a szó szoros éré telmében népakaratban gyökerezik, hiszen a tanácskozáJ son ott lesz a társadalom minden rétegének képviselője. E békevágyat tükröző akaratról pedig — egyrészt a külföldi vendégek segítségével is — remélhetően mész- sze földre is eljut majd tanácsé kozásunk híre. Azzal együtt; hogy van mit féltenünk.. J Tényleg, az ember élete munkáját teszi rá, hogy nyűgödé tan és szépen élhessen. Persze, hogy iszonyodva gondol bele: mindennek egyik percről a másikra vége lehetne? Láttuk, mi volt Japánban.. i Aztán jö valaki, akinek hatalom és fegyver van a kezéé ben és Európa elpusztításának lehetőségeiről beszél,’ Vakság kell ehhez, meg jó-’ kora cinizmus... © Már-már úgy hiszem, véé gére jutottunk, hogy milyen gondolatokkal készül egy nógrádi fiatalasszony a békekonferenciára, amikor Sasvári Istvánné még tovább köti a csokrot. — Félelmetes fotók járjál« be a világot... A helyi háborúk kisemmizett, otthontalan áldozatainak mikor " adatik meg az, hogy legalább viszonylagos nyugalomban goné dolhassanak a másnapra?! Értünk, s értük készül szóié ni Sasvári Istvánné, nyolcé száz küldött-társával egyeé temben. Kelemen Gábor 1 Építőipari beruházásokhoz készít műanyag védőráccsal ellátott ventillátorokat a FÜTÖBER bátonyterenyei gyáregysége. Hat típusban havonta hatszáz darabot gyártanak. NÓGRÁD - 1984. október 25., csütörtök 3 / \
