Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)
1984-10-21 / 248. szám
A Paszományárugyár berkenyéi telepén a közelmúltban fejeződött be egy új csarnok építése, melyben már zajlik a gépek beszerelése. A napi termelés közel száz méter jó minőségi! műszálas függöny, mely NSZK gyártmányú gépsorokon készül. — gy — Egy elmaradt írás ürügyén X. gyár járdára kiugró magas, bordás fala mellett jöttem visszafelé és egyre csak arra gondoltam: hiányérzet. Töprengtem az okokon és illetlenségnek tartottam volna bárkitől is „kudarcom” okáról érdeklődni. Pontosabban annak okozójáról. Mi is történt? Jó hónapja már annak, amikor a gyárban jártam. A nagy csarnokban hangos kalapácsütésektől alig hallottam a művezető szavát, de azt megértettem — igaz én is felfigyeltem már rá —, hogy érdemes lenne írni arról az asszonyról, (s mondta a nevét) aki a sötét lapokkal kerített egyik rekeszben most is hegesztőpisztollyal a kezében dolgozik. Igen —gondoltam. — Valóban érdemes volna bemutatni. Később előkészítettem a témát: telefonáltam a gyárba, s a vezetők támogatták szándékomat. Aztán pár nap múlva megjelentem. A csarnok most nem volt olyan zajos mint múltkor, a fel-fellobbanó kék lángok azonban most is ugyanúgy jeleztek az egyik rekeszből, mint jó hónapja. — Kati, téged keresnek! — szólt M.-néhez a csoportvezető. A nő letette kezéből a szerszámot, lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, kezet fogtunk. Elmondtam, miért jöttem. A csoportvezető felajánlotta, menjünk be a művezetői irodába, ott nyugodtan beszélgethetünk. A védőrács hegesztendő keretén pihentek a szerszámok, álltunk a keret mellett, és a munkásasszonynak az volt a véleménye, hogy ne „kerekítsünk” riportot róla. Se így, se úgy. Tisztelem a különvéleményeket, s nem fordultam nyomban sarkon, hanem elzárkózásának okairól akartam megtudni egyet, s mást. Aztán csak elbeszélgettünk szűk negyedórácskát műhelyében, szerszámai közelében, de ott volt közöttünk az a nagy Nem. S az okoknak is csak sietve kiragadott két eltévedt mondatból nyomozhatnék utána: Nem szeretem én a nyilvánosságot; Késő ez most már. Nem vonható le ebből mély következtetés. Több mint húsz éve hegesztő M.-né a gyárban, a vele együtt dolgozókat jó kollektívának említi, könnyebbnek ítéli ma a munkát mint régebben, mert most már van daru, ami emel az emberek helyett, de... S nem akar szólni, nem akar nyilatkozni. „Végzem a munkámat és kész, nincs rajta semmi különös...” — mondja. Állunk a kis rekeszben, cigarettázunk. Beszélek én, elelszól ő is egy-egy félmondatot. „Elfáradtam, másfél év múlva nyugdíjba megyek, várom már...” talán azt is mondta, el is felejti utána a gyárat? Kínos ez a hiányérzet. Valami bánija, ami nincs... Megtalálta a közösséget a munkatársai között. De megtalálta-e őt a gyár? Hogyan érezhetjük magunkénak a közösség gondjait? Ha a közösség — és annak élen álló, azt képviselő vezetői — is magukénak érzik a mi gondjainkat...?! A gyár egyik vezetője azt mondja, M.-né könnyű kézzel dolgozik. Mert a hegesztéshez az kell... Elmehetünk-e a hiányérzetek mellett nyugodt szívvel anélkül, hogy okaira rákérdeznénk? S kapunk-e feleletet. ..? *- zsély — Kötődések JÖUÖBELÍTŐK A napokban ünnepi közgyűlésre jönnek össze a mátrate- renyei „Zagyvavölgye” Termelőszövetkezet tagjai, köztük az a százhuszonhat is, akik 25 évvel ezelőtt ott bábáskodtak a közös létrejötténél. Az eltelt negyed század azonban nem csak az arcokon hagyott nyomot, hanem a növekvő, fejlődő, gazdagodó közösben is... jöjjön dolgozni másnap, az olyan természetes volt, mint ma az, hogy megmondják a traktorosnak, hol kezd reggel. — Soha nem gondolt rá, hogy másutt talán többet is kereshet kevesebb munkával? ÖLEZÖTÖL a pénztárig Bernát Hajós, az elnök kapásból sorolja az alapítók és a többi 15—20 éve itt dolgozó nevét és mellettük a saját nevelésű vezetőkét, ösztöndíjasokét. — Innen két-három évenként megy el egy-egy olyan tag, akit sajnálunk, hogy itthagy minket, ők utolérték magukat és elmennek olyan helyre — talán kevesebbért is —, ahol nem kell ennyit dolgozni. Mert itt kell. Negyed század ide, negyed század oda, a földdel, a természettel mindig meg kell küzdeni, bár az itt végbement óriási változást hiábavaló volna tagadni. De erről szóljanak azok, akik ezt nap mint nap, saját magukon tapasztalják. Vincze Lászlóné már megkapta a jubileumi jutalmat, mert a néhai nádújfalui termelőszövetkezet korábban alakult. — Korán, alig húszévesen kóstoltam bele a vezetésbe. Százhúsz lány és asszony, hatvan férfi dolgozott a kezem alatt — mondja az energikus, határozott asszony, akiről el is hiszem, hogy ennyi ember között is rendet tudott tartani. Ha most volna ennyi beosztottja, feltehetően párnázott ajtós irodája lenne és külön titkárnője, de akkor más volt a helyzet. — Minden áldott nap ölező- vel kellett lemérnem, hány holdat kapáltak, vagy szántottak, mert teljesítmény után járt a fizetség. Fizetség? Negyvenöt munkaegységem volt havonta, s egy munkaegység 18—20 forint volt. Akadt, aki zárszámadáskor nem hogy kapott volna pénzt, de vissza kellett fizetni. Dolgoztunk fél éven át a kertészetben, aztán az első fagy elvitte az összes zöldséget. Oda a termés, oda a pénz.... Vincze Lászlóné jelenleg pénztáros a közösben. A sok szabadban töltött év után, talán jól is esik neki az új beosztás. Ami azért nem isany- nyira új. — Tizenkét éve csinálom. — Akkor néhány milliót megszámolt már. — Ajaj! Jó volna annak egy százaléka is...! AKIK BIZTOSAN MARADNAK Hegyes Istvánná ugyan nem alapító, de tizennyolc éve tagja a szövetkezetnek. — Én is kapálással kezdtem még kislánykoromban. Anyám akkor már itt dolgozott, be-beálltam a sorba a többiek közé. Amikor az iskola után fölvettek, pénztáros lettem, majd könyvelő, pénzügyi előadó. A gyes alatt elvégeztem a mérlegképes könyvelőit, s azóta főkönyvelő-helyettes vagyok. Hogy mi tart itt, ennyi év után is? A munkatársak, a jó kollektíva, az erkölcsi megbecsülés. Az anyagiakat nem mondja. Másutt talán többet kereshetne, de a menni, vagy maradni mérlegén ez utóbbi serpenyője nyom többet, s a közöshöz fűződő kötelékek túl erősek... Forgács Endréné a műanyagüzem ágazatvezetője budapesti. — Csak férjhez jöttem ide, a megyébe. Ügy volt, hogy megyünk is vissza a fővárosba. — Ennek hány éve? — Huszonhat. Ebből tizenhat itt a közösben. Ügy megszerettem a palóc asszonyokat, hogy nem tudnék elszakadni tőlük. Befogadtak, olyan közvetlenek, hogy az elmondhatatlan. És, ahogy szeretnek dolgozni? Ahogy érdekli őket a munka? Nagy többségük a földekről jött az Szembe, hiszen kezdetben öten-hatan voltunk, s az első évben egymilliós értéket termeltünk. Ma száztizenöten vagyunk, s idén 41 millió forint a tervünk. — És meglesz? — A nyereségtervünk már most megvan, pedig még majd három hónap van hátra az évből. — Nehéz volt az eltelt tizenhat év? — Nem volt könnyű. Ha a szükség úgy kívánta, dolgoztunk a növénytermesztésben is. Nem szégyellem, még trágyát is teregettem vezető létemre... A CÉRNASZÁE, Gyurcsák Mihályné alapító tag a nádújfalui mozi pénztárából került a közös gazdaságba negyed százada. — Az csak amolyan esti elfoglaltság volt — legyint a jó kedélyű, fiatalos asszony, aki pedig már túlvan az öt- venen, — Voltam én növény- termesztési brigádvezető, fejőnő, zsákoltam a többiekkel a cséplőgépeknél, hajnaltól sötét estig, gyakran zseblámpafénynél dolgoztunk a kertészetben. Hogy mennyiért? Több volt az öntudat és az akarat, mint a pénz, de nekünk csak a közös számított. Hogy a fél falut végig kellett szaladni, hogy ki, hova — De, gondoltam. Elmentem ide a szomszédos Pávába, körülnézni. Mikor jövök vissza, Hütter Csaba, az akkori főagronómus, meglátott egy szál cérnát a ruhámon. „Csak nem akar elmenni, Mariska?” — kérdezte. „Ha elmegy, magával mennek az asszonyok.” Maradtam. Nem azért dolgoztunk annyit együtt a termelőszövetkezetért, hogy otthagyjuk. Óvtuk, féltettük, szerettük, hogy fordíthatnánk hátat saját szülöttünknek. Igaz? Nem mondom, most se könnyű, mióta művezető vagyok itt a műanyagüzemben, de mégis más. — Mi lesz négy év múlva? — A nyugdíj után? Amíg a karomat fel tudom emelni, addig szeretnék dolgozni. A helyemet pedig lesz, kinek átadni. Hála istennnek, mind több fiatal, jön hozzánk dolgozni. Örülünk, hogy rendes munkát, tisztességes fizetést tudunk nekik adni. Örülünk, hogy lesz, aki tovább folytassa, amit mi elkezdtünk... MEGÁLMODTAK Amit megteremtettek, jóformán a semmiből. Két kezükkel, szívükkel, eszükkel és — töméntelen verítékkel. De maradandót alkottak. Ki emlékszik rá rajtuk kívül, hogy volt időszak — nem is olyan rég — amikor naponta hat(!) forintért dolgoztak tizenkét órát a földeken. Négy forint volt egy májkonzerv, az volt az ebéd. Találnánk-e ma valakit — nem ezreket, tízezreket, mint, ahányan ők voltak, annak idején —, aki napi másfél konzervért dolgozna egész nap? Aligha, s ez a természetes. Természetes, s ez nagyrészt nekik köszönhető. Az alapítóknak, akik a sok kis parcellából megteremtették a mai nagyüzemet, s akik mára csak százhuszonhatan maradtak, de közülük már száztizenhár- man nyugdíjasok. Vajon látták-e előre a mát? Látták-e a műanyagüzemet, az épülő új, korszerű hűtőházat, a motoros sárkányrepülőt, amely hadat üzent a kapáknak? Biztos vagyok benne, hogy látták! Megálmodták, mint Verne a léghajót, vagy a rakétát, különben mi adott volna nekik emberfölötti erőt,' hogy valóra váltsák azt, amit elképzeltek? Figyeljünk rájuk, hallgassunk rájuk. Ök negyed századra előre látták, mit kell tenniük, s ez most sem lenne haszontalan... Zilahy Tamás Az idő bevásárlás zömén, csak még múlása E lmúlt a nyolcvanadik születésnap is. Szépen, csendesen, ahogy egy öreg ember körül szokott zajlani az élet. Igaz, nagy tisztességgel megköszöntötték hónuk alatt egy kis ajándékkal a megyebeliek, a párttól. Jó ízű beszélgetés közben éb- resztgetve a múltat, ami Kovács János Gyuránál igen gazdag. Hetek is kellenének részleteiben csokorba foglalni. Lefogyott ez a derék vállas ember, és sápadtabb a szokottnál. Pedig mindig olyan élénk természetű volt: Személyzeti vezetőként a kereskedelemben, ha a bolt előtt szenet látott, meg szenvedő arccal azt hordozó lánykákat, akkor beállt közéjük segíteni. Ilyen ember volt Kovács János Gyura, aki Zagyván látta meg a napvilágot, éppen a napokban, nyolcvan esztendővel ezelőtt. Feszengett, ahogyan ezt a valami fontosat mondani akaró ember teszi. — Képzeld összeestem a piacon. .. Ment, ahogyan szokott egy magában élő agglegény vásárolni valamit. Már túl volt a a piaci sarki boltot célozta meg egy kis édes kekszért. Ott vesztette el az eszméletét, és csak a tarjáni kórház negyedik emeletének kórtermében tért magához. Tud egy ilyen mozgékony ember a kórházi ágyon nyugodni? Kiabált. .. — Engedjenek haza, majd otthon meggyógyulok... Leánytestvére gondozza nagyon hűségesen, mos rá, főz neki. Persze, hogy otthon jobb mint a kórházi ágyon. Könyörgött, hogy engedjék haza, de szó sem lehetett róla, mert agysérülésre is gyanakodott a kezelő orvosa. Biztos, ami biztos, felküldte Pestre. Egyszóval megviselte őt az a néhány nap. Pedig kemény kötésű ember. Már annyi kalandja volt, kockáztatta életét, hogy még a halál szemébe is belenevetett. Arról beszélgettünk, hogy az illegalitásban ki kellett állni a csendőrök verését, de ő mégsem engedett. Kovács János Gyura neve a mozgalom legrejtettebb mélyén is ismert volt. Nem volt vezető, hanem a feladatok végrehajtója. Festett a falra sarlót, kalapácsot, vitte a röpiratot. Amit rábíztak, azt mindig elvégezte. — Így kellett tennie, mert nagy volt a küzdelem. Életek függtek attól... Mesélte, éppen most októberben, negyvenedik esztendeje annak, hogy az acélgyár villagyártó üzemében húzódott meg, hogy valahogyan átvészelje még a háború utolsó heteit. Tudták, hogy a háborúnak vége. a németek vesztettek. Amikor Horthy szólama után megint beszéltek a rádióban, hogy folytatják a háborút, Tarjánkban, meg a környéken elszabadult a pokol. Jöttek a csendőrök, nyilasok, feketében, meg a németek és a mozgalmisták közül akiket értek, azt elvitték, Az életét viszont mindenki féltette. Ezek a vesztüket érző nyilasok pedig mind a sarokba szorított tigris, halálosan martak. Egy szerencsétlen bujdosó katonát is, se szó, se beszéd a főtéren a villanyoszlopra akasztott fel vagy négy csendőr. Az utcán menni sem lehetett, mert állig fegyverben álltak a németek. A Janko- vics-kúria tetejét kibontva az utcára irányították a gépfegyvert. — A gyár volt az egyetlen menedéke az embernek. Egy darabig azt is megszállták a németek meg a csendőrök. Aztán pakolni kezdték a gépeket a vagonba. Ezt aztán, akármilyen nagy is volt a veszedelem, nem tudta Kovács János Gyura lenyelni. Meg mások sem a jobbérzésűek közül. Elsőnek Darázs Sándor szaladt végig a gyáron: „Ne engedjük emberek!” — emlékezik Kovács János. Azt mondogatta Darázs Sanyi, hogy tépjék fel a vagont és szedjék ki, amit abba csomagoltak. De a német ott volt, vállán fegyverrel a vagon előtt. Kovács János hozzászokott az életveszélyhez, s azt gondolta, lesz ami lesz, s Deák Ferenccel meg jó néhány ember kíséretében elindultak a vagon felé. Elszánt tekintettel figyelték a német minden mozdulatát. Kezükben vasrúd, kapa, villa. Az emlékezéstől felvillant a tekintete. — A német hátrált... Ki is rámolták a vagont, a német pedig mintha megijedt volna elment onnan. Behordták a dróthúzóba annak tartalmát. Másnap már a magyar csendőrök és a német katonák együttesen keresték őket. Kovács János Gyura azért volt illegális ember, hogy tudja mit kellett ilyenkor tenni. Azt mondja, ha akkor, valaki vállalja a parancsnokságot, ellenállásba is vihette volna az embereket. De nem volt aki vezesse őket itt az acélgyárban. Aztán szétszéledtek. Kovács János Gyura bujdosott Földi Józseffel. Tanyáztak egy darabig a várban. De a környéket akkor már pásztázták a csendőrök. Meg kegyetlen hideg is volt. Padlásokon jártak, míg aztán Földi anyósának, Ágnes nénének a javaslatára, az istálló szalmájába rejtőztek el. •— Így köszöntött ránk a felszabadulás... Négy évtizede múlott már ennek. És, ha akkor nem is volt módjuk a fegyveres szembeállásra, mert ez nemcsak rajtuk múlott, a felszabadulás után Kovács János Gyura tisztességgel dolgozott a máért. Az idő megy, megviseli az embert. O '”’ t is oda parancsolja a konyha melegébe, ahol olykor a múltba feledkezve emlékezik a szépre, a jó barátokra, örömökre, meg olykor a szomorúságra is. Bobál Gyula NÖGRÁD — 1984. október 21., vasárnap 3
